Az ezer évvel ezelőtti Európában a lokális világok, a helyi kultúrák a kereszténység szellemével szövődtek egybe. Ez a szövedék nemcsak a földrész kultikus - kulturális - közösségét alapozta meg, hanem intézményeinek és hálózatainak - a monostoroktól a latin nyelvű kommunikációig terjedő - közös, nemzetek fölötti szerveződését is. Európát először a kereszténység Logosza egyesítette: az evangélium szelleme és a belőle kibontakozó intézmények hálózata. A mai egyesülésnek is megvan a maga “szelleme”, ez azonban egy egészen másfajta logosz, hiszen a földrész népeit - a hollywoodi hiedelemvilágon és a politikai retorika egység-szólamán kívül - szinte semmi sem szólítja egybe.

A közszájon forgó Nagy Elbeszélés ellenére az európai egyesülési folyamat, tiszteletreméltó előzményei ellenére, attól kapott lendületet, hogy a tőke és a technológia fejlődése új és nagyobb léptéket öltött. Ennek pedig legfőbb értéke a folyamatos fejlesztés, terjeszkedés és funkcionálás. E folyamatok zökkenőmentes lefolyása, országok tömegén keresztülmenő áramlása nemcsak az adatátvitel vagy az almafajták szabványosításával jár, hanem az életvilág mind nagyobb területeinek egységesítését is magával vonja. Az áru előállítás-, forgalmazás- és hasznosulás-technológiája túllépett a nemzetállami kereteken. A csak százmilliós piacokon hasznosulni képes szériatermelés nemcsak a szabványok európai szintű egységesítését kivánja meg, hanem a “társadalmi-gazdasági környezet” egységes, piackonform alakítását is, méghozzá a tyúktojás méretének normálásától a jogharmonizációig menően.

Félreértés ne essék: egyáltalán nincs ellenemre az európai térség átjárhatósága, érintkezéseink sűrűsödése, sem a tájszólások köré emelt határok megszűnése, sőt kifejezett várakozással tekintek az osztrák-típusú operettországok jövőbeli megszűnése elé. Nem áhítom továbbá a nacionális eredetfantáziák alapján konstruált nemzeti skanzenek létrehozását sem, melyek műgyantával tartósított országnyi tárlóiban ún. nemzeti szellemű szerpapok celebrálnák nemzetisteneiknek különféleképpen koholt szertartásaikat.

Térségünk szempontjából pedig különösen fontosnak tartom az európai integrációt, mivel esetünkben nem pusztán a piackonformitás és technokompatibilitás növekedését jelenti. Intézményei, joggyakorlata, eljárásmódjai jótékony hatással lehetnek megannyi történelmi torzulásra, orvosolhatnak korszakos hiányosságokat. Nem kevésbé nélkülözhető annak a mentális minőségnek a példája, amely egy szabadabban nemesedő, és áthagyományozódásában kevésbé hátráltatott közegben bontakozott ki, és ami legjobbjainak emberi kvalitásain keresztül így közvetlenebbül tapasztalható meg. Esetünkben az európai kötődés erősítése, akárcsak ezer évvel ennek előtte, elengedhetetlennek tűnik ahhoz, hogy országunk mentes maradjon "tradicionális" eltévelyedésektől, és a nemzeti identitás kreatív, neurózisok nélküli alakításával legyen képes felelni a globális világfolyamatok kihívásaira. Mindazonáltal úgy vélem, elengedhetetlen számot vetni azzal, hogy valójában minek is van prioritása a mai európai folyamatokban.

A közkeletű elképzelések szerint a technológia valamiféle semleges entitás, amit ha jóra használnak, akkor jótékony hatású, ha rossz szándékból működtetik, akkor rosszra vezet. Ezzel ellentétben - többekkel együtt - úgy vélem, hogy a modern technológia, a mindenkori emberi célok és szándékok beteljesítésén túlmenően, a maga logoszát is érvényre juttatja. Marshall McLuhan már a 6O-as évek elején arra a következtetésre jutott, hogy "a médium alakítja és irányítja az emberi együttélés kiterjedését és formáját". A technológia logosza esetében esetében ennél többről van szó: nemcsak az emberi együttélés kiterjedésének és formájának, hanem egyre inkább céljának és tartalmának alakításáról. Egy termelőapparátus működtetést kíván, a termék pedig piacot és felhasználást, azaz fogyasztást - méghozzá mindennemű előzetesen meglévő szükséglettől függetlenül. A szükségletet maga az új technológia termeli. “Mindennemű új technológia - mondja Hannes Böhringer német filozófus - új szükségleteket és vágyakat kelt a még több iránt”.

A fejlődés futószalagjától elbűvölve egyre több embertársunk él a technológiák funkciójában. Ezek körébe nemcsak a fejlesztés és az előállítás, hanem az elterjesztés, a hirdetés és a beetetés technológiái is beletartoznak. A spirituális piacon tapasztalható élénkség, a szinkretikus vallási származékok széleskörű felhozatala és fogyasztása ellenére a leggyorsabban a technomágia és a technofília (Paul Virilio) kultuszai terjednek. Ez a honi hétköznapokban éppúgy észlelhető, mint a technicista túlvilágképzetek, az UFO-lógiák világszerte tapasztalható virulásában.

