Vissza a
tartalomhoz
Csakugyan, mi a megoldás? A mégoly radikálisnak tûnõ foldozgatás, vagy hogy valami újat kezdjünk? Roszak ellenkultúrát, mások ellentudományt, ellenkutatást emlegetnek. Plótinosz viszont, akinek igazán volt orra a lét botrányához, ilyen esetekre azt tanácsolja: �Hogy ez miképpen lehetséges? Hagyj el mindent."
Jó, hagyjuk el; de hogyan? Az egészet, egyszerre? Bajos. Az erkölcsi alapját? Hogyan lehet megválni valamitõl, ami nincs? Marad tehát az apránként, a mégiscsak-reform, az ózonfoltozó kisiparosok nagy lehetõsége, hogy kifussák magukat, maradandót alkossanak. Fából vaskarikát.
Az irodalom régóta ismeri ezt a dilemmát - hogyan vetkõzzünk úgy csupaszra, hogy közben ruha is maradjon rajtunk Más választásunk azonban, úgy tûnik, nincsen, s amikor valóban ez a helyzet, az ember elõször jobb híján a közgazdasághoz fordul, kiszámolja, mibe kerülne neki ez a mutatvány, min veszít többet, ha belevág, vagy ha megkerüli.
Egy ilyen számításnak mindenekelõtt azt kell tisztáznia, mibõl élne meg egy, a mainál igazságosabb civilizáció. Egyáltalán, vizsgálatra szorul, mi köze lehet az ökológiának a gazdasághoz meg a pénzhez azon kívül, hogy az utóbbiból rá - mint nem-termelõ beruházásra - egyelõre alig futja. S azt is illúziók nélkül kell látnunk hogy jelenleg - s ez szintén a tõkés termelési móddal járó kulturális meghatározottság - két rossz között választhatunk csupán; hiszen a csõdbe vezet; ha az ideológia rángatja maga után a gazdaságot, de a közjó szempontjából az sem felhõtlen állapot, hogy a gazdaság diktálja a politikát. Ez az ódivatú determinizmus ugyanis elkerülhetetlenül vezet a pártrendszerhez, amelyben a közjót majd az érdekek áttételei közvetítik, egyre lassabban, nehézkesebben, a hatalom cammogva forduló, aranyos messzelátója felé, mely a társadalmi piramis csúcsáról a jövõbe kandikál. Az áttételek miatt a hatalom végül elszakad a közérdektõl, és mindössze önmaga megtartásában lesz érdekelt, konzervatív jellege megnyilvánul; egy nemsokára következõ írás címével eljátszva, az igazságosság eszköze - sajátos logikával - az energiakorlátozás lesz.
Mivel azonban már a pártrendszer is csak következmény, a gazdaság, a termelési mód elemzéséig kell hátrálnunk, ha elégedetlenek vagyunk - mondjuk - a nyersanyagok azon pocsékolásával, amelyet utóbb ráfordításként megfizetünk. Az alábbi részlet Fritz Schumacher méltán világhírû, A kicsi a szép címû könyvébõl való, amely egy takarékosság-elvû gazdaság kilátásait taglalja, s amely a hamarosan részletezendõ magyar közállapotok ismeretében megszívlelendõ tanulságokat tartogat.
*****
A modern kor uralkodó meggyõzõdése hogy a béke legbiztosabb alapja az egyetemes jólét lehetne. Arra ugyan hiába keresnénk történeti bizonyítékokat, hogy a gazdagok jobban szeretnék a békét, mint a szegények, de hát erre azt lehetne felelni, hogy sohasem érezték biztonságban magukat a szegényekkel szemben; hogy erõszakosságuk félelembõl táplálkozott; és hogy a helyzet tökéletesen másként alakulna, ha mindenki gazdag lenne. Miért is háborúzna a gazdag ember? Hiszen semmit sem nyerhet. Nem a szegények, a kizsákmányoltak, az elnyomottak azok, akik csupán láncaikat veszíthetik? Ha valaki a béke útját akarja járni, így az érvelés, annak a gazdagságra kell törekednie.
Ennek a napjainkban uralkodó hitnek szinte ellenállhatatlan a vonzereje. Azt sugallja ugyanis, hogy minél gyorsabban jut hozzá az ember egy áhított dologhoz, annál biztosabb, hogy valami mást is megszerez vele. Mindez kétszeresen is vonzó, hiszen teljesen megkerüli az etika kérdését: nincs szükség lemondásra vagy áldozatra; épp ellenkezõleg! A béke és a bõség útjára a tudomány és a technika vezet bennünket, csak arra van szükség, hogy ne viselkedjünk ostobán, irracionálisan, ne vágjunk a saját húsunkba. A szegényeknek és elégedetleneknek szóló üzenet az, hogy ne zavarják, ne vágják le türelmetlenül a tyúkot, amely idõvel minden bizonnyal aranytojást tojik az õ számukra is. A gazdagoknak pedig az, hogy legyenek okosak, s idõrõl idõre támogassák a szegényeket, mert ezen a módon lehetnek még gazdagabbak.
Gandhi megvetéssel emlegette a �tökéletes rendszer álomképét, ahol majd senkinek sem kell jónak lennie". De nem épp ezt az álmot válthatjuk-e most valóra a tudomány és a technika csodálatos vívmányaival? Miért kérünk számon olyan erényeket, amelyek talán mindörökre elérhetetlenek az ember számára, amikor mindössze tudományos racionalitásra és technikai ismeretekre van szükségünk?
