Elizabeth Schüssler Fiorenza: "Minden gyermeke igaznak tartotta õt": Harc, emlékezés és vízió

A német származású, Amerikában élõ katolikus feminista-felszabadítási teológusnõ a címben a Lk 7,35 alapján egy olyan teológia megteremtésének a szükségességére utal, amelynek istenképét a világ összes istenkeresõ embere, "minden gyermeke", minden társadalmi elnyomottja is el tudná fogadni.
A tanulmány öt részbõl, mintegy öt epigrammából áll. Ezek a mûfajnak és az alcímnek megfelelõen - konkrét társadalmi példák által és a múlt történelmére visszaemlékezve, éles eszmei harcot indítanak a kisemmizettek érdekében. E. Sch. Fiorenza ösztönzõ mottóként a Gal 3,28-at is felhasználja ("Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nõ""), felidézve Pál apostol reagálását a maga korabeli nemzeti, társadalmi és nemi diszkriminációira. A szerzõ a kritikai feminista-felszabadítási teológia összefüggésében kidolgozott Biblia-interpretációjának modelljét is bemutatja, azzal a céllal, hogy a jelen "fajelmélettõl, osztályharctól, szexizmustól, gyarmatosító militartizmustól strukturált társadalmában és a patriarchális elnyomás által" megmerevedett és megfélemlített egyházban bátor és módszeres kétellyel, a "történelmi gyõztesek" (vagyis a hatalmon lévõk) által diktált megfellebbezhetetlennek tûnõ kategóriák felülvizsgálatával segítsen megingatni a megmerevedett struktúrákat.
A múlt és a jelen példái alapján igazolja a történelemhamisítás különbözõ formáit. A múltat idézve hivatkozik pl. arra, hogy Krisztus szenvedéstörténetének egyházi interpretációja szorosan összefonódott a zsidóellenességgel, s hogy a klasszikus megváltáselmélet megalkotásakor a Fiát feláldozni kész Mennyei Atya nyilván a patriarchális társadalomszemlélet "kényúr-fogalmát" tükrözi. A jelen vagy a közelmúlt eseményei közül a sokak által abszolút pozitívnak értékelt II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy az a nõk szempontjából egyáltalán nem mondható eredményesnek. Napjaink szinte észrevétlen történelemhamisítására világít rá két aktualitás felidézésével.
Az Amerika felfedezésének 500. születésnapjára lázasan készülõknek odamondva szomorúan konstatálja, hogy az õslakos indiánok számára ez az évforduló korántsem lesz ünnep, hanem az a tragikus évforduló, amely a milliókon elkövetett népirtásnak a kezdetét jelöli. A másik aktualitás a Tien-an-Man téri vérfürdõ felidézése, amellyel kapcsolatban az amerikai beszámolók kétféleképpen nyilatkoztak, aszerint, hogy a kommunizmusról akarták-e lerántani a leplet, avagy saját üzleti érdekeiket tartották-e szem elõtt. Itt a történelemhamisítás folyamatát minden kortárs tapasztalhatta. A következõt a szerzõ a Concilium kongresszusának címezi: szerinte a "történelmi gyõztesek" öntudata mutatkozik meg a választott címben ("A harmadik évezred küszöbén"), mert a történelemnek Krisztus elõtti és Krisztus utáni periódusokra felosztása megnehezíti a párbeszédet a nem-keresztényekkel, illetve életben tartja a keresztény elõítéleteket és imperializmust. Pedig a Conciliumnak nagy szerepe lehetne abban, hogy - jó hagyományainak megfelelõen - segítsen az elõítéletek felszámolásában, valamint a társadalmak és egyházak legjobb erõinek összefogásában. Napjainkban már kirajzolódnak a körvonalai egy úgynevezett világpolisznak, amely vagy demokratikus államszövetség, szelíd és békés "nagymamatársadalom" lesz, vagy sajnos újra egy olyan patriarchális diktatúra, amely minden eddiginél nagyobb gazdasági és kulturális erõforrást biztosít majd egy törpe kisebbségnek, a többséget pedig kirekeszti a jogokból és a hatalomból. S a szerzõ jogalapokon állva a vallási és a társadalmi igazságosság problémáit összefüggésükben mutatja meg. Ebbõl az alapállásból követeli, hogy a Concilium és a kongresszus támogassa minden elnyomott felszabadítási harcát, és munkálkodjék egy sokszínû teológiai fórum létrehozásán. Hangsúlyozza azt a meggyõzõdését, hogy a jövõ sokszínû, ún. "szivárványteológiának" elsõsorban a nõk jogainak biztosításáért kell munkálkodnia. Ez lehet csak minden további pozitív változás alapja. A Conciliumnak azért is kiemelkedõ szerepe van e jövõt munkálásban, mert a katolikus egyház jelenlegi etikája, amely vak engedelmességet, kritikátlan lojalitást követel a vezetõk iránt, elveti a demokráciát, még az iszlám etikai elméletén és etikáján is alulmarad.
Tanulmányának további fejezeteiben a szerzõ a Gal 3, 28 hagyományos teológiai és történelmi-kritikai egzegéziseit kissé nehézkes szaknyelven mutatja be, kiemelve, hogy valamennyi teológiai elfogultságban szenved, hiszen bár más és más érvekkel, de mindenképpen a jelenlegi struktúra szempontjából értelmezik a szövegeket.
A szerzõ részletesen ismerteti a Gal 3,28-cal kapcsolatos saját értelmezését is, amelyet szintén nem tekint egyedül érvényesnek, csak annyiban tart pozitívnak, hogy rekonstruálni próbálja azokat a fehér foltokat, amelyek kimaradtak a történelmi gyõztesek dokumentumaiból. Így megpróbálja pl. a nõk, illetve az eseményekbõl és a hatalomból kiszorítottak helyzetét föltárni, de legalábbis igyekszik dekódolni a patriarchális, androcentrikus szövegeket.
B. Jánosné

