Vissza a
tartalomhoz
Egy kívánatos gyakorlat elméletei után lássuk most az elméletek gyakorlatát, praktikusabb megközelítéseit. Más szemszög ez, mint amelybõl eddig vizsgálódtunk, körülbelül annyira más, mintha a ;,micsoda?" helyett a �hogyan?" kérdését feszegetnénk. Az egzisztenciális különbséget a homo grammaticus és a homo faber ellentétén szemléltetem, melyek az olvasókönyv második részében a teológiai és a biológiai lény megfelelõi lesznek.
Benjamin Lee Whorf amerikai nyelvészt egyszer egy biztosítótársaság fogadta fel. Nem emberbarátságból - tûz okozta károkkal kellett bajlódnia. Whorf azonban leleményesen ötvözte a hasznosat a kellemessel: rövid idõ múlva azzal állt elõ, hogy rátalált a tüzek egy részének nyelvi okára.
Az egyik benzinraktár például azért röpült a levegõbe, mert a dohányzást tiltó tábla arra figyelmeztette a munkásokat, hogy a teli hordók között nem szabad rágyújtaniok. A munkások ezért cigarettázni nem a teli, hanem az üres hordók közé jártak. Mivel azonban az üres hordókban felgyülemlett benzingõz sokkal gyúlékonyabb, mint a folyékony párlat, a csattanó nem maradt el.
A környezeti válság mögött talán szintén felfedezhetjük a nyelvi okot is, amely az adottnak, evidensnek tartott dolgokon, közhelyszerû igazságokon keresztül mintegy megbénítja gondolkozásunkat. Köztudott, hogy ezért a válságért nem kevéssé hibáztathatók a mindenféle fogyasztói társadalmak, s hogy az élõ és élettelen világ állapotát jelzõ, aggasztó tünetekre elõször az angolszász országokban figyeltek fel; tehát nagyjából ugyanott, ahonnan a bajt okozó mentalitás is világhódító útjára indult.
Mindez akkor válhat fontossá, ha felidézzük: az angol free szó egyaránt jelenti azt, hogy valaki szabad, szabadságában áll cselekednie, illetve hogy valami ingyen van. Ahol viszont a szabad úgy hangzik, ahogy az ingyen, ott a nyelv által gondolkodni tanulóknak a szabadság annyit fog érni, amennyi: a semmibe se kerülõ dolgok általában, azaz nem sokat. Mivel a vizet, az eget, a napfényt meg a levegõt úgy szoktuk meg, mint ami nem kerül pénzünkbe - hisz ettõl tartjuk ezeket természetes, nem pedig kulturális javaknak -, a természet mint érték, a természet mint szabadság a jelentéseltoldás folytán egyszerre fabatkát sem ér, vagyis rombolható. S amíg csak a tájra látunk rá, a nyelvi észjárás ketrecére nem, addig nem is érthetjük, honnan támad egy-egy kultúrában a pocsékolás önpusztító dühe.
A homo grammaticus helyzetét súlyosbítja az, amit nemrégiben Tatár György írt le egy Nietzsche-tanulmányában. Eszerint a hitevesztett modern ember mintegy magát számûzte a világtörténelembõl, mikor a természetfölöttit mint viszonyítási pontot kitagadta életébõl. A nyelvi lénynek azonban olyannyira leglényegébõl fakadó velejárója, hogy önmagából nálánál magasabbrendût fakasszon, majd pedig hozzámérje tetteit, hogy a szellemtelen anyagtól az anyagtalan szellemig ívelõ fejlõdésétõl legfeljebb egy vak és szûkkeblû kor kívánhatja megfosztani. Ez a fosztogatás a képi kultúra térhódításában követhetõ nyomon. Fontos megértenünk, hogy a nyelvi lény mindenét, így a metafizikáját is a nyelvbõl teremti - másként ezt úgy mondhatnánk, hogy az ember a nyelven innen születik, de rajta túl válik felnõtté.
Sorsként hordozott terheink közül nem a nyelv az egyetlen. Kettõs lények vagyunk: másik végzetünk az ügyességünk, a mozgékony, túlfinomult kéz. és játékai. Erre a fátumunkra utalt Marx amikor megállapította, hogy az embert a munka tette emberré.
