|
JÜRGEN MOLTMANN: Van a modern társadalomnak jövõje? "A harmadik évezred küszöbén" kongresszus egyik indító elõadásának tömör ismertetése a Concilium '90 februári számából A modern társadalom ellentmondásai Ma megéljük a "harmadik ipari forradalmat": a termelés mechanizálása után jött az elektrifikálása, és ma jön a számítógépesítése. A termelési módok változása az emberektõl mozgékonyságot kíván. A társadalom csak az átalakulási készséggel csökkentheti veleszületett kockázatait és felelhet meg lehetõségeinek. Minden társadalmi reformnak történelmi látásra van szüksége, annak a jövõnek a látására, amelyért érdemes élni. Amikor a technikai átalakulások sok embert visznek nagy társadalmi ellentmondásokba és gazdasági kockázatokba, életfontosságú a jövõnek ez a látása. "Ahol nincsenek többé látomások, meghal a nép" (Péld 29,18). Aki csupán ki akarja terjeszteni jelenét a jövõbe, elmulasztja az új lehetõségeket, amelyeket a jövõ kínál neki. - Van-e a modern társadalomnak "jövõje"? A Föld gazdag társadalmaiban még sohasem mutatkozott ennyi iránynélküliség, elkedvetlenedés, cinizmus, öngyûlölet és agresszió. Még sohasem volt ennyi nyomorúság és tömeghalál a szegény társadalmakban. 1. A népesség kétharmada az egyharmadot a szegénységhatár alá nyomja és fölösleges emberekké fokozza le, bár rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyek lehetõvé tennék a társadalom minden tagja számára a szabad és igazságos életet. Az egyharmadba tartoznak részben a gyerekek és öregek, a gátoltak és kiképzetlenek és sok kisebbség is. Jóllehet az emberi jogok között ott van a munkához való jog, mégis az NSZK lakosságának is tíz százalékától nemcsak a kielégítõ életfenntartás megszerzésének a lehetõségét vették el a munkanélküliséggel, hanem az önbecsülést és a másokkal közösségben levést is. A szegénység nem elkerülhetetlen végzet, hanem szociálpolitikai mulasztások következménye. Hogy felnõ egy ifjúság, melynek a fenyegetõ munkanélküliséggel naponta tanúsítjuk, hogy nincs szükség rá - ez botrány. Az Egyesült Államokban az elítéltek fele munkanélküliként követte el tettét. "Nincs jövõ" - ez a felelete ennek a kétségbeesett ifjúságnak. 2. Akinek reménye van a jövõben, az takarékoskodik a jelenben és invesztál a jövõ érdekében. Akinek nincs reménye és nem számít a jövõre, az élvezi a jelent és adósságokat csinál, amelyeket gyermekeinek vagy valaki másnak kell késõbb megfizetnie. Az invesztálásokon és adósságokon jól le lehet mérni egy társadalom reményét, ill. reménytelenségét. A nyugati társadalmak semmiképpen sem csupán hitelezõ országok a harmadik világ egyre jobban eladósodó országai számára, hanem maguk is képtelen adósságokat halmoznak fel az államháztartásokban, mindenekelõtt az Egyesült Államok. Ezáltal borzalmas adóságokkal terheljük meg gyermekeinket és azok gyermekeit, s nehézzé tesszük számukra az életet. Ez a "jövõ nélküli politika" 3. A modern társadalmak kitalálták és felépítették védekezésül egymás ellen a "nukleáris elrettentés rendszerét". Ez pusztulással fenyegeti az egész emberiséget és minden életet a Földön. Haldoklóvá lett az emberiség egésze. Ma még csak két-három politikai-katonai rendszer dönt az emberiség kiirtásáról vagy továbbélésérõl. Az atomterrorizmus még nem érkezett meg, de lehetséges. Az emberiség vége bármikor lehetséges. A modern ipari társadalom a természet rovására állítja elõ a minden korábbit felülmúló gazdagságot. Jóvátehetetlenül szétrombolja a természeti környezetet. Az "ökológiai válságból" már "ökológiai katasztrófa" lett, legalábbis a gyengébb élõlények számára. Akik tudnak errõl, kínzó félelemben élnek, hogy az emberiség mint kihalt életforma társul a dinoszauruszokhoz. Gyötrõvé teszi ezt a gondolatot az a gyanú, hogy talán már meg is hoztuk a jóvátehetetlen döntést, mert nem tudjuk visszaparancsolni azokat a mérgeket, amelyek már felkerültek a Föld ózonrétegébe, beszivárogtak a talajba. Ez esetben meg volna pecsételve az emberiség sorsa, mielõtt még észlelhetnõk a kihalás