Vissza a
tartalomhoz
„Történelemnek a már, jövõnek a még nem létezõ dolgokat nevezzük, ahogyan a megszokás azon szemszögébõl látszanak, amelyet viszont egyezményesen jelennek nevezünk.
Jelen azonban nincs. Számunkra csak az létezik, amirõl tudunk valamit, a jelenrõl viszont nem tudunk. Pontosabban: mire kiderül róla az a valami, ami létezõvé tette, addigra többnyire elmúlt. A most így merõ konvenció, az elvont szükséglete. Mivel azonban ami egyáltalán tudható, az vagy még nem volt, vagy már nincsen, de sosem az, ami van, a következõ kelepce foglyai vagyunk.
Ami tudható, az nincs, tehát megismerhetetlen; ami viszont megismerhetõ, az van, tehát tudhatatlan. Ebbõl ered; hogy arra, ami van, a múltból igyekszünk következtetni - egy olyan múltból, amelyre van rálátásunk, egy olyan jelenre, amely messze fölénk nõ. A tudhatatlant a megismerhetetlenhez viszonyítjuk, arra támaszkodva hódítjuk el. Ennél már csak az képtelenebb, mikor a fordítottjával próbálkozunk, a múltat igyekszünk a jelenbõl megmagyarázni. A tudomány dolga nem az, hogy ûzze ezt a tautológiát, hanem hogy a figyelmet elterelje róla.
Ahol csak a nemlét örök, a történelem ott olyan, mint a Rákosrendezõ egy ködös novemberi hajnalon. Sínek - sorsok - ezrei kanyarognak a sötétben valahonnan valahová, de nem látunk se elõre, se hátra. Haladunk."
Ezeket a sorokat hetekkel azelõtt fogalmaztam, hogy kezembe került volna Karl Popper könyve A historicizmus nyomorúságáról. Mindaz, amit írtam, arányaiban nemcsak kételyeimet jelzi abban a haladásban, amit õ annyira lehetségesnek, hogy már-már valóságosnak vélt - hanem arra is utal, hogy sejtésem, a megismerés nyomorúsága a nemlétnek ugyanazon felsõbbrendû voltából ered a léthez képest, amely miatt a cáfolhatóság, Popper bizonyítási eljárásának sarokpántja, aránytalanul erõsebb érv az igazolhatóságnál. Míg ugyanis egy tétel igazolása sohasem fejezhetõ be, a megdöntéséhez elegendõ egyetlen helyes észrevétel.
Ha azonban a haladásba vetett feltétlen hit a modernség egyik ismerte- tõjegye (s ezzel nehéz lenne vitatkozni), akkor ez a hit, míg létjogosultságát tettekkel igyekezett igazolni, éppen a maga cáfolatát termelte ki a környezeti válság tényeiben. Popper után két évtizeddel László Ervin így öntötte szavakba mindezt A modernség észrevétlen elavulása címû írásában:
*****
Mielõtt nekifognánk a világ tökéletesítésének, nem árt megállnunk egy pillanatra és elgondolkoznunk azon, nem kell-e elõbb önmagunkat tökéletesíteni. Azon belsõ határok között, amelyek mostanság az egész emberiség gyarapodását és fejlõdését korlátozzák, olyanok is vannak, amelyek azzal a móddal kapcsolatosak ahogyan gondolkodunk és cselekszünk a magánéletben meg a közéletben. Értékeink, véleményünk és tetteink együttvéve hatalmas gazdasági, kulturális és politikai irányzatokká állnak össze; ezek határozzák meg azokat az utakat, amelyeket a jövõ felé haladó emberiség választ.
Hadd kezdjem ezért fejtegetésemet egy nagyon személyes megjegyzéssel. Hadd tegyek fel elõször néhány kérdést, amelyeket magamnak is feltettem, és amelyek gyermetegnek és hétköznapinak tetszhetnek, de sarkalatosan fontosak, ezért õszinte választ érdemelnek. Hadd kérdezzem meg tehát mindegyikõtöktõl, kedves olvasóim, vajon valóban és õszintén hiszitek-e vagy sem:
- ebben a világban mindenki önmagáért van, s a legerõsebb és leghatalmasabb jogosan szerez kiváltságokat;
- az egyéni és társadalmi érdeket úgy hangolja össze egy �láthatatlan kéz", hogy amikor mindenki a maga hasznát keresi, akkor jót tesz vele a társadalomnak is;
- a gazdagok akkor segíthetik legjobban a szegényeket és a nélkülözõket, ha tovább gazdagodnak, hiszen a jólét elkerülhetetlenül leszivárog, hogy jót tegyen az elnyomottakkal és tisztességes életkörülményeket biztosítson nekik (nem azt mondotta-e Kennedy, hogy a dagály minden csóna-kot felemel?);
- a tudomány minden problémát meg tud oldani és képes feltárni mindazt, ami az emberrõl és a világról megtudható;
- a tudomány „tényeket" fedez fel, és egyedül csak ezek számítanak; az értékek, a vonzalmak és kívánságok pusztán egyéniek és ésszerûtlenek; - a tények feltárásának útja a szakosodás, mely szerint néhány dologról kell megtudnunk oly sokat, amennyit csak lehet, és más szakemberekre kell bíznunk, hogy minden egyébbel foglalkozzanak;
- ha valami elgondolható és nyereséggel termelhetõ, akkor azt el is kell adni, hogy ezáltal legalább bizonyos emberek boldogabbak legyenek vagy jobb anyagi helyzetbe kerüljenek;
- az igazi hatékonyság minden egyes gép, minden egyes vállalat és minden egyes emberi lény esetében a teljes termelékenység;
- az emberekrõl megtudhatjuk mindazt, amit tudnunk kell, ha kiszámítjuk tevékenységeik és erõforrásaik költségeit és hozamait, kivéve a személyiségük és etnikai hátterük okozta apróbb csalafintaságokat;
- minden ember elsõsorban a hazájának tartozik engedelmességgel, és - a néhány, még meglévõ gyarmat kivételével - minden ország teljhatalmú önállósággal rendelkezõ, független nemzeti állam;
- saját hazánk gazdagságát és hatalmát feltétlenül biztosítanunk kell, bármilyen következményei vannak is ennek más népekre, mert ebben a világban nemcsak minden egyes ember, hanem minden egyes ország is önmagáért van;
- a gazdaság és a politikai hatalom dönti el, mi legyen, az eszmék pedig fõleg arra valók, hogy könyveket töltsünk meg velük és társaságban el- kápráztassuk hallgatóságunkat;
- felelõsségünk véget ér tulajdon jólétünk biztosításával - ami, szerencsére, országunk jólétéhez is vezet -, a jövõ nemzedék pedig gondoskodjék magáról, ahogy nekünk is kellett;
- a föld méhe szinte kimeríthetetlen kincseket rejteget, s mindössze mernünk kellene használnunk a technikát, hogy kiaknázzuk és piacra dobjuk valamennyit;
- egyetlen gazdasági és politikai rendszer van, amely az összes többinél sokkal magasabb rendû, és ezt a világ valamennyi népének át kellene vennie, a saját érdekében;
- az emberi boldogság a legújabb, a legerõsebb és legkényelmesebb termékek birtoklásával egyenlõ, fényûzõ környezetben;
- ha sok gyermekünk van, az férfiasságunkra és arra vall, hogy nagy családot tudunk eltartani;
- a természet és a környezet egész jól képes gondoskodni magáról, bármilyen vészjeleket adjanak is le holmi értelmiségiek;
- a haladás igazi jele a nagyobb és magasabb városok, a még több és hatalmasabb gyár, a terjeszkedõ gépesedõ mezõgazdasági üzemek, az autóutak számának és szélességének növekedése, továbbá egyre nagyobb választéka azoknak a termékeknek, amelyeket egyre nagyobb és fényûzõbb üzletközpontokban vásárolhatunk meg?
