BOCS Homepage


Vissza a
tartalomhoz

Amory Lovins: Biztonságos energia

Az olvasókönyv bevezetõjében azt állítottam, hogy mindenki ökológus. Ezt most egy még ennél is rosszabb általánosságnak tûnõ, valójában azonban könyörtelenül földhözragadt ténnyel szeretném megtoldani: manapság minden ökológia. De meg tudom-e indokolni ezt az állítást, és ha igen, hogyan? Próbálkozásom Hanák Péter egyik megfigyelésére támaszkodik.

E megfigyelés szerint korunkban, vagyis az utóbbi évtizedben csökkent a politikai határok szerepe, és nõtt a gazdaságiaké. Ez nem annyira a határok józan szemléletébõl ered - mire jó egy övezet, amit dróttal, sorompóval, nyomsávval, alkalmanként aknamezõvel kell védenem, miközben a betolakodó, illetve a fellazító jobbos vagy balos ideológia törvényesen könnyebben bejut, mint törvénytelenül? -, hanem a politikai határok sérthetetlensége elvébõl. Ha a dolgok rendje a világ állandó újrafelosztása, amely csupán akkor vezet háborúhoz, ha erre békés utak már nincsenek, akkor ez a biztonsági elv a fejlõdés gátja. Csakugyan, megkerülésén minden fejlett ország megállás nélkül fáradozik.

Ha azonban ezt a gátat biztonságból sosem léphetjük át, ugyanakkor minden termelõnek állandóan még több piacra van szüksége, akkor az ellentmondás csakis azzal oldható fel, hogy a gazdasági határokat változtatjuk meg, miközben a politikaiak elveszítik korábbi jelentõségüket; ha ugyanis nincsen jelentõségük, sérthetetlenségük könnyû szívvel szavatolható. Valóban, az a regionális együttmûködés, amelyre például Ausztria, Jugoszlávia, Észak-Olaszország és a Nyugat-Dunántúl határos tartományai, illetve megyéi gazdasági alapon övezeti tudatot építenek, felér egy olyan elszakadással, amely politikai értelemben ugyanakkor nem az.

E példa párhuzamaként említem meg, hogy a Balaton elcsatolása mára befejezett, ha úgy tetszik, történelmi tény, hiszen a tó mentén kialakult gazdasági és tudati viszonyok Kenesétõl Keszthelyig a német nyelvterületek függésében tartják az ottlakókat. Úgy történt ez az elcsatolás, mint ahogy egyes erdélyi fejedelmek zálogosították el az országrészt a szultánnak, csak valamivel nagyobb csendben.

Hogy a piacon keresztül megvalósuló nemzetgazdaságok termelõi érdekövezetekhez és a politikai határok jelentéktelenségéhez vezetnek, az enyhülés mai klímája mellett ezt a gondolatot tömören fejezi ki az európai ház jelképe. Mielõtt azonban sietnénk, hogy nyakunk szegve megkaparintsunk mások elõl egy kis legénylakást a nagy társasházban, le kell vonnunk a megváltozott helyzetbõl a ránk vonatkozó következtetéseket.

A létezõ szocializmus anyagi csõdje felfogható úgy is, hogy ismét elvesztettünk egy világháborút, ebben az évszázadban a harmadikat, amelyet azonban a nagyhatalmak - Hanák megfigyelésével összhangban - nem a politika, hanem a gazdaság területén vívtak meg. A harmadik világháború után Európa egyesítése és a piac újrafelosztása azért pusztán a gazdaságban következett be, mert a hagyományos politikai eszközöket a második világháború zárolta, lehetetlenné tette. Ha azonban a politikai eszköztár megfelelõ helyeire be kell vezetnünk analógjaikat - hiszen ezt parancsolja a kor -, akkor a harmadik világháború háborús bûnei minálunk gazdasági bûnök, bûnösei gazdasági bûnözõk voltak, vesztes csatái pénzügyi összeomláshoz vezetõ nagyberuházások, veszteségei nem a Don-kanyar kétszázezer magyar katonája, hanem a Dunakanyar hárommillió új koldusa.

Az eddigiek után viszont nyilván nem kell különösebben részleteznem, miért ökológia minden, ami politika vagy gazdaság. Azért, mert a harmadik világháború mindössze elõjátéka volt a negyediknek és legutolsónak - annak az öngyilkos erõfeszítésnek, amellyel a szocializmust térdre kényszerítõ piacgazdaság fordul szembe a természettel, hogy megszerezze a világ felett a teljhatalmat. Amory Lovins itt következõ tanulmánya azonban felveszi a kesztyût, s a kihívásra kihívással felel, melynek címe: Biztonságos energia.


***

Amikor ismerkedni kezdtem Fritz Schumacher eszméivel, akkoriban hallottam egy Indiában élõ amerikai nõ esetérõl. Ez az asszony asztalost hívott, hogy ablakkeretet csináltasson. Adott neki egy vázlatot, de a mester túl hûségesen követte a rajzot, és elrontotta a munkát. Amikor az asszony veszekedni kezdett vele, mondván, vajon miért nem használta a józan eszét, az asztalos nagy méltósággal kihúzta magát, és így felelt: �A józan ész, asszonyom, Isten adománya; nekem csak szakismereteim vannak".

�Csak szakismeretei voltak": jó sírfelirata volna annak a civilizációnak, amely még nem tanulta meg, hogy az ipari beruházások gazdaságtana nem lehet egyetlen alapja a humánus állami politikának, s nem is olyan fontos kritérium mint a társadalmi és erkölcsi értékek. Most azonban a politikai gondolkodás repedésein kezd beszivárogni ez a felismerés, melyet velünk született józan eszünknek köszönhetünk, és amelyet megerõsítenek az olyan elrettentõ példák is, amilyen a Concorde repülõgép. Már nem fogadjuk el kritikátlanul azt a dogmát, hogy amit mûszakilag meg tudunk csinálni, azt érdemes is - vagy ahogyan Francis Bacon fejtegette: �Alapítványunk célja az okoknak, a dolgok titkos mozgásainak a megismerése, valamint hogy az ember birodalmának határait egészen addig kiterjesszük, hogy minden lehetséges dolgot megvalósítsunk." Az összes lehetséges dolog kezd túl drágává és veszélyessé válni számunkra, hogysem ne kellene válogatnunk. Ahogyan veszít mitikus erejébõl ez a technikai imperativus, úgy kezdjük újra felfedezni a Prédikátor bölcsességét: �Aki szereti a pénzt, nem telik be pénzzel, és aki szereti a sokaságot, nem telik be jövedelemmel. Ez is hiábavalóság" (Préd. 5,10). Kezdjük észrevenni, hogy hiába sikerült felduzzasztanunk és meggyorsítanunk az áruk és szolgáltatások áramlását (a velük járó bajokkal, ártalmakkal és alapmonopóliumokkal együtt), ez nem jelenti, hogy elégedettségben, örömben vagy belsõ gazdagodásban volna részünk. És azt is látjuk, hogy az olyan gazdaság, amelynek hajtóerõi a kapzsiság, a fösvénység, az irigység, a torkosság, a bujaság és a kevélység - tehát a restség kivételével a hét halálos bûn, ahogyan Lewis Mumford emlékeztet rá -. egy ilyen gazdaság nem képes kihordani azt a belsõ átalakulást, amelyre kulturális hagyományunk szellemében törekednünk kell.

A célok és eszközök mindent átható újraértékelése hatással van az energiavitára is, amely korunknak talán központi politikai kérdése. Három éve Tennessee-ben a nukleáris kutatóközpontban a következõ feliratú jelvényt láttam valakin: �A TECHNIKA A VÁLASZ! (De mi volt a kérdés?)". Ám ez a meghökkentõen sokatmondó üzenet nem is volt akkora képtelenség Oak Ridge-ben, mint gondolhatnánk, hiszen végsõ soron minden jó mérnöki munkának is e kérdés megfogalmazása a kiindulópontja - e feladat fontosságát rendkívül világosan megmutatta Schumacher. A buddhista gazdaságtanról írott esszéjének központi gondolata az eszközökkel való takarékosság klasszikus mérnöki ismertetõjegye. Ezért, ha az energiapolitikában a buddhista gazdaságtan alapelveit követjük, akkor a nyugati gazdaság - amint majd igyekszem bizonyítani - képes lesz gondoskodni magáról.

Mo Udall kongresszusi képviselõ nemrég arról számolt be, hogy Dél-Kaliforniában az út mentén a következõ feliratot látta egy hatalmas hirdetõtáblán: �Fizetni fogtok bûneitekért! - 4. levél a korinthusiakhoz vagy ilyesmi". Alája pedig ezt írta valaki: �Akik már fizettek, kérjük, ne törõdjenek a figyelmeztetéssel." Nos, az energiapolitika terén még nem fizettünk. Az olcsó olaj özöne csaknem tönkretett bennünket, mivel csak a közeli jövõre gondoltunk. Megkésve azonban kezdjük megtanulni, hogyan boldogulhatnánk, jobban a józan eszünkre hallgatva. Engedelmükkel tehát és Schumacher szellemében - aki �ragályos" érdeklõdést tanúsított a távolabbi jövõ iránt, amelyben, Keynes jóslatával ellentétben, remélhetõleg nem leszünk mindnyájan halottak - az energiakérdést szeretném megvizsgálni. Abban szeretnék segítségükre lenni, hogy az erõforrások és társadalmunk problémáival kapcsolatban bizakodó álláspontra jussanak. Ezzel a véleménnyel - miként azt az energiakérdés kapcsán tizenöt országban tett utazásaim során tapasztalhattam - sokan értenek egyet, és máris sokan tették hozzá a maguk gondolatait.

