BOCS Homepage


Moha mese: BÉLYEG

Nyolc esztendõs koromban elkezdtem bélyeget gyûjteni, és egy délben elõálltam a kéréssel Csermely néninél: - Ha van régi bélyege, legyen szíves nekem ajándékozni!
Csermely néni 80-85 éves lehetett, s amióta özvegyen maradt - törpeházi szokás szerint -, havonta más-más család látta el minden szükségessel.
Abban a hónapban rajtunk volt a sor, és éppen az ebédet vittem el neki. Nagyon megörült, hogy teljesítheti kérésemet. De nagyon megörültem én is, amikor megláttam, hogy az elõszedett levelek többségén külföldi bélyeg van. Csermely néni bátyja ugyanis még a múlt században kiment artistának, törpebohócnak külföldre; õ írta azokat a leveleket. De a legeslegjobban annak örültem, hogy volt a bélyegek közt egy háromszögletû is. Nem sokkal ezután meglátogatta Édesapámat egy budapesti bácsi. Megmutatta neki a bélyegalbumomat, õ meg rábökött a háromszögletûre: - Hû, ez a jóreménységfoki bélyeg!
Megnézte közelebbrõl is: - Ez a bélyeg ritkaság! Pesten a bélyeggyûjtõk egyesületében tenger pénzt kapnál érte árverésen.
Napokig egyszerûen csak örültem neki, hogy van már ritkaság is az albumomban, és eszembe se jutott, hogy amit megtudtam, talán kötelez is engem valamire Csermely néni irányában.
Egy délelõtt azonban átcipelte hozzánk a diódarálóját: - Nesze, Zsuzsókám, nektek ajándékozom! - Tudtuk azonban, hogy mindenütt ezt mondja, ha el szeretne adni valamit, rábeszélte hát Édesanyám, hogy fogadjon el érte pénzt. És csak akkor jutott eszembe: nem kötelességem-e vajon visszaadni azt a bélyeget? Hiszen õ abban a hiszemben ajándékozta nekem, hogy semmit sem ér, legföljebb néhány fillért. Igen ám! De rögtön meg is ijedtem: akkor nem lesz háromszögletû bélyegem, és elveszítem azt a kellemes érzést is, hogy bármikor tenger pénzt kaphatok érte.

Nap nap után jobban és jobban kínlódtam: szabad-e hallgatnom a bélyegrõl? S végül is elhatároztam, megkérdezem Földigszakáll bácsitól, mit tegyek. Felballagtam hát a hegytetõn álló csillagvizsgáló házába, elmondtam az ügyet, és tanácsát kértem. Földigszakáll bácsi megdöbbenve nézett rám: - Kár, hogy nem kérdeztél meg elõre, gyûjts-e bélyeget. - Aztán fellapozott egy könyvet, és hol bélyegemre, hol a könyvbe nézve ezt mondta: - Ez az árjegyzék már nagyon régi, ötven esztendõs, mert én tizenöt éves koromban, amikor csillagászkodni kezdtem, abbahagytam a gyûjtést. De ez a jóreménységfoki ritkaság eszerint a régi árjegyzék szerint is megér - és körülbelül akkora összeget mondott koronában, mert akkor korona volt a pénz neme, mintha ma azt mondanák: tízezer forint. Arról azonban, hogy mit cselekedjem a bélyeggel, nem szólt egy szót sem. Ojabb kérdésemre pedig elmosolyodott: - Azt tanácsolom, hogy ne az én tanácsomra tedd azt, amit helyesnek tartasz, hanem azért, mert tudod, hogy helyes.
Eljöttem tõle, és azzal áltattam magam, hogy bizonyára õ sem tudja, mi a helyes, azért nem akart világosan szólni. De kétheti kínlódás után megint elballagtam hozzá. Becsukta a könyvet, amelyet olvasott, levette szemüvegét és rám mosolygott: - Nos, Mohácska, mi újság jóreménység ügyében? - Legelõször is ezt kérdeztem: - Megmondta Földigszakáll bácsi Csermely néninek, hogy értékes a bélyeg?