Ez a kijelentés minden bizonnyal megdöbbentõ. Végtére is, a �modern" jelzõt rendszerint olyasmire mondjuk, ami mai, ami a �legfrissebb". Miért lenne olyan nagy baj, ha valaki modern? Ne felejtsük el azonban, hogy ez a szó egy történelmi korszakot is meghatároz. Ez a modern kor réges-rég, a 15. században kezdõdött, amikor Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, utat nyitván vele a késõbbi információ-robbanáshoz, és amikor a hajósok elõször használták az iránytût, hogy feltérképezzék a tengereket, elindítván áltata a világkereskedelem fejlõdését. A modern kor Európában a középkort követte, s a középkori világképet éppúgy átalakítottá, mint a középkori életformát. A reneszánsz, a reformáció, késõbb pedig a tudomány ösztökélte ipari forra-dalom átalakította a Föld arculatát az északi féltekén, város-központú demokráciákat és egyre gazdagabb középosztályokat hozva létre. Amikor azonban a modernség kezdett átterjedni a világ többi részére, társadalmi folyamatokat bomlasztott meg, és az emberiség lélekszámának hihetetlen növekedését idézte elõ. 1650-ben mintegy 470 millióan élték a maguk hagyományõrzõ és többnyire falusi életét, helyi perpatvarok és nyomorúság közepette. 1978-ban több, mint 4000 millióan léteznek a legváltozatosabb gazdasági és társadalmi körülmények között, s versengéseik, irigykedéseik és ellenségeskedéseik pusztulással fenyegetik a civilizációt és bolygónk életfenntartó rendszerét.
Öt évszázadnyi történelem - valamint a tudomány, a gyógyítás, az ipar, a mezõgazdaság és a távközlés sok nagy teljesítménye után a modern kor a végéhez közeledik. Eredményeit õriznünk és folytatnunk kell, de új társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális keretbe illesztve, mivel a modernség hagyományos értékei és céljai kezdenek hátrafelé elsülni. Ezek az értékek manapság több súrlódáshoz vezetnek, mint amennyi fényt gerjesztenek, és �mellékhatásaik" több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. A modernség nagyobb anyagi jóléttel ajándékozta meg az emberiséget, mint amit az valaha is ismert, de meghozta a népességrobbanást is, mikor hatalmasan megszaporította azoknak a számát, akik követelik a modernség jótéteményeit, de nem részesülhetnek bennük; nagyobb hatalmat adott az emberiségnek a természet felett, mint amekkoráról az elõzõ nemzedékek egyáltalán álmodni merészeltek, de nagyon el is silányította a természeti környezetet; anyagi jóléttel járt az iparosodott országok lakossága számára, de kezükbe adta a nukleáris önpusztítás eszközeit és el nem hanyagolható kilátását is.
Ám a modern kort éppúgy nem változtathatjuk át valamilyen korábbi korszakká, ahogyan nem tudunk nyerssé tenni egy fõtt tojást. Túllépni azonban túlléphetünk rajta. Sokak szilárd meggyõzõdésével ellentétben a modernség nem az emberi természet végsõ kiteljesülése, csupán az emberiség társadalmi és kulturális fejlõdésének egy szakasza. Minden elmúlt korszak azt hitte, hogy értékei és hiedelmei helyesek és örökérvényûek - a valóság természetében, isteni akaratban vagy az ember erkölcsiségében gyökereznek -, holott mindegyikük olyan értékeket és vélekedéseket alakított ki, amelyek összhangban voltak az emberi létezés objektív feltételeivel. Minden álokoskodás, amely az emberi természet végsõ kifejezéseként tünteti fel a modernséget, éppoly kevéssé helytálló, mint a múlt hasonló próbálkozásai.
E szemfényvesztõ próbálkozások ellenszere a társadalmak és kultúrák történetének tanulmányozása; annak felismerése, hogy számtalan emberi lény élte a miénktõl nagyon különbözõ életét, mégpedig nem egyszerûen azért, mert túl primitívek voltak hozzá, hogy bánjanak a mi csodás technikánkkal, hanem mert egészen más típusú társadalmi, gazdasági és politikai rendszerekben hittek és boldogultak. Még a tévesen „primitívnek" nevezett népeknek is megvolt a maguk világnézete, sajátos elveken nyugvó társadalmi szervezete és a maguk tudománya (az antropológusok által leírt science concréte). Világnézetük mitikus volt, értékrendjük az egyenlõség elvére épült, s a közösségnek nagyobb értéket tulajdonítottak, mint az egyénnek. Jogrendjük abból állt, hogy helyreállították a természetes egyensúlyt, amelyet az erõszakos cselekedetek vagy a tabuk áthágása megsértett, s állandóan tudatában voltak egy olyan - látható és láthatatlan erõkkel benépesített - valóságnak, amely dinamikus, áramló, de körkörös jellegû volt. Világukat nem egy kezdettõl valamilyen végsõ állapot felé tartó haladás kategóriáiban fogták fel, hanem finoman kiegyensúlyozott erõk dinamizmusától hajtott, örök ismétlõdések megnyilvánulásaként. Az emberi lényeket és társadalmaikat e kozmikus harmónia részének tekintették, amelyek erõit meg tudták ugyan idézni megfelelõ rítusokkal és szertartásokkal, de amelynek a sokféle egyensúlyát örökre tiszteletben tartaniok és megóvniok rendeltetett.
Ma már csak néhány ilyen „primitív" társadalom létezik Afrika, Dél-Amerika, Ázsia és Ausztrália eldugott zugaiban. Ámde míg a modernség el nem terjedt a szélrózsa minden irányában, addig ezek a társadalmak a szabály voltak és nem a kivétel. Lényegében változatlanul megmaradtak százezer éveken át. Most, mikor a modernség már csaknem teljesen kiirtotta valamennyit, legfeljebb törhetjük a fejünket azon, vajon hosszú távon nyert-e vagy veszített az emberiség ezzel a változással. Mert a modern társadalmak jelenlegi állapotukban nemhogy százezer, de száz évig is aligha tarthatják fenn magukat.
