BOCS Homepage


Vissza a
tartalomhoz

Klaus M. Meyer-Abich: A természettel kötendõ béke feltételei

Talán törvényszerû, hogy egy új századvéghez közelítve az ember pillantását az elõzõre szegezze. Nekünk, magyaroknak különben is rég állt a küszöbön ekkora szilveszterünk. Még az események is szinte rímelnek egymásra. Száz éve millennium - maholnap világkiállítás; akkor monarchia, ma - vegyesvállalatok. Csak a formák változnak, a lényeg sosem, hisz a macska ma is dorombol, legfeljebb nem a kemencesutban, hanem a parkoló gépkocsik meleg motorházán. Vannak persze eddig nem tapasztalt módosulások, így a mennyiségi lét már-már a szánkig ér, az idõnk pedig csupán arra jó, hogy szaporodjanak rólunk a családi fényképek, pillanatokra szétszaggatott életünk cafatai. De megmaradt, sõt felerõsödött a legfontosabb: a kivonulás parancsa, a szecesszió.

Nem célom, nem is kenyerem, hogy a szecesszió mint áramlat fennmaradásának és lankadatlanul nyugtalanító varázsának a végére járjak. Tény azonban, hogy a nagy mûvészeti mozgalmak közül alighanem ez volt az utolsó, amely még kereste az emberi léptékû, ha úgy tetszik, a földhözragadt harmóniát. A rákövetkezõ irányzatok errõl már lemondanak; tekintetüket az elvont kínjai ejtik rabul, s csupán az indulataik ismerõsek A századforduló után a múlttal való szakítás apránként divattá, becsületbeli üggyé hígul, amely már csak névleg van a tömegekért, valójában a mûvészet, sõt a változás belsõ logikája szerint, pusztán a változás kedvéért zajlik, az ember pedig ezekbõl a változásokból szép csendben kimarad. Benne van még a mûvekben, de többé nem ismer magára, nem azonosul, hanem meghasonlik a róla festett képpel, s szükségszerûen vágyik vissza az utolsó elfogadható, mert még érthetõ képmásához Kimasírozik az idõbõl, mint a preraffaeliták, végül pedig elhagyja a teret is, a síkba menekül, akár Mucha vagy Klimt.

Ahhoz képest, hogy a nevében is hordozza a század talán legfontosabb teendõjét, az utolsó évekig sem volt szokás sokra tartani a szecessziót. Kétes dicsfény övezte, mint mindent, amit a pénz tobzódása segített uralomra. �Lázas természetkultusz, provokatív erotika, játszadozás a misztika és a misztifikáció szellemi kábítószereivel - ezek a válságérzettel, dezillúzióval teli, a való világ sodrán kívül jutott fiatalság drop-out ideológiájának - ahogy a szociológusok elnevezték - látványos megnyilatkozásai" - prüszkölt még nem is oly rég egyik mûvészettörténészünk, Pók Lajos.

Ha valami nevetséges ebben az ítéletben, az az, hogy idõközben nem a megdorgált irányzat, hanem mi jutottunk a szemétdombra. Az okok, amelyek száz éve elõdeink kivonulásához, mint egyedüli becsületes visszavágáshoz vezettek, mára megizmosultak: Nem a drop-out nyugati fiatalság hullott át a rostán, hanem mi, tétlenek. A látványos szakítás emléke és lehetõsége - nagyjából ennyink maradt egy olyan évszázad múltán, amelyben a mûvészetnek le kellett mondania a minõségi létrõl, beérvén a magukról és az emberekrõl egyaránt elfeledkezett társadalmak óvatos bírálatával.

Mielõtt azonban elhagynánk a termet, a fegyverszüneti tárgyalásokból adunk ízelítõt. Klaus M. Meyer Abich tervezetének címe: A természettel kötendõ béke feltételei. A szerzõ ebben harminc, egymásra épülõ tézist so-rol fel, melyek közül a huszonnyolc általánost ismertetem.


***

A politika és a gazdaság továbbá a tudomány és a technika is ésszerûtlenné vált. Sokan helyesen érzékelik ezt anélkül, hogy az érveket átgondolták volna. Én személy szerint egyetértek velük. A következõ tételeket az érvek tisztázásának szentelem.