Gandhi helyett nem inkább századunk egyik legnagyobb hatású közgazdászára, a nagy lord Keynesre figyelünk-e? 1930-ban, a világgazdasági válság közepette õ indíttatva érezte magát, hogy �unokáink gazdasági kilátásain" gondolkodjon, és arra a következtetésre jutott, hogy talán nincs is messze az az idõ, amikor mindenki gazdag lehet. Akkor majd �ismét többre tartjuk a célokat az eszközöknél, és a jóságot a hasznosság elébe helyezzük".
�De vigyázat!" - folytatja Keynes. �Mindennek még nincs itt az ideje. Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenki mással, hogy a becsületes becstelen, és a becstelen becsületes, mivel a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem az. Még egy ideig a kapzsiság, az uzsora és az óvatosság lesznek legfõbb isteneink, mert csak õk vezethetnek ki ben-nünket a gazdasági szükségszerûség alagútjából a napvilágra."
Mindezt negyven éve írta le Keynes, és azóta persze meglehetõsen felgyorsultak az események. Talán már hatvan évet sem kell várnunk az egyetemes jólét bekövetkeztére. Mindenesetre az üzenete elég világos: Vigyázat! Az etikai megfontolás nemcsak hogy lényegtelen, hanem igazából akadály is, mivel �a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem." Még nincs itt a becsületesség ideje. A mennybe vezetõ út rossz szándékkal van kikövezve.
Vizsgáljuk meg ezt az állítást! Három részre bontható. Elõször: az egyetemes jólét lehetséges.
Másodszor: ez az állapot a �Gazdagodjatok!" anyagias világképe révén érhetõ el.
Harmadszor: az egyetemes jólét egyben a békéhez vezetõ út is. Vizsgálatomat nyilvánvalóan ezzel a kérdéssel kell kezdenem: jut-e elegendõ mindenkinek? Itt rögtön komoly nehézséggel kell megbirkóznunk: mi az, hogy �elég"? Ki mondja meg? Bizonyára nem a közgazdász, aki a �gazdasági növekedést" tartja a legfõbb értéknek, így aztán fogalma sincs az �elég"-rõl. Vannak szegény társadalmak, amelyek nélkülöznek; de hol az a gazdag ország, amelyik így szól: �Álljunk csak meg! Már elég gazdagok vagyunk"? Ilyen nincs.
De tegyük félre az �elegendõ" fogalmát, és inkább elégedjünk meg annyival, hogy feltárjuk, miképpen növekszik a Föld természeti erõforrásai iránt a kereslet, miközben mindenki csupán arra törekszik, hogy �többet" birtokoljon belõlük. Mivelhogy nem foglalkozhatunk az összes erõforrással. azt javaslom, figyelmünket összpontosítsuk a központi szerepet játszó tüzelõ- és üzemanyagokra.
A nagyobb jólét több tüzelõanyag fogyasztásával egyenlõ - efelõl nem lehetnek kétségeink. Jelenleg a fejlettségbeli különbségek igen nagyok a világ szegény és gazdag országai között. Tekintsük �gazdagnak" mindazon országok népességét, ahol az egy fõre jutó átlagos tüzelõanyag-fogyasztás szénegyenértékben mérve 1966-ban meghaladta az egy tonnát, �szegénynek" pedig azokat az országokat, ahol a fogyasztás ennél alacsonyabb (mindvégig az ENSZ-adatok szerint).
A �szegény országok" egy fõre jutó átlagos tüzelõanyag-fogyasztása mindössze 0,32 tonna - a �gazdagoké" ennek körülbelül tizennégyszerese, és nagyon sok �szegény" van a világon, a Föld lakosságának csaknem hetven százaléka. Ha a �szegények" egyszer csak ugyanannyi tüzelõanyagot használnak fel, mint a �gazdagok", a világ tüzelõanyag-fogyasztása egy csapásra megháromszorozódna.
Ez persze nem fordulhat elõ, minthogy mindenhez idõ kell. És az idõ múlásával mind a �gazdagok", mind a �szegények" igényei nõnek, miközben a számuk is gyarapszik. Végezzünk tehát egy gyors becslést. Ha a �gazdag" országok népessége 1,25, a �szegényeké" pedig 2,5 százalékos ütemben növekszik évente, akkor az ezredfordulóra a világ népessége 6,9 milliárdra nõ - ez a szám nem nagyon különbözik a mérvadó elõrejelzésektõl. Ha mindezzel párhuzamosan az egy fõre jutó tüzelõanyag-fogyasztás a �gazdag" országokban évi 2,25 százalékkal, a �szegényekben" pedig évi 4,5 százalékkal nõ, a következõ számokat érjük el 2000-re.
A világ összes tüzelõanyag-fogyasztása az 1966-odik évi 5,5 milliárd tonna szénegyenértékrõl a 2000-edik évre 23,2 milliárd tonnára ugrana - ez több, mint négyszeres növekedés lenne, aminek az. egyik felét a népesség szaporodása, a másik felét az egy fõre jutó fogyasztás fokozódása váltaná ki.
Ez a fele-fele megoszlás elég érdekes. De a �gazdagoké" és �szegényeké" még érdekesebb. A tüzelõanyag-fogyasztás feltételezett 17,7 milliárdos növekedése 5,5 milliárdról 23,2 milliárd tonna szénegyenértékre úgy alakulna, hogy azért közel kétharmad részben a �gazdagok", és csak alig több, mint egyharmad részben a �szegények" felelnének. A harmincnégy éves idõszak alatt a világ 425 milliárd tonna szénegyenértéket használna fel, amelybõl a �gazdagokra" 321 milliárd, vagyis 75 százalék, a �szegényekre" pedig 104 milliárd tonna jutna.