Az antikvitás és a modernség mítoszokon alapuló kultúrái között viszont a társadalmi és kulturális formák hatalmas, tarkabarka sokasága helyezkedik el, s értékeiket és világnézetüket tekintve mindegyikük gyökeresen különbözött a modernségtõl.
Azokban a fejlett mezõgazdasági társadalmakban, amelyek Kr.e. 3500-ra létrejöttek a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a Jangce és a Huang-ho völgyében, lényege szerint teokratikus világnézet alakult ki, amely valamilyen tételesen megfogalmazott és intézményesített valláson alapult. Tekintetüket az égre emelték, amelyet az istenek hierarchiájával népesítettek be. Hitük szerint az uralkodó kapcsolatban állt az istenekkel, vagy õ maga is isten volt. Megbízatása felülrõl származott, s az abszolút hatalomban fejezõdött ki. Erõsen központosított hivatali hálózat hajtotta végre a parancsokat, és irányította az egyre terjedelmesebb birodalmak mûködését. Az egy fõre esõ mezõgazdasági termelékenység növekedése lehetõvé tette a specializációt; már nem volt szükség minden kézre a gyûjtögetésnél, a vadászatnál vagy az élelemtermesztésnél.
E változásokkal párhuzamosan istenhívõ valóságfelfogás váltotta fel a természetelvû szemléletet. Az emberi létezés szféráján túli világot lépcsõzetes tagolásúnak képzelték: a csúcson a legfõbb lény áll, akit kisebb istenségek panteonja vesz körül. Az emberek rendjének a mennyei rendet kellett tükröznie; ahogyan odafent volt, ugyanúgy kellett lennie idelent is. Az embereket megkülönböztette a gazdagság, a hatalom és a származás. Úgy vélték, hogy a kasztokat és osztályokat isteni elrendelés alakította, vagy az isteni rendet tükrözik.
A gyûjtögetõ, a halász- és a vadásztársadalmak megszámlálhatatlanul sok évezreden át fennmaradtak, bár technikáik csigalassúsággal fejlõdtek, amit az értékek és világnézetek lassú fejlõdése kísért. Egyiptom, India, Mezopotámia és Kína archaikus birodalmai, valamint amerikai megfelelõik legalább ötezer évig állottak fenn. Európában, a Földközi-tenger medencéjében a klasszikus civilizáció köszöntött be, amelyet - a római birodalom és késõbb Konstantinápoly bukásával - a középkor váltott fel. A reneszánsz azután gondoskodott az állam és az egyház, valamint a vallási tekintély és a tudományos megismerés szétválasztásáról. 1648-ban, a harmincéves háborúnak véget vetõ vesztfáliai békével megszületett a világi nemzetállam fogalma. A tudományos megismerés és a gyakorlati mesterségek találkozása az alkalmazott tudomány vagy más néven a technika születését harangozta be. E technika magukat a hét tenger urainak tartó és teljesen szuverénnek tekintõ európai nemzetállamokban alakult ki, ami utat nyitott az iparosodás elõtt, annak összes jól ismert következményével együtt. A kalmárszellem, valamint az új nyersanyagok és - késõbb - az új piacok keresése a világ többi részén is elterjesztette az ipari civilizáció értékeit.
Afrika és Ázsia gyarmati népei anélkül jutottak el a modern korba, hogy átélték volna az európai klasszicizmus és középkor változatos fejlõdési szakaszait. Néhányuk független és erõs állam lett. A modernség értékei és törekvései akaratlanul is elterjedtek, amint a népek, amelyeket korábban kötött a hagyomány, keresni kezdték a technika adta kényelmet és hatalmat, miközben a vele járó gondolkodásmódnak is hatása alá kerültek. Így terjedt el a világon a materializmus és vele az �elmaradottság" türelmetlen elutasítása. Ha némelyek magának az emberi természetnek a kifejezéseit látják ezekben a magatartási formákban, ez azért van, mert annyira magukévá tették õket, hogy mást már észre sem vesznek.
Lehetséges, hogy ezek a történeti összehasonlítások nem képesek megrendíteni az embereknek a modern értékek változhatatlanságába vetett hitét; de ha alaposabban szemügyre veszik saját érdekeiket, változniok kell. A modernség éppen azén avult el, mert nem szolgálja többé az emberek valódi érdekeit. Megváltoztak a körülmények azóta, hogy a 15. és 16. században Európában megszületett a modern kor. A második ipari forradalom lágyan zümmögõ elektronikus agyának és adathálózatainak éppoly kevés köze van az elsõ áttörés „sötét és sátáni taposómalmaihoz", mint a hangnál sebesebb repülõgépnek a lóhoz meg a bricskához. Döbbenetesen megnõttek a méretek, a gyorsaság, az erõ, a társadalom és a környezet hatásai. Tekintsük pusztán az energiafogyasztást: míg a modern kor kezdetén ez naponta mintegy 70000 kalória volt (szemben a vadásztársadalmak 2000 és az archaikus civilizációk 20000 kalóriájával), addig az Egyesült Államokban ma fejenként több mint 250000 kalória fogy, és ez a szám még mindig nõ. A mértéktelenül felfokozott evést más természeti erõforrások ugrásszerû fogyása kíséri. Ez jónéhány meg nem újítható természeti erõforrás ismert készletét kimerítette, miközben a szennyel súlyos terhet rótt a környezetre.
Ezekhez a tényezõkhöz járulnak világszerte a különbözõ ideológiájú országok, valamint a szegény és gazdag népek közötti rendszeres konfliktusok, és az a tény, hogy a jövõ századig újabb kétmilliárd emberi lény jelenik meg a színen. Azok a célok és törekvések, amelyek a siker reményével kecsegtettek 1850-ben - talán egymilliárdan éltek akkor a Földön, hatalmas területek álltak néptelenül, és korlátlannak látszottak a természeti tartalékok -, a 20. század végének túlnépesedett és félig kifosztott világára katasztrófát fognak hozni.
Új szakasz kezdõdik a történelemben. Ez a korszak az egész Földet átfogó globális korszak lesz - és az is marad, ha nem pusztítjuk el önmagunkat, és nem raboljuk ki környezetünket teljesen -, s ezt a korszakot új feltételek és a megfelelõ új értékek igénye fogja jellemezni. De az emberiség nagy része nem látja, hogy ez a korszak elõttünk áll. Az emberiség azon egyharmada, amely a fejlett világban él, büszke rá, hogy modern, a fejlõdõ országokban élõ másik kétharmad pedig azzá kíván válni. Eltekintve néhány megmaradt elszigetelt törzstõl, valamint fiatalok és értelmiségiek számban csekély, de nem jelentéktelen csoportjaitól, ma mindenki a modernséget és értékeit isteníti. A fogékony megfigyelõ számára azonban napról napra világosabb, hogy ami a modernség értékeit illeti, beléptünk a csökkenõ hozadékok szakaszába.