1. ad Elisabeth Schüssler Fiorenza

1. 1. Jézusi feminista teológia
Nagy tisztelettel, érdeklõdéssel és együttérzéssel figyeljük évek óta a feminista teológiának t.k. nemcsak a nõk, hanem minden elnyomott érdekében folytatott küzdelmét, mert a kisemmizettek, a háttérbe szorítottak, a "nem-személyek" helyzete minden jóérzésû embertõl - hát még a kereszténytõl! - megkívánja, hogy tegyen érdekükben valamit. Jézus egyetemes szeretet-parancsa pedig egyenesen megköveteli, hogy ne bánjunk úgy a másik nemzet, a másik osztály, a másik nem tagjaival, ahogy nem szeretnénk, ha azzal a nemzettel, osztállyal, nemmel bánnának, amelyhez mi tartozunk. Történelmi tapasztalataink szerint a diszkriminálás az a kezdet, amely elõbb-utóbb gyilkosságot szül a diszkriminálók és diszkrimináltak között rendre kialakuló harcokban-háborúkban. A nõk diszkriminálásának is az izomerõ-karhatalom egyenlõtlensége a közvetlen oka, miként a gyengébb nemzetek és osztályok diszkriminálásának is a hatalmon lévõk erõfölénye az alapja. A diszkriminálást igazolni akaró ideológia tulajdonképpen csak másodlagos, melyet az erõfölény alapján fejlesztenek ki az erõsebbek. A diszkriminálást fölszámolni akaró törekvés azonban a keresztény számára sohasem lehet fegyveres, hanem csak eszmei harc. Szeretnénk, ha a feminista teológia csak ezt az eszmei küzdelmet vállalná föl.

1. 2. Pándúliás feminista teológia
Az egyház jelenlegi hatalmi struktúrájában adott uralkodói kiváltságok Jézus elképzelésétõl idegenek, akár férfiak, akár nõk élvezik azokat. Jézus ugyanis egyetemes szolgálatra (pándúliára) tanította tanítványait, és a mindenkit szolgálást jelölte meg a "naggyálevés", a "pozícióba" jutás egyetlen lehetséges útjának. Az Õt követõ tanítványainak megtiltotta, hogy uralkodásra törekedjenek: "közöttetek ne így legyen!" (Lk 22,25). Jézus egyházában a férfi és a nõ egyaránt szolgálni és nem uralkodni hivatott. Mivel a jelen gyakorlata sajnos mást mutat, ezért aztán a probléma kettõs: egyrészt valóban meg kellene szüntetni a peremre szorultak diszkriminálását, másrészt azonban nem az a cél, hogy a hierarchia kiváltságait biztosítsuk a nõk számára is, hanem az, hogy egyházon belül (és egyházon kívül) létrejöjjön a minden uralkodást és diszkriminációt elutasító teológia, amely közös alapját képezhetné a különbözõ teológiai centrumoknak.
A kelet európai népek megtapasztalták, hogy az ember belsõ szabadsága nem a diktatúra függvénye. Nyugaton megtapasztalták azt is, hogy a demokrácia sem vezet feltétlenül a szubjektum belsõ szabadságához. A világpolisz polgárainak égetõen nagy szükségük van rá, hogy kialakuljon egy olyan teológia (és vele párhuzamosan egy olyan gyakorlat is), amely lehetõvé tenné az ember belsõ függését Istentõl, és belsõ szabadságát az adott társadalmiégazdaságiépolitikai rendszertõl és a tömegommunikációs környezettõl. Persze ez a többközpontúnak feltételezett teológia csak akkor tudná a "felszabadítás lendületével elvégezni a kritikai interpretáció sokszínû munkáját", ha a jézusi örömhírnek egyetemes hirdetési követelményét (A tanítványnak az a dolga, hogy másokat tanítvánnyá tegyen!) hangsúlyozná, s ha a diszkrimináltakkal való sorsazonosság vállalását, valamint a pándúliát helyezné az interpretáció középpontjába. Így ugyanis azok, akik jelenleg nemigen alanyai a teológiának (pl. a nõk, a laikusok, a szegények, az elnyomottak), Isten népévé válnának eme új teológia mindnyájuk számára programot is adó hatására.