Vajon nem világítja-e meg mindez igen érdekesen a helyzetet? Ezek a számok természetesen nem jóslatok: talán �feltételes elõrejelzéseknek" nevezhetnénk õket. Nagyon szerény szaporulattal számoltam a �gazdagok", és ennél kétszer nagyobbal a �szegények" esetében, mégis a �gazdagok" és nem a �szegények" okozzák a nagyobb károkat - ha egyáltalán �károknak" nevezhetjük mindezeket. Ha a �szegények" kategóriájába sorolt népesség csak olyan ütemben növekedne, mint azt a �gazdagoknál" feltételeztük, ez alig hatna a világ teljes tüzelõanyag-szükségletére: valamivel több, mint 10 százalékos csökkenést okozna. Ha viszont a �gazdagok" úgy döntenének - amit nem tartok valószínûnek -, hogy az egy fõre jutó jelenlegi tüzelõanyag-fogyasztásuk már épp elég magas, és gátat vetnének a további növekedésnek, hiszen fogyasztásuk már így is tizennégyszerese a �szegényekének" - ez valóban jelentõs változást hozna. A 2000-edik év teljes tüzelõanyag-szükséglete - a �gazdag" népesség feltételezett növekedése mellett is - több, mint egyharmaddal csökkenne.
Legfontosabb észrevételünk mégis egy kérdés: jogos-e az a feltételezés, mely szerint a világ tüzelõanyag-fogyasztása képes lenne elérni 2000-ben az évi 23 milliárd tonnás szénegyenérték-szintet, ami a közbeesõ harmincnégy évre mintegy 425 milliárd tonnányi szénegyenérték felhasználást jelent? A jelenleg ismert ásványi tüzelõanyag-készletek ismeretében ez elég valószínûtlennek tûnik, még akkor is, ha feltesszük, hogy a világ összfogyasztásának egynegyedét vagy egyharmadát a jövõben atomerõmûvek biztosítanák.
Világos, hogy a �gazdag" országok rablógazdálkodást folytatnak a Föld egyszer s mindenkorra szóló viszonylag olcsó és egyszerû tüzelõanyag-készletével. Folyamatos gazdasági növekedésük egyre mértéktelenebb keresletet támaszt, s ez könnyen azzal járhat, hogy az olcsó és könnyen elérhetõ tüzelõanyag drágává és szûkössé válik, még mielõtt a szegény országok elérnék a jólétnek, a mûveltségnek, az ipari fejlõdésnek és a tõkefelhalmozásnak azt a szintjét, amely lehetõvé tenné számukra, hogy a hagyományos fûtõanyagokat számottevõ mértékben más energiaforrásokkal helyettesíthetnék.
A feltételes elõrejelzések természetesen nem bizonyítanak semmit. A jövõbeli dolgok kipróbálása semmiképp sem lehetséges, és bölcs az a megállapítás, hogy a jóslatok eleve megbízhatatlanok. Józan mérlegelés szükséges. Feltételes elõrejelzéseink ehhez adhatnak információkat. Mindenesetre számításaink egy nagyon fontos tekintetben alábecsülik a probléma nagyságát. Nem felel meg a valóságnak az, hogy a világot egyetlen egységként kezeljük. A tüzelõanyag-források nagyon szórtan helyezkednek el, és a kínálat csökkenése - bármilyen csekély legyen is - azonnal, teljesen új vonalak mentén osztaná ketté a világot, azokra, akiknek adatott és azokra, akiknek nem. A különösen elõnyös helyzetben levõ területek, mint a Közel-Kelet és Észak-Afrika ma még alig elképzelhetõ mérvû irigységet váltanának ki, míg más, nagy fogyasztók - Nyugat-Európa és Japán - a maradékon osztozó általános örökös nem túlságosan irigylésre méltó helyzetébe kerülnének. Ez aztán az igazi konfliktusforrás!
Minthogy semmi sem bizonyítható a jövõrõl - még olyan közeli jövõrõl sem, mint a következõ harminc év -, bármikor elhessegethetjük az igazán vészterhes problémákat is azzal a megfontolással, hogy majd csak történik valami. Például lehetséges, hogy mérhetetlen, soha nem hallott olaj-, gáz- sõt szénkészleteket fedeznek fel. Az sem törvényszerû, hogy az atomenergia részarányának az összes felhasználás egynegyedére vagy egyharmadára kell korlátozódnia. A probléma így áthárítható a döntés egy másik szintjére; de ettõl még probléma marad. A tüzelõanyagok ilyen mérvû felhasználása ugyanis - feltéve, hogy nincsenek leküzdhetetlen akadályai az utánpótlásnak - példátlan veszélyt jelentene a környezetre nézve.
Vegyük az atomenergia kérdését. Egyesek szerint a világ viszonylag koncentrált uránium-készlete nem elégséges egy valóban jelentõs nukleáris programhoz - olyan programhoz, amely számottevõen javítaná a világ fûtõanyag-helyzetét, s amelyben nem milliós, hanem milliárdos nagyságrendben kell szénegyenérték-tonnákkal számolnunk. De tegyük fel, hogy ezek az emberek tévednek. Elég urániumot fedeznek majd fel; ezt összegyûjtik a világ legtávolabbi részeirõl, elviszik a legnépesebb területekre, és erõsen radioaktívvá teszik. Nehéz elképzelni ennél nagyobb biológiai veszélyt, nem beszélve arról a politikai veszélyrõl, hogy ennek a szörnyû anyagnak egy egészen kis részét valaki felhasználhatja nem teljesen békés célokra is.
Másfelõl, ha fantasztikus, új kõszénlelõhelyeket fedeznének fel, ami fölöslegessé tenné az atomenergia-termelés fokozását, ott lenne a minden eddigi mértéket meghaladó hõszennyezés problémája.