Hogy körvonalazzam ezt az alakuló egyetértést, felvázolok két lehetséges és szemléletes utat, amelyen a következõ ötven évben energiarendszerünk haladhat. Ezek az utak nem pontos elõrejelzések vagy javaslatok. Bár mûszakilag valószerûnek tartom õket, inkább arra valók, hogy gondolatok kvalitatív hordozójául szolgáljanak. Brit és amerikai példák egyvelegét fogom használni, ez azonban nem korlátozza a modell érvényét, hiszen a világnak körülbelül ötven különbözõ helyén végeznek ilyen jellegû vizsgálatokat, és a már rendelkezésünkre álló eredményekbõl világosan kiderül, hogy mutatis mutandis ugyanazok az elvek érvényesek lényegében mindenütt.

A legutóbbi évekig a fejlett országok ipari és kormányköreiben mindenütt szilárdan egyetértettek abban (s ennek az egyetértésnek a maradványai ma is megvannak), hogy ami az energiát illeti, a jövõnek még olyanabbnak kell lennie, amilyen a múlt volt, és hogy ez a probléma egyszerûen annyit tesz, hogyan lehet szert tenni több hazai energiára, kielégítendõ a várható szükségletet - ám az energiaszükségletet egynemû, összesített számoknak tekintették. �Összesen ennyi meg ennyi energiára lesz szükségünk az X-edik évben" - mondták, miközben nem törõdtek a szükséglet struktúrájával, nem kérdezték, hogy sajátosan milyen fajta energiára és milyen célból lesz rá szükség. E felfogás fõ elemeinek összefoglalása az Egyesült Államok vonatkozásában a következõket jelenti: a kimerítésbõl nyert erõ politikája ez, azaz a kimeríthetõ tüzelõanyagokat erõltetjük, ahogy csak tudjuk - a szenet, a kõolajat, a földgázt és az urániumot -, és egyre hatalmasabb, összetettebb és egyre inkább központosított üzemekben alakítjuk át ezeket a legkívánatosabb energiaformákká (folyékony üzemanyagokká, mindenekelõtt pedig elektromossággá).

Ez a politika azonban több oknál fogva nem mûködhet. Az okok közül némelyek a technikával kapcsolatosak, mások közéletiek, megint mások gazdasági jellegûek, ami rögtön nyilvánvalóvá válik, ha feltesszük a kérdést: �Mennyi tõkét kell befektetnünk ahhoz, hogy naponta egy hordó kõolaj hõegyenértékével növeljük az energiaszolgáltatást?" A választ nagyon egyszerûen úgy foglalhatom össze, hogy miközben áttérünk a hagyományos �közvetlen tüzelésû" rendszerekrõl (amelyeken gazdaságaink nyugosznak) az óceánból vagy a sarkvidéken kitermelt, illetve mesterségesen elõállított kõolajra és földgázra. a tõkefelhasználás mintegy tízszeresére növekszik; amikor pedig ezekbõl ismét átlépünk a központosított elektromos rendszerekbe, a villamos erõmûvek és az országos hálózatok közbeiktatásával, akkor az elõbbi mutató újólag mintegy tízszeresre nõ. Az utóbbinál tehát mintegy százszorosára ugrik a tõkefelhasználás, és a Perzsa-öböl államain kívül ez teszi szinte lehetetlenné minden jelentõsebb ország számára e csúcstechnológiák oly nagymérvû felhasználását, ami a kõolaj és földgáz helyettesítéséhez elegendõ lenne. E technológiák egyszerûen annyira drágák, hogy a jövõ olyan módszereinek nevezhetnénk õket, amelyek felett máris eljárt az idõ.

Ennek ellenére a �durva energiastratégia", ahogyan a következõkben nevezni fogom, növekedésének nagy részét éppen ezekre a rendszerekre alapozza; ezért nem meglepõ hogy e politika elsõ tíz éve az Egyesült Államokban több, mint ezerbillió (1012 ) mai dollárba kerülne, aminek a háromnegyedét az elektromos rendszerre kellene költeni. (Ehhez egészen közel esõ értéket kapunk Nagy-Britannia esetében is.) Mellesleg, ez az ezerbillió dollár azt jelentené, hogy az ország az összes szabad beruházásainak nem az egynegyedét fordítaná az energiaszektorra, mint most, hanem közel háromnegyedét. Ha valahogyan sikerülne megvalósítanunk ezt, annyi pénzünk se maradna, hogy megtermeljük azokat a dolgokat, amelyeknek mindezt az energiát fel kellene használniuk. Minél messzebbre jutnánk ezen az úton, annál súlyosabbá válna a teher.

Ezek a hatalmas beruházások annyi elektromos áramot termelnének, hogy belefulladnánk (valójában már most is jelentõs fölöslegeink vannak), ám az elektromosság csak lassan és tökéletlenül helyettesíti az olajat és a földgázt, kiváltképp a közlekedésben, s így hosszabb távon még mindig szûkében volnánk ezeknek; az Északi-tengerben levõ lelõhelyek kiaknázása után milyen lehetõségeink vannak még az olaj- és földgáztermelés növelésére? Ami ennél is rosszabb: e hatalmasan felduzzadt energiamennyiségnek több mint a fele, mint késõbb látni fogják, sohasem jut el a felhasználókhoz, mert elvész az energia átalakítása és elosztása közben, minthogy a fûtõanyag-lánc egésze egyre kevésbé hatékony.

Ha ezt a hatalmas tõkemennyiséget olyan dolgokba fektetnénk, amelyeknek a felépítése mintegy tíz évig tartana, akkor ezzel csak fokoznánk az inflációt, bizonytalanná tennénk pénzügyi szempontból a közszolgáltatásokat, növelnénk a munkanélküliséget, mivel lekötnénk és mozdulatlanságra ítélnénk a tõkét ahelyett, hogy mozgásban tartanánk. Csakugyan, minden egyes nagy erõmû, amelyet felépítünk, mintegy 4000 új munkahelytõl fosztja meg a gazdaságot egyszerûen azzal, hogy az összes többi szektortól elvonja azt a tõkét, amelyre azoknak szükségük volna.

Úgy látszik tehát, hogy ez a megközelítés nem megoldaná, hanem inkább súlyosbítaná gazdasági gondjainkat. És egyszersmind súlyos politikai problémákat is okozna. Hogy ezek az erõforrások az energiaszektorba kerüljenek, ahhoz erõs központi hatalomra lenne szükség. Ez komoly változást jelentene azokban az országokban, ahol az energiaszektor pénztermelésében még játszik valamilyen szerepet a piaci gazdaság (Nagy-Britannia nem tartozik közéjük). Ha egyszer felépítettük ezeket a nagy és bonyolult rendszereket, szükségünk lesz majd ugyanilyen nagy és bonyolult bürokratikus hatóságokra is, hogy mûködtessék õket, és megmondják, ki mennyi energiát kaphat és milyen áron.

Mivel központosított rendszerekrõl van szó, ezek az átviteli hálózatok, csõvezetékek és vasútvonalak ellenkezõ végükön más embercsoportoknak juttatják az energiát, és megint másokra hárítják az energia termelésének társadalmi költségeit vagy mellékhatásait. Megismétlõdik a régi történet, amikor az energiát New York, London, Los Angeles kapja, miközben a mellékhatások Wyomingot, Alaszka északi lejtõit, Appalachiát, a Shetland-szigeteket, a Beauvoir-völgyet, Tornesst vagy bármelyik angliai bányavárost sújtják - a példákat tetszés szerint szaporíthatjuk. Ezt az elrendezést nagyszerûnek tartják az energialánc egyik végén, de igazságtalannak a másikon, aminek következtében több ipari országban máris �energiaháborúk" dúlnak: súlyos politikai összeütközések az energiatermelõ üzemek helyét kijelölõ hatóságok és a politikailag többnyire erõtlen mezõgazdasági lakosság között. Ez utóbbiak nem akarnak olyan övezetben élni, amelyet a nemzet feláldoz azok kedvéért, akik az elosztási rendszer másik végén helyezkednek el.

E központosított rendszerek erõsen sebezhetõk: könnyen széteshetnek akár véletlen baleset, akár szándékos merénylet következtében. Különösképpen áll ez az elektromos hálózatra, amelyet néhány ember is ki tud kapcsolni. Ha nem akarjuk, hogy kikapcsolják, akkor szigorú társadalmi ellenõrzést kell bevezetnünk, mivel ez a fajta sebezhetõség sarkalatosan megváltoztatja a hatalmi egyensúlyt a kicsiny és a nagy társadalmi csoportok között. Ezenkívül nagyon nehéz politikai döntést hozni olyan technológiákról, amelyek szokatlan, vitatott, ismeretlen, sõt, talán megismerhetetlen veszélyekkel járnak, a kormányok pedig, amelyek ilyen döntéssel kerülnek szem-be, kísértést fognak érezni, hogy a mûszaki kevesek uralmára cseréljék a demokratikus döntéshozatalt. Ez elégtétel a szakembereknek, utóbb viszont a hatalom szentesítésébe kerülhet. Mindezen belpolitikai problémák fölött ott lebeg a nukleáris háború és a nukleáris erõszak még súlyosabb fenyegetése, hiszen a szakemberek elõrejelzései szerint néhány évtizeden belül több tízezer bombával egyenértékû stratégiai anyag (például Windscale-bõl származó plutónium) kering majd csereárucikk gyanánt ugyanabban a nemzetközi közösségben, amely sohasem volt képes megakadályozni a heroin-kereskedelmet.