- Míg a gyors és általános gazdasági növekedés elmúlt korszakában el lehetett tûrni, hogy elõnyeiben egyenlõtlenül részesedjenek az emberek (mivel a legtöbbjük számára nõtt az abszolút részesedés), a csökkentett és erõsen szelektív növekedés jelenlegi és eljövendõ korszakában az egyenlõtlenségek nyereséget jelentenek kevesek, de veszteséget sokak számára. Ami a múltban a �láthatatlan kéz" volt, az most láthatatlan lábnak bizonyul, amely irgalmatlanul rugdossa a gyengét, a gazdagság pedig ahelyett, hogy leszivárogna, szépen megreked odafent (a lyukas csónakot még a dagály sem emeli fel!);
- Míg a 20. század elejének nagy tudományos forradalmai a fizikában, a kémiában, a biológiában, valamint a nyomukban járó technikai fejlõdés azt a reményt ébresztették az emberekben, hogy hasonló forradalmak lesznek majd a társadalomtudományok alkalmazása terén, a 20. század második felére nyilvánvalóvá vált az a keserves igazság, hogy képesek vagyunk ugyan embereket küldeni a Holdra, és meg tudjuk változtatni a génjeiket, nem tudjuk azonban, hogyan adjunk nekik munkát, hogyan oktassuk õket értelmesen és hasznosan, hogyan biztosítsunk számukra méltó öregséget, hogyan fékezzük önzésüket és erõszakosságukat, és gyógyítsuk rövidlátásukat;
- Míg a századfordulót követõ idõszakban, miután a pozitivizmus kiseprûzte a spekulatív elméletgyártást a tudás épületébõl, lehetségesnek (és teljességgel kívánatosnak) látszott, hogy kvantifikálható és mérhetõ „tényekkel" vessenek össze minden értelmes állítást, a 20. század közepére az érzékenyebb tudósok és filozófusok észrevették, hogy ez a program túlságosan nagyra törõ, hiszen az értékek és késztetések áthatják az összes emberi tevékenységet, még a tudományos kutatásokat is, és ha figyelmen kívül hagyjuk vagy lebecsüljük õket, azzal nem megoldjuk, hanem csak a szõnyeg alá söpörjük a problémáinkat;
- Míg a szakosodás forradalmi eredményeket hozott a fizikai természet részleteinek megismerésében, és lehetõvé tette a környezettel való egyre nagyobb mérvû mesterkedést, elvesztettük az összefüggéseket és a távlatokat, ha sarkalatos célokról kell dönteni, vagy ha azokkal az összetett kapcsolatokkal van dolgunk, amelyek az embereket egymással és a természettel fûzik össze. A szakemberek egyre többet tudnak egyre kevesebbrõl, de nem sok hasznukat vesszük, amikor olyan problémákat kell megoldani, amelyek méretei meghaladják �csõlátásuk" határait;
- A „technikai imperativus" (amely kimondja, hogy ha valamit meg lehet csinálni, akkor meg is kell csinálni) hasznot és megelégedést hozott addig, amíg gazdaságaink gyorsan növekedtek, míg a piacok nem voltak telítve, míg az energia és az erõforrások bõségesek és olcsók voltak, a környezet pedig képesnek látszott mindent elnyelni, amit az ember beleöntött; ma viszont gazdaságilag kétséges, társadalmilag kockázatos, a környezet szempontjából pedig veszélyes vállalkozás engedelmeskednünk ennek az imperativusnak, mert a gazdasági növekedés görbéi kezdenek ellaposodni, a piacok telítõdnek, az energia és a nyersanyagok ára növekszik, a környezet pedig alig képes lekötni az egyre nagyobb szennyezõdéseket;
- Míg az elmúlt években a hatékonyságnak a maximális termelékenységgel való azonosítása az olcsó, sorozatban gyártott árucikkek bõségével járt, és emelte az anyagi életszínvonalat, ma a bõségszaruból fölösleges és részben ártalmas termékek tömkelege potyog az ölünkbe, �hatékony" elõállításuk pedig 300 millió embert tesz munkanélkülivé a világon (számukat a becslés a századfordulóra 900 millióra teszi);
- Míg a modern közgazdaságtan felfedezésének elsõ izgalmában lehetsé-gesnek látszott, hogy az emberi viselkedés lényegét költség-haszon elemzéssel csípjék fülön, és néhány változóval magyarázzák a tiszta gazdasági racionalitástól való eltérést, a tömegkommunikációnak, valamint az átfogó társadalmi, kulturális és politikai érintkezésnek ebben a mai korszakában nyilvánvalóvá vált sokak elõtt (ha a közgazdászok elõtt nem is), hogy az ember nem egydimenziósan ésszerû, hanem gondolkodását és viselkedését tekintve bonyolult és sokarcú lény, akivel súlyos tévedés robotszerû homo oeconomicusként bánnunk;
- Míg a történelem során kétdimenziós területek választották el azt, �ami a mienk", attól, �ami a tiétek", a határokat pedig ugyanilyen kétdimenziós, szárazföldön és tengeren folyó háborúskodásokkal lehetett ide-oda tologatni, e területi imperativus vak követése ma, a kölcsönös gazdasági függés és a háromdimenziós - tenger alatti, felszíni és ûrbeli - „villámhadviselés" korszakában a szemben álló felek mindegyikének öngyilkosságához vezethet;
- Míg az elmúlt évszázadok során néhány európai ország növelhette hatalmát és gazdagságát a gyarmatok kizsákmányolt népeinek rovására anélkül, hogy ennek közvetlen és szemlátomást kedvezõtlen következményei lettek volna önmagukra nézve, és ha századunk közepén még mindig kifizetõdõ volt is ez a szûklátókörû, önzõ politika, amely az elsöprõ gazdasági, technikai és katonai fölényen alapult, ma, a kölcsönös gazdasági függés és az egész földet átfogó, kényes hatalmi egyensúly korában hosszú távon visszafelé sül el az a törekvés, hogy egy ország más nemzetek legyengítése és elszegényítése árán fokozza saját jólétét és hatalmát;
- Ha a felszínes történelemszemlélet igazolni látszik is, hogy a népek és társadalmak sorsát a hatalom és a gazdagság dönti el (�aki bírja, marja", „pénz beszél, kutya ugat"), a mélyebbre hatoló vizsgálat rögtön feltárja az eszmei és ideológiai tényezõk jelentõségét. Valóban, a modern kor hozta el �az ideológia korát": a 16. század óta szinte az összes nagy forradalomnak és változásnak többé vagy kevésbé kimondott ideológiai (vagy eszmei) indíttatása volt - lásd az amerikai és a francia forradalmat, az alkotmányos demokrácia kialakulását nyugaton és a szocializmusét keleten, a nemzeti szocializmus és a fasizmus tündöklését és bukását Európában. Veszedelmes dolog és a valóság semmibevételére vall, ha figyelmen kívül hagyjuk az olyan eszmék erejét, amilyen a nemzeti függetlenség, a társadalmi igazságosság, a demokrácia, a magán-, illetve a köztulajdon, az osztályharc és az emberi jogok; ezek az eszmék továbbra is hatásosabban fogják serkenteni a változásokat, és nagyobb mozgósító erejük lesz, mint az anyagi jutalomnak és a büntetéstõl való félelemnek - a gazdaság mézesmadzagjának és a hatalom korbácsának;