Bármi is legyen az üzemanyag, amennyiben a fogyasztás négyszeresére, majd ötszörösére, sõt hatszorosára nõ - nincs elfogadható válaszunk a környezetszennyezés kérdésére.
A tüzelõanyagok ügyét csak példaként hoztam fel égy nagyon egyszerû állítás szemléltetésére: míg a közgazdászok, fizikusok, vegyészek és mérnökök szempontjából a gazdasági növekedésnek nincsenek korlátai, addig a környezettel foglalkozó tudományágak szemszögébõl a növekedés szükségképpen akadályokba ütközik. Az az életfelfogás, amely az anyagi jólét egyoldalú hajhászásában látja önnön beteljesedését - egyszóval: a materializmus -, nem illik ebbe a világba, mivel hiányzik belõle az önmérséklet elve, holott az õt körülvevõ környezet szigorúan határos. Környezetünk máris figyelmeztetni igyekszik bennünket, hogy bizonyos túlterhelések tûrhetetlenek. Egy problémát �megoldunk" ugyan, de a megoldás tíz újat szül. Mint Barry Commoner professzor hangsúlyozza: az újabb problémák nem véletlen baklövések, hanem a technikai siker velejárói.
Egyesek itt majd megint ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket kizárólag a derû- és borúlátás szemszögébõl vitassuk meg, és hivalkodnak optimizmusukkal, miszerint �a tudomány meg fogja találni a kiutat". Szerintem ebben csak akkor bízhatunk, ha tudatos és alapvetõ változás következik be a tudományos erõfeszítések irányában. A tudomány és technika az elmúlt száz évben úgy fejlõdött, hogy a veszélyek még a lehetõségeknél is gyorsabban nõttek. Erre késõbb még szeretnék visszatérni.
Máris számtalan tény bizonyítja, hogy a természet nagy önszabályozó rendszere bizonyos szempontból és meghatározott pontokon egyre inkább elveszti egyensúlyát. Túl messzire vezetne, ha most megpróbálnám összegyûjteni ennek a bizonyítékait. Az Erie-tó állapota - amire többek között Commoner professzor is felhívta a figyelmet - épp elegendõ lehet figyelmeztetésnek. Egy-két évtized, és az Egyesült Államok összes belföldi vízrendszere hasonló állapotba kerülhet. Más szavakkal az egyensúly felbomlása akkor már nemcsak bizonyos területeket fog érinteni, hanem általánossá válik. Minél tovább engedjük ezt a folyamatot, annál nehezebb lesz visszafordítani, ha ugyan el nem hagyjuk már azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés.
Úgy véljük tehát, hogy a korlátlan gazdasági növekedés eszméje, amely szerint mind többet kell termelni mindaddig, míg mindenki el nem jut az áhított gazdagságig, legalább két ponton kérdéses: hogy elegendõek-e hozzá a legfontosabb természeti erõforrások; és hogy a környezet - emellett, vagy ráadásul - meg tud-e birkózni a várható emberi beavatkozás következményeivel? Ennyit a dolog fizikai és anyagi részérõl. Nézzünk most néhány nem anyagi szempontot!
***
Kétségtelen, hogy az emberi természethez szorosan hozzátartozik a sze-mélyes gyarapodás vágya. Keynes a már idézett tanulmányában azt állította: még nincs itt az ideje, hogy �visszatérjünk a vallás és a hagyományos erkölcs biztonságos alapelveihez, melyek szerint a fösvénység bûn, az uzsora vétség, a pénz imádata pedig megvetésre méltó."
Keynes szerint a gazdasági haladás csak úgy valósulhat meg, ha az ember felhasználja az önzés erõs ösztönét, amellyel a vallás és a hagyományos bölcsesség szerint dacolnunk kellene. A modern gazdaságot a pénzimádat õrült szenvedélye hajtja elõre, az, hogy szabadjára engedi az ember tobzódó irigységét - és ezek nem mellékes vonások, hanem sikeres terjeszkedésének az igazi forrásai. Csak az a kérdés. hogy ezek a tényezõk hosszú távon is hatékonyak-e, vagy önmagukban hordják a pusztulás csíráit? Amikor Keynes azt mondja, hogy �a becstelenség hasznos, a becsületesség nem", olyan tényt szögez le, ami lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem; rövid távon elfogadhatónak tetszhet, és kiderülhet, hogy hosszabb távra már nem áll. Mi hát az igazság?
Úgy vélem, mára elég bizonyítékunk gyûlt össze, hogy megmutassuk: ez a megállapítás nagyon közvetlen, gyakorlati értelemben hamis. Ha az olyan emberi hibákat, amilyen a kapzsiság vagy az irigység, módszeresen kimûveljük, ez óhatatlanul az emberi értelem bukásához vezet. Akit a pénzéhség és az irigység vezérel, az elveszíti a tisztánlátás képességét - azt, hogy a dolgokat annak lássa, amik, a maguk valóságában és teljességében -, és így sikerei kudarcokká válnak. Ha egész társadalmakat fertõznek meg ezek a hibák, esetleg bámulatba ejtõ dolgokat érnek el, de egyre inkább képtelenek lesznek a mindennapi lét legelemibb problémáinak a megoldására. A bruttó nemzeti jövedelem gyorsan növekedhet, de csak a statisztikusok szerint; az átlagember azonban nem ezt tapasztalja, õt nyomasztja a növekvõ reményvesztettség, az elidegenedés, a bizonytalanság. Hamarosan a bruttó nemzeti jövedelem sem növekszik már, és nem a tudomány vagy a technika hibájából, hanem mert a társadalmi együttmûködés hiánya bénítólag hat - ami kifejezõdik az emberek menekülésvágyában, nemcsak az elnyomott, a kizsákmányolt, hanem a különösen kivételezett rétegekben is.