Ez azonban legfeljebb féligazság, mert a homo faber, a mûszaki lény végzetes ügyessége belõle levezethetetlen. Az embert sokkal inkább a munkakerülés tette emberré Ha ugyanis annyira szerette volna ásóbottal túrni a földet, még ma is túrhatná naphosszat, boldogan. Õsünk azonban - valószínûleg - annyira undorodott az ásóbottól, hogy kitalált helyette valami mást.
Ez a velünk született lustaság, amely az elmét megfeszíti és új kalandokra kergeti, az én szememben közvetett bizonyítéka annak, hogy fajunk csakugyan a meleg égövbõl származik, s csupán a paradicsomból való kirajzás után szublimálódott bennünk újító dühvé az édeni semmittevés elvesztése fölött érzett fájdalom. S mivel évmilliók óta sem szoktunk le róla, hogy még lakhatatlanabb helyeket telepítsünk be, mind u megélhetés imperativusa, mind ez az alkotódüh valósággal ontja a következményeket, amelyek változatlan biológiai alkotunk és változó környezetünk összeütközésébõl erednek.
Errõl és még sok másról szól Fritz Schumacher következõ esszéje, az Emberarcú technika.
***
A modern világot a metafizikája alakította ki a közoktatás révén, A amely azután életrehívta a tudományt és a technikát. Így - anélkül, hogy visszanyúlnánk a metafizikáig és a közoktatásig - azt mondhatjuk, hogy a modern világot a technika formálta. Ez a világ válságról válságra bukdácsol, s minden oldalról katasztrófákról szóló jövendölések és az összeomlás látható jelei veszik körül.
Ha ez a valami, amit a technika alakított és alakít ma is, betegnek tûnik, talán érdemes közelebbrõl is szemügyre venni magát a technikát. Ha úgy találjuk, hogy egyre embertelenebb, talán mérlegelhetnénk, lehet-e valamink, ami jobb helyette - egy emberarcú technikánk.
Bármily különös, a technika, annak ellenére, hogy az ember teremtménye, saját törvényei és elvei szerint fejlõdik; és ezek igen különböznek az emberi természet vagy általában az élõ természet törvényeitõl és elveitõl. A természet, hogy úgy mondjam, mindig tudja, mikor és hol kell megállni. A természetes növekedés misztériumánál csak a növekedés természetes megtorpanásának misztériuma nagyobb. Minden természetes dolog mértékletes nagyságában, gyorsaságában, erõsségében. Ennek következtében a természet rendszere - melynek az ember is része - önkiegyenlítõ, önszabályozó és öntisztító.
Ez nem áll a technikára - vagy talán úgy is mondhatnám: nem áll a technika és a specializáció uralma alatt élõ emberre. A technika nem ismer önkorlátozó elvet, sem a méret, sem a gyorsaság, sem az erõ vonatkozásában. Következésképp nem rendelkezik az önkiegyenlítés, önszabályozás és öntisztítás erényeivel. A természet kifinomult rendszerében a technika és különösen a modern világ szuper-technikája idegen testként mûködik. A jelek arra mutatnak, hogy a természet kiveti magából ezt az idegen testet.
A modern technika által megalkotott világ - noha nem teljesen váratlanul - most egyszerre három területen is válságba jut. Elõször is: az emberi természet tiltakozik az embertelen technikai, szervezési és politikai megoldások ellen, melyeket fojtogatónak és lealacsonyítónak érez. Másodszor: az emberi életet fenntartó élõ környezet az emberi tevékenység jármában nyög, és a részleges összeomlás jeleit mutatja. Harmadszor: mint köztudott a tárgyban tájékozottak elõtt, a Föld meg nem újítható erõforrásait - különösen az ásványi tüzelõanyagokat - oly mértékben fosztjuk ki, hogy a hiány és a lelõhelyek kimerülése már csak idõ kérdése.
E három válság vagy betegség bármelyike végzetessé válhat. Valójában nem tudom, hogy a három közül melyik fenyeget leginkább a közvetlen összeomlással. Az azonban tökéletesen világos, hogy a materialista alapokon nyugvó életmód - amely folyamatosan és határokat nem ismerve terjeszkedik egy véges környezetben - nem tartható fenn sokáig, és kilátásai annál rosszabbak, minél sikeresebben éri el expanzív céljait.