- Ha a mi nemzedékünknek meg kellett tanulni úgy kormányozni ezt a világot, hogy ebben nem segítette szüleink hosszú távú tervezése, ez nem igazolja azt, hogy sorsára bízzuk a jövõ nemzedéket, és hagyjuk, hogy úgy birkózzék meg azzal, amit rátestálunk, ahogyan tud; hiszen a mi hatalmunk összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint õseinké volt. Ha voltunk olyan szerencsések, hogy egy meglehetõsen jó karban levõ bolygót örököljünk, ez azért történhetett, mert elõdeinknek - velünk ellentétben - nem voltak meg az eszközeik ahhoz, hogy kifosszák és tönkretegyék. Ha most vállat vonnánk és azt mondanánk: aprés moi le déluge (utánam az özönvíz), akkor valóban annyira lakhatatlanná tudnánk tenni ezt a bolygót az emberek számára, mintha özönvíz pusztítaná el;
- Ha a 60-as évekig kimeríthetetlennek tûntek is a Föld erõforrásai, a 70-es évek olajválsága után már aligha látszottak annak - habár sokan firtatták, hogy a természet vagy az arabok összeesküvése idézte elõ a válságot. Ma már világosan megkülönböztetik az ismert készleteket a fizikai készletek - mérhetetlen - összességétõl, s ma az számít, hol, mennyiért és milyen gyorsan lehet az ismert készleteket bõvíteni és kiaknázni. A tüzelõanyagok, a fémek és az ásványok több évszázadra elegendõek lennének, ha a Föld országai hajlandók volnának a tõkéjüket betenni a közös kalapba, s az egész Föld erõforrását fennhatóságuk alá helyezni, hogy megoldják a környezeti problémákat, és elegendõ energiát biztosítsanak a technika mûködtetéséhez. Nyilvánvaló azonban, hogy ebbõl egyelõre semmi sincs így, és ezért éppily nyilvánvaló, hogy az �aki bírja, marja" klasszikus elve szerint történõ, exponenciálisan növekvõ kitermelés és pazarlás csak még nagyobb igazságtalanságokhoz, meg az egyre ritkább és egyre drágább erõforrásokért folyó még ádázabb küzdelemhez vezethet;
- Ha századokig a legtöbb nyugati ember azt gondolta is, hogy a szabadversenyes kapitalizmus a válasz valamennyi társadalmi és gazdasági problémára, a radikális értelmiségiek pedig azt hitték, hogy a magántulajdon eltörlése és az irányítás központosítása az, ma már nyilvánvalónak kell lennie: nincs olyan egyetlen válasz, amely egyformán helyes volna az egymástól olyannyira különbözõ társadalmak és kultúrák mindegyikére, és hogy elégedetlenséget és erõszakot szül, ha megpróbáljuk rákényszeríteni másokra a meggyõzõdésünket;
- Míg a háború után a gazdasági csodák korában, a siker elsõ szédületében az anyagi javak felhalmozása látszott a jó élet netovábbjának, az a törekvés, hogy mindenki lépést tartson vele, sõt �lepipálja" a szomszédját, késõbb a divatos dolgok és státusszimbólumok vad hajszolásává fajult, az energia és a nyersanyagok lelkiismeretlen pazarlásához vezetett, és ma már egyre nagyobb terhet ró a középosztályokra a küzdelem a lelassult gazdasági növekedés, az infláció és a visszaesés körülményei között;
- Míg az anyaság szent erény volt még századunk elsõ felében is, amikor még sejteni sem lehetett a küszöbön álló népesség-robbanást, ma már tudjuk, hogy ha továbbra is ragaszkodunk a szaporodás jogának szentségéhez és sérthetetlenségéhez, akkor a századfordulóra több ember születik, mint amennyit el tudunk látni élelemmel, lakással, oktatással és munkával;
- Húsz évvel ezelõtt csak néhány ökológus tudta elképzelni, hogy egész óceánok szennyezõdjenek el; hogy a nem megfelelõ talajmûvelés következtében a szél és a víz rengeteg termõtalajt pusztítson el; hogy veszedelmessé váljon a nagyvárosok levegõje, a betolakodók terjeszkedése pedig úgy fogyassza a trópusi õserdõket, hogy a század végére esetleg teljesen eltûnjenek; hogy hatalmas víztömegek váljanak élettelenné vagy majdnem élettelenné. Ma már sok minden bekövetkezett ezek közül, mások valódi veszélynek bizonyultak, és ha az emberiség továbbra sem vesz tudomást ezekrõl a folyamatokról, az vészesen leromlott és egészségtelen környezethez fog vezetni;
- Míg a múlt században a füstölgõ kémény az otthon meghitt tüzét jelezte; míg századunk derekán iparosodást és ezért haladást jelentett a füstöt okádó gyárkémény; míg a felhõkarcolók gyarapodásában egy város, az autóutak terjeszkedésében pedig egy ország nagyságának jelét látták; míg a gomba módra szaporodó üzletközpontokat és üzletláncokat a növekvõ bõség és társadalmi jólét jelének tekintették, ma a füstöt okádó kémények a levegõ szennyezését, esetleg pazarlást és túltermelést jeleznek; a tájban szétkúszó épülettömeg egyre inkább valamely városi konglomerátum rákos elburjánzásával egyenlõ, a velejáró zsúfoltsággal, az egyenlõtlenséggel, az elszemélytelenedéssel, az elidegenedéssel és a mindezeket kísérõ erõszakkal együtt; a hatalmas autópályák hozzájárulnak az energiapazarláshoz, a lég- és zajszennyezéshez és töméntelen termõföldet tüntetnek el mérföldnyi betonleplük alatt, az üzletközpontok garmadái pedig nem csupán a közjólét, hanem a tömeges fogyasztási mánia, a mesterséges kereslet, a kiszámítható vásárlási ösztön tünetei is, valamint hogy ezekben az üzletekben más és más címkével és csomagolásban ugyanazt a néhány divatos cikket kapni, s mindez csak a fogyasztók önelégültségét és a gyártók nyereségét hizlalja.
Akár az erkölcs, akár az önérdek készteti rá, az emberiségnek meg kell változtatnia értékeit és céljait most, hogy az egész Földet átfogó kölcsönös függés, a zsúfoltság és a technikára utaltság világában kell élnie. A történelem az emberi kultúrák alkalmazkodóképességérõl tanúskodik, miközben az új értékek, új szemléletmódok és törekvések tükrözik és ösztönzik is egyben a társadalmi és technikai fejlõdést. Ám a történelem fõleg azokról a társadalmakról beszél, amelyek fenn tudtak maradni a változások közepette. Sok nép és kultúra vagy kihalt, vagy beleolvadt más, sikeresebb társadalmakba. Akár a dinoszauruszok, ezek sem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ma a modernség, amelyért annyira rajongunk, teszi leginkább próbára a társadalmi és kulturális alkalmazkodóképességet. Boldogulni fogunk-e, vagy továbbra is fogva tartanak majd az elavult értékek bilincsei? A borúlátók talán tagadólag válaszolnak, és rámutatnak, mennyire mélyen gyökereznek a modern értékek az emberi lélekben. A derûlátók a modernség értékeinek és eszményeinek történeti jellegével és azzal a ténnyel vághatnak vissza, hogy ezek árnyoldalait apránként kezdi felfogni a társadalom tudata.