Elõször: Környezetünk az ember élettere a kozmoszban. Az ipari társadalom ezt úgy értette félre, mintha az egész kozmosz csak emberi élettér lenne. Mert úgy viselkedünk a természetben, mintha a világ többi része kizárólag miattunk létezne. Az antropocentrikus világkép szerint az egész világ csak az ember környezete, semmi más.

Másodszor: Az antropocentrikus világkép csak egy lehetõség a sok közül, hogy határvonalat húzzunk azok közé, akikre cselekvésünk során közvetlenül, saját maguk miatt vagyunk tekintettel, s azon másokra, akikre csupán közvetve, emezek miatt. Vannak egészen más elhatárolási lehetõségeink is:
  1. Mindenki saját magára vigyáz.
  2. Mindenki saját magára, ezenkívül családjára, barátaira, ismerõseire, valamint közvetlen elõdeire is ügyel.
  3. Mindenki saját magát, a hozzá közelállókat és polgártársait óvja, illetve a népet, amelyhez tartozik, beleértve a múlt közvetlen örökségét is.
  4. Mindenki saját magára, a hozzá közel állókra, saját népére s az egész emberiség ma élõ nemzedékeire van tekintettel.
  5. Mindenki saját magára, a hozzá közel állókra, saját népére, a mai emberiségre, minden elõdre és születendõre, tehát az emberiségre összességében vigyáz.
  6. Mindenki az egész emberiségre s minden tudatos, érzõ élõlényre ügyel (egyénre, fajra egyaránt).
  7. Mindenki minden élõt óv (egyént, fajt egyaránt).
  8. Mindenki mindenre tekintettel van.
E különbözõ etikák mindegyike más és más emberképet feltételez, mivel cselekedeteink a magunk megértésének egyik kifejezése.

***

Valójában Meyer-Abich a felsorolt etikákban a �van tekintettel" kifejezést használja, tehát a fordulat ismétlõdését feloldó fordítás enyhébb az eredetinél.

***

Harmadszor: Az antropocentrikus világ- és emberkép téves. Mi emberek nem vagyunk mindennek a mércéje. Az emberiség az állatokkal, növényekkel, földdel, vízzel, levegõvel és a tûzzel együtt tûnt fel a természet történetében, az élet fáján zöldellõ sok millió hajtás egyikeként. Mindezek nemcsak körülöttünk vannak, hanem velünk is, nem csupán a környezetünk, hanem a társvilágunk. Sõt természeti társvilágunkkal, az állatokkal, a növényekkel és az elemekkel természettörténeti rokonságban is vagyunk. A természet egészében õk hozzánk hasonlóak, mi pedig hozzájuk. A természettel békességben ezért a természeti társvilágot nemcsak a magunk érdekében, hanem a maga jogán is tiszteletben kell tartanunk. A természeti társvilág nem erõforrás.

***

Az ezután következõ résznek Meyer Abich eredetileg ezt az alcímet adta: �Mintha a világ tengelye bennünk forogna". Ennek megfelelõen olyan tételek következnek, amelyek nem azt a világot definiálják, mely az antropocentrikus világkép zsanérján nyikorog, hanem egy másikat, amiben az ember mint a természet eddigi csúcsa vagy pólusa, a forgás középpontjában áll. Ez a csekély szemléleti eltolás lényeges következményekkel jár.

***

Negyedszer: A környezetvédelem terén eddig lényegében csak politikailag korlátozott ügyintézés folyt, de nem volt önálló, az ügy súlyának megfelelõen elismert politika. Pedig a környezet-politikának mindenféle politika új középpontjává kell válnia. Amíg nem középpont, addig a környezeti válság értékválság is. Az emberközpontúság még az embert sem képes megvédelmezni, ezért végül is ürügy lesz arra, hogy a természeti társvilágot se védjük. A maga megfelelõ súlyát a környezetvédelmi politika akkor nyerhetné el, ha kijelentené: természeti társvilágunkra nemcsak miattunk, hanem önmaga miatt is vigyáznunk kell. E politika keretében fel kell tennünk az erkölcsi kérdést, milyen mértékben felelnek a természeti társvilág szenvedéseiért az ipari társadalom elõnyei. Tekintettel e társvilág - elsõsorban általunk okozott - válságos helyzetére, ideje vele szemben is emlékeznünk rá, hogy az emberek nem mindig csak a saját maguk kedvéért léteznek.