*

A felsoroltak az energiaprobléma e megközelítésének az egyszerû, közvetlen, mondhatni �elsõfokú" mellékhatásai. Ezek viszont a maguk részérõl egymással is kölcsönhatásba lépnek, hogy új, bonyolultabb kölcsönhatásokat szüljenek, amelyek együttesen azt sugallják, hogy az olcsó és bõséges energia, ami e politika célja, valójában egyáltalán nem is az; drágán fizetünk érte minden más területen. Hadd térjek ki röviden erre az érvre, mert gyakran hajlamosak vagyunk túlságosan is elszigetelten kezelni az energiát. A példám amerikai, de úgy vélem, nem nehéz megtalálni a brit analógiát sem.

Tegyük fel, az amerikaiak továbbra is úgy gondolják, hogy az energiának olcsónak kell lennie, s ezért továbbra is több tízmilliárd dollárral támogatják évente az adóbevételbõl, hogy olcsónak lássék. Ekkor továbbra is sokat elpocsékolnak belõle, és sok olajat hoznak be, ami természetesen nem válik javára a dollárnak meg a nemzeti függetlenségnek, de még rosszabb Európának és Japánnak, mert versenyezniük kell, és egyenesen katasztrofális a harmadik világ számára, amely nem tud versenyezni ezért az olajért. Ezt általában el is ismerik, de menjünk Kissé tovább. Amerikának meg kell keresnie azt a pénzt, amivel az olajat kifizetheti, s erre hagyományosan három fõ eszköze volt. Az elsõ a hazai árukészletek csökkentése, ami növeli az inflációt, lerombolja a tájat, molyrágta erdõket hagy maga után. A második: fegyverek kivitele, ami szintén az inflációt növeli, ráadásul felborítja az egyensúlyt, és erkölcstelen. Egy újabb lehetõség: búza és szójabab tömeges exportja. Ez felveri az élelmiszerárakat, teljesen felborítja a közép-nyugati földvásárlási piacot, s arra ösztönzi az amerikai farmereket, hogy kiszipolyozzák a termõföldet meg a talajvizet. Azután a búza egy részét eladják az oroszoknak, majd pedig beruházásaik egy részét a mezõgazdaságból átdobják a hadiiparba, úgyhogy az amerikaiaknak ekkor növelniök kell katonai költségvetésüket. Ennek inflációs hatása van. Egyébként is ezt kell tenniök, hogy óvják az olajszállító tengeri útvonalakat, és hogy megvédjék az izraelieket azokkal a fegyverekkel szemben, amelyeket elõzõleg õk maguk adtak el az araboknak - amibõl az következik, hogy a Közép-Keleten a fegyverkezési verseny megfékezésének legjobb eszköze az amerikai háztetõk jó hõszigetelése.

Mivel a búza és a szójabab az olajimport miatt fontosnak látszik a külkereskedelmi egyensúly szempontjából, az amerikaiak úgy érzik, hogy kénytelenek egyre több energiát, vizet és tõkét kívánó vegyipari-mezõgazdasági termelést folytatni, ami tönkreteszi a természetes létfenntartó rendszerek egy részét. Muszáj egyre több mûtrágyát, rovarirtó- és gyomirtószert használni, egyre többet öntözni, a tengervizet sótlanítani, miközben a talaj fokozatosan kiég, értéktelenné válik, elviszi a szél és a víz (az amerikai Közép-Nyugaton évente és hektáronként húsz tonna termõtalaj vész el). Kit érdekel? Amikor tíz százalék a kamatláb, akkor ötven év múlva úgyis alig ér majd valamit a föld.

Közben a városokban, mivel az energia olcsónak látszik, energiával helyettesítik az embereket, mégpedig túlságosan is: fekete dobozokkal váltják fel. A közgazdászok ezt nevezik �a termelékenység növekedésének"; ezen a munka termelékenységét értik, közelebbrõl azok munkájáét, akiket még nem pótoltak gépekkel (a többiek nem számítanak). Majd azt mondják: még több kell ezekbõl az energia- és tõkeigényes fekete dobozokból, hogy fokozódjék a gazdasági növekedés, amelyre, mint mondják, azért van szükségünk, hogy munkát adhassunk azoknak, akiket éppen ez a folyamat tett munkanélkülivé. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha fekete dobozokkal helyettesítjük az embereket, akkor fokozzuk a szegénységet, az egyenlõtlenséget, az elidegenedést és a bûnözést; majd pedig megpróbálunk pénzt adni olyan dolgokra, mint az egészségügy és a bûnüldözés, csakhogy nem tudunk, mert már elköltöttük az energiaszektorra, amely hozzájárul a munkanélküliséghez és azokhoz a társadalmi bajokhoz, amelyeket orvosolni akartunk.

Államunkban a politikai helyzet kezd mindinkább a hadiállapothoz hasonlítani, miközben megpróbálunk védekezni a saját magunk elõidézte veszélyek ellen. Külföldön erõsítjük az olaj- és uránium-kartelleket. Nem törekszünk ésszerû fejlesztési célokra, valójában abban versenyzünk kereskedelmi partnereinkkel, hogy ki tudja a harmadik világra a legtöbb atomreaktort, fegyvert és inflációt áthárítani. Ezek a dolgok méltán fokozzák nemzetközi téren a bizalmatlanságot, otthon pedig az elégedetlenséget, ami további gyanakváshoz és elnyomáshoz vezet. Közben elégetjük mindezeket az ásványi tüzelõanyagokat, s ezzel annyi szén-dioxidot juttatunk a levegõbe, hogy az már megbillenti a földi éghajlatok egyensúlyát, ettõl viszont a part menti mezõgazdaságaink függenek, például Indiában a monszun-övezetben, és az amerikai Közép-Nyugaton, ahol néhány évtized múlva mindenki exportált élelmiszeren fog élni. S eközben mindenütt bombákat szórunk el.

Ha most azt kérdezik, hogyan fognak kölcsönhatásba lépni egymással ezek a mellékhatások, milyenek lesznek a harmadrendû hatások, és milyen lesz a világ, amelyben ezek után létezniök kell, akkor úgy vélem, aligha kívánnának abban a világban élni. És ha nincs más lehetõség - mint ahogy ennek a felfogásnak a hívei hirdetik -, akkor az emberiségre valóban sötét jövõ vár. Bármit csinálnánk is, semmi értelme nem volna. Az egyetlen valóban hasznos mesterség az lenne, ha megtanulnánk, hogyan lehet valami nagyon mély gödröt ásni, belebújni, és behúzni az ajtót magunk után.

*

Úgy vélem azonban, hogy másképp is megközelíthetjük a problémákat, s ezáltal sokkal vigasztalóbb következtetésekre jutunk. Ezt a megközelítést a �szelíd energia" stratégiájának fogom nevezni.

Az amerikai változatnak három fõ mûszaki alkotóeleme van, amelyeket rendre ki fogok fejteni. Nevezetesen: elõször, sokkal hatékonyabban kell felhasználnunk a már kész energiát; másodszor, az energiát egyre inkább úgynevezett �szelíd technológiákkal" kell termelnünk, melyeket azonnal ismertetek; és végül harmadszor, az átmenet idején okosan kell gazdálkodnunk az ásványi tüzelõanyagokkal.

Hangsúlyozni szeretném, hogy e két stratégiát nem az különbözteti meg, vajon mennyi energiát használunk fel, és nem is az, hogy milyen technikai berendezéseket alkalmazunk, hanem elsõsorban az, hogy a két stratégiának nagyon különbözõ strukturális és politikai következményei vannak. Nem annyira a technikai eszközöknek, mint inkább a politikai gazdaságtannak a különbségérõl van szó, és erre még vissza is térek.

E két energiastratégiában az energiaprobléma mibenlétének is két teljesen különbözõ felfogása fejezõdik ki. A �durva" stratégia azon a feltételezésen alapul, hogy minél több energiát használunk, annál jobban élünk, s így az energia eszközbõl céllá lép elõ. Ezenközben a �szelíd" stratégia a buddhista gazdaságtan szellemében nem a siker, hanem a sikertelenség mértékének tekinti, mennyi energiát használunk társadalmi céljaink eléréséhez mint ahogy ha el akarnánk utazni egy bizonyos helyre, akkor az ehhez szükséges közlekedés mennyisége nem annak a mértéke lenne, milyen jó dolgunk van, hanem azt fejezné ki, hogy mennyire nem sikerült ésszerû településszerkezetet kialakítanunk, amelyben már eleve közel vagyunk úti célunkhoz. Az az energiaprobléma tehát, amelyet a �szelíd" stratégia meg akar oldani, nem abban áll, hogyan lehet több energiát elõállítani a tervezett homogén szükségletek kielégítésére. A �szelíd" stratégia a másik vége felõl közelíti meg a problémát, és azt kérdezi: melyek a felhasználás különféle szükségletei (vagyis: mi az a sok feladat, aminek az energia révén megkísérlünk a végére járni?) És: hogyan végezhetjük el ezeket a feladatokat a legkevesebb energiával, amit minden egyes feladathoz a leghatékonyabb módon adunk? Ha arra figyelünk, mi a feladat és mi a legalkalmasabb eszköz hozzá (márpedig minden jó mérnöki munkának ez az alapja), akkor tökéletesen más képünk lesz arról, hogy milyen fajta új energiaforrásoknak van egyáltalán értelmük.