A fejlesztés frontembereinek próféciái alapján arra lehet következtetni, hogy a nem túl távoli jövőben emberek tömegei a technológiák függelékévé fognak válni. A szolga (a szolgáltatás) - Hegellel szólva - nélkülözhetetlenné teszi magát, így válik úrrá. Hans Moravec, az Massachusets Institute of Technology robotisztikai laboratóriumának kutatója szerint az eljövendő emberiség, a rajta túlhaladó technoevolúció folytán, már a 21. század végén valamiféle rezervátumban fog élni. De nem kell a mesterséges intelligencia kutatójának lenni ahhoz, hogy a jelen - hasonló irányt jelző - jellegzetességeivel tisztában legyünk. Jean Baudrillard szociológus már évekkel ezelőtt észrevételezte, hogy "ha a kapitalizmus fehér egerekkel is képes lenne funkcionálni, teljesen eltekintene az embertől."

Ha ezeknek a folyamatoknak és az európai szellemi hagyományoknak a kapcsolatát vizsgáljuk, kézenfekvő a kortárs építészet példáját szemügyre venni. Ebben ui. technológia és tradíció viszonya - legalábbis az építés fázisában - egyedülállóan transzparens. A legtöbb építmény esetében először a vasbeton szerkezetek ill. a falazatok készülnek el. Ezeket aztán különféle anyagokkal fedik be: kerül rá márvány, réz, nemesacél, majd a történelmi formakészletből még fölraknak a homlokzatra egy-egy tört timpanont, a bejárathoz pedig egy megdöntött dór oszlopfőt, vagy éppen gót boltívet illesztenek. Így alakul ki a posztmodern architektúra arculata, melyben minden kívánatosnak tetsző összetevő megvan: háttérben a hightech, a homlokzaton az aktualizált hagyomány. Az épület felülete így híven szolgálja a publikumhoz fűződő relációt. Az ún. Public Relationt.

Az ilyen PiáR az európai politikai folyamatokban is jelen van és hasonló jelleget mutat: a potentátok szeretik a hatalmi szándékok vasbetonkonstrukcióját a hagyomány díszítőelemei közepette, azok jótékony takarásában láttatni. Ehhez a fedőtevékenységhez reklámszakembereik szívesen alkalmaznak vallási jelképeket; akárcsak szövegíróik Biblia-idézeteket. Az ideológikus modern díszletraktárával ellentétben, ahol csak a “haladott” eszméknek és jelképeiknek volt helyük, a posztmodern stílusbazárban a religiózus és a moralizáló dekoráció is kelendő. Hiszen a szisztematikus egyöntetűség élénkítésének szándéka nem szorul eszmei (esztétikai) megalapozásra, szempontjából bármi elmegy (Paul Feyerabend). Minél tarkább, annál tüneményesebb.

A szubkultúrák sokasodása színesíti a szisztéma betonszürke egyöntetűségét. Ma már nem csak a különféle ifjúsági, etnikai szubkultúrák számítandók közéjük, hanem szinte minden: az egykori magaskultúra különféle régiói, az akadémiai és egyetemi közegek, akárcsak a vallásközösségek kultúrája. Ezek élhetőek és otthonosak. De éppen bensőséges voltukban rejlik a veszély, hogy elfeledtetik a körös-körül húzódó és a partokat ostromló tengert. Hajlamosak vagyunk arra - talán vendéglátóinkat kivéve, akik történelmi tapasztalataik kevésbé indítanak erre -, hogy puha fotelekben űlve és merengve, gondolatainkat a világ folyásával azonosnak véljük. Ennek illuzórikus voltával számot vetni már csak azért is érdemes, hogy ne váljunk akaratlanul olyan erők eszközévé, melyeket a legkevésbé sem kívánunk szolgálni.

Az benyomásom, hogy vallás, Európa és a különféle identitások problémáit arra a jövőképre tekintettel érdemes mérlegelni, melyet Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerzetes indítványoz: “Képzeljünk el egy jövőbeni forgatókönyvet az önök városáról száz év múlva. Tizenöt buddhista templom. Tíz szcientológiai központ. Harminc mecset. Három vagy négy katolikus plébánia. Két vagy három protestáns templom.” Ebből kereszténységünkre nézve az következik, hogy a szétszóratásban és a diaszpóra-létben is követi “idősebb testvérei”, a zsidóság útját. És következik természetesen az is, hogy “történelmi” egyházainknak haladéktalanul fel kell hagyniuk nemzetegyházi ábrándozásaikkal, és vissza kell térniük az eredeti egyetemességhez. A katholikus, a holosz, a teljesség jegyében álló kereszténységhez, melyben végsősoron “nincs többé zsidó vagy görög” (Szent Pál apostol levele a galatákhoz 3,28). Ellenkező esetben az történik, hogy a világ világosságának követése helyett a nemzeti tapéta szerepét töltik be - hátteret és díszletet képezve az éppen folyó hatalmi színjátékhoz.