Mit értünk el az elmúlt negyedszázad ipari fejlõdésének fergeteges eredményeivel? A válasz eléggé kiábrándító A problémák mindenütt gyorsabban szaporodnak, mint a megoldások. És úgy látszik, ez éppúgy érvényes a gazdag országokra, mint a szegényekre. Az elmúlt huszonöt évben semmit nem tudtunk felmutatni, ami bizonyítaná, hogy a modern technika, ahogyan ma ismerjük, valóban hozzájárult volna világszerte a szegénység enyhítéséhez - hogy a munkanélküliséget ne is említsük, mely már számos, úgynevezett fejlõdõ országban elérte a harminc százalékos szintet, és most egy sor gazdag országot is járványként fenyeget. Mindenesetre az elmúlt idõszak nyilvánvaló - jóllehet kétes értékû - sikerei nem ismétlõdhetnek meg: errõl gondoskodik az a három válságjelenség, melyet az elõbb említettem. Így hát jobb, ha feltesszük a kérdést: mire szolgál ma a technika, és voltaképpen mi lehetne a feladata? Képesek vagyunk-e rá, hogy olyan technikát fejlesszünk - a magunk képére -, amely valóban hozzájárulna problémáink megoldásához?
Elsõ pillantásra úgy tetszik: a technika elsõdleges feladata az, hogy megkönnyítse a létfenntartásért dolgozó és a lehetõségei tágítására törekvõ ember életét. Amikor egy-egy gépet önmagában figyelünk meg, könnyû észrevennünk, hogy a technika valóban ezt a célt szolgálja - egy számítógép például másodpercek alatt végzi el azt a mûveletsort, amelyhez a tisztviselõknek vagy akár a matematikusoknak is nagyon sok idõre lenne szükségük, ha egyáltalán képesek lennének megoldani a feladatot.
Ha azonban egész társadalmakra tekintünk, már sokkal nehezebb meggyõznünk magunkat ennek az egyszerû állításnak az igazáról. Amikor elõször utaztam be a világot, gazdag és szegény országokat egyaránt megfigyelhettem, és kísértést éreztem, hogy a közgazdaságtan elsõ törvényét az alábbi módon határozzam meg: �A társadalom tényleges szabad ideje fordítottan aránylik az emberek helyett dolgozó gépek számához." Talán jó ötlet lenne a közgazdaságtan professzorai számára, hogy vizsgakérdéseik között ezt az állítást is kidolgoztassák diákjaikkal.
Akárhogy is, a bizonyítékok nagyon meggyõzõek. Ha a komótos Angliából, mondjuk, Németországba vagy az Egyesült Államokba utazik valaki, azt látja, hogy az emberek túlterheltek. Ha viszont olyan országba utazunk, mint Burma, amely az országok fejlettségi rangsorában meglehetõsen hátul helyezkedik el, úgy találjuk, hogy az embereknek hihetetlenül sok ráérõ idejük van, amellyel valóban maguk rendelkeznek. Minthogy sokkal kevesebb helyettük dolgozó gépet használnak, természetesen kevesebbet �végeznek", mint mi; de ez más kérdés. Az a tény azonban vitathatatlan, hogy a létfenntartás terhe sokkal kevésbé nyomja a vállukat, mint a miénket.
Tehát érdemes felvetni a kérdést: mit is nyújt nekünk a technika? Szemlátomást csökkenti bizonyos típusú munkák arányát, miközben más típusúakét növeli. A modern technika leginkább a szakértelmet kívánó, hathatós kétkezi munkát szorítja vissza, ahol a munkás így vagy úgy közvetlen kapcsolatban áll a nyersanyagokkal. A fejlett ipari társadalmakból az ilyesfajta munka jószerével kiveszett, és ma már szinte lehetetlenség ilyen munkából tisztességgel megélni. A modern neurózis talán nagyrészt ennek a ténynek köszönhetõ.
Az ember - akit Aquinói Szent Tamás aggyal és kézzel rendelkezõ lényként jellemzett - semmit sem szeret jobban, mint hogy teremtõ módon, hasznosan és gyümölcsözõen használhassa agyát és kezét. Manapság gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ezt az egyszerû dolgot, ezt a hatalmas fényûzést élvezhesse: csak az engedheti meg magának, akinek helye van rá és megfelelõ szerszámai; szerencse kell hozzá, hogy jó tanítómestert találjon, és hogy elég ideje legyen tanulni meg gyakorolni. Valójában elég gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy állás nélkül is megélhessen, hiszen olyan állás, ami fizet is, meg a fentieknek is megfelel, alig akad.