Vizsgáljuk most meg a �szelíd" stratégia három alkotóeleme közül az elsõt, nevezetesen a �végsõ felhasználás hatékonyságának" kérdését: mennyi munkát csikarhatunk ki minden egyes energia-egységbõl, amely rendelkezésünkre áll. A mûszaki adatok azt mutatják, hogy a gyakorlatban ezt a hatékonyságot a századfordulóra körülbelül megkétszerezhetjük, a következõ huszonöt év alatt ismét megkétszerezhetjük, és ezek után még mindig maradnak lehetõségeink kisebb technikai módosítások, vagyis olyan intézkedések által, amelyek a szokásos mércével mérve most gazdaságosak, mai vagy éppenséggel 100 évvel ezelõtti technikát használnak, és nincs lényeges hatásuk az életformára. Egyszerû módszerek tartoznak közéjük: a lakóházakon betömjük a négyzetméternyi lyukakat, hõszigetelést szerelünk fel, nem hagyjuk veszni az épületekben és az iparban keletkezõ �hõhulladékot", az egyes ipari folyamatokban fejlõdõ gõzt villamos energia termelésére használjuk fel, növeljük a villany- és benzinmotorok hatásfokát, és így tovább.

Mindent egybevetve tehát: valóban hatalmas lehetõségeink vannak rá, hogy több munkát végezzünk a rendelkezésünkre álló energiával. Ez pedig másképpen veti fel, hogy milyen eredményeket érhetünk el a �szelíd technológiával", és milyen hamar. Nyilván hamarabb, mint ahogy akkor gondoltuk, amikor a tervezett energiaszükséglet határa a csillagos ég volt.

*

Néhány megjegyzés kívánkozik a szelíd módszerek elé.

Elõször: Tucatnyi szelíd technológia létezik, noha egyik sem egyetemes csodaszer; arra kell használnunk, amire a legalkalmasabb.

Másodszor: A szelíd technológiák a megismételhetõség elvén mûködnek; nem fogytán lévõ tüzelõ, hanem a nap, a szél, a víz, a mezõgazdasági és erdei hulladékok, valamint más pótolható anyagok mûködtetik õket;

Harmadszor: E technológiák viszonylag egyszerûek, és az is értheti õket, aki használja. Ám ettõl még lehetnek nagyon ötletesek és bonyolultak - olyanformán, ahogy a zsebszámológépem is bonyolult. Ez a készülék a legfejlettebb technológia gyümölcse. Nem tudom egész pontosan, vajon mi történik a belsejében; nem hiszem, hogy tudnék csinálni egyet, de nekem mint felhasználónak nem is ez a fontos, hanem csupán az, hogy e készülék - Schumacher kifejezésével - szerszám, nem pedig gép. Én rendelkezem vele, nem õ velem, Nem valamely titokzatos kolosszus, amely a szemhatárról fenyeget, és amelyet szakemberekbõl álló papság tart hatalmában, hanem olyasmi, ami úgy mûködik, ahogy én akarom. Így aztán szeretem, és reggelente kecskét áldozok neki.

Negyedszer: A szelíd technikák a felhasználás szükségletei szerint alkalmas léptékû és alkalmas fajtájú energiát termelnek.

Mivel fõ érveim e kétféle alkalmassággal kapcsolatosak, hadd fejtsem ki ezt most bõvebben is. Kezdjük a méretarány kérdésével.

Gyakran halljuk, hogy az energiarendszereknek igen nagyoknak kell lenniök ahhoz, hogy kifizetõdjenek, és a közvetlen építési költségeket tekintve a nagy méretek gyakran csakugyan tényleges megtakarításhoz vezetnek. Ám a velejárók közé tartozik ugyanakkor a pazarlás is, amelyet eddig egyszerûen nem vettünk számításba. Ha például egy nagyobb és az eddigieknél még jobban központosított gáztermelõ üzemet, elektromos erõmûvet, kõolajfinomítót vagy bármit építünk, akkor meg kell fizetnünk azt a még nagyobb és még költségesebb elosztási hálózatot is, amely eljuttatja az energiát a szétszórtan elhelyezkedõ fogyasztókhoz. Ez a folyamat az Egyesült Államokban már ott tart, hogy egy átlagos fogyasztó 1972-ben villanyszámlájának csupán 29%-át költötte az energia tényleges megvásárlására, 71%-át pedig az energia eljuttatásáért kellett kifizetnie. Ez a központosítás gazdaságtalan oldala.

Másodszor, bizonyos mennyiségû energia elvész útközben. Harmadszor, ha úgy tudnánk tömegével erõmûveket gyártani, ahogyan autót gyártunk, akkor legalább tízszer olcsóbbak lennének, mint jelenleg, erre azonban nincs mód, mivel túl nagyok. Ugyanez nehezíti a hõhulladék értékesítését - azaz olyan totális energiarendszerek építését, amelyekkel sok pénzt lehetne megtakarítani. Negyedszer, a nagy méretbõl fakadó pazarlásnak van néhány közvetlen formája is, amelyek kiderülnek számos újabb nemzetközi vizsgálatból. Lássunk egy jellegzetes példát. Az Egyesült Államokban az utóbbi két évben felszerelt összes hõerõmûvek felét vizsgálva kiderült, hogy amilyen mértékben nõnek az üzemek, ugyanúgy nõ az az idõhányad is, amelyben nem mûködnek: ez a hányad 10%-ról 35%-ra szaladt fel, mégpedig olyan mûszaki okok következtében, amelyek nem fognak megváltozni. Valójában a helyzet még ennél is rosszabb, mert ha egy ilyen ezer megawattos erõmû elromlik, az kínos. Olyasmi ez, mint mikor egy elefánt megdöglik a szalonunkban, és ezért kell, hogy legyen még egy ezer megawattos tartalékelefántunk, amely készen áll rá, hogy kivonszolja a tetemet. Ez a tartalékkapacitás rendszerint egyszerûen csak ott ül és zabálja a kamatot, ami drága mulatság.

Tegyük fel, hogy egy ilyen óriásmû helyett több kisebb, pár száz megawattosat építünk (amelyek még mindig nagyok). Mivel több van belõlük, nem valószínû, hogy mind egyszerre fog elromlani, s így nem lesz szükség olyan nagy tartalékkapacitásra. Ha tehát csupán az erõmûvek léptékét csökkentjük ennyivel, máris egyharmaddal kevesebb új kapacitás szükséges, miközben a szolgáltatás változatlanul megbízható marad. Nagyszerû! Megtakarítottunk I50 millió fontot. Ha pedig, mondjuk, tíz megawattos alegységekre térnénk át, akkor ismét egyharmadával csökkenthetnénk az új kapacitás nagyságát.

A nagy erõmûvek közvetlen gazdaságtalanságát tehát megbízhatatlanságuk és az emiatt szükséges nagy tartalékkapacitás okozza. Vannak azonban közvetett hatások is, amelyek azt mutatják, hogy ténylegesen kevesebbe kerül egy kilowattnyi új kapacitás létesítése egy kis erõmûben, mint egy nagyban. Ez feltehetõen azért van így, mert a kis erõmûvet annyival gyorsabban fel lehet építeni, hogy ilyenkor sokkal kisebbek a kamatterhek, kevésbé érzõdnek a költségek emelkedésének és az állami rendeletek változásának a hatásai, valamint az építkezés idõ elõtti átadásából adódó problémák. A gyors technikai és társadalmi változások korában a kis erõmûvek építése rugalmas és kis kockázattal járó beruházás.

A nagy méret gazdaságtalanságának vannak még érdekesebb tényezõi is, amelyekre eddig szintén nem figyeltünk. Itt vannak például mindazok a po-litikai költségek, amelyekrõl az imént beszéltem, és amelyek joggal uralják az energiával kapcsolatos döntéseket. (Kiemelhetném, mellesleg, a sebezhetõség nemzetbiztonsági problémáját: semmi értelme sincs fegyveres erõket fenntartani, amikor egy pár ember nyugodtan besétálhat, és egyszerûen kikapcsolja a központi szolgáltatásokat, mint ahogy jelenleg ez a helyzet.) A nagy erõmûvek a környékükön társadalmi és szennyezési problémákat okoznak. Ez nagyon megnehezíti a tervezést. Nehéz helyet találni. Ha pedig az illetékes hatóság végre talál helyet, akkor ott annyi kapacitást akarnak összezsúfolni, amennyit csak lehet; ettõl az üzem még rosszabb szomszéd lesz, mint amilyen különben lett volna, ezért még nehezebb lesz megtalálni a következõ helyet, a költségek pedig exponenciálisan emelkednek. Már alaposan benne vagyunk a csapdában. g ilyenkor valóban nagy baklövéseket lehet csinálni.

Támogatjuk az oligopóliumokat, mivel a kis vállalatok nem tudnak nagy gépeket gyártani. Az emberiség javának szükségletei szempontjából alig van jelentõsége annak, amit csinálunk. A mûszakiak személyes felelõssége megszûnik, amikor a politikai döntések a nagy megbízó testületek kezébe kerülnek. És ahogyan Friedman Dyson rámutatott: a nagy technológiák kevésbé érdekesek és túl aránytalanok ahhoz, hogy játszani lehessen velük, ennélfogva az ilyen technológiák ritkábban hoznak újításokat, mint a kisebbek és egyszerûbbek, amelyekkel sok ezermester kísérletezhet.