tüneteit. Ha ez netán már megtörtént volna, akkor valóban nem lenne többé jövõnk, csupán jelenünk, amely belátható idõn belül múlttá lesz. " Igazságosságot teremteni a társadalomban 1. Közösségben levõ személyek A nyilvános individualizmusban mindenki akarja a saját szabadságát és senki sem törõdik különösebben a másikkal. A konkurrencia elve megjutalmazza a serénységet és megbünteti a gyengéket. Ha pedig még szorosra is fogják az életlehetõségeket, akkor létrejön a mindenki harca mindenki ellen, mivel "nem áll rendelkezésre elegendõ" mindenki számára. Ennek eredménye a felkapaszkodók társadalma, amelyben egyre több embert szorítanak a peremre vagy az alá. Ez az ideológia: "nincsen elegendõ mindenki számára" - elszigeteli az embereket s a társadalmi halálba vezeti õket. Ahhoz, hogy az emberek társadalmunkban újból emberibb módon élhessenek, közösségeket kell építenünk alulról, és fel kell ismernünk, hogy személyiségüket az emberek csak kapcsolatokban és közösségekben képesek kibontakoztatni. A szegénység alternatívája nem a tulajdon. A szegénység és tulajdon közös alternatívája: a közösség. Az élet elvének neve: "a kölcsönös segítségnyújtás", ahogyan P. Kropotkin Ch. Darwinnal szemben kimutatta. A közösségekben gazdagok leszünk; gazdagok barátokban, szomszédokban, kollégákban, férfi és nõ-testvérekben, akikre hagyatkozhatunk a bajban. Együtt és szolidárisan erõsek vagyunk arra, hogy alakíthassuk sorsunkat. Ha viszont megosztottakká leszünk, uralkodhatnak majd rajtunk. Ezért a közösség a személyek szabadságának igazi oltalmazója. A központosított társadalom elszegényítette a helyi kommunákat. Az újjáépítés a helyi, áttekinthetõ és megélhetõ kommunákban indulhat. Ezek sok funkciót visszavehetnek a nagy központokból. A mai információs technika megkönnyíti a decentralizációt. A munka biztosítja az anyagi életképességet, és ezenfelül a társadalmi elismerést és a személyes önbecsülést is. A munkalehetõségek szétosztási módja nem csupán személyes sorsunkat határozza meg, hanem közös jövõnket is. A munkalehetõségeket igazságosan kell elosztani (pl. a férfiak és nõk között is) a munkaidõ megrövidítésével és új munkahelyek teremtésével. Ide tartozik az igazságos bérezés, a munkahelyek humánus kialakítása, széleskörû lehetõségek a munkások képzésére. Az élet munkaidejének megrövidítése helyett 'szabbat-éveket' kellene bevezetni az élet folyamán. Végül társadalmilag el kell ismerni azt a munkát, amelyet az emberek az üzemi szektoron kívül teljesítenek, mindenekelõtt a háztartási munkát és a gyerekek és öregek családon belüli ellátását. Minden aktív részvétel a társadalmi folyamatban: munka! Nem csak a termelés az. A társadalmi folyamatban végzett minden becsületes munkának nyilvános elismerésre van szüksége, többek között pénz formájában is. 2. Nemzedékekben élõ közösségek A korábbi kultúrák az emberi életet a nemzedékek egymásutánjában nézték. Az emberi élet áll vagy bukik az íratlan és mégis minden élet alapjául szolgáló "nemzedéki szerzõdés" megõrzésén vagy elvetésén. Mivel minden ember a nemzedékek láncolatában él és annak köszönheti életét, ezért minden egyes ember köteles gondoskodni a régi és az új nemzedékrõl. Az emberiséget nemcsak férfi és nõ partneri kapcsolatában, hanem öregek és fiatalok szolidaritásában is megéljük. Nemcsak személyes és kollektív önzésrõl beszélhetünk, hanem a jelen nemzedék önzésérõl is a rákövetkezõ nemzedékkel szemben. Ma nem tartjuk be a 'nemzedéki szerzõdést' és ez halálos lehet az emberiségre. A települések és nemzetek közháztartásaiban képtelen adóssághegyeket hagyunk hátra, melyeket a következõ nemzedékeknek kell megfizetniök. Mérgezõ hulladékainkat gyermekeinknek kell majd kiásniok és ártalmatlanná tenniük. Sugárzó hulladékainkat 3000-ig, 5000-ig vagy még tovább kell raktározni és vigyázni is rá. Egyszóval: a jelen nemzedék megnehezíti az elkövetkezõ nemzedék életét. Becsületesebben kell megcsinálnunk költség-haszon elszámolásainkat. Az nem lehet, hogy a nyereséget most felhasználjuk, a költségeket pedig majd a következõ nemzedékeknek kelljen megfizetniök. A tulajdonnak van "társadalmi kötelezettsége". Aki tulajdont szerez és birtokol, társadalmi felelõsséget vesz magára. A tulajdon azonban benne áll a nemzedékek idõbeli láncában, következésképpen van "öröklési kötelezettsége" is. A korábbi agrártársadalmakban magától értetõdõ volt, hogy a földet, melyet valaki örökölt, csorbítatlanul át kell örökítenie gyermekeinek. Az amerikai indián népeknél úgy kellett meghozni minden jelentõs döntést a vándorlást és letelepedést illetõen, hogy hét következõ nemzedékre legyenek tekintettel. A gyermekek a leggyengébb tagok a nemzedékek láncában; s mivel a következõ nemzedékek még nem képesek szavazni, ezért õk lesznek elsõ áldozatai a jelenlegi jogtalanságnak. 3. A természeti környezetben élõ nemzedékek Az emberek nemcsak társadalmi és nemzedéki lények, hanem természeti lények is. A természet tiltakozik a modern ipari társadalom által történõ megerõszakolás ellen: részint csendes halálával, részint ellenforradalommal, aminõ az AIDS, az algák stb. Ebbe az ütközetbe az ember fog belepusztulni. A növekedõ-terjeszkedõ társadalmak hosszú távon nem életképesek, mert túlterhelik és szétrombolják emberi és természeti bázisukat. Az emberiség ökológiai halálát csak az fordíthatja el rólunk, ha teljesen megfordulunk (megtérünk) mind az életstílus, mind a termelési mód és a közlekedés tekintetében. Ez az ökológiai reform technikailag teljességgel lehetséges, ha megvan hozzá a politikai szándék. Minden emberi tulajdont, elsõsorban az ipari nagytulajdont és a közlekedési berendezéseket felül kell vizsgálnunk. Ami a természeti környezetet megterheli vagy rombolja, azt le kell bontani vagy nem szabad megépíteni. Olyan fogyasztási javakat, melyek hulladékát a Föld nem tudja feldolgozni, nem szabad tovább termelni. A hulladékot termelõ életstílust a jóléti államokban le kell leplezni mint természetellenest és egészségtelent. Az ökológiai igazságosság éppen olyan fontos, mint a gazdasági és a nemzedékek közötti igazságosság. Az atomtechnika és a géntechnológia egyre kockázatosabbá válnak, ezért tévedésmentes embereket kívánnak. Hibázni képes és megvesztegethetõ emberekkel úrrá lehetünk-e ezeken a veszélyes technikákon? Az eddigi katasztrófák és nemzetközi korrupciós botrányok nemmel válaszolnak. A történelem eddigi módszere, a "trial-and-error-method" (próbálkozz és tanulj a hibákból) határokba ütközik. Bizonyos területeken nem szabad további próbálkozásokkal tapasztalatokat szereznünk. Csak egyszer élünk, nincs több életünk, mint a számítógépes játékok figuráinak. Csak egyszer adódik egy nagy atomszerencsétlenség, utána aztán senki sem lesz, aki hasznosíthatná a tapasztalatokat. Vagy keresünk barátságosabb energiaforrásokat, vagy kipusztul az a lény, akinek a neve eddigelé oly irgalmasan hangzott: "Tévedni emberi dolog". A géntechnológiában is bármikor kiderülhet: a kísérlet már nem kísérlet, hanem visszavonhatatlan valóság. A géntechnikával elõállított baktériumokat nem lehet többé megfogni, ha egyszer kihelyezték õket. Olyan fejleményeket szabadítunk el, amelyek kívül állnak az ellenõrzésünkön. Szabadon hozzuk azokat a döntéseket, melyek által elveszítjük szabadságunkat. * Van-e a modern társadalomnak jövõje? A jövõjét megtérésnek hívják. Az ipari társadalom vallásának gazdasági-nemzedéki-ökológiai igazságosság szerinti reformációjában látom a keresztények mai legnagyobb feladatát. A társadalom reformjának feltétele ez a szellemi és kulturális megtérés. Túléli az ember a megrajzolt válságokat? Nem tudhatjuk és nem is szabad tudnunk. Ha tudnók, hogy az emberiség nem képes tovább élni, nem tennénk már semmit gyermekeinkért, hanem ezt mondanók: "Utánunk a vízözön!" Ha tudnók, hogy tovább él az emberiség, akkor sem tennénk semmit, és e semmittevéssel elmulasztanánk lehetõségünket a megtérésre. Mivel nem tudhatjuk, hogy tovább él-e az emberiség, úgy kell cselekednünk, mintha tõlünk függne az egész emberiség jövõje.
|