Talán az alábbiakkal érzékeltethetõ, hogy a modern technika mennyire átvette az emberi kéz munkáját. Megkérdezhetnénk, hogy a �teljes társadalmi idõalapnak" - a társadalom összes idejének, személyenként napi huszonnégy órát számítva -, mekkora részét köti le ma a tényleges termelés. Országunk népességének jóval kevesebb, mint ötven százaléka - mint mondani szokták - hasznosan foglalkoztatott, és ezek egyharmada dolgozik jelenleg a mezõgazdaságban, a bányászatban és az iparban. A közvetlen termelõkrõl beszélek, nem azokról, akik másoknak mondják meg, mit kell tenniök, vagy elszámolják a múltat, vagy eltervezik a jövõt, avagy elosztják, amit mások megtermeltek. Más szavakkal, a teljes népességnek alig egyhatoda dolgozik a közvetlen termelésben; azaz mindegyikük átlagosan öt másik embert tart el, akik közül kettõ hasznosan foglalkoztatott nem a tényleges termelõmunkában, hanem más területen, a másik három pedig nem hasznosan foglalkoztatott.
Ma a teljes munkaidõben foglalkoztatott munkás - az ünnepnapokat, betegségeket és más hiányzásokat leszámítva - teljes idõalapjának egyötödét tölti munkával. Ebbõl következik, hogy a �teljes társadalmi idõalap" közvetlen termelésre fordított része - abban a szûkebb értelemben, ahogyan én használom e fogalmat - a szóban forgó ötven százalék harmadának az ötödét: vagyis 3,5 százalékot tesz ki. A �teljes társadalmi idõalap" fennmaradó 96,5 százalékát más módon használjuk fel: alvásra, étkezésre, tévénézésre, nem közvetlen termelõmunkára, avagy egyszerûen csak elütjük ezt az idõt valamilyen többé vagy kevésbé emberhez méltó idõtöltéssel.
Bár ezt a rövid számítást nem kell túlságosan betû szerint vennünk, elég jól mutatja, mire tett képessé bennünket a technika: a szó szoros értelmében vett termelés idejét a társadalmi idõalap annyira kis hányadára zsugorítottuk, hogy az csaknem elhanyagolhatóvá vált, nincs valódi súlya még kevésbé tekintélye. Ha ebbõl a szemszögbõl nézzük az ipari társadalmakat, nem lepõdhetünk meg rajta, hogy azoknak van tekintélyük, akik a teljes társadalmi idõalap fennmaradó 96,5 százalékát segítenek kitölteni, így elsõsorban a szórakoztatóiparban dolgozóknak, illetve Parkinson törvénye végrehajtóinak. A következõ tételt ajánlhatnám a szociológia mûvelõinek figyelmébe: �A modern társadalom tagjának tekintélye fordított arányban áll azzal, hogy az illetõnek mennyi köze van a közvetlen termeléshez."
Ugyanennek a dolognak van még egy oka. Az a folyamat, amely a teljes társadalmi idõalap 3,5 százalékára zsugorította a termelés idejét, óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy a természetes emberi élvezetek és örömök a munkaidõn kívülre szorultak. Gyakorlatilag minden igazi termelés embertelen robottá változott, amely nem gazdagítja, hanem kiüríti azt, aki végzi. Ahogyan már elhangzott, �míg az élettelen anyag értékesebbé válva kerül ki a gyárból, addig az ember ugyanott lezüllik és lealacsonyodik."
Elmondhatjuk tehát, hogy a modern technika megfosztotta az embert attól a foglalatosságtól, amit a legjobban szeret: a teremtõ, hasznos, kézzel és értelemmel végzett munkától, és helyette a felaprózott tennivalók sorát adta, amelyeknek zöme semmiféle örömöt nem szerez neki. Megsokszorozta azoknak a számát, akiket produktívnak alig mondható munka terhel, s ha mégis, akkor is csak valamilyen közvetett, kerülõ értelemben gyümölcsözõ a tevékenységük, amelyre jórészt nem is lenne szükség kevésbé modern technika esetén. Úgy tûnik, Karl Marx jó elõre látta mindezt, amikor azt írta: �Olyan termelést szeretnének, mely csupa hasznos dolgot hoz létre, de közben elfelejtik, hogy a túl sok hasznos dolog túl sok embert tesz fölös- legessé." Ehhez hozzátehetnénk: különösen így van, ha a termelés folyamata örömtelen és unalmas. Mindez alátámasztja azt a gyanúnkat, hogy a modern technika - az a mód, ahogyan fejlõdött, fejlõdik és várhatóan fejlõdni fog - egyre embertelenebbé válik. Számot kellene vetnünk ezzel a ténnyel, és céljainkat újrafogalmaznunk.