Csodálkozott: - Mi hasznod volna neked abból, ha én mondanám meg neki? Dehogyis mondtam. - Ez megnyugtatott valamelyest, és nekiduráltam magam a nyilatkozatnak: - Földigszakáll bácsi! Csermely néninek mindene megvan, ami szükséges, nem is tudna mit csinálni olyan sok pénzzel, és ha én mindig visszaadnám az ajándékozónak a ritkaságot, akkor soha az életben nem lehetne szép és értékes gyûjteményem! Én tehát nem adom vissza a bélyeget.

Földigszakáll bácsi elgondolkodva vizsgálgatta az arcomat, aztán lassan meghordozta a tekintetét a hegyeken, völgyeken, az egész törpeházi tájon: - Milyen gyönyörû május van! Csak nehogy még fagy legyen! - Most én meredtem rá megdöbbenve: - Ogy látom, nem tartja helyesnek Földigszakáll bácsi, amit elhatároztam. De akkor tessék világosan azt tanácsolni, hogy adjam vissza. Akkor visszaadnám! - Megint mosolygott: - De hiszen már adtam tanácsot, Mohácska! Azt cselekedd, amit helyesnek tartasz!
Azzal a szándékkal jöttem el tõle, hogy azonnal visszaviszem a bélyeget Csermely néninek. De még le sem értem Törpeházára, már úgy határoztam, hogy mégse viszem. Este azonban azzal aludtam el, hogy reggel visszaviszem. De reggel úgy döntöttem, hogy mégsem!
Körülbelül egy hét múlva szembetalálkoztam Földigszakáll bácsival a törpeházi utcán. Zavartam kezdtem beszélni: - Ne tessék azt hinni, hogy én most már véglegesen a tulajdonomnak tekintem azt a bélyeget. Ha olyasvalaki, akiben bízom, határozottan azt mondaná, hogy adjam vissza, azonnal visszaadnám. - Földigszakáll bácsi benézegetett a kertekbe, és így szólt: - A júniusunk is nagyon szép, és remélhetõleg most már nem is lesz fagy.
Másnap délelõtt átmentem Csermely nénihez, de a bélyeget még nem vittem. És ilyesfélét mondtam neki: - Csermely néni! Lehetséges, hogy az a háromszögletû bélyeg, amit Csermely nénitõl kaptam, nagyon sokat ér. Ha kívánja Csermely néni, visszaadom. Visszahozzam?
Tiltakozóan emelte piciny kezecskéit: - Dehogyis hozd vissza, Mohácska! És nem is érhet az sokat, nem régiség az, a bátyám küldte ötven évvel ezelõtt. Ki mondta, hogy sokat ér? - Hát elõször egy budapesti bácsi azt mondta, el lehetne árvereztetni a bélyeggyûjtõk egyesületében. - Összeszedtem minden erõmet, és megmondtam az összeget is. Csermely néni meghökkent, aztán elnevette magát: - Hát tréfált veled az a bácsi, de ha sokat érne is, akkor sem fogadnám vissza tõled, akinek a szüleitõl annyi mindent kapok. Te mit szeretnél vele csinálni? Eladni? - Kiáltva tört ki belõlem a válasz: - Dehogyis! Én azt szeretném, ha az albumomban maradna!
Megsimogatott: - Nahát, akkor maradjon! Amit én egyszer neked adtam, azt neked adtam.