Még sokáig sopánkodhatnánk a magasabb vagy alacsonyabb társadalmi rangú emberek irracionalitásán és ostobaságán: �Bárcsak észrevennék végre, mik is a valóságos érdekeik!" De vajon miért nem veszik észre? Talán azért, mert értelmüket elhomályosítja a kapzsiság és az irigység, vagy még inkább azért, mert szívük mélyén tudják, hogy nem ezek az igazi érdekeik. Van erre egy forradalmi mondás: �Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével".
Ezen a téren megint nem �bizonyíthatunk" semmit. De elképzelhetõ-e, hogy a gazdag társadalmak súlyos betegségei merõben átmeneti jelenségek, melyeket egy erõs kormány - csak volna ilyen! - gyökerestõl kiirthat akár a tudomány és technika erõteljes bevonása révén, akár egy szigorúbb büntetõrendszer által?
Én úgy gondolom, hogy a béke alapja nem lehet a mai értelemben vett egyetemes jólét, mert ez a jólét csak az emberi természet olyan ösztönei révén érhetõ el - ha egyáltalán -, mint a kapzsiság meg az irigység, ami lerombolja az értelmet, a boldogságot és a derût, vagyis az emberi békességet. Meglehet, a gazdagok jobban õrzik a békét, mint a szegények, de csak akkor, ha tökéletesen biztonságban érzik magukat - és ez önellentmondás! A gazdagok jóléte abból a rendkívül nagy keresletbõl származik, amivel a világ korlátozott nyersanyagforrásai iránt viseltetnek; s ez óhatatlanul összeütközéshez vezet - nem elsõsorban a gyenge és védtelen szegényekkel, hanem a többi gazdaggal.
Röviden azt mondhatjuk: az ember mára túlságosan okos ahhoz, hogy bölcsesség nélkül képes legyen életben maradni. Senki sem munkálkodik igazán a békéért, míg azon nem kezd munkálkodni, hogy visszaállítsa jogaiba a bölcsességet. Az az állítás, hogy �a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem", szöges ellentétben áll a bölcsességgel. Az a remény, hogy a jóságra és erényre való törekvést elhalaszthatjuk azokra az idõkre, mikor az általános jólétet már elértük, és hogy a jólét egyoldalú hajszolásával - anélkül, hogy lelkiismereti és erkölcsi kérdésekkel törõdnénk - béke lehet a Földön: ez a remény ellentmond a valóságnak, tudománytalan és irracionális. A bölcsességnek a közgazdaságból, a tudományból és a technikából való számûzése olyan dolog volt, amit kis idõre talán megengedhettünk magunknak, mindaddig, míg viszonylag sikertelenek voltunk; most azonban, mikor kezdünk nagyon is sikeressé válni, központi helyre lépnek vissza a szellemi és erkölcsi igazság kérdései.
Közgazdasági szempontból a bölcsesség központi fogalma az állandóság. Az állandóság gazdaságtanát kell tanulmányoznunk. A közgazdaság szerint minden értelmetlen, ami hosszú távon nem képes fennmaradni anélkül, hogy abszurd következményekhez vezetne. A �növekedésnek" lehetnek objektív, kitûzött céljai, határtalan, általános növekedés azonban nem lehetséges. Több mint valószínû, hogy - Gandhi szavaival - �a Föld javai elegendõek ahhoz, hogy minden embert jóllakassanak, arra azonban nem, hogy mindenki kapzsiságát is jóllakassák". Az állandóságnak nincs sok köze ahhoz a fosztogató viselkedéshez, amely azon lelkendezik, hogy �ami apáink idején fényûzés volt, mára már természetes szükséglet".
A szükségletek ápolása és szaporítása ellentéte a bölcsességnek. És ellentétes a szabadsággal és a békével is. A szükségletek mindenfajta szaporodása azzal jár, hogy az ember még inkább kiszolgáltatottá válik a számára ellenõrizhetetlen, ezért egyre félelmetesebb külsõ erõknek. Csak a szükségletek megzabolázása enyhítheti igazán azokat a feszültségeket, amelyek a viszály és a háború végsõ okai.
Az állandóság gazdaságtana kiköveteli a tudomány és a technika orientációjának mélyreható változását; ki kell nyitniok kapuikat a bölcsesség elõtt, vagyis be kell azt építeniök saját struktúráikba. Az olyan tudományos vagy technikai �megoldások", amelyek mérgezik a környezetet, rombolják a társadalom szerkezetét, és lealacsonyítják magát az embert is, lehetnek akármilyen kifinomultak vagy elsõ pillantásra bármennyire vonzóak, mégsem hasznosak. A minden eddiginél nagyobb gépek, velejárójuk, a gazdasági hatalom az eleddig ismertnél is nagyobb sûrûsödése és a környezeten tett, minden eddigit felülmúló erõszak nem a haladással, hanem a bölcsesség megtagadásával egyenlõ. A bölcsesség valami újat kíván a tudománytól és a technikától: hogy legyen szerves és szelíd, az erõszaktól tartózkodó, elegáns és szép. A béke, ahogy mondani szokás, egy és oszthatatlan - hogyan lehetne hát felépíteni a gátlástalan tudomány és az erõszakos technika alapjain? Magát a technikát kell forradalmasítanunk, hogy olyan újításokhoz és gépekhez jussunk, melyekkel visszafordíthatók lesznek a mindannyiunkat fenyegetõ, pusztító erõk.