Így téve elmondhatjuk, hogy hatalmas új tudást halmoztunk fel, ragyogó technika áll rendelkezésünkre, amellyel ezt a tudást tovább gyarapíthatjuk, és óriási tapasztalatunk van e tudás felhasználásában. Mindez az igazság egy neme. De ez az igaz tudás mint olyan nem kötelez el bennünket a gigantizmus, a hangon túli sebesség, az erõszak technikája, a minden örömétõl megfosztott emberi munka mellett. Gyakorlatunk csupán az egyik lehetõsége tudásunk lehetséges felhasználási módjainak, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy gyakran ésszerûtlen és romboló következményekhez vezet.
Mint már utaltam rá, társadalmunk közvetlen termelésre fordított ideje az össztársadalmi idõalap 3,5 százalékára fogyott, és a modern technikai fejlõdés sodrásában még tovább fog fogyni, aszimptotikusan (Aszimptota: olyan matematikai egyenes, amely folytonosan közelít valamely függvénygörbéhez, de véges távolságon belül sohasem éri el) közelítve a nullához. Képzeljük most el, hogy az ellentétes célt tûztûk magunk elé - körülbelül hatszoros növekedést úgy, hogy a társadalmi idõalap húsz százalékát fordítanánk termelésre, az emberi értelem és kéz, és természetesen kiváló szerszámok segítségével. Hihetetlen gondolat! Még a gyermekeknek is szabad lenne hasznosnak lenniök, sõt az öregeknek is. A jelenlegi termelékenység egyhatodával ugyanannyit termelnénk, mint ma. Minden munkadarab elkészítéséhez hatszor annyi idõnk volna - épp elegendõ ahhoz, hogy igazán jó, örömet szerzõ és minõségi - sõt szép - munkát végezzünk. Gondoljunk csak a kétkezi munka gyógyító és nevelõ hatására. Akkor senki nem akarná kitolni az iskoláskor határát vagy leszállítani a nyugdíjkorhatárt pusztán azért, hogy távol tartsa az embereket a munkaerõpiactól. Mindenkinek a közremûködésére szükség lenne. Mindenkinek kijárna a ma oly ritka kiváltság, hogy hasznos és alkotó munkát végezzen. kezével és értelmével, a maga idejében és tempójával - valamint kiváló szerszámokkal.
De talán így mérhetetlenül elnyúlna a munkaidõ? Nem, mert azok az emberek, akik így dolgoznak, nem ismernének különbséget munka- és szabad idõ között. Az alvásra, étkezésre vagy semmittevésre szánt idõt leszámítva minden percüket kellemes, gyümölcsözõ elfoglaltsággal töltenék. Az �órabéres" munkák nagy része így egyszerûen eltûnne - az olvasó képzeletére bízom, melyek azok. Kevesebben keresnénk az értelmetlen szórakozásokat és egyéb kábítószereket, és kétségkívül kevesebb lenne a betegség.
Minderre persze azt lehet mondani, hogy mindez romantikus, utópisztikus látomás. Az bizony. A modern ipari társadalom. amelyben élünk, a maga valóságában nem romantikus és egyáltalán nem utópisztikus, hiszen ez vesz körül minket. Viszont mély válságban van, és egyáltalán nem hordja magában a túlélés ígéretét. Össze kell szednünk minden állandó bátorságunkat, ha ki akarunk evickélni belõle, és gyermekeinknek legalább esélyt akarunk nyújtani a túlélésre. Aligha szabadulhatunk meg attól a három válságjelenségtõl, amelyekrõl beszéltem, ha továbbra is úgy élünk, ahogy eddig. A helyzet egyre romlik, végül katasztrófához vezet, hacsak ki nem találunk egy új életmódot. amely jobban összeegyeztethetõ az emberi természet valóságos igényeivel, természetes környezetünk megóvásával és a Föld természeti kincseinek mennyiségével.