Ötödször: A mai törvények igencsak antropocentrikusak, azaz a természeti társvilágot lényegében csak annyiban védi a jog, amennyiben az emberek jogot formálhatnak rá. Vannak persze ellenpéldák is, hiszen a mai jogi viszonyok között túl lehet lépni az emberközpontú világképen, ha megvan hozzá a politikai szándék. Különösen akkor veszítjük el emberi méltóságunkat, ha úgy élünk, mintha a világ többi része csakis értünk létezne. A természeti társvilágot pusztán anyagként kezelnünk éppoly méltatlan az emberhez, mint a személyes önzés.

Hatodszor: Az antropocentrikus világkép keretében az embernek a természethez való tartozása nem képzelhetõ el, vagy nem másként, csakis úgy, hogy õ is, akárcsak a természeti társvilág, anyagként vagy erõforrásként jelenik meg. Miután Kant menteni próbálta a szabadságot a természettõl (illetve a természeti történések determináltságától), ma az a feladat, hogy a természetet a szabadság függvényében lássuk. Akkor az érzéki világ oksági összefüggései annak a formának bizonyulnak, melyben az érzék fölötti szabadságot érzékileg éljük át, illetve a világ teremtett volta a maga minõségében megmutatkozik. A tények a kvantumelméletben is megcselekedett dolgoknak bizonyultak, vagyis az emberi cselekvés része a fizikai valóságnak.

Hetedszer: A természeti társvilágunk fölött a hatalmat megragadó ipari társadalom azáltal jutott válságba, hogy a magunk megértése közben nem számoltunk az ember természeti lény voltával. Cselekedeteink csak akkor érik el a nyolcféle etika közül az emberének megfelelõ szintet (lásd a 2. tételt), ha önmegértésünk során nem tévesztjük össze az emberit a nem emberivel. �Mi az ember?" Erre a kérdésre mindegyik vallás válaszol. A helyes válasz döntõ feltétele a megfelelõ kapcsolatunk embertársainkkal, valamint az állatokkal, növényekkel és az elemekkel.

Nyolcadszor: Az ember és a kívüle álló világ eredeti összefüggése a természettörténeti kapcsolat. Az ember zóon logon ekhón: szellemmel viselõs lény, melynek fizikai alkatához - lévén természeti - hozzátartozik, hogy rendelkezik a logosszal, a gondolkodás és a beszéd képességével. Ez történetileg azt jelenti: a természet az emberben szólal meg. A gondolkodás természeti folyamat. A természet velünk folytatódik, úgy, hogy általunk beszél és hoz mûalkotásokat létre. Tõlünk függ, vajon a természet él-e a szabadság bennünk, emberekben adott lehetõségével, vagy elszalasztja azt. Ha levetkõzzük azt a felfuvalkodottságot, hogy magunkat tartsuk a világ középpontjának, felszabadulunk ahhoz, hogy - éppen fordítva - magunkban érezzük a világ középpontját, s így kapcsolódjunk az egészhez. Az ókor földközpontú világképét nem az antropocentrikus váltja fel, hanem egy természet-központú. Ez azt jelenti, hogy az emberi társadalom nem zárt, hanem csupán a természetes életközösség részeként az. Az ember pusztán az emberi társadalomban nem lehet igazán önmaga, csak természetes közösségben az állatokkal és növényekkel, a levegõvel és a vízzel, az éggel és a földdel.

Kilencedszer: Az antropocentrikus világkép az ótestamentumból sem igazolható, hanem a hitetlenség és az elvakultság, a hübrisz jele. Így van ez tulajdonképpen a kereszténységben is az újszövetség szerint. Az evangélium minden teremtménynek szól, nem csak az embernek. Míg keresztények vagyunk, nem szabad antropocentrikusan gondolkodnunk.