***
Mit is kívánunk igazából a tudósoktól és a mérnököktõl? Olyan módszereket és eszközöket, amelyek:
- elég olcsók ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenki számára elérhetõk legyenek,
- alkalmasak a házi, háztáji használatra, és
- összeegyeztethetõk az ember alkotó vágyaival.
E három feltétel teljesülése szüli az erõszak nélküli világot és az ember olyan viszonyát a természethez, amely állandósághoz vezet. Ha közülük egyet is elhanyagolunk, a dolgok szükségképpen rosszra fordulnak. Vegyük õket sorra!
Olyan módszerekre és eszközökre van szükségünk, amelyek elég olcsók ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenki megvehesse õket. Miért feltételeznénk, hogy tudósaink és mérnökeink nem képesek ilyeneket fejleszteni? Ez volt Gandhi legfõbb gondja: �Szeretném, ha országunk szavazat nélküli milliói egészségesek és boldogok lennének, és szellemiekben nagyra nõnének ... Ha szükségünk van gépekre, bizonyára lesznek gépeink. Minden olyan gépre szükség van, ami megkönnyíti az emberek munkáját, de nem lehet helyük olyan gépeknek, amelyek egy maroknyi csoport kezében összpontosítják a hatalmat, és a tömegeket egyszerû gépkezelõkké változtatják, ha éppen nem teszik munkanélkülivé õket."
Tegyük fel, hogy az lesz az újítók és a mérnökök elismert feladata, amit Aldous Huxley feltételezett: olyan eszközökhöz juttatják az egyszerû embereket, amelyekkel �hasznos és jelentõségteljes munkát végezhetnek, függetlenné válhatnak fõnökeiktõl, és így saját maguk lesznek önmaguk munkaadói, vagy önkormányzattal rendelkezõ szövetkezeti munkaközösségek tagjaiként saját szükségletükre vagy a helyi piacra termelhetnek ... Ez a más irányba haladó technika oda vezetne, hogy egyenletesebb lenne a lakosság területi eloszlása, a földtulajdon és a termelési eszközök tulajdona, valamint a politikai és gazdasági hatalom." Huxley szerint azonban ennek egyéb elõnyei is lennének: �több ember élete válhatna emberibbé, valóra válna a valódi önkormányzati demokrácia magasabb foka, és megszabadulnánk végre a felnõttoktatásnak attól az ostoba és ártalmas formájától, melyet a tömegfogyasztási cikkek termelõi a hirdetéseken keresztül mûvelnek".
Ha a módszerek és a gépek olyan olcsók, hogy bárki számára megvásárolhatók, ez azt is jelenti, hogy költségeiknek meghatározható arányban kell állniok azon közösség jövedelmi színvonalával, amelyben használni akarjuk õket. Jómagam arra a következtetésre jutottam, hogy az egy munkahelyre jutó átlagos tõkebefektetés felsõ határát egy képességei teljében levõ, becsvágyó ipari munkás évi keresete szabja meg. Ez azt jelenti, hogy ha egy ilyen munkás évi átlagban mondjuk 5000 dollárt keres, akkor munkahelyének létrehozása nem kerülhet ennyinél többe. Ha a ráfordítás ennél lényegesen nagyobb, a szóban forgó társadalom komoly nehézségekbe ütközhet: ilyen a gazdaság és a hatalom aránytalan felhalmozódása egy kiváltságos kisebbség kezében; ilyen a társadalom peremére szorult és beilleszkedni nem képes emberek halmozódó és egyre veszedelmesebbé váló problémája; ilyen a �strukturális" munkanélküliség, a túlságosan gyors városiasodás következtében a népesség egyenetlen eloszlása, az általános csalódottság, az elidegenedés, az egyre nagyobb bûnözés és így tovább.
A második követelmény a házi vagy háztáji alkalmazhatóság. A �lépték" problémájáról Leopold Kohr professzor írt ragyogóan és meggyõzõen. Nyilvánvaló, hogy ez a probléma szorosan összefügg az állandóság gazdaságtanával. A háztáji léptékû beavatkozások - számuktól függetlenül - általában kevésbé károsak a természeti környezetre, egyszerûen azért, mert a természet regeneráló erõihez képest a hatásuk viszonylag kicsi. Bölcsesség rejlik a kis méretekben, ha másért nem, az emberi tudás szûkös és hiányos volta miatt, amely sokkal inkább támaszkodik a kísérletezésre, mint a megértésre. A legnagyobb veszély változatlanul a részleges tudás könyörtelenül széles körû alkalmazásából fakad. Ennek vagyunk tanúi napjainkban az atomenergia, az új mezõgazdasági vegyszerek, a közlekedés és számtalan más dolog terén.
Igaz, néha - általában tudatlanságból - a kis közösségek is komoly pusztulást okozhatnak - ez azonban szinte elhanyagolható a kapzsiságtól, irigységtõl és hatalomvágytól vezérelt gigászi vállalkozások pusztító hatásához képest. Ezenkívül nyilvánvaló, hogy a kisebb egységekbe szervezõdött emberek jobban ügyelnek saját területükre vagy természeti kincseikre, mint az arcnélküli vállalatok vagy a megalomániás kormányok, amelyek azzal áltatják magukat, hogy az egész világegyetem az õ törvényadta kincses- bányájuk.
Talán a harmadik követelmény a legfontosabb: a módszerek és eszközök hagyjanak tág teret az emberi alkotókészségnek. Az utóbbi évszázadban senki sem beszélt errõl a témáról olyan kitartóan és figyelmeztetõleg, mint a római pápák. Mivé lesz az ember, ha a termelési folyamat �számûzi a munkából emberi mivoltunknak még a nyomait is, és teljesen mechanikus tevékenységgé alakítja azt?" A munkás a szabad lény torzképévé válik.