Az igazi kérdés azonban nem az, vajon képes-e túllépni az emberiség a modernségen - hiszen semmi sem indokolja, miért ne lenne rá képes -, hanem az, hogy átlép-e rajta, minthogy a rendelkezésére álló idõ rövid. Évezredekbe telt, amíg a fejlett mezõgazdasági társadalmak kialakultak, évszádokba, amíg a középkor megszûnt Európában; Róma sem egy nap alatt épült. Ám mostani új korszakunk mintha villámsebességgel tört volna ránk. Az emberiség kétségtelenül bele tud nõni a globális korszakba, mint ahogy belenõtt minden elõzõ korba is, ha le lehet fékezni lendületét, hogy maradjon rá ideje. Ma világproblémákat kellene megoldanunk, miközben még nemzeti keretek között gondolkodunk; és hamarosan megfordíthatatlanná váló, hosszú távú irányzatoknak kellene elébe mennünk, míg többnyire egyik évrõl a másikra élünk és tervezünk.
A globális korszak értékeit már most felvázolhatom, jóllehet a legtöbbünk számára most még idegenek. Ezek az értékek annak felismerésében gyökereznek, hogy
- ebben a világban az marad fenn, aki leginkább képes társulásban élni embertársaival és környezetével, nem pedig az, aki rovásukra kívánja elérni azonnali, önzõ céljait;
- nincsen láthatatlan kéz, amely összhangba hozná az egyéni és a közösségi érdekeket, hanem - a világ összes népének egymástól való függése és közös sorsa következtében - csakis olyan, amely (egyelõre jóformán mindenki számára láthatatlanul) az összes hosszú távú érdek egybeesését biztosítja;
- a gazdagság �leszivárgási" elméletének kudarca után a szegények és hátrányos helyzetûek segítésének egyetlen módja az, ha módszeresen és tudatosan jobb életkörülményeket teremtûnk számukra, jobban biztosítjuk haladásukat és jelentõsebb részvételüket a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokban, még ha ez azzal jár is, hogy néhány, a hatalmunkkal és gazdagságunkkal hagyományosan együtt járó kiváltságról le kell mondanunk;
- a tudományok szakismereteit ki kell egészíteni a nagy vallások, a nagy mûvészek és a nagy humanisták örök érvényû bölcsességével, mert az emberi lények és társadalmak bonyolultsága mindig többet jelenteti, és többet is fog jelenteni azoknak a folyamatoknak az összegénél, amelyek tudományosan megállapítható „tényekre" vezethetõk vissza;
- a szakembereken kívül, akik egyre többet tudnak egyre kevesebb dologról, szükségünk van képzett polihisztorokra is, akik épp eleget tudnak majdnem mindenrõl ahhoz, hogy ne csak fák sokaságát, hanem az egész erdõt is lássák, minélfogva megbízhatóbb kalauzaink azon elágazásokban és keresztezõdésekben, amelyeken utunk átvisz;
- a technika az emberiség szolgája és nem ura kell, hogy legyen, alkalmazásai pedig nem csupán a gazdasági, hanem az emberi, társadalmi és környezeti haszon szempontjából is mérlegelendõk (a �minél nagyobb, annál jobb" elve minden szempontból alacsonyabb rendû annál, hogy az a technika a legjobb, amelyik valóban az ember javát szolgálja);
- az igazi hatékonyság nem egyszerûen és közönségesen a maximális termelékenységgel azonos, hanem társadalmilag hasznos javak és szolgáltatások elõállítását jelenti a lehetõ legtöbb munkaerõ felhasználásával, amennyit értelmes módon alkalmazni lehet (még ha ez rövid távon csökkenti is a nyereséget és a megtérülést);
- nem arra kellene törekednünk, hogy „tiszta gazdasági racionalitással" itassuk át az embereket, olyan robotokká változtatva õket, amelyek mindig csak a költséget és hasznot nézik, hanem a személyiség tökéletes kibontakozását és sokféleségét kellene támogatnunk, még ha ez megnehezíti is viselkedésük kiszámítását és ellenõrzését;
- a vak és kizárólagos hûség saját országunk iránt éppoly önzõ és rövidlátó, mint ugyanez a tulajdon személyünkhöz (a sovinizmus nem más, mint nagybetûs önzés); ezért a lojalitásnak inkább azokra a körkörös viszonylatokra kellene kiterjednie, amelyekben valamennyien benne vagyunk közvetlen családunktól egészen az összes nép és kultúra családjáig;
- a mai nemzetállamok szuverenitása és függetlensége csak önkényes jogi okoskodáson alapul, amely hamis törvényességet kölcsönöz a kormányok önzõ tetteinek; a lelkiismeretes állampolgároknak többé nem szabad úgy viselkedniök, mintha országuk függetlenségében el volna szigetelve minden más országtól, hanem úgy kell szolgálniuk érdekeit, mint az egymástól függõ, részekbõl álló nemzetközi közösség egy tagjáét;
- az eszméknek (étfontosságú katalizáló szerepük van világunkban, és nemcsak a technikai újításoknak, hanem azoknak a még fontosabb társadalmi és kulturális változásoknak is a kiindulópontjai, amelyek olyannyira szükségesek, hogy az emberiség gyorsabban alkalmazkodjék az új korszakhoz;
- ki kell számítanunk, milyen várható költsége és haszna lesz cselekedeteinknek a jövõ nemzedék számára, nehogy meggondolatlanul megfosszuk õket a lakható környezettõl, az alapvetõ erõforrásoktól, a megfelelõ tértõl és mindazon eszközöktõl, amelyekkel meg tudják teremteni a kedvükre való társadalmi, gazdasági és politikai rendszereket, minthogy ezek a jogok valamennyi nemzedéknek sarkalatos és elidegeníthetetlen jogai;
- a Föld kincsei nem arra valók, hogy kényünkre-kedvünkre garázdálkodjunk velük, mert a természet visszaüt a felborult ökológiai körfolyamatok, a lakhatatlan környezet és a veszedelmesen megváltozott idõjárási viszonyok által; a természeti kincseket és az energiaforrásokat mérlegelve kell használnunk, a technológiák pedig gondosan megvizsgálandók mind hosszú távú elõnyeik, mind várható mellékhatásaik szempontjából;
- egy bizonyos társadalmi és gazdasági rendszer, ha mégannyira jól mûködne is némely társadalmakban, nem felelhet meg valamennyi társadalom számára, hacsak mindnyájan egyformák nem leszünk, ami viszont csupán emberek tömeges lemészárlása és valamilyen, az egész földkerekségre kiterjedõ diktatúra által lehetséges; ezért minden egyes társadalom számára meg kell találni a szabadpiaci gazdaságnak és a hosszú távú, kollektív tervezésnek azt a sajátos, a társadalomhoz és a kultúrához alkalmazkodó ötvözetét, amely a gazdasági virágzás elõnyeit a legjobban egyesíti a szabadsággal és a sokféleséggel;
- a gyermekekhez való jog elválaszthatatlan attól a felelõsségtõl, hogy olyan életet adjunk nekik, amelyben teljes és egyenlõ esélyeik vannak mindenkivel, a társadalom javára végzett munkájuk pedig összességében felül tudja múlni azt a terhet, amelyet létük ró a társadalom erõforrásaira és létfenntartó rendszereire;
- a boldogság nem valamiféle végsõ cél elérése, hanem a folytonos keresés; és nem kizárólag az anyagi javak által, hanem a személyes alkotás, a tisztesség és a becsület, a szeretet és a barátság révén érhetõ el; a szolidaritásban rejtõzik, a természettel való összhang megtalálásában, valamint abban, hogy tiszta a lelkiismeretünk, mert mindent megtettünk, amit tehettünk, mégpedig nemcsak magunkért, hanem társadalmunkért és az egész emberiségért is;
- az igazi haladás jelei a lakható városok, az egészséges környezet, azok a javak és szolgáltatások, amelyek valóban szükségesek a szenvedés enyhítéséhez és a jóléthez, valamint azon életformák és termelési módok, amelyek a legkevesebbet pazarolják, miközben a lehetõ legtöbbet termelik;
- a Föld gyönyörû és nagyon törékeny, élõ formák sokaságának otthona, amely minden bizonnyal ritka, ha nem egyedülálló az egész világmindenségben, s épségének megõrzése most az emberiség kiváltsága és kötelessége.