Tizedszer: Ma köznapi értelemben a természet az a zöld világ, amelyre ablakunkból látunk, vagy amit onnan hiányolunk, tehát a dolgok és élõlények tárgyköre. Ez a felfogás nem kielégítõ, mert eszerint az ipari gazdaság folyamatai és termékei nem minõsíthetõk természetszerûnek, sem a környezettel összeférhetõnek. A természet számtalan dolgán és élõlényén túl a természetre emlékeztetnek, az egésznek arra a teremtõ összefüggésére, amely által minden természeti természetes lesz. Ha a teremtõ erõ abban az emberben hat, aki része ennek az egésznek, akkor a mûalkotások természetesre sikerednek. Az ipari gazdaság naturalizálásáról van szó, tehát nem a felszámolásáról, hiszen a környezetvédelmi politika is ott kezdõdik, ahol az ipari társadalom életformáit alapvetõen elfogadják. Az embertõl érintetlen természet hasonlatképpen is érdektelen számunkra. Ahol ugyanis vagyunk, ott mindig vannak emberek, s akkor nem az érdekel bennünket, miként tartózkodhatnánk a legjobban a természeti társvilággal való kapcsolattól, hanem az, hogyan viselkedhetünk vele helyesen és helytelenül.

***

Tulajdonképpen most következnek a természettel kötendõ békeszerzõdés pontjai. A tervezet azért példás és követendõ, mert a filozófiától a gyakorlati lépésekig eljutva ad fogódzót az átkeléshez a vízesés felett.

***

Tizenegyedszer: A természettel kötendõ béke politikai-természetfilozófiai tervezet, melynek célja, hogy az ipari társadalom gazdasági szervezetét és a természet rendjét összhangba hozza. Ma a béke általánosságban az a politikai rend, amelyben a - mindig létezõ - konfliktusokat lehetõleg erõszak nélkül oldják meg, akkor a természettel kötendõ béke alapfeltétele is az, hogy az emberiség érdekeit a társvilág érdekeivel szemben lehetõleg az erõszakot kerülve érvényesítse. A természettel kötendõ béke mindazonáltal a rész (az emberiség) békéje az egésszel, melyhez a természeti társvilág is tartozik, s csak az egészen keresztül béke emezzel. A békét a természeti társvilág feletti felhatalmazásban keresnünk politikai elõfeltétele annak, hogy a környezetvédelem adminisztratív és technikai lehetõségei egyáltalán szóhoz juthassanak.

Tizenkettedszer: A természettel kötendõ békét egyfajta fegyverszünetnek kellene bevezetnie, a következõ feltételekkel:
  1. Az emberi és a társvilág érdekeit egyelõre úgy kellene egyeztetni, hogy a környezetpusztítás a hozzávetõleg száz évvel ezelõtti szintre csökkenjen. Sem a jelenlegi környezet fenntartása, sem az érintetlen természet nem lehet ésszerû cél.
  2. Rousseau egyik hasonlatával élve: nem kell a sebesült sebébõl kihúzni a kést, nehogy elvérezzen. Az ipari társadalom környezetpusztító tevékenysége még évekig a kisebb rossz egy radikális környezetvédelmi politikához képest amely tönkretenné az ipari gazdaságot.
  3. A bizonyítás terhét megfordítva: a továbbiakban nem csak azt kell megtiltani, ami bizonyítottan ártalmas, hanem csupán azt szabad megengedni, ami legjobb tudomásunk szerint ártalmatlan.
  4. Az alkotmányban szerepelnie kellene a hazához való alapvetõ jognak, amely kulturális határt szab a természetes viszonyokat elpusztító ipari gazdaság dinamikájának. Amint a hazához tartozik a természeti társvilág, többé nem tekinthetõ sem anyagnak, sem erõforrásnak. Az a paraszt például, aki csak a piaci értéke miatt gondozza a földjét, elvesztette hazáját.
Tizenharmadszor: A természettel kötendõ béke hosszabb távú jogi és gazdasági feltételei a következõk:
  1. Mérlegelni kell az emberi érdekeket a természeti társvilág érdekeivel szemben. Ennek során alapvetõen egyiket sem szabad elõnyben részesíteni.
  2. Noha a mérlegelési felhívás rendszerint nem vezet egyértelmû döntésekhez, a politikai helyzet - már csak a felhíváshoz kapcsolódó igazolási kötelezettség miatt is - megváltozik.
  3. A béke a természettel ezenkívül azt is jelenti, hogy az emberiség viselkedése a természeti társvilággal szemben egy, az emberiség kereteit meghaladó természetes jogi közösségben alkotmányosan szabályozva van. Nem elegendõ az, hogy államunk szociális állam.
  4. A szerves fejlõdés jellegétõl függõen, a természettel kötendõ békéhez olyan gazdasági fejlõdési vonulatok tartoznak, amelyek telítettségi görbék mentén mozognak, és az egész érdekében szorulnak határok közé.
  5. Helyes az együttérzést kibontakozni hagynunk önmagunkban a természeti társvilág iránt, mert ezen érzés által hagyjuk azt kibontakozni önmagáért.
  6. Az erõszakot a világban és a természeti társvilággal való kapcsolatban nem lehet teljesen leküzdeni. Mégis, az erõszakot tökéletlenül kerülnünk a tökéletesre való törekvésünk létformája a természettel kötendõ béke során.
  7. Mûszakilag csak az jó, ami szép is. Azok a dolgok szépek, amelyek révén jobban élünk, mint nélkülük. A mûvészet a természet megváltása. Bármennyire tetszetõs is egy termék, esztétikailag elfogadhatatlan, ha árt az élõ természettel való kapcsolatnak.
A természet az emberiségben válik politikussá. A béke a természettel a természettörténetileg felnõtté vált emberiség életformája lenne.