�A fizikai munka - mondotta XI. Pius -, melyet a Gondviselés a bûnbeesés után a test és lélek épülésére rendelt, sok tekintetben az eltévelyedés eszközévé vált; míg az élettelen anyag értékesebbé válva kerül ki a gyárból, az emberek lezüllenek és lealacsonyodnak ugyanott."
Ez a téma megint oly nagy, hogy éppen csak érinthetem. Mindenekelõtt a munka valódi filozófiájára van szükség, amely nem embertelen robotként fogja fel a munkát - amilyenné valójában vált, s amit minél hamarabb töröljön el az automatizáció -, hanem valami olyannak, amit �a test és a lélek épülésére rendelt a Gondviselés". A család után a munka és a munka révén létrejövõ emberi kapcsolatok alkotják a társadalom igazi alapjait. Ha ezek romlottak, hogyan lehetne egészséges a társadalom? És ha a társadalom beteg, hogyan tudja elhárítani a békét fenyegetõ veszélyt?
�A háború ítélet - fejtegette Dorothy L. Sayers -, mely akkor sújtja a társadalmakat, mikor azok huzamosabb ideig olyan elvek szerint élnek, amelyek túl hevesen ütköznek össze a mindenséget igazgató törvényekkel. A háború nem irracionális katasztrófa, hanem akkor tör ki, mikor a hibás gondolkodás és életmód elviselhetetlen helyzetet teremt." Gazdasági szempontból életmódunk legfõbb hibája, hogy módszeresen szabadjára engedjük a pénzsóvárságot és az irigységet, és ezzel tarthatatlan vágyak hosszú sorát keltjük életre. A kapzsiság bûne szolgáltatott ki minket a gépek hatalmának. Ha nem a kapzsiság lenne a modern ember tanítómestere, melyet az irigység is támogat, hogyan fordulhatna elõ, hogy az anyagiasság szenvedélye a magas életszínvonaltól sem mérséklõdik, sõt épp a leggazdagabb társadalmak törekednek a legkíméletlenebbül gazdasági elõnyökre? Mivel magyarázhatnánk máskülönben a gazdag társadalmak vezetõinek - lett légyen szó magán- vagy kollektív vállalkozókról - csaknem általános tiltakozását a munka humanizálása ellen? Elég annyit megjegyezni, hogy ezáltal az �életszínvonal" csökkenhet, máris elzárkóznak minden vita elõl. Hogy a lélekölõ, értelmetlen, gépies, egyhangú és ostoba munka olyan sérelme az emberi méltóságnak, ami szükségképpen ábrándokba menekülést vagy támadókedvet szül, és hogy nincs az a �kenyér és cirkusz", ami ezt a kárt ellensúlyozná - ezeket a tényeket senki sem cáfolja és senki sem ismeri el, hanem a megtörhetetlen hallgatás összeesküvése veszi körül, mivel tagadni õket nyilvánvalóan túl képtelen dolog lenne, a beismerésük viszont azt jelentené, hogy a modern társadalmak legfõbb tevékenységét az emberiség elleni bûntettnek nyilvánítjuk.
A bölcsesség mellõzése, sõt megtagadása olyan méreteket öltött, hogy az értelmiségiek többségének halvány fogalma sincs e szó értelmérõl. Ennek köszönhetõ, hogy úgy próbálják a betegséget gyógyítani, hogy az okát ápolják. Azt a betegséget azonban, amelyet a bölcsességet az eszességre cserélve okoztunk, valószínûleg a legokosabb kutatás sem gyógyíthatja meg.
De mi valójában a bölcsesség? Hol található? Ez a bökkenõ: olvasni olvashatunk róla sok helyütt, de igazából csak magunkban találhatunk rá. Hogy fellelhessük, elõször önmagunkat kell megszabadítanunk az olyan tanítómesterektõl, amilyen a kapzsiság meg az irigység. A felszabadulást követõ nyugalom közepette érzékelhetjük - ha csak pillanatokra is - azt a bölcsességet, amely semmilyen más módon nem közelíthetõ meg.
Ez a megvilágosodás észrevéteti velünk, mennyire üres és milyen mélységesen elfogadhatatlan az az élet, amelyet elsõsorban az anyagiak hajszolásának szentelnek a lelki javakat figyelemre sem méltatva. Ez az életforma szükségképpen egymásra uszítja az embereket és a népeket, hiszen az ember kívánsága végtelen, a végtelen pedig csak a lélek birodalmában érhetõ el, az anyagi világban soha. Az embernek kétségkívül fölül kell emelkednie ezen a sivár �világon"; az utat a bölcsesség mutatja számára� bölcsesség nélkül az ember olyan szörnyeteg gazdaságot épít, amely lerombolja a világot, miközben fantasztikus kielégülést keres, amilyen a Holdra szállás. Ahelyett, hogy a szentségre törekedve gyõzné le a �világot", felsõbbrendûségét jólétével, hatalmával, tudományával, sõt bármiféle elképzelhetõ �sporttal" igyekszik bizonyítani.
Ezek a háború igazi okai, és a béke alapjait letennünk mindaddig csalóka álom marad, amíg ezeken nem változtatunk. Kétszeresen csalóka a béke, ha olyan gazdasági alapokra építjük amelyek viszont a kapzsiság és fösvénység módszeres gyakorlására támaszkodnak, mert ezek azok az erõk, amelyek összeütközésbe sodorják az embereket.