1. 3. A Bokor feminista gyakorlata
A Bokor közösségei egy ilyen uralkodás- és diszkriminációmentes teológiai megfontolás alapján igyekeztek az évek folyamán a maguk gyakorlatát és új struktúráját kialakítani.
Közösségeinkben a titkos választások alkalmával a legalkalmasabbság elve érvényesül. Csoportjainkban egyre nagyobb arányban laikusok (férfiak vagy nõk) a vezetõk. Nem ritka az olyan csoport sem, amelyben bár klerikus tagok is vannak, mégis nõ a csoportvezetõ. A nõk az Isten Országát építõ munka minden területén funkciót tölthetnek be: így például elmélkedésekre és elõadásokra épülõ lelkigyakorlatokat tartanak, s lelkivezetõi szerepkört is betöltenek. A kisközösségek koordináló szervében is vannak nõk. Kezdetben ebben a koordináló testületben-képviseletben klerikus többség mutatkozott, ezért a választási rendszert megreformáltuk. Kikötöttük, hogy a 7 tagú testületben a férfiak és nõk, a laikusok és a papok, valamint a fiatalok és az öregek egyenlõ arányban szerepeljenek. Így bizoyos mértékig elvetettük a legalkalmasabbság elvét. Néhány éve azonban visszatértünk a megkötöttség nélküli választási gyakorlathoz. Az eredmény: újra a klerikus és a férfi többség alakult ki. Lehet, hogy a többszázéves beidegzõdést, hátrányos helyzetet nem lehetett 25 év új törekvéseivel fölszámolni, de az is lehet, hogy a nõk szolgálatai elsõsorban nem a vezetésben hanem egyéb területeken jelentõsek.
Közösségeinkben ugyanis a nagycsalád az eszmény. (Nem ritka az 5-6-8-10 gyermekes család, és kisebbségben vannak a magányos nõk és férfiak.) A nõknek a családban betöltött szerepe nagyobb, mint a férfiaké. Ez elsõdlegesen nem a történelmi diszkriminációk következménye, hanem úgy gondoljuk, folyik a teremtés rendjébõl. A nõ szerepe a családban idõ- és munkaigényesebb, sõt, szeretet-igényesebb is. Negyedszázados közösségi tapasztalataink alapján úgy látjuk, hogy a család is lehet egyházkonstituáló közösség, hiszen az Isten Országa nemcsak családon kívül, hanem családon belül is létrejöhet és növekedhet. Sõt, mintha jelenleg (de talán már az õskeresztények idején is!) a kereszténység növekedése legerõteljesebben a családok termékenysége által valósulna meg. Ezért - úgy gondoljuk - ki kellene dolgozni egy úgynevezett teologia familiarist, mely életteret és lehetõséget ad mindkét fél, sõt, a gyermekek által végzett szolgálat számára is. A Ter 1. fejezetének látásmódját valljuk, vagyis hogy a férfi és a nõ együtt ember, ellentétben a Ter 2. fejezetével, ahol a nõ csak "oldalborda". A férfinak integrálnia kell az animát, a nõnek pedig az animust. A vezetés a családban részterületenként megoszlik. Aki jobban szolgál egy bizonyos részterületen, az ott, abban a vonatkozásban vezetõ. Ez a vezetõi felfogás családjainkban egyre inkább elfogadottá válik.