Ez valóban soknak tûnik a jóból. Nem azért, mintha elképzelhetetlen lenne egy. ezeknek a követelményeknek és tényeknek megfelelõ új életmód, ha-nem azért, mert a mai fogyasztói társadalom olyan, mint a kábítószeres: akármilyen nyomorúságosan érzi is magát, kibírhatatlanul nehéznek találja, hogy helyzetén változtasson. Ebbõl a szempontból - dacára annak, hogy más megfontolások is lehetségesek - ma a gazdag országok a világ nehezen kezelhetõ gyermekei, nem a szegények.
Szinte isteni adományt kell látnunk abban, hogy mi, gazdag országok végül is szívünkbe fogadtuk a harmadik világ problémáit, és legalább megpróbálunk tenni valamit az ottani szegénység csökkentése végett. A különféle indítékok és a szüntelen kizsákmányolás ellenére, úgy gondolom, hogy a gazdagok nézeteinek ez a változása mindenképpen tiszteletre méltó. Ezenfelül megmenthet minket: a szegény országokban ugyanis a szegénység mindenképpen lehetetlenné teszi, hogy sikeresen vegyék át a mi fejlett technikánkat. Természetesen több helyütt is megpróbálkoznak ezzel, s ez még vészesebb következményekhez vezet: tömeges munkanélküliséget hoz létre, a falusi tömegeket a városok felé tereli, tönkreteszi a falvakat, és tûrhetetlen társadalmi feszültségeket teremt. Holott nekik is éppen arra lenne szükségük, amire nekünk: egy más típusú - emberarcú - technikára, amely ahelyett, hogy feleslegessé tenné az emberi kéz és értelem munkáját, azon van, hogy ezek minden eddiginél hatékonyabban mûködhessenek.
Gandhi azt mondta: a világ szegényein nem segít a tömegtermelés, csak az olyan termelés, amelyet a tömegek végeznek. A tömegtermelés fejlett, erõsen tõkeforgató, energiaforrásoktól függõ, emberi munkát felváltó rendszere feltételezi, hogy máris gazdagok vagyunk, hiszen akár csak egyetlen munkahely létesítése is számottevõ tõkebefektetést kíván. A tömegek termelése ezzel szemben azokat a megfizethetetlen forrásokat mozgósítja, amelyekkel minden ember rendelkezik: az értelmet, az ügyes kezeket, és elsõrangú szerszámokkal látja el õket. A tömegtermelés technikája lényegénél fogva erõszakos, ökológiailag káros; a gyarapíthatatlan természeti kincseket tekintve önromboló technika, amely feleslegessé teszi az emberi lényeket. A tömegek termelése viszont - amely technikájában felöleli a modern tudás és tapasztalat legjavát - a decentralizációt szorgalmazza, jól összeegyeztethetõ az ökológia törvényszerûségeivel, óvatosan bánik a szûkös erõforrásokkal, és szolgálja az embert, ahelyett, hogy a gépek szolgájává tenné. Ezt a módszert köztes technikának neveztem el, jelezve, hogy messze felülmúlja az elõzõ korokét, ugyanakkor sokkal egyszerûbb, olcsóbb és szabadabb, mint a gazdagok szuper-technikája. Nevezhetnénk �segíts magadon" technikának is, vagy demokratikus, illetve népi technikának, minthogy olyasmirõl van szó, amihez bárki hozzáférhet: nemcsak azok számára van fenntartva, akik már gazdagok és hatalmasok.
Noha az ehhez szükséges tudás már birtokunkban van, mégis csupán módszeres, alkotó munkával tudjuk a gyakorlatban is életre kelteni, elterjeszteni és mindenki számára használhatóvá tenni ezt a technikát. Tapasztalataim szerint sokkal nehezebb visszatérni a közvetlen és egyszerû elképzelésekhez, mint továbbhaladni az egyre agyafúrtabb és bonyolultabb dolgok irányába. Eszközeinket bármelyik harmadrangú mérnök képes tovább bonyolítani, viszont jó szimat kell a dolgok lényegéhez, hogy megint egyszerûbbé váljanak. És ez az éleslátás nehezen megy azoknak, akik hagyták, hogy idegenné váljon számukra a valódi, termelõ munka és a természet önellensúlyozó rendszere, amely mindig pontosan betartja a mértéket és a korlátokat. Az ördögtõl való minden olyan tevékenység, amely nem ismeri az önkorlátozás elvét. A fejlõdõ országokban folytatott munkánk során legalább rákényszerülünk, hogy a szegénység korlátozó tényezõit felismerjük, ez a munka pedig hasznos iskola lehet mindannyiunknak, hiszen, miközben õszintén segíteni próbálunk másokon, talán tudást és tapasztalatokat szerzünk, hogyan segítsünk önmagunkon.