Ami engem illet, rendes és egészséges technokrata szellemben nevelkedtem, ezért mindig azt tételeztem fel, hogy a szelíd technológiák szépek ugyan, de drágábbak. Néhány évvel ezelõtt viszont merev gazdasági számításokba kezdtem, összehasonlítván azoknak a valódi berendezéseknek a tényleges költség- és teljesítmény-adatait, amelyeket jelenleg meg lehet vásárolni. Mindegyik fajtából gondosan a legjobbat választottam, hogy mindegyikkel szemben méltányos legyek. Meglepetésemre úgy találtam, hogy a szelíd technológiák olcsóbban végzik el ugyanazt a feladatot, mint a durvák.

Tegyük fel, hogy van egy házunk. A legolcsóbb, leggyorsabb és legegyszerûbb dolog, amit tehetünk vele, hogy állig bebugyoláljuk: betömjük rajta a négyzetméternyi lyukakat, szigeteljük, bevakoljuk, esetleg hõcserélõket szerelünk fel, hogy az elhasznált levegõ és víz melegét visszaszerezzük, és ne kelljen mindig a nulláról indulnunk. Ezek a változtatások meglehetõsen költségesek; egy régi, magános, rosszul szigetelt ház esetében valószínûleg egy-két ezer fontot is kitesznek a kiadások, de még mindig olcsóbb megcsináltatni a felsoroltakat, mint sem. Ezek a módszerek még az olcsó északi-tengeri földgázhoz képest is határozottan versenyképesek.

Ha a legtöbb helyen megcsináljuk ezt - beleértve Nagy-Britannia java részét is -, akkor jóformán nem is lesz már szükségünk hõre. A lakóházunk hõszükséglete a jelenlegi egytizedénél is kisebb lesz. Ez érvényes Franciaország nagy részére, Nagy-Britannia pedig határeset. Ha valakinek mégis hõre van szüksége, mert például északon él, akkor vajon mi a legolcsóbb módja a megszerzésének? A legolcsóbb a napenergiával történõ fûtés passzív módszere, például az, hogy egy üvegházat állítunk fel a házunk déli oldalán. Ezt nagy sikerrel alkalmazzák olyan helyeken, mint Norvégia közepe, Alaszka déli és középsõ része, Montana, Wyoming - vagyis olyan vidékeken, ahol sokkal zordabb az éghajlat, mint bárhol Nagy-Britanniában. A módszer legalább olyan jól mûködik, mint ha gyûjtõtükröket használnánk, és sokkal kevesebbe kerül.

A második legolcsóbb mód: városrészek vagy egész települések fûtése a napenergia aktív hasznosításával (úgy, hogy napelemekkel - kollektorokkal - vizet melegítünk fel, majd pedig hatalmas, hõszigetelt tartályokban tároljuk a forró vizet, amely így a hideg évszakokban végig rendelkezésünkre áll). A harmadik legolcsóbb dolog az, ha külön a saját házunkat látjuk el olyan berendezéssel, amely a fenti módon termel hõenergiát. Érdekes azonban, hogy ez a meglehetõsen bonyolult napenergia-üzemû rendszer fele annyi tõkebefektetést sem kíván, mint az a nagyon hatékony, atomerõmû táplálta villamos hõszivattyú, amellyel ugyanez a ház szintén fûthetõ lenne. És olcsóbb annál is, ha ugyanezt a házat egy szintetikus gázteleppel és kazánnal fûtenénk. Ugyanez a helyzet, akár magas vagy alacsony hõmérsékletû energiáról, akár jármûvek hordozható folyékony üzemanyagáról vagy villamosságáról van is szó: noha a szelíd technológiák nem olcsóak, azért még mindig olcsóbb használni õket, mint sem. Lehetnek olcsóbbak vagy drágábbak a jelenlegi olajnál és gáznál (némelyek közülük azok, mások ellenkezõleg), de nem is ez a fontos, hanem az, hogy sokkal olcsóbbak bármi másnál amivel egyébként kellene helyettesíteni a jelenlegi olajat és gázt.

Amikor egy helyütt tárgyalom mindezeket a költségeket - a szükséges tõkebefektetések nagyságát, illetve az energiaszolgáltatás árát -, akkor szándékosan nem megyek bele abba a gyermeteg játékba, amelyet a kormányzat oly szívesen játszik az energiaköltségekkel. Õk ugyanis azoknak a dolgoknak a költségeit szeretik egymással összehasonlítani, amiket szívesen építenek. Így például a mûbenzin-üzemeket a különféle villamos erõmûvekkel. Ha pedig azok a dolgok kerülnek szóba, amelyekért hagyományosan nem lelkesednek annyira - amilyen a napenergiával történõ fûtés is -, akkor ezeknek a költségeit nem a velük versenyben álló durva technológiákéval vetik össze, hanem a történetileg olcsó és erõs állami támogatást élvezõ olajjal és gázzal, holott ezek kimerülõben vannak, és a szóban forgó technológiákat éppen ezek pótlására szánjuk! Ezért a szelíd technológiáktól a gazdaságosság olyan fokát követelik meg, amelytõl a durvák messze elmaradnak.

Tárgyszerûbben: az Egyesült Államokban az Energiaügyi Minisztérium habozás nélkül elveti - mert gazdaságtalannak tartja - a napenergiával történõ fûtés költségesebb válfajait, amelyeknél egy hordó olajjal egyenértékû hõ több, mint 15 dollárba kerül, és éppígy elveti a szerves hulladékokból történõ alkoholgyártást, minthogy ennek az ára hordónként meghaladja a 25 dollárt. Ugyanakkor a Minisztérium az adófizetõk zsebébõl olyan fényûzõ technológiák támogatását javasolja, amilyen a mûbenzin gyártása hordóegyenértékenként 30-40 dollárért, illetve az elektromos áramfejlesztés hordóegyenértékenként 100 dollárért. Ez nyilvánvalóan az erõforrások gazdaságtalan elosztását eredményezi.

Valójában egymással kellene összehasonlítanunk az összes beruházási lehetõségünket - nem pedig némelyeket egymással, másokat pedig az olcsó olajjal és gázzal. Ha így teszünk, úgy fogjuk találni, hogy messze a hatékonyság növelése a legolcsóbb; azután következnek az átmeneti és szelíd technológiák; utána a mesterséges gáz; a központosított elektromos rendszerek pedig még hõszivattyúkkal is messze a legdrágábbak.

Ez nem jelenti azt, hogy ha nem építünk fel egy olyan monstrumot, mint a tornessi erõmû, akkor más módot kell találnunk arra, hogyan juttassunk el a fogyasztókhoz rengeteg elektromos energiát. Valójában nem ez a kérdés. Igazából az érdekel bennünket, hogyan tudnánk a legjobban elvégezni azokat a fogyasztás során adódó feladatokat, amelyeket olajban és gázban fejeztünk volna ki, ha elsõsorban azok álltak volna rendelkezésünkre. Ezzel el is jutottunk a szelíd technológiák meghatározásának ötödik és legfontosabb ismérvéhez: nevezetesen, hogy azt az alkalmas fajtájú energiát kell termelniök, amelyre a feladathoz éppen szükség van. Mire kell nekünk valójában az energia?

Vegyük például Nagy-Britanniát. A használat jelenlegi szintjén az ország energiaszükségletének 66%-ára hõ alakjában van szükség, és ennek 55%-a olyan meleg, amelynek hõmérséklete a víz forrpontja alatt van. A szükséglet további 26%-át a jármûvek üzemeltetésére szolgáló szállítható, folyékony üzemanyagok teszik ki. A teljes energiaszükségletnek csupán 8%-áért felelnek azok a különleges használati módok, amelyekhez valóban nélkülözhetetlen az elektromosság, és amelyeknél érdemes is ezt a nagyon különleges, kiváló minõségû és drága energiafajtát használni. Ha ma valaki elektromos erõmûvet rendel, az általa termelt áramnak az a mennyisége, amellyel egy hordónyi olaj fûtõértékével egyenlõ hõt kaphatunk, több mint 100 dollárba fog kerülni, ami hétszerese az olaj pillanatnyi világpiaci árának, és az illetõ még szerencsés, ha valóban képes megtermelni ennyiért. Ugyanakkor nem valószínû, hogy valaki olyasmivel kívánna fûteni vagy vizet melegíteni, ami hordónként drágább 100 dollárnál.

Ha viszont arra használnánk ezt az energiafajtát, hogy elektronikus mûszereket, írásvetítõket, lámpákat, motorokat, háztartási gépeket, olvasztókemencéket, elektrokémiai berendezéseket, ívhegesztõ készülékeket, villanyvasutakat, vagyis csupa olyasmit üzemeltessünk vele, amihez valóban nélkülözhetetlen az elektromosság, akkor esetleg hajlandók lennénk megfizetni érte ezt az árat. Csakhogy ezek a különleges használati módok - amelyek a teljes energiaszükségletnek mindössze 8%-a - már réges-rég telítõdtek. Ennél már most sokkal több villamosenergiával rendelkezünk: az Egyesült Királyságban 14-15%-kal, s ez az arány a jövõben még növekedni fog. Ez a többlet - amely nem éri meg a pénzt, amibe kerül - már most is arra a sorsra jut, amelyre majd a többi is: nevezetesen, hogy alacsony hõmérsékletû fûtésre és hûtésre pocsékoljuk el. Az ilyen feladatokat villannyal végezni annyi, mintha erdõtûzzel akarnánk tojást sütni, vagy motoros fûrésszel vágnánk a vajat. Ez otromba, drága, nehézkes, veszélyes, és árt a fûrésznek.