A modernség valóban hanyatlóban van - jellegzetes értékei és törekvései maholnap elavultak. Többé nem ez a legújabb. Modernnek lenni nem korszerû, hanem korszerûtlen.
Hát te, nyájas olvasóm, igazán modern ember vagy-e vagy sem?
*****
Mielõtt válaszommal színt vallanék, hadd ismételjem meg azt, amit több helyütt javasoltam már. a László Ervin által felsorolt tünetek, habár reálisak, azaz van fizikai leírásuk, mégiscsak tünetek, egy árfogó válság ismérvei, míg az ok maga a következményeken túl rejlik, metafizikai, mert az ember maga az. Ebben a metafizikában, ahogy én értem és használom a szót, nincsen semmi misztikus - mintha a „túl" elgondolásakor a tükörképünk helyérõl, a fizika túlfelérõl, az ismeretlenbõl pillantanánk meg, velünk átellenben, önmagunkat.
Itt három kérdést kell föltennünk. Miért, mihez képest metafizikai ez az ok? Hogyan vezet fizikai következményekhez? És melyek a válság megfogható tünetei?
Úgy gondolom, az elsõ kérdésre a válasz így hangzik. Mivel a válság nem magát okozta, hanem az ember mûve, vagyis nem természeti, hanem civilizációs jelenség, következmény voltához nem férhet kétség. A fizikai következmények oka azonban, ha velük nem azonos természetû, csakis rajtuk túli, metafizikai lehet. Ebben a viszonyításban a fizika úgy aránylik a metafizikához, ahogyan a természet a civilizációhoz. A foghatón túli valóság úgy nyilvánul meg az emberben, hogy az felismerte képességei és lehetõségei, elmélete és gyakorlata ellentmondását, általános összeférhetetlenségét. E felismerésnek pedig annyi nyoma van, ahány kétarcú, mibenlétünket meghatározó és korlátozó képességünk.
Melyek ezek a képességeink? A sor talán folytatható, de biztosan ilyen a megismerés, a szaporodás, a halandóság és a hit, amely számomra az egész észlelésének vágyát jelenti. Ezek a meghatározóink úgy terelik életünk futását, ahogy hegyoldalak és völgyfalak a lezúduló vizet. hegyük sorra õket!
A megismerés önellentmondásának megértetését messzirõl kell kezdenem. Lehetõségeink alfája és omegája az, hogy az ember testi lény, s burkából mindössze három kivezetõ utat ismer. A haláltól irtózik, tapasztalatai egy részénél csõdöt mondanak a logikai bizonyítás fegyverei, a tanulás pedig a megismerés csapdájába csalja. Abba a felismerésbe, hogy a helyes részletek nem állnak össze egyetlen egésszé, mert a teljesség élményétõl megfosztanak érzékszervi észlelésünk, nyelvi gondolkodásunk korlátai és a tertium non datur, a vagy-vagy - amúgy termékeny - módszere. (Hogy tertium datur, van harmadik lehetõség is, azt a részecskefizika bányászta elõ a mindenség méhébõl - a határozatlansági reláció arra utal, hogy a megfigyelés tárgya nem vagy energia-alakú, vagy anyagi, hanem egyszerre mindkettõ) Más szerszámai viszont nincsenek, így az ember kénytelen ilyen - nyilván egysíkú - megismeréssel beérni. Világképéért azzal vigasztalódik, hogy bármilyen olajszagú legyen is az, egy olajfestménynek nem a szaga a lényeg.
Második meghatározónk, a szaporodásunk olyannyira kötõdik a testiséghez, amennyire ez egyáltalán lehetséges; e korlát áthágására csupán egyes vallásokban van mód Képtelen adottságunk, hogy lényünk felét örökül hagyjuk valaki másra, aki általunk és társunk révén õseinkbõl részesül arányosan, sõt, ezt a képességet is tovább viszi - ez a tény szédítõ, de nem paradox. Ellentmondásos attól lesz, hogy míg a világ túlzsúfolódik egyrészt, másrészt népcsoportok és nemzetek - köztük mi, magyarok - a kihalással küzdenek, de ugyanazon �eszközökkel": E küzdelmet szakítja félbe László Ervin a minõségi lét követelményével, ami az utódok és az ökoszisztéma javát egyaránt szolgálná.
A globális fogamzásszabályozás eszméje azonban örvényes vizekre sodor. A mennyiség szaporodjon vagy a minõség? Meddig idomítható a biológiai lény? Korlátozható-e büntetlenül a fajfenntartás ösztöne, létezhet-e majdan olyan civilizáció, amelyben utódom például egy ázsiai családban lát napvilágot, csak mert én megtettem, amit a kor kívánt tõlem; lemondtam a magam továbbadásáról, mások viszont nem? Felelni nem tudok ezekre a kérdésekre, ilyenkor azonban tagadhatatlanul úgy érzem, hogy se modern, se azutáni ember nem vagyok.
Ami halandóságunkat illeti, ennek inkább a hátrányait szoktuk emlegetni, noha szorgalmunk és alighanem az egész megismerésünk gyökerezik abban az egyszerû tényben, hogy nem érünk rá a végtelenségig. Terünk és idõnk véges, ehhez képest a megoldandó feladat aránytalanul nagy, ami pánikhoz vezet. Kultúráink, filozófiáink vagy végletes dichotómiát sugallnak lét és nemlét között, vagy olyan ûrt az élet után, amelyre nincs vigasztalás. Kevés olyan egységgel találkozunk, aminõ Rilke �folyamatosvilága" a duinói elégiákban és másutt; ahol - akár egy mércén - a széptõl az iszonyúig, az evilágitól a másféle életig, a születéstõl a halálig minden egyazon táj domborzataként jelenik meg.