Tizennegyedszer: Az ipari társadalom környezetvédelmi politikája úgy lelhet támaszra a pusztító erõk ellen, ha saját jogok formájában, nem pedig mindössze emberi célokat szolgáló erõforrásként ismeri el a természeti társvilág önértékét. Hogy nem csupán embereknek lehetnek jogaik, az már az érvényes jogrendnek is megfelel. Az emberiség történelmében a fennálló konfliktusok békés megoldására szolgáló jogrendek a politikai kultúra legnagyobb vívmányai közé tartoznak. Ez fõleg a modern jogállamra áll. Ha ezt természetes jogi közösséggé szélesítenénk ki, az összekapcsolná a természet rendjében a jogi és a természeti törvényeket. Manapság erre a kapcsolatra van szükség.

Tizenötödször: A természetes jogi közösség alapjául az egyenlõség elvének kell szolgálnia, melyet kétféleképpen, a közös azonosságoknak megfelelõen azonosan, és a közös különbségeknek megfelelõen különbözõen kell kezelni. Azok az azonosságok az emberiség és a természeti társvilág között, amelyeket ennek során figyelembe kell venni, a természettörténeti rokonságból erednek. Jogi következmények elsõsorban az érdekek és a szenvedésre való képesség azonosságából adódnak. Például elõny illetné a tyúkok azon érdekét, hogy a fajnak megfelelõen eleget mozoghassanak, szemben az emberek azon érdekével, hogy tojásonként 5 pfenniget megtakarítsanak (ami a tyúkok ketrecsoros tartásával lehetséges). A szenvedésre való képesség szempontja szerint nem várhatnánk el az állattól olyan fájdalmak elviselését - például kísérletezés közben -, amit az ember sem bírna ki.

Tizenhatodszor: A növényekhez igazságosnak lenni politikailag és filozófiailag még nehezebb, mint az állatokhoz. Nehogy azonban - mint már annyiszor a francia forradalom hagyományában -, a nagyobb részrehajlást mindössze egy kisebbel helyettesítsük, a növényeknek is meg kell adni jogaikat. A növények nemcsak a környezetszennyezõdés legérzékenyebb indikátorai, hanem érzékenyen jelzik a humánum veszteségeit is. Ezenkívül a négy õselemnek is megvan a maga önértéke a természet egészében.

***

A gyakorlati elvek után most általánosabbak következnek a tudomány szerepérõl a modern utáni társadalomban. A cél az, hogy ne bánjunk erõszakosan a természettel.