Más szóval: energia-gondunk túlnyomórészt - 92%-ban - a hõvel és a szállítható, folyékony üzemanyagokkal kapcsolatos. Erre a problémára egyszerûen nem ésszerû válasz a még több elektromosság, mert túl lassú és túlságosan is drága. Ennélfogva teljesen értelmetlen dolog azon vitatkozni, milyen fajta villamos erõmûvet építsünk (márpedig napjainkban jórészt ezekbõl a vitákból áll az �energiapolitika"); olyan ez, mintha azon vitatkoznánk, milyen pezsgõt vegyünk mikor kizárólag egy pohár vízre van szükségünk, és mást meg sem engedhetünk magunknak. És mégis ez az értelmetlen igyekezet határozza meg energetikai beruházásaink és kutatásaink háromnegyedét. Valami nincs itt rendben. Klasszikus példája ez annak, amikor az eszköz nincs arányban a feladattal. Csakugyan: ha az Egyesült Államok hatékonyan használná az elektromosságát, úgy, hogy annak költségei meg is térüljenek (itt csak a szokásos módon meghatározott gazdasági ésszerûséget tételezem fel, s nem számolok az életforma változásaival), akkor a mostani fogyasztás egynegyedével vagy egyötödével is ugyanakkora lenne a jólét. A villamosságnak ezt a mennyiségét megtermelhetnénk a már létezõ, valamint újabb kis vízierõmûvekkel és szélenergiával úgy, hogy hõerõmûvekre egyáltalán nem is volna szükség. Ez az apró gondolatkísérlet is bizonyítja, milyen messze járunk attól az eszményi gazdasági hatékonyságtól, hogy csakis olyan fajtájú energiát állítsunk elõ, amilyent a szóban forgó feladat megkövetel.

Ha így tennénk, javarészt elkerülhetnénk az energia átalakításával járó költségeket és veszteségeket; ha pedig minden egyes feladathoz a megfelelõ léptékben termelhetnénk az energiát, akkor megúszhatnánk az elosztásból származó költségeket és veszteségeket is, hiszen az energia már eleve ott volna, ahol szükség van rá. A durva energiastratégiánál a károknak ez a két fajtája, az átalakításból és az elosztásból eredõ veszteség határozza meg a növekedést. Emiatt a rendszerbe töltött elsõdleges fûtõanyagok mennyisége messze túlszárnyalja azt az energiát, amely ténylegesen eljut hozzánk, a fogyasztókhoz. A kettõ közti különbség, ami jóformán az egész növekményt kiteszi, voltaképpen veszteség, amelybõl fikarcnyi hasznunk sincs. A szelíd stratégiánál viszont többnyire eleve elkerüljük a károkat azzal, hogy minden feladathoz a természetének megfelelõ energiafajtát biztosítjuk.

A szó szoros értelmében kevesebbel többre jutnánk.

Az utóbbi idõben, kiváltképp a legutolsó egy-két évben rendkívül gyors fejlõdés történt - többnyire a hivatalos kutatásoktól függetlenül - a szelíd technológiák terén. A már meglevõ, kereskedelmi forgalomban kapható módszerek a brit körülmények kõzött már most fedezni képesek a fogyasztók szükségleteit.

Amikor tehát azt állítom, hogy máris elegendõ válfajukkal rendelkezünk, akkor csupán az olyan, már megvásárolható technikák legjobb példáira gondolok, amilyen a napenergiával történõ fûtés aktív és passzív módszere, az ipari célú hõ fejlesztése, folyékony üzemanyag gyártása szerves hulladékból jó hatásfokú jármûvek számára (mellesleg, ezek az üzemanyagok elegendõek lennének az egész brit közlekedési szektor mûködtetéséhez), villamosság vízi- és szélerõmûvekbõl (áramfejlesztésre, hõ- vagy vízszivattyúzásra, illetve gépeket hajtó levegõ sûrítéséhez). Ha valamennyi kategóriában a jelenleg létezõ legjobb módszert választjuk, és mindegyiket arra használjuk amire a legalkalmasabb, akkor kiderül, hogy a szelíd technikákból már több is van, mint amennyi szükséges. Lesznek majd még jobbak is, de máris van annyi, hogy boldoguljunk velük.

S bár már megvannak, mégis, hosszú idõ kell még ahhoz, hogy a szelíd technikák mindegyike meg is találja a maga helyét. Ötven esztendõ is eltelhet addig, hiszen az energiarendszer akkora, hogy átalakítása nagyon nehézkes. Ezért minden bizonnyal idõt kell nyernünk - ha tetszik, hidat kell épí-tenünk a jövõbe - olymódon, hogy az átmenet közben hatékonyan, takarékosan és a környezetet nem szennyezve használjuk az ásványi tüzelõanyagokat, idõvel pedig - ha már készen állnak - bekapcsoljuk a szelíd módszereket is.

Ennek szép példájával találkozhatunk Jönköpingben, Svédországban. Itt egy olyan folyadékágyas vízmelegítõjû távfûtõrendszer mûködik, amely a levegõ minõségével kapcsolatos legszigorúbb követelményeknek is megfelel, habár magas kéntartalmú szenet éget el gázmosó berendezés nélkül. Ezt az égetõt fûteni lehet bármilyen olajjal, gázzal, fával, tõzeggel, hulladékkal, sõt energiaügyi tanulmányokkal is (nekem ez tetszik benne a legjobban). Ezenkívül a távfûtési hálózat hõszigetelt forróvízcsöveit úgy tervezték, hogy késõbb könnyen át lehessen alakítani õket olyan fûtési rendszerré, amely a napfûtéssel felmelegített forró vizet több évszakon át melegen tartja. Ez a kommunális létesítmény csupán a felébe kerül, mint ha külön-külön fûtenénk minden egyes épületet, s már most is felveszi a versenyt a hordónként 8 dollárért kapható olajjal: nagyon jó üzlet.

Úgy vélem, hogy ilyen módszerekkel, továbbá szerény és mértékletes szénbányászattal (amely a bányászok néhány nemzedéke után apránként abbamaradna) megoldhatnánk az olaj- és gázproblémát, befejezhetjük az olajbányászatot az Északi-tengeren, a még létezõ kõolaj- és földgázkincs egy részét pedig benne hagyhatjuk a földben, ahol nem esik baja. Mindezt nem úgy képzelem, hogy tiszta lapot kezdenénk, hanem onnan indulhatnánk el, ahol tartunk: mostantól fogva különféle dolgokkal próbálkoznánk, s a célszerûtlen berendezéseket a normális elhasználódás ütemében selejteznénk ki. Nem semmisítenénk meg a nagy technológiákat, hanem azt mondanánk: ezeknek fontos szerepük volt, amelyet már betöltöttek, és hogy használhatjuk a már meglevõket (amilyen az országos elektromos hálózat) anélkül, hogy tovább újabbakat építenénk - érvünk egyszerûen ennyi. Semmiképpen sem technikaellenes nézet ez; inkább úgy vélem, nagyon izgalmas - de másféle és némelyeknek szokatlan mûszaki feladat elé állít minket: az elé a feladat elé, hogy olyan dolgokat csináljunk, amelyek nem összetettségükben, hanem egyszerûségükben ötletesek.

Hogy mire gondolok ezzel, azt jól szemlélteti a következõ példa. Az Egyesült Államokban a repülõmérnökök készítettek egy rendkívül drága és ügyetlen szélerõgépet. Körülbelül 10000 fontot költöttek Ohioban egy elektronikus mûszereket vezérlõ számítógépes rendszerre, amelynek az volt a rendeltetése, hogy nagy szélben leállítsa a gépet, mielõtt szétesne. Azok a dán mérnökök, akik a gedseri malmot építették néhány évtizede, sokkal elegánsabban oldották meg ugyanezt a problémát. Az õ gépüknek a tornyában van egy lapos, tányérszerû alkalmatosság, benne pedig egy nagy acélgolyó. Ha az egész berendezés kezd túl erõsen rázkódni, akkor a golyó kiugrik a tányérból, leesik, és a hozzáerõsített huzal megránt egy kapcsolót. Ez sokkal magasabb rendû mérnöki munka.

E két energiastratégia szembeállításával - miként emlékezhetnek rá - az volt a célom, hogy következtetések levonására alkalmas gondolati modellt dolgozzak ki. Lássuk tehát az összehasonlítást. Említettem már, hogy a szelíd stratégia tõkeigénye kisebb; ezenkívül itt a készpénz-áramlás is gyorsabb, mert a �szelíd" berendezéseket gyorsabban fel lehet építeni, ezek gyorsabban megtérülnek, így a mûködõ tõke egy bizonyos mennyiségével többet végezhetünk. Továbbá, a szelíd stratégia nem csupán olcsóbb, hanem gyorsabb is, mint a durva: vagyis minden befektetett font hamarabb jövedelmez több energiát, pénzt és munkaalkalmat. Ennek három fõ oka van.