S mi mondanivalóm lehet a hitrõl? Csak az átlagos nyugati ember nevében beszélhetek. Megtanultunk ragaszkodni egy képhez amely egyetlen, igazságos Istent tartott elénk. Az újszövetség képe volt ez A kép azonban ellentmond a tapasztalatnak. Jó és rossz együttélése, a rossz túlereje a világban és az ártatlanok szenvedése ugyanis mindennapos tapasztalatunk. A kereszténység azzal, hogy mindezt a Sátán mûködésére vezette vissza, egy hatalmasabb jó és egy kevésbé hatalmas, az embert viszont uralma alatt tartó rossz istent tételez, amivel kétistenhitbe esik Ha viszont nem a Sátán mûve az ártatlanok pusztulása, akkor az isteni igazságosság ellentétes az emberivel, amely inkább a bûnöst akarja sújtani, nem a bûntelent. Ez kínos dilemma, mert miatta vagy az egy és mindenható, vagy az igazságos istenség elképzelésérõl kell lemondanunk, visszatérve az ótestamentum féltékeny és bosszúálló Urához, aki a gyermeken torolja meg az apák vétkeit.
Mindezzel nem célom, hogy teológiai spekulációkba bocsátkozzam, csupán jelezni szeretném, mennyire nem felel meg az evilági tapasztalat a tanultaknak. Mindez egyszerre szólít fel a tapasztalat és a tanultak felülvizsgálatára, átértékelésére, szorongatóan szükségessé, létszükségessé teszi az istenismeretet, a teológiát. Mivel azonban ez nem a tömegek foglalatossága, meg kell elégednünk azzal, hogy az európai átlagember - és talán nem csak az európai - a problémát érzékeli, de nem érti, ezért megoldani nem képes, viszont szenved a megoldatlanság szülte szorongástól, létét és hétköznapjait pedig át- meg átjárja ez a szorongás, nyomokat hagy maga után, amelyek közvetve a láthatatlan jelenlétére vallanak, míg. végre a mennyiség minõségbe csap át. Ez az átcsapás azonban a metafizikainak, a fizikán túlinak a behatolása a foghatóba, a reálisat pusztító megmagyarázatlan.
A közvetve ható szorongás számos barázdát mar kultúránk arculatába. Ezúttal - ám a túlnépesedéssel szoros kapcsolatban - elegendõ a keresés mitologémája és a népvándorlás kapcsolatára utalnom, hiszen ez a kapocs ok és következmény viszonyaként tárja elénk a láthatatlant érzékenyen ábrázoló emberi lélek, meg a látható emberi környezet összefüggését. László Ervin ugyan elmegy addig, hogy a boldogság nem a rátalálás, hanem a szüntelen keresés maga, a történelmi ember azonban a boldogságot hagyományosan a boldogulással, az életet pedig a megélhetéssel, ráadásul a jobb megélhetéssel azonosítja. Teológia és biológia itt kettéágazik: mind a kettõ a forrást keresi, de a materiális világban látszata csupán a biológiai lény szenvedélyének lesz, hiszen ez az, ami a történelmet írja. A teológiai lény keresése ezalatt mitológiákat szül, s ezen belül is az elvesztteti bõség vagy aranykor felkutatására indulók mítoszait.
Történelmi tényként hadd említsem azt az elsõ népvándorlást, amely megrendítette Egyiptomot, elsöpörte Rómát, minket a Kárpát-medencébe sodort, s mindezt csupán azért, mert a pásztornépeknek a letarolt régi legelõkrõl tovább kellett vándorolniok. A nomád és a letelepült életforma azonban kétféle, kibékíthetetlen muszáj összeütközéséhez vezetett, pusztuláshoz vagy asszimilációhoz, ami a felmorzsolódás békésebb formája.
Mindez igaz ma, a második népvándorlás korában is, amikor vietnamiak menekülnek Amerikába, pakisztániak tûnnek fel Norvégiában, törökök Németországban, és szicíliaiak kívánkoznak a porosz hátságra - valamennyien az éhhalál elõl menekülve a jólétbe. Ugyanebbõl a népvándorlásból a Nyugat a maga részét a turizmus gyakorlatával, az utazás istenítésével veszi ki, az olcsó vásárlás fantomját kergetve kapkod egyik földrésztõl a másikhoz. Lázas sürgése árulkodó. S míg a bõséget mint csodaszarvast ûzi, gazdag és szegény ma évezredes kultúrákat gyúr át, miközben a keresés rítusa közönyösen munkál a történelemszínfalai mögött.
A dolgot bonyolítja, hogy a világot a biológiai lény alakítja, de a teológiai tartja meg. A teremtés megõrzésében ugyanis kizárólag az utóbbi érdekelt - az elõbbit csak a megélhetés vezérli. Utunk így vezet a természetbõl a civilizációba. Ez a megélhetés a pásztortörzsek letelepülése után a régi gyakorlat, a vándorló hódítás újjáéledéséhez, a kalandozásokhoz vezet. A vikingek volgai vagy bizánci rablóhadjáratai, Grönland és Vinland felderítése úgy kapcsolják a lovas kalandozások korát a nagy földrajzi felfedezések századaihoz, hogy közben a késztetés, a põre nyereségvágy változatlan marad. Ez a nyereségvágy azután az eredeti tõkefelhalmozáson és a gõzgépek megjelenésén keresztül úgy vezet a második ipari forradalomhoz, hogy katalizálja is egyben az újabb népvándorlást. Ezzel pedig - mintegy az elõzõ ellenpontjaként - ismét lezárul az európai civilizáció egy nagy köre.
Nincs tehát létjogosultsága, csak a teológiai lénynek? A válasz koronként �igen �, s talán most újra egy ilyen kor küszöbére értünk. De transzcendentáliákkal a mai, nyugati típusú civilizáció nem tartható fenn, mert nem lakatható jól. A biológiai lény ezért követeli hangosan a maga jussát. Reális lény, nem kér az egyenjogúságból. „Aki egyenjogú, egyen jogot" - harsogja makacsul.
Lehet-e kifogásunk a reáliák ilyen lapos értelmezése ellen? Lehet, bár igazunk nem lesz nyilvánvaló. Sokkal könnyebb megértetnünk álláspontunkat, ha a kérdést másként tesszük fel. Vajon a megtartás a fontosabb vagy a megújítás? Hát olyan rossz ebben a civilizációban? A biológiai lény talán nem hagyott örökül semmit?
Dehogyisnem. A válságot. Nyomában kõ, szemét és gépek. Minden mást testvére, Ábel alkotott. Ez az örökségünk, ehhez kell helyesen viszonyulnunk.
László Ervin a Budapest Klub alapítója.