***

Tizenhetedszer: A tudomány társadalmi tett, tények dolga. A tudomány igazsága a megszerzett hatalomban igazolódik. Sõt, a tudomány és a technika jóval megbízhatóbban szavatolják emberek hatalmát más emberek fölött és államokét más államok fölött, mint a hagyományos értelemben vett tisztán politikai törekvések. Ennek megfelelõen a tudományos-mûszaki vívmányokkal vissza is lehet élni. A visszaélés indítéka, hogy ezek a vívmányok úgy változtatják meg az esedékes összecsapások lehetséges kimenetelét, mint amikor egy játék során váratlanul új lépéseket is megengedünk. A tudományos-mûszaki fejlõdés tehát politikailag nem semleges, hanem hordereje van a társadalmi rend és fejlõdés szempontjából, és ezzel arányosan viselhetõ el többé-kevésbé szociálisan. Ezt a jelentõséget az alapkutatásban már felvázolták, tudósok és mérnökök együttesen viselik érte a felelõsséget.

Tizennyolcadszor: A tudomány szabadságának alapvetõ jogát csak akkor fogjuk fel felelõsséggel, ha a tudományos tevékenység legjobb tudásunk szerint a köz javát szolgálja.

Tizenkilencedszer: A tudománypolitikai tanácsadás feladata, hogy elválassza azt, ami tudományosan helyes vagy helytelen, következésképpen nem politikai vitatéma, attól, ami nem tudományosan helyes vagy helytelen, hanem politikai értékelést kíván, melyben aztán a tudósoknak nem szabad jelentõs szerepet játszaniok. A tudósoknak eszerint meg kell tanulniuk különbséget tenni aközött, amit tudnak és amit nem. Egy �alternatív" tudomány kihívása hozzájárulhat, hogy ez megtörténjen.

Huszadszor: A természet- és a szellem-, illetve a társadalomtudományok szétválasztása az ember természetellenes, és a természet embertelen megismeréséhez vezet. A tudományok ilyetén csoportosítása is felelõs az élet alapjainak elpusztításáért. A szétválasztás eltörlése ma lényeges feladata a filozófiának, melyben mind a két oldal függése a másiktól legalábbis történeti.

Huszonegyedszer: Azt tudni, ami pusztítja az élet alapjait, nem érdemes. Azt érdemes tudni, ami megtart, nem azt, ami lerombol. Az egészség és a jog kibõvített értelmezésével az orvos- és a jogtudomány egy eljövendõ ismeretág példaképei lehetnek. A természettel kötendõ békének egy kibõvített jog- és egészségtudomány megismerést irányító mércéjévé kell válnia. Ezzel szemben nem érdemes tudni, miként tehetünk erõszakot továbbra is társvilágunkon.

***

Az orvostudománnyal kapcsolatban nem állhatom meg, hogy ne idézzem ismét Mumfordot. Andreas Vesaliusról, a modem biológia úttörõjérõl, a boncolás elsõ nagy mûvelõjérõl és megszállottjáról írja: �Oly telhetetlenül vágyott az elsõ kézbõl származó adatokra, hogy megjelent egy bûnözõ kizsigerelésénél és felnégyelésénél, hogy leírásának tökéletesítéséhez ellophassa a még lüktetõ szívet a felnyitott testbõl."

Ez volt a kezdet, a tizenhatodik század. És milyen lett a folytatás? Szent-Györgyi Albert szerint egész gyógyításunk alapeszméje hibás, mert az orvostanhallgatóknak a betegségeket tanítjuk ahelyett, hogy az egészségre hívnánk fel a figyelmüket.


***

Huszonkettedszer: Manapság fenyeget a veszélye, hogy elveszítjük természeti társvilágunk elfogadásának képességét. Az élethez való visszatérés az értékek újjáélesztésével kezdõdhet olymódon, hogy ismét felfedezzük a természethez való tartozásunkat. Ebben döntõ helyet kap a tapintóérzék. Amint megérintek valamit, úgy ér az is hozzám. Így tapasztalásunk velejárója a magunk megtapasztalása. A tapintó- és mozgásérzék elsatnyulása szorosan összefügg a modern energiarendszerrel. Az atomenergia az utolsó tartalék a még megmaradt rések betömködésére. Ehelyett a technikának a természetet kellene példaképül tekintenie, ahogy az éppenséggel kevés energiával fakaszt sok életet. A mikroelektronika és a biotechnológia jó esélyeink.