Elõször, azoknak az árucikkeknek a gyártási ideje, amelyekre a szelíd stratégiánál szükségünk van, napokban, hetekben vagy hónapokban, nem pedig évtizedekben mérhetõ. Másodszor, ezeknek az áruknak sokkal nagyobb piaca van: háztartások tízmilliói, nem pedig egy tucatnyi közszolgáltató üzem. És harmadszor: a szelíd stratégia több tucat összetevõbõl áll, ezek mindegyikének bevezetését más és más problémák akadályozzák, amelyek azonban jórészt függetlenek egymástól. A kis méretû vízierõmûveknél szabályozási gondok vannak, a napenergiával történõ fûtés passzív módszerét az nehezíti meg, hogy át kell nevelni az építészeket és kivitelezõket, de az ilyen és hasonló problémák függetlenek egymástól. Ezért úgy képzelhetjük el a dolgot, hogy több tucat meglehetõsen lassan kibontakozó eljárás összegezõdése hoz majd - a komponensek nagyon nagy száma miatt - rendkívül gyors össznövekedést. Ez egyáltalán nem ugyanaz, mint ha néhány monolitikus technikával ugyanazokba az akadályokba ütközünk egyszerre mindenütt.

Ugyanezért a technikai kudarc kockázata is sokkal kisebb, mivel több tucat meglehetõsen egyszerû és ismert mûködésû dolog között oszlik meg: nem úgy, mint amikor mindent egy lapra teszünk fel, ahogy a mûbenzingyártó üzemek vagy az olyan atomerõmûvek esetében, amelyek még nem léteznek, és vagy mûködnek majd, vagy sem. A szelíd stratégia sokkal kevésbé szennyezi a természetet, és a fontos éghajlati problémák - amilyen a széndioxid okozta üvegház-hatás - megoldására is jobbak az esélyeink, ha véget vetünk az ásványi tüzelõanyagok elégetésének - mégpedig minél hamarabb, annál jobb.

*

A szelíd stratégia nemcsak a városi és ipari társadalmaknak felel meg, hanem összhangban van a modern fejlõdési elképzelésekkel is.

A másik fontos geopolitikai mellékhatása az, hogy eszközt ad a nagyhatalmak kezébe olyan nemzetközi légkör kialakítására, amelyben mindenki lemond az atomenergia felhasználásáról. Ebben a légkörben az éretlenség jelének fogják tartani, ha egy nemzet reaktorokat vagy atombombákat kíván. Ezt az eszközt az teremti meg, hogy az atomenergia-üzlet a bedöglés felé tart. Itt a piac hatásáról van szó: olyan technológiát vizsgálunk, amely menthetetlenül alulmarad a piaci erõk támadásaival szemben. (Adam Smith hívei azt mondhatnák, �a Láthatatlan Kéz ismét lecsap"). Csakugyan: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Japán vagy bármely más jelentékeny ipari ország esetében lényegében ugyanezt a képet kapjuk, mégpedig ugyanazon alapvetõ gazdasági okok miatt.

Ez azt jelenti, hogy az atomenergia az olajforrások kimerülése elõtt csak abban az esetben válik számottevõ tényezõvé, ha az állami költségvetésbõl hatalmas és folytonos támogatást kap, hogy egyáltalán életben maradjon. Erre azonban semmi kilátás sincs, mert egyszerûen túl nagy összegrõl van szó.

Tegyük fel, hogy ebben a politikai helyzetben a brit és az amerikai kormány három dolgot cselekszik. Elõször is, tegyük fel, hogy kijelentjük: bármennyire szeretjük is az atomenergiát, a piacot még nála is jobban szeretjük, ezért elfogadjuk a piac ítéletét - nem tartjuk fenn állami támogatással ezt a technológiát. Szépen kijelöljük, mikorra kívánunk véget vetni ennek a balszerencsés eltévelyedésnek; egyszersmind azonban megpróbáljuk a piacot is hatékonyabbá tenni, hogy az atomenergia-ipar erõforrásai gyors ütemben átvándoroljanak a szelíd stratégia szektoraiba, mert ennek több értelme van.

Másodszor tegyük fel, hogy önként és feltétel nélkül segítünk bármely országnak, amely követni kívánja a példánkat - azt a példát, amelyet máris sokan várnak tõlünk. Harmadszor tegyük fel, hogy mindezeket az erõfeszítéseket megpróbáljuk összekapcsolni a kölcsönös stratégiai fegyverzetcsökkentés sokkal lassabban és sokkal nehezebben megoldható feladatával, és olybá vesszük ezeket, mint ugyanannak a problémának egymással összefüggõ részeit, melyeknek a megoldása is összefügg. Ezért nem mondjuk többé azt - például -, hogy hazafias dolog, ha nekünk vannak atombombáink, India részérõl viszont ugyanez felelõtlenség.

Természetesen senki sem szavatolhatja, hogy teljesen sikeres lesz ez a három komponensû program, amely az atomfegyverek további terjedését állítaná meg. Ám a leszereléssel foglalkozó körökben kezd egyre erõsödni az a meggyõzõdés, hogy ennek az elképzelésnek minden más megközelítésnél nagyobb esélye van a sikerre, és hogy bármely eredményes atomsorompó-politikának az a feltétele: törõdjünk bele az atomenergia-ipar összeomlásába minden olyan országban, ahol ennek ki kell állnia a piac próbáját, sõt, konstruktív módon még építsünk is erre az összeomlásra.

*

A két energiastratégia utolsó összemérése, amely a különbséget igazán meghatározza, a politikai összehasonlítás. Mindkét stratégia bonyolult és nagyon eltérõ természetû problémákkal jár együtt. A durva stratégiánál fõképp olyan kérdések merülnek föl, mint a központosítás, a sebezhetõség, a szakemberek uralma, a társadalmi igazságtalanság és a gazdasági önellátás. A szelíd stratégia problémája a pluralizmus: hozzá kell szoknunk, hogy százmilliók döntésén keresztül valósítsuk meg azt, ami egyébként néhány, központilag irányított nagyszabású hadmûvelet dolga lett volna; meg kell szoknunk a gondolatot, hogy ha olyan kényes ügyrõl van szó, amilyen az energiaprobléma, akkor egy ilyen nagy és változatos országban a központi igazgatás inkább a problémához, és nem a megoldásához járul hozzá.

Néhány vezetõ számára mindez fájdalmas alkalmazkodásnak ígérkezik. De úgy vélem, nincsen olyan elképzelés az energia jövõjérõl, amely mentes volna a társadalmi problémáktól. A választásunk lényegében annyi csupán, hogy milyen természetû problémákat választunk. Nem ebédelhetünk ingyen - mindössze néhány ebéd olcsóbb a többinél. És a szelíd stratégiával vele járó társadalmi problémák, úgy vélem, sokkal kezelhetõbbek, s ahogy elõrehaladunk ezen az úton, gondjaink nem szaporodni, hanem fogyatkozni kezdenek. Állítom, oly nagyok a szelíd módszerek társadalmi és gazdasági elõnyei, hogy ha hagynánk megmutatkozni õket, akkor jóformán magától gyõzne ez a stratégia az adott piaci és politikai mechanizmusok közepette.

Hogy meginduljon ez a folyamat, három tennivalónk van. Elõször is, fõképp megyei és helyi szinten, el kellene törölni azokat az intézményes korlátokat, avagy piaci tökéletlenségeket, amelyek akadályozzák a hatékonyságot és a szelíd technológiákat: az elavult építészeti elõírásokat, a kölcsönügyletekre vonatkozó maradi rendelkezéseket, az olyan építészeti díjszabási rendszereket, amelyek támogatják a pazarlást, a közmûvek korlátozó intézkedéseit, a tõkéhez jutás igazságtalanságait, az ösztönzõk megosztását építõk és vásárlók, illetve tulajdonosok és bérlõk között (miért tömné be a tulajdonos az ablak körüli réseket, ha a bérlõ fizeti a fûtési számlát?); valamint hogy nincs megfelelõ tájékoztatás a már kapható eszközökrõl. Nehéz feladatok ezek, de ha nem vagyunk elég okosak, hogy megoldjuk õket, akkor bizonyosan nem sikerül megoldanunk azokat a még súlyosabb intézményes problémákat sem, amelyek már most kezdik leállítani az egész durva stratégiát.

Másodszor: nem lenne szabad többé pénzt költenünk arra, hogy becsapjuk magunkat és elhiggyük: a hagyományos fûtõanyag és energia olcsóbb a tényleges áránál. Senki sem tudja, hogy mekkora az erre költött összeg Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban körülbelül százmilliárd dollárt tesz ki adók és ártámogatások formájában. A helyzet odáig fajult már, hogy Kaliforniában az állam 55%-os adóhitelt ad azoknak, akik a napenergiára térnek át, ez azonban nem veheti fel a versenyt azzal a jóval nagyobb adókedvezménnyel, amelyben a szövetségi kormány részesíti az alaszkai földgázt. Tehát a napenergia-fûtésbõl indulunk ki, amely olcsóbb, mint a földgáz, azután költséges erõfeszítések árán mindkettõt támogatjuk, s mire a végére érünk, a földgáz látszik olcsóbbnak. Harmadszor, fokozatosan és méltányosan el kellene érnünk, hogy a pótolhatatlan, elhasználható fûtõanyagokért - és általában az elhasználható erõforrásokért - annyi költséggel terheljük meg magunkat, amennyibe a helyettesítésük fog kerülni hosszabb távon. Ha elmulasztjuk ezt, akkor körmönfont módon voltaképpen a gyermekeinket lopjuk meg.