Azt hiszem, már kivehetõ a magatartásoknak az a konfliktusa, amely el fogja dönteni a jövõnket. Egyfelõl azokat látom, akik hisznek benne, hogy a jelenlegi módszerekkel meg tudnak birkózni életünk hármas válságával, mégpedig egyre inkább. Ezeket elõre menekülõknek nevezem. A másik oldalon az új életmódot keresõ emberek állanak, akik igyekeznek visszatérni bizonyos, az emberre és a környezõ világra vonatkozó alapigazságokhoz. Ezeket megtérõknek hívom.
Ismerjük el, hogy az elõre menekülõk a legszebb, vagy legalábbis a legnépszerûbb legismertebb muzsikát játsszák - akár az ördög. Azt mondják, nem maradhatunk veszteg; megállnunk annyi, mint elvesznünk; muszáj elõre mennünk; a modern technikával pedig nincs semmi baj, ha csak az nem, hogy még nem tökéletes - tegyük tehát tökéletessé! Ennek a csoportnak jellegzetes képviselõje dr. Sicco Mansholt, az Európai Gazdasági Közösség egyik vezetõje. �Többet, tovább, gyorsabban, gazdagabban - ezek a mai társadalom jelszavai" - mondja, és úgy gondolja, meg kell tanítanunk alkalmazkodni az embereket, mert �nincs más választásunk". Ez az elõre menekülõk hiteles hangja, amely ugyanúgy cseng, mint Dosztojevszkij Nagy Inkvizitoráé: �Miért jöttél, hogy megzavarj bennünket?" (Institoris Irén fordítása)
Õk is felismerték a népességrobbanást és a világméretû éhezés lehetõségét. �Már ezért is kénytelenek vagyunk elõre menekülni, nem lehetünk nyúlszívûek. Ha az emberek tiltakozni vagy lázadni kezdenek, akkor több és jobban felszerelt rendõrre lesz szükségünk. Ha baj van a környezettel, szigorúbb törvények kellenek a környezetszennyezõk ellen és gyorsabb gazdasági növekedés, hogy a szennyezés elleni harc kifizetõdõ legyen. Ha problémák lesznek a természeti erõforrásokkal, majd mûanyagokat használunk; ha nehézségeink az ásványi tüzelõanyagok körül, akkor a lassú reaktorokat majd gyorsabb maghasadást elérõ erõmûvekkel, az atomerõmûveket pedig hidrogénerõmûvekkel váltjuk fel. Nincsenek megoldhatatlan problémák." Az elõre menekülõk jelszavai nap nap után bekerülnek az újságok fõcímeibe; az üzenetük pedig így szól: �napi egy siker nem álság, csávába kerül a válság".
És mi a helyzet a másik oldalon? Ez a tábor olyan emberekbõl áll, akiknek mély meggyõzõdése, hogy a mûszaki fejlõdés rossz irányba halad, és ezt az irányt meg kell változtatnunk. A �megtérõ" kifejezésnek természetesen vallásos kicsengése is van. Mert nagy elszántság kell ahhoz, hogy nemet mondjunk a kor divatjára és vonzerejére, és kétségbe vonjuk annak a civilizációnak a létjogosultságát, amely látszólag arra rendeltetett, hogy meghódítsa az egész világot - az ehhez szükséges erõt csak a mély meggyõzõdésbõl meríthetjük. Ha mindössze a jövõtõl való félelembõl fakadna erõnk, a döntõ pillanatban valószínûleg elapadna.
Az igazi �megtérõnek" nincsenek behízelgõ dalai, de kezében van a legmagasztosabb szöveg: az evangélium. Számára nincs tömörebb megfogalmazása saját helyzetének, a mi helyzetünknek, mint a tékozló fiúról szóló példabeszéd. Bármily különös, a hegyi beszéd nagyon pontos útmutatást ad arra nézve, hogyan alakítsuk ki azt a magatartást, amely kezünkbe adja a Túlélés Gazdaságtanát.
- Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
- Boldogok, akik sírnak: mert õk megvigasztaltatnak.
- Boldogok a szelídek: mert õk örökségül kapják a földet.
- Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert õk megelégíttetnek.
- Boldogok a békességre igyekezõk, mert õk az Isten fiainak mondatnak.
Merésznek látszik ezeket az igéket összefüggésbe hozni a technika és a közgazdaságtan kérdéseivel. De vajon nem az okozza-e a problémát, hogy oly sokáig nem kapcsoltuk össze ezeket a dolgokat?
Nem nehéz lefordítani, mit jelenthetnek ma nekünk ezek az igék:
- Szegények vagyunk, nem pedig félistenek.
- Számtalan okunk van a szomorúságra, és nem haladunk az aranykor felé.
- A gyengéd bánásmódhoz erõszak nélküli szellemre van szükségünk; és az a szép, ami kicsi.
- Szívünkön kell viselnünk az igazság ügyét, és segítenünk a jog gyõzedelmét.
- Mindezzel és csakis ezzel tehetünk valamit a békéért.
A megtérõk eszményképe eltér az elõre menekülõkétõl. Túl felületes lenne, ha csak annyit mondanánk, hogy az utóbbiak hisznek a �növekedésben", az elõbbiek pedig nem. Bizonyos értelemben mindenki hisz benne és joggal, lévén ez az élet lényegi jellemzõje. A lényeg az, hogy minõségi meghatározottságot tulajdonítunk a növekedés eszméjének, minthogy mindig vannak dolgok, amelyeknek növekedniük kell, másoknak viszont fogyniuk.
Ugyanilyen felületes lenne azt állítanunk, hogy a megtérõk nem hisznek a haladásban, hiszen az ugyancsak lényegi jellemzõje minden élõ dolognak. Minden azon múlik, mit tekintünk haladásnak. A megtérõk azt vallják, hogy a modern technika eddigi fejlõdése és további útja - mely a még nagyobb méretek, a még nagyobb sebesség és a még nagyobb erõszak felé mutat, fittyet hányva a természetes harmónia törvényeinek - ellentéte a haladás-nak. Ezért követelik a számvetést, és hogy keressünk más célokat. Ebbõl a számvetésbõl kiderül, hogy most létünk alapjait romboljuk; az új célok meghatározásához pedig emlékeznünk kell rá, mire is való az ember élete.
Így vagy úgy, valamilyen módon mindenki állást kell, hogy foglaljon ebben a nagy összecsapásban. Aki azt mondja: �bízzuk a szakemberekre", az az elõre menekülõk táborához csatlakozik. Azt mindenki elismeri, hogy a politika túlontúl fontos ügy ahhoz, hogy a szakértõkre bízzuk. Napjainkban a politika fõként a közgazdasággal egyenlõ, e gazdasági kérdések mögött pedig fõként a technika kérdései állnak. Ha tehát a politikát nem bízhatjuk a szakemberekre, akkor a gazdaságot és a technikát sem.
A reményt az indokolja, hogy az átlagember látóköre gyakran tágabb, a szemléletmódja �emberségesebb", mint a szakembereké. A hétköznapi embernek - aki ma hajlamos teljesen erõtlennek érezni magát - nem az ad hatalmat, ha a cselekvés új módjait keresi, hanem ha rokonszenvével támogatja azokat a kisebbségi csoportokat, amelyek már megindultak a cselekvés útján.
Nincsenek kétségeim afelõl, hogy a technikai fejlõdésnek új irányt szabhatunk, amely visszavezet minket az ember valódi szükségleteihez, egyben pedig az emberi méretekhez. Az ember kicsi, ezért a kicsi a szép. A gigantikus méretek hajszolásával a vesztünkbe rohanunk. S hogy mibe kerül ez az irányváltoztatás? Visszás dolog a túlélés költségeit latolgatni. Ami valamit is ér, azért fizetnünk kell; ha a technika futását úgy akarjuk megváltoztatni, hogy az az embert szolgálja, ne pedig a vesztét okozza, ahhoz elsõsorban képzeletre és arra lesz szükségünk, hogy hátat fordítsunk a félelemnek.