Hogyan foghatnánk egyáltalán hozzá hogy lefegyverezzük a kapzsiságot és az irigységet? Talán úgy, hogy ellenállunk a kísértésnek, és nem hagyjuk, hogy a fényûzés megszokott szükségletünkké váljon. Talán azzal, hogy megvizsgáljuk igényeinket, nem egyszerûsíthetõk, nem mérsékelhetõk-e. De ha nincs erõnk mindehhez, legalább annyit tehetnénk, hogy nem ujjongunk az olyan gazdasági �fejlõdés" láttán, amely nyilvánvalóan nem az állandóságra épít, és legalább valamelyest támogathatnánk azokat, akik nem félve a sarlatánság bélyegétõl, az erõszak ellen küzdenek: a természetvédõket, a környezetvédõket, a vadállomány védõit, a szerves mezõgazdaság szószólóit, a kistermelõket és hasonlókat. A tetteknek egy morzsája is többet ér, mint egy szakajtóra való elmélet.
Ahhoz persze igen sok tettre van szükség, hogy lerakjuk a béke gazdasági alapjait. De honnan gyûjtsünk erõt, hogy folytatni tudjuk a küzdelmet az ijesztõ egyenlõtlenségek ellen? Vagy még inkább: honnan legyen erõnk, hogy legyõzzük önmagunkban a kapzsiság, az irigység, a gyûlölködés és az élvhajhászás tüzét?
Azt hiszem, Gandhi megadta a választ: �El kell ismernünk a testtõl különvált lélek létezését és változtathatatlan természetét; s a felismerés által fel kell emelkednünk az eleven hit magasáig. Az erõszak nélküli élet végsõ soron csak azoknak jut ki, akik élõ hittel hisznek a Szeretet Istenében."
*****
Hogy Schumacher gondolatmenete az idézett fejezetben lord Keynestõl a Szeretet Istenéig ível, az nem véletlen, hanem már-már tipikus. Könyvében máshelyütt az emberarcú technikáról töpreng - válogatásunkban ez is szerepel; s ott Krisztus hegyi beszédét közgazdasági terminusokra lefordítva fogalmazza meg a túlélés gazdaságtanának parancsolatait.
Az én szememben ezzel a bravúrra! nem az a baj, hogy Keynes gazdasági cinizmusának tagadásaként, antitézisként tálalja nézetét, tehát hogy az ötlet logikus, de csak logikus, mert egy tézis tagadása; hanem az, hogy elmarad a szintézis, a följebb-lépés. Hogy a szeretet is lehet kifizetõdõ, az egyéni tapasztalatnak feltétlenül igaz, világgazdasági mozgatóként azonban mindaddig hihetetlen lesz, míg a megfelelõ elmélet meg nem születik - olyasformán, ahogyan Richard Dawkins vezette le az önfeláldozó önzetlenség mérhetetlen evolúciós elõnyeit egy önzõ génekkel túlzsúfolt világban. Olvasókönyvünk azonban csupán fejezeteket emelt ki Schumacher mûvébõl, a szintézis élménye tehát az egész könyvet elolvasónak talán megadatik.
Nem hallgathatom viszont el, hogy valamiféle megtérõ felhang, olcsónak ható szeretetkultusz, esetleg némi másodkézbõl vett keleti misztikával nyakon öntve, éppenséggel nem ritka az ökológiai irodalomban, és ebben az olvasókönyvben is lépten-nyomon felbukkan. Mindez természetes, de veszedelmes is. Azokra az írásokra gondolok, amelyek ahelyett, hogy az általunk felfogható transzcendens ellentmondásos vonásaira, ember és istenség problematikus viszonyára hívnák fel a figyelmet, elkendõzik a meghasonlást, és kész történelmi klisék �ökologizálásával" próbálnak idõszerûvé válni. Ez pedig megtéveszti a megoldásra áhítozókat. Ahogyan Festetics Antal jegyezte meg, az ökológiát ma leginkább az a veszély fenyegeti, hogy vallássá, azaz pótlékká válhat.
A gyors és nem fájdalmas változásoknak óriási piaca lenne, de az ökológia gondolati magvát áruba bocsátani végzetes kufárkodás. A tudományból így szekta lesz, a lelkiismeret tettvágyából az egyéni üdvözülés hajtóvadászata, s az eltolódás ebbe az irányba szinte biztosan manipuláció mûve. Nemcsak a vallás, a divat is a tömegek ópiuma, s azt hinnünk, hogy mienk lesz a mennyország, ha ennek az új hóbortnak hódolunk, nem egyszerûen reakciós, hanem rosszabb annál: sötét. A legkisebb kár, amit ez a tévhit okozhat, hogy új jármot veszünk a nyakunkba, cselekvésünk pótcselekvéssé silányul. Ez a mai helyzetben megengedhetetlen, mert kilábalásunk egyetlen eszközét, gondolkozásunk tisztaságát zavarná meg és tenné hatástalanná.
A probléma veleje - szerintem - az ószövetségi és az újszövetségi koncepció háborúja mibennünk, más szóval a társadalmi igazságosság gyakorlata és elmélete között tátongó ûr. Elég például a túlnépesedés és az igazságosság szembeállításaként felidéznem, hogy abban a nyugati kultúrában, amelyhez tartozni szerencsés vagyok, a terhességmegszakítás a családtervezés törvényes eszköze. Nem kétséges azonban, hogy az abortusz során az ártatlant sújtja a halálbüntetés. Mivé lett vágyálmunk, az igazság? Ennyire lennénk képesek? És mi kényszerít, hogy elfogadjuk a realitásokat? Ezeket a kérdéseket a szeretet pótlék sem kenheti el.