A kereszténységnek Közép- és Kelet-Európában, a történelem sajátos alakulása folytán egészen a közelmúltig, a nemzeti identitást fenntartó feladata is volt. Ennek következtében egyetemessége gyakran a lokális hatalmi és kulturális képződmények takarásába került. Úgy tűnik, ezenközben súlyos, máig ható torzulásokon ment keresztül. Várszegi Asztrik, pannonhalmi püspök méltán állapítja meg, hogy “ezeken a tájakon a katolikus egyháznak újra kell tanulnia katolicitását.” De a keresztény egyetemesség (újra)elsajátításában nem kisebb tanulási feladat vár a többi egyházra is, hiszen szép számmal vannak olyan tagjai, sőt (nemcsak a Királyhágón, hanem a normalitáson is túli) “pásztorai”, akik a kereszt követésének örvén a nemzeti neurózis és a népek közti viszály szításának “evangéliumát” hirdetik.

Valamennyi kereszténynek és mindahány egyháznak szembe kell néznie azzal, hogy az áthagyományozott egység-felfogás, az egyöntetű identitás - úgy vallási, mint más tekintetben - tarthatatlanná vált. Történetileg egyszeriként és végérvényesen múltbéliként ismerszik fel az a helyzet, melyben egyház és vallás, állam és nemzet, nyelv és kultúra egyöntetű egységet alkotott. Ez sem a kezdetek, sem a harmadik évezred kereszténységére nem érvényes. Ami a globális világban az egyik oldalon veszteségként jelentkezik, azt más területeken pozitív lehetőségek ellenpontozzák. Az egykori nemzeti egységek helyébe az egyházak számára is a magasabb egység intenzívebb megélésének lehetősége, európai, sőt világ-szintű kapcsolatrendszere kerül.

A konvenciók, a megszokás köréből kilépni nem könnyű. A beidegződések bevált pályái, akárcsak az intézmények inerciája, társadalmi és politikai rendszereken túlmenő tehetetlenségi nyomatéka a változatlant részesítik előnyben. A néhai nemzetegyházakra ez különösen érvényes, kivált az olyanokra, melyek esetében, miként Magyarországon, ezer éven keresztül húzódó hagyományról van szó. Ám ha mégannyira közös volt is állam és nemzeti egyház kezdete, a kiüresedett konvención kívül ma semmi sem szól töretlen folytatása mellett. Az idők jeleire figyelő egyházi vezetők számára ez nyilvánvaló: “Ha egészséges és normális a fejlődés - mondja Várszegi Asztrik püspök - az egyház megtalálja a maga hangját és a maga formáját, akkor saját magának kell kezdeményeznie, hogy a történelmi frigyet Szent Istvántól napjainkig lazítsa, és saját lábára álljon.”

Az ilyen, közeli összefüggéseket és távlatok egyaránt tekintetbe vevő álláspontok azonban egyelőre csak kivételesen kerülnek megfogalmazásra. A magyar katolikusok vezetőinek többsége mintha továbbra sem vette volna észre, hogy hatalomkultiváló tradicionalizmusával a közéletben puszta kulisszát képez különféle kétes közszereplők fellépéseihez. Ennek az is oka, hogy nem került sor a hatalom és a hit kapcsolatát tisztázó alapkérdések felvetésére. Így annak megvitatása is várat magára, hogy vajon mennyire keresztény, és egyáltalán mi értelme van - a test pogány kultuszának és a politikusok némelyikének nyújtott ingyenes PR támogatáson kívül - egy halott király testrészének országszerte való körbehordozása? Aminek kapcsán természetesen az is felmerül, hogy nem kellene-e végre megadni a nagy királynak a végtisztességet: eltemetni temetetlen testrészét, s vele együtt végbúcsút mondani a hatalom lokális kultuszának?

Végezetül úgy vélem, hogy a honi és az európai kapcsolatok alakításának szempontjából Ghislain Lafont, francia bencés teológus szavait érdemes fontolóra venni: “Az egyház jó egy évezrede az egyetemesre épül. És végig nagy volt a kísértése, hogy az egész világnak egyetemes viselkedési normákat szabjon, s közben megfeledkezzék arról, hogy e viselkedési normák voltaképp maguk is részlegesek: Közép-Itáliából vagy Nyugat-Európából származnak. Érzésem szerint ezt kell megtanulnia az egyháznak: hogy az egyetemestől a részleges felé mozduljon el, anélkül, hogy felszámolná, ami egyetemes, anélkül, hogy darabjaira hullana. De fordítva is áll: a világnak azt a fajta globalizációt kellene megtanulnia, amely nem szünteti meg a különbségeket. Az egyház itt alighanem modellértékű lehet, hiszen a találkozás tisztán emberi arculatáról van szó.”

[*] “A vallások szerepe Magyarország európai integrációjában” című konferencián elhangzott hozzászólás