Huszonharmadszor: Az érzékek legfontosabb iskolája a mûvészet. Az ipari rendszer szûrõje az állatokkal növényekkel és az elemekkel való kapcsolat mélyebb érzéki átélésével járható át, tehát például a mûvészeten kívül kirándulással, vitorlázással vagy kertészkedéssel. Ez utóbbi szerintem kultúránk megújításának csírája. Ma újra a tudás fájáról kell ennünk, mely azután az élet fájává változik. A kertben megújított természetélmény a hétköznapok új esztétikájában ölthet testet, s az ipari rendszer számára megmutathatja az élethez visszavezetõ utat.

***

Az új emberkép felvázolása közben Meyer Abbich idealizmusa itt kissé parttalanná válik. Úgy tûnik, nem az eddigiekkel azonos súlyú kérdés, vajon kirándulni, vitorlázni vagy kertészkedni induljunk-e a mûvészet szent csarnokából, elidegenedettek.

***

Huszonnegyedszer: Közmûvelõdési rendszerünkben s az egyéb szocializáció során többé nem hanyagolhatjuk el azt az érzéki nevelést, amely nélkül semmiféle akadémiai képzés nem járul hozzá, hogy a tudomány és a technika segítségével jobban éljünk, mint nélkülük. Az esztétikai nevelés - az érzékelési és átélési képesség fejlesztését értve ezalatt - döntõ feltétele a természeti társvilág elfogadó felelõsségének és felelõs elfogadásának környezetünkben. Ha esztétikai ítélõképességünk érzékelõ és átélõképességünk degenerációja miatt nem satnyult volna el, nem lehetett volna ilyen mérvû az ipari rendszer erõszakos pusztítása.

Huszonötödször: Erkölcstelen és kultúránk állapotához méltatlan, hogy vannak munkahelyek, ahol embertársaink csak az élet alapjainak rovására tudják biztosítani megélhetésüket. Az a gazdaság, amely rá van utalva, hogy így tegyen, fogyatékos, és nem érdemli meg, hogy továbbra is vétkezzünk fenntartása érdekében. Ha nem lenne más megoldás, ez annál rosszabb lenne a gazdaságnak, mint a természetnek. De nem igaz, hogy nincs más megoldás, sõt, a természettel kötendõ béke a gazdaság korszerûsítéséhez vezet.

Huszonhatodszor: Ha az emberiség számára politikai probléma is a szaporodást és a Föld javainak elosztását úgy szerveznie, hogy az igazságos legyen, ez még nem ok arra, hogy továbbra is a természet rovására gazdálkodjon. A nemzetközi gazdaság éppoly kevéssé érdemli meg, mint az ipari társadalmak nemzetgazdaságai, hogy jelenlegi rendjük védelmében egy erkölcstelen politikát ellensúlyozzunk és hosszabbítsunk meg az élet alapjainak pusztításával.

Huszonhetedszer: Elfogadtuk a gazdaság teljesen indokolatlan elsõbbségét a politikával és a kultúrával szemben. A gazdaságnak a szabadságtól az önrendelkezésig eljutott hatalmai már most is csak politikai erõvel lennének úgy megszelídíthetõk, ahogy az a köz érdekében szükséges lenne. Politikai alkotmányunk éppenséggel módot ad erre. Ha a nyilvánosság úgy akarja s tesz is róla, hogy a dolgok akaratának megfelelõen alakuljanak, akkor a béke a természettel az érvényes rend keretében megköthetõ.

Huszonnyolcadszor: Szükségünk van a tudományra és a technikára azon problémák megoldásához, melyek nélkülük nem is léteznének, szükségünk van az ipari gazdaságra is, hogy az általa okozott gondokkal megküzdjünk. Ennek során azonban új célokat kell kitûznünk a gazdaság elé, amelyek a maguk részérõl gazdaságilag nem indokolhatók. Ilyen cél a béke a természettel. Miután a gazdaság szabadsága önrendelkezéssé sikeredett félre, a kultúra gazdaságossá tételének a gazdaság újra-mûvelésével kellene határt szabni. Ahhoz, hogy a társadalmi piacgazdaságot a természetközösségi piacgazdaság válthassa fel, s így az ipari gazdaság a természetes rendbe tagozódjon, új gazdálkodási stílust tartok szükségesnek.