E három tennivaló közül egyikkel sem lesz könnyû dolgunk: de úgy vélem, könnyebb lesz velük, mint nélkülük. Ha ügyesen fogunk hozzá, a szelíd stratégiának nagy politikai vonzereje lehet, mert a durva stratégiával ellentétben emez egyszerre elõnyös csaknem valamennyi érdekcsoportnak. Ez alighanem jó hír a politikusoknak. A szelíd stratégia, például, munkalehetõséget teremt a munkanélkülieknek, tõkét a bankoknak - az energiává vált tõkét a bankok sohasem látják viszont -, megtakarítást a fogyasztóknak, új üzleti lehetõségeket a kisvállalkozásoknak és a nagyvállalatoknak, tisztább környezetet a környezetvédõknek, nagyobb nemzetbiztonságot a katonáknak, izgalmas technológiákat a világiaknak, lelki megújulást a vallásosoknak, világbékét és igazságot azoknak, akik az egész Föld sorsáért aggódnak, az energia terén függetlenséget az elszigetelõdni vágyóknak, radikális reformokat a fiataloknak, hagyományos erényeket az öregeknek, állampolgári szabadságjogokat a liberálisoknak, helyi autonómiát a konzervatívoknak. Ez a stratégia bevallottan nincs összhangban néhány óriásintézmény rövid távú érdekeivel, amely hatalmak, úgy vélem, még nem fogták fel a szelíd stratégiában rejlõ lehetõségeket, és ezért tévesen fenyegetést látnak benne. De nincs ellenére, hanem nagyon is megfelel politikai természetüknek.

A szelíd stratégia egy csapásra megoldja azokat az ideológiai vitákat is, amelyek jelenleg útjában állnak az energiapolitika kialakításának. Az utóbbi másfél esztendõben tanúi lehettünk az Egyesült Államok szenátusában folyó szócséplésnek, ahol mindenki azt hajtogatta, hogy mielõtt egyáltalán nekifoghatnánk valamilyen országos energiapolitika kidolgozásának, elõbb abban kell egyezségre jutnunk, melyiket válasszuk: az árat vagy a központi irányítást, a kapitalizmust vagy a szocializmust, Hamiltont vagy Jeffersont; hogy milyen szerepet szánunk az olajtársaságoknak, és milyennek szeretnénk látni társadalmunkat a jövõben. Egyetlen ilyen kérdésben sem voltunk soha egy véleményen, és nem is leszünk - unalmas is volna akkor az élet -, de ha ehhez kötjük az energiapolitikát, akkor hamarosan a pokol is befagy.

A szelíd stratégiánál viszont az efféle nézeteltérések elveszítik a jelentõségüket, mert ha valaki a hagyományos gazdasági racionalitás híve, és csakis azzal törõdik, hogy a számára legolcsóbb megoldást válassza, akkor máris nekiláthat és felszerelheti a fûtéshez való napelemet, mert olcsóbb használnia, mint sem. Ha a munkás dönt így, akkor esetleg azért teszi, mert ez több és jobb munkaalkalmat teremt számára, mint a villamos erõmûvek építése. Ha a környezetvédõ, akkor esetleg azért, mert közben nem árt a környezetnek; ha a társadalmi átalakulás híve, akkor azért, mert a napelem maga a függetlenség; de a lényeg az, hogy mindhárom esetben ugyanarról a napelemrõl van szó. Nem kell sem elõtte, sem utólag egyetértenünk abban, miért szereltük fel. Szinte mindenkinek az a véleménye, hogy kívánatos takarékoskodnunk az energiával és a szelíd technológiákra áttérnünk, hogy ezen az úton kell haladnunk. Az energiapolitikát illetõleg semmi másban nincs egyetértés, és kétlem, hogy valaha is lesz. Alighanem az tehát a teendõnk, hogy felmérjük azokat az apróságokat, amelyekben megegyezünk, mert ez is elegendõ, akkor pedig el is felejthetjük mindazt, amiben vitatkozunk, hiszen az már amúgy is fölösleges. Eddig még sohasem próbáltuk közmegegyezésre építeni az energiapolitikát, most azonban ideje elkezdenünk.

És úgy vélem, erre már csak kevés idõnk maradt, mert jóllehet mindkét stratégia végtelenül sokféle változatban valósulhat meg, azért bizonyos értelemben mégis kizárják egymást. Nem azt értem ezen - mint ahogy némelyek gondolják -, hogy a durva és a szelíd technológiák mûszakilag összeférhetetlenek, ugyanis nem azok. Technikailag semmiféle mûszaki akadálya sincsen, hogy a napenergiát összegyûjtõ elemeket szereljünk egy nagy hõerõmûre - ettõl esetleg még jobban is mûködik az utóbbi. Sõt: a szelíd energiastratégiánál a durva technológiáknak egy bizonyos csoportjából kellene kiindulnunk, és ötven vagy hetven év múlva a szelídek egy másik csoportjánál kellene kikötnünk, miközben a kettõ párhuzamosan létezne, és egymáshoz viszonyított arányuk apránként változna, aszerint, ahogy az egyik fajta technikát kivonjuk a forgalomból és a másikkal helyettesítjük. Ez az átme-net azonban egy olyan társadalmi és politikai közegben megy végbe, amely háromféleképpen is összeférhetetlenné teszi a két utat.

Az elsõ a kulturális összeférhetetlenség. Tömören, e két világ közül bármelyik megnehezíti, hogy a másikat elképzeljük. Jó példa erre a jelenlegi helyzet: itt szaladgál körülöttünk sok-sok ember, akik az energiaproblémának csakis azt az egyetlen megközelítését tudják elképzelni, amelyet az utóbbi harminc évben megszoktak - s ennek oka éppen ez a kulturális meghatározottság.

Másodszor, e két stratégia a szervezeteknek, törvényeknek, szokásoknak és politikai cselekvésformáknak olyan sokaságát hozza létre, amelyek mind akadályozzák a másik stratégiát - mint ahogy az olcsó olaj korszakából ránk maradt intézményes korlátok ma arra késztetnek bennünket hogy az eddigi úton járjunk, és ne a másikon. Harmadszor, ezek a stratégiák versengenek egymással az erõforrásokért. A nagyon igényes durva technológiákra fordított minden font sterling, minden tonna olaj, minden percnyi munka, találékonyság és politikai figyelem olyan erõforrás, amelyet már nem használhatunk fel a szelíd stratégia javára, hogy feladatait olyan sürgõsen végezhessük el, hogy a részek össze is álljanak holmi egésszé - nem mindegy ugyanis, mikor végzünk ezekkel a feladatokkal. Ebben az értelemben az atomerõmûvek és a mûbenzingyárak nem csupán feleslegesek, hanem valóban kártékonyak is, mivel annyi erõforrást használnak el, annyira a jövõbe tolják a szelíd stratégia kezdetét, hogy mire nekiláthatnánk, addigra a szó szoros értelmében el fog égni az az ásványi tüzelõanyagokból álló híd, amely átsegíthetne bennünket az új technológiákhoz.

Ezért a kellõ gyorsasággal választanunk kell e két átfogó stratégia közül, még mielõtt az egyik kizárja a másikat, vagy mielõtt az atomfegyverek elterjedése mindkettõt kizárja. Fel kell tennünk a kérdést, hová akarunk eljutni ötven év alatt, majd pedig visszafelé haladva meg kell vizsgálnunk, hogyan juthatunk el oda zökkenõk nélkül; de nem szabad tovább folytatnunk az erõmûvek ötletszerû építését. Takarékosan arra kell használnunk a viszonylag olcsó tüzelõanyagokat és az olcsó pénzt, amelyet értük kapunk, hogy tõkét gyûjtsünk, s abból fizessük meg a viteldíjat - amilyen gyorsan csak lehet - a végsõ megoldások valamelyikéhez; mert ha egyszer elfogy az olcsó pénz és az olcsó tüzelõ, többé nem lesz lehetõségünk erre az átkelésre.

A kérdés gyökere az, hogyan látjuk az emberi fajt és mûveit. Akiket elbûvölnek a technika káprázatos eredményei, azok azt mondják: hogyha hiszünk az emberi leleményességben (az övékben), akkor látni fogjuk Prométheusz második eljövetelét, s ez olyan bõséget és szabadságot fog magával hozni, amilyenrõl nem is álmodtunk. Mások azt vallják, szerényebb terveket kell kovácsolnunk, nehogy a bõség és szabadság helyett soha nem látott veszélyek és zsarnoki rendszerek köszöntsenek ránk, mert ha volna is valamilyen tiszta és korlátlan energiaforrásunk, akkor is hiányozna belõlünk a bölcs használatához kellõ mértéktartás, hiszen még azt sem tanultuk meg, hogyan birkózzunk meg Prométheusz elsõ eljövetelével. Ez utóbbiak voltaképpen azt állítják, hogy az emberi lélek õsi problémáinak megoldásához nem elegendõ az energia, és hogy a hübrisz, az önistenítés bûnét követik el azok a szakemberek, akik kijelentik: képesek olyan rendszereket irányítani, amelyekben Isten mûködésére nincsen engedély (Hannes Alfvén). Az energiapolitika, úgy vélem, alkalom arra is - mégpedig az utolsó -, hogy felismervén az emberi eltervezés törékenységét, nagyobb alázatot tanuljunk.