1. 4. Nõi egyetem
Ma úgy látjuk, hogy a nõnek elsõsorban azt kell tanulmányai során elsajátítania, ami családon belüli feladatainak elvégzéséhez szükséges. Képességeinek megfelelõen, tehát akár egyetemi és posztgraduális fokon is. Az emancipáció megnyitota a nõk számára az egyetem kapuját, de természetesen a "férfi-egyetemét", melyen azokat képzik, akiknek családon belüli lekötöttségük kisebb, mint a nõké, akik nap mint nap idejük java részét az otthonon kívül töltik - mégpedig egész felnõtt életük során. Úgy gondoltuk tehát, hogy meg kellene teremteni a "nõi-egyetemet", amelyen azok az ismeretek sajátíthatók el, amelyek a családon belüli munkát emelik fel a kívánt szintre. Három évvel ezelõtt létre is hoztuk Bokrunk érdeklõdõ nõtagjai részére ezt az egyetemet, melynek programja nagyrészt humán és gyakorlati jellegû, míg a férfi-egyetemek egyre inkább technikai túlsúlyt mutatnak.
Ez a "nõi-egyetem"-koncepció nem zárja be a nõt a családba. Egyfelõl kompenzálni hivatott a társadalmak humán-kultúra-hiányát, másfelõl pedig szolid alapját adja a nõk családon kívüli érvényesülésének is. A férfi-egyetem sokkal kevésbé, mert azok anyagát hiába sajátítja el a nõ, ha az anyaság tíz-húsz esztendõre kikapcsolja a szakmai továbbfejlõdésbõl. A nõi egyetem anyagában viszont e tíz-húsz esztendõ alatt gyakorlati elmélyedésre van lehetõségük a nõknek. Tíz-húsz esztendõ után pedig a családon túli társadalom egy sereg humán feladatában kiválóbb is lehet, mint a más irányú tanultságú és gyakorlatú férfi. Míg a férfi-egyetem anyagában a nõ eleve másodhegedûs, a nõi-egyetem anyagában eleve a prímet húzza.
A nõi-egyetem pozitív és negatív tapasztalatairól még korai lenne nyilatkoznunk. 1990 szeptemberben, az elsõ kurzus befejezése után meg kell majd tennünk. Szeretnénk egy olyan feminista elmélet alapjait megvetni, amely feminista gyakorlatból indul ki.

1. 5. Gal 3,28
E gyakorlati beszámoló és javaslatok után még csak egyetlen gondolatot a Szerzõ tanulmányában nagyon jelentõs hangsúlyt kapó Gal 3,28 értelmezésével kapcsolatban. A mi értelmezésünk szerint Pál ezen a helyen talán csak ennyit akart mondani: nem a törvény megtartása, hanem a Krisztusba vetett hit tesz megigazulttá; ez pedig nyitott lehetõség zsidó és görög, úr és szolga, férfi és nõ elõtt egyaránt. Az elsõ ellentét tagadásával Pál a legérzékenyebb ponton sebezte meg a zsidó öntudatot, a második ellentétpár feloldásával pedig a pogányokét. A harmadik ellentétpár tagadásával pedig Pál egy közös, és talán még az elõzõeknél is brutálisabb támadást intéz a hamis öntudat minden formája ellen, amikor tagadja mind a görög-római, mind pedig a zsidó társadalom elméletét és gyakorlatát, amelyek másodrendû lényként "értékelik" a nõt.