Rohantam Földigszakáll bácsihoz, de az út felénél megtorpantam: áh, minek rontsak be hozzá ezzel a hírrel. Elárulnám vele, mennyire örülök Csermely néni válaszának! Meg aztán hátha megkérdi, szóltam-e az árjegyzékrõl is? És hátha azt is mondja, vinnem kellett volna a bélyeget is, és otthagyni. Okosabb lesz majd csak akkor mondani meg, ha találkozunk. És csak úgy mellesleg mondani meg, mint akinek nem fontos. Ez a színészkedés azonban nem sikerült. Mert amikor néhány nap múlva találkoztunk Törpeházán, ezzel kezdte a beszédét: - Látom az arcodon, hogy van valami újság jóreménység-ügyben. - Most már hiába igyekeztem közömbösnek látszani, magam is hallottam hangom izgatottságán, mennyire fontos nekem, ami történt: - Csak az az újság, hogy megmondtam Csermely néninek, értékes a bélyeg. Az összeget is megmondtam, de kijelentette, hogy akármennyit ér is, tartsam meg. - Földigszakáll bácsi elmosolyodott: - Kijelentette? - Igen, igen, kijelentette! Õ maga, a lehetõ leghatározottabban. - Erre még szélesebben mosolygott, és úgy vizsgálódott körül, mint aki keres valamit. Éppen Pipacsék kertje elõtt álltunk. Pipacs az én legkisebb barátocskám; kedves pirosképû csöppség. A kertben hintázott. Földigszakáll bácsi intett nekem: - Na, gyere akkor, te szerencsés bélyegtulajdonos! Látogassuk meg Pipacsot! - És benyitott a kertbe. Nagyon szerettem Pipacsot, mert jóindulatú és jóhiszemû volt. Csak sajnos butuska. Amikor meglátott minket, örömében le akart mászni a hintáról - lába ugyanis nem ért a földig -, de Földigszakáll bácsi nem engedte: - Maradj csak, Pipacskám! - És odahajolt hozzá: - Szereted Földigszakáll bácsit? - Szeretem! - Földigszakáll bácsi megsimogatta: - Megengeded nekem, hogy elvágjam a hinta kötelét? Pipacs a maga óriási bizalmában akkorát bólintott, hogy meglendült a hinta: - Megengedem! - Földigszakáll bácsi elõvette a bicskáját, és nyitni akarta. Rémülten kaptam a kezéhez: - De Földigszakáll bácsi, Pipacs butuska! Õ nem gondol arra, hogyha leesik, eltörhet a lába, agyrázkódást kaphat, megnémulhat! - Földigszakáll bácsi csodálkozva nézett rám: - De hiszen õ maga mondta, hogy elvághatom a kötelet! Kijelentette! Õ maga, a lehetõ leghatározottabban! - Nehogy megengedd valakinek, hogy elvágja a kötelet, ha rajta ülsz a hintán! Én csak tréfáltam. - Barátságosan elköszönt tõle és kiballagott a kertbõl. Énrám ügyet sem vetett. De utánarohantam és megragadtam a karját: - Akkor hát, ugye, adjam vissza a bélyeget Csermely néni akarata ellenére is, ugye azt tetszik tanácsolni?
Földigszakáll bácsi a lombok közé fülelt, madárfüttyre, és úgy szólt. - Milyen sok sárgarigó van idén! De nem baj, sok a cseresznye is, jut nekik.
Fél óra múlva fenn voltam nála a háromszögletû bélyeggel: - Tessék szíves lenni elintézni az árverést! - Eltette tárcájába és ezt mondta: - Dühösködtél, mert nem tanácsoltam nyílt szóval azt, hogy add vissza Csermely néninek. Azt viszont most nyílt szóval tanácsolom, hogy azonnal hagyd abba a bélyeggyûjtést. Te olvasó embernek indulsz, Mohácska. Nagy kár lenne, elvonnák idõdet a könyvtõl ezek a picike, tarkabarka papírdarabkák. Azonkívül egyre többször kerülnél a mostanihoz hasonló nehéz helyzetbe és nem mindig tudnál tiszta lélekkel kikecmeregni belõle! Most még sikerült.
A bélyegalbumot még aznap a könyveim mögé dugtam. Egy hónap múlva Földigszakáll bácsi és én nagy köteg pénzzel állítottunk be Csermely nénihez. Amikor megértette, hogy mi történt, sírva fakadt örömében: - Mohácska, én ezt tenéked köszönhetem! Te olyan jó vagy, hogy én azt, hogy én azt ki sem tudom mondani. - Megkérte Földigszakáll bácsit, õrizze számára a pénz felét, majd apránként elkéreget belõle. A másik felét a kezembe akarta nyomni: - Ez a tiéd, Mohácska! - Természetesen a hátam mögé dugtam a kezem: - Egy fillért sem fogadok el. Nem dolgoztam én semmit ezért a pénzért, még az árverezõ kalapáccsal sem én koppintottam - csak szerettem volna. - Földigszakáll bácsi így szólt: - Ez még nagyobb öröm nekem, mint ami eddig történt. Nem hiába volt meg bennem irántad a "jóreménység legmagasabb foka". - És olyasmit tett, ami nem volt szokása: kezet nyújtott. Én meg hirtelen olyan boldog lettem, de olyan nagyon boldog, hogy én azt most tinektek, akárcsak Csermely néni: ki se tudom mondani!