Élt egyszer egy faluban egy kertész. Szép darab földjét gondosan bekerítette, nehogy a kóbor állatok kárt tehessenek benne. Reggelenként a kertjében föl alá sétálva gyönyörködött a veteményeiben s a virágaiban.
Hanem egy reggel meghûlt benne a vér. Salátái megrágva, virágai letaposva, a káposztáit pedig mind felfalták.
- Ez csak a nyúl lehetett! - gondolta, s panaszra ment a várba. Így szólt a várúrhoz:
- Uram, kérlek, szolgáltass nekem igazságot! A nyúl az egész kertemet tönkretette.
- Egész biztos vagy benne, hogy a nyúl volt? - kérdezte a várúr.
- Biztos - felelte a kertész -, megtaláltam a nyomát.
- Akkor majd elintézzük. Holnap kivadásszuk az ipsét. Készülj, mert holnap reggel nálad leszünk!
Ahogy mondta, másnap ott is volt, egy egész vadászcsapattal és egy sereg hajtóval.
- De éhen mégsem foghatunk dologba - szólt az úr -, akad-e valami harapnivaló?
- Van, uram - készségeskedett a kertész, s egy sonkát tett az asztalra. A vendégek egykettõre felfalták.
- De furcsa ez a disznó - jegyezte meg a várúr, hasát simogatva -, csak egy sonkája van.
Volt neki másik is, ott lógott a kamrában. A kertész elõhozta, a várúr megette. Aztán mikor végeztek a két hátsó sonkával, megették a két elsõt is, aztán sor került a füstölt oldalasra, a tarjára ... úgyhogy végül egy falás nem sok, annyi se maradt a kamrában.
No de a pincében sem maradt egy árva korty bor sem, mert a sonkát, oldalast, tarját öntözni is kellett. Öntözték is derekasan, mikor pedig jól megöntözték, elálmosodtak, s álmos fejjel csak nem lehet nyúlra vadászni! Szétdobatták hát az ágyakat, leheveredtek és aludtak, míg csak alkonyra nem hajlott a nap.
Akkor a várúr felébredt, nyújtózkodott, megfúvatta a kürtöket. A társaság lóra ült, s elkezdõdött a futkosás, lovaglás, hajsza keresztül-kasul a kertben. Hiába, nyoma sem volt a nyúlnak. Volt a sarokban még egy kék káposzta, annak a levele alatt csücsült a koma. Aztán mikor már nagyon közeledtek hozzá a hajtók, kiugrott a palánk résén és kereket oldott. A várúr utána, nyomában a többi vadásszal, ahogy vágtatnak, mind kidöntik a kerítést. De csak az erdõig vágtattak, oda már nem követték a nyulat, hanem visszaporoszkáltak a kertbe.
- Sajnálom - mondta a várúr -, láthatod, mindent megtettem, amit bírtam, de az az átkozott jószág túljárt az eszünkön.
Azzal elvonult, seregestül, csapatostul, a kertész pedig ott állt a feldúlt kert közepén, és azt gondolta:
- Bizony jobban tettem volna, ha békésen intézem perem a nyúllal, mert ez a segítség több kárt okozott nekem, mint száz nyúl, száz esztendõ alatt.