Christian Duquoc: Kétértelmûség az egyház emlékezetében

A 64 éves dominikánus szerzõ Lyonban tanít dogmatikát. Az Egyház emlékezetét mint értékmegõrzõ és retrográd hagyományok együttesét elemzi, annak az alapvetõ kérdésnek a fényében, hogy van-e még valós alapja a mi hitünkben a keresztény remény történelmi hatékonyságának? Elemzésének gyakorlati csomópontjai: az egyházak pluralitása, a nemek szétválasztása, a hierarchikus formák fennmaradása, kulturális anakronizmus a teológiában, a magánerkölcs túlhangsúlyozása és a társadalmi morál idealizálása.
Elõször áttekinti a Jézus alapította egyház egyre sûrûsödõ szakadásainak történetét, majd a kapcsolatok alakulását a nyílt háborútól a mérsékelt ellenségeskedésen át a jelenkori felekezetközi udvariasságba. Megállapítja, hogy a néhai dogmatikai nézeteltérések ma már jószerivel érthetetlenek, s még inkább érthetetlen, hogy miért az intézményi egyesülés lenne az egység záloga. Különösen merevnek tartja a katolikus fölfogást, amely csak más egyházak részérõl lát okot a megtérésre. Az egységrõl csak fecsegünk, amíg evilági ellenségeinkkel egy asztalhoz ülhetünk, de az eucharisztikus lakomán nem vehetünk részt más egyházak tagjaival együtt.
Hasonlóan ideologikus és képmutató az a mód, ahogyan a nõkrõl beszélnek egyes katolikus személyiségek. Billuart szerint a nõk alacsonyabbrendû lények, akiket ki kell zárni az egyház vezetésébõl, a Gal 3,28 üzenete a mennyországra vonatkozik, ahol már csak angyalok lesznek, addig is ragaszkodni kell a férfiak elõjogaihoz. II. János Pál szerint a nõk felsõbbrendû lények, lévén a szeretet valós szimbólumai, s mivel így már a mennyei közösséget elõvételezik, lealacsonyítaná õket, ha a szeretetre még csak törekvõ egyházi intézményekben szerepet kapnának. A szerzõ jogosan teszi föl a kérdést, vajon nem kellene mégis azokkal az intézményi szerepkörökkel "megterhelni" az immár felmagasztalt nõket, amelyektõl megfosztották õket alacsonyabbrendûségük idején?
A nõk csak akkor reménykedhetnek, ha az egyház hierarchikus szervezetében is bekövetkezik valamilyen változás. Ennek valószínûsége csekély, mert az egyház olyan elvi alapokra épül, amelyek az Istentõl küldött Krisztus apostolainak mai utódait a "szent" kisugárzásában való részesedésük szerint tekinti vezetésre alkalmasaknak, s küldetésének elhibázását látná abban, ha engedne a polgári társadalmakban divatos demokratizálódási törekvéseknek. "gyanakkor gyakorlatilag súlyos helyzetet teremt a világméretû paphiány, s a lelkipásztori munkák oroszlánrészét végzõ laikusok teljes kirekesztése a vezetõi döntésekbõl.
Az egyház hivatalos vezetõit éppoly kevéssé zavarja az idõtlen érvénnyel kötelezõvé tett hierarchikus felépítés és a demokratikus társadalmi berendezkedések közötti feszültség, mint a felvilágosodás nyomán lábrakapott ateista agnoszticizmussal szemben kialakított kötelezõen tomista gondolkodásmód és századunk teológiai kísérleteinek és válságainak "süketek párbeszédére" emlékeztetõ kapcsolattalansága. A pasztorális kihívásokkal szemben tanúsított mozdíthatatlanság az igazság mai megfogalmazásainak keresése és a párbeszéd helyett a teológia szerepét a tanítóhivatal határozatainak magyarázatára szûkíti, s ezzel konzerválja anakronizmusát a mai társadalmak szellemi és tudományos kultúrájával szemben.
Az etikai kérdések területén is szembeszökõ a hagyomány és a tekintélyelvûség uralma. A mindig csak homályosan megismerhetõ tartalmú "természettörvény" nevében eleve elutasítani minden új, az élet továbbadásával kapcsolatos gyakorlatot, azzal a veszéllyel jár, hogy elveszítjük magának a "természettörvény"-nek a pontosabb megismerési lehetõségét. Ez az eljárás nélkülözi az okosság erényét. Az egyház szociális tanításának a középkori céhekre és parasztságra építõ utópiája sem a liberális kapitalizmus, sem a kommunista marxizmus társadalmi térhódítását nem tudta megakadályozni. Mai változata a jogra épülõ felelõsség etikáját hangoztatva reményt keltõ az emberi közösség problémáinak megoldásában, bár etikai idealizmusa kevésbé hatékony, mint az ipari társadalom valóságos helyzetével számot vetõ "zöld" ideológia.
A szerzõ azzal a reménnyel zárja tanulmányát, hogy az egyház felelõs vezetõi inkább az intézményes megújulást fogják választani, mint a jelen kihívásai nyomán elkerülhetetlen vitákat.
D. Jenõ

2. ad Christian Duquoc

2. 1. A katolikus egyház és az egyházak pluralitása
Az egyházak sokféleségének kérdésében síkra szállunk a pluralizmus elfogadása mellett. Úgy látjuk, amíg az egyházak kölcsönösen önmagukat tekintik Jézus tanítása egyetlen hiteles képviselõjének, nincs lehetõség a hiteles egységretörekvésre. Az alapvetõ kérdés így hangzik: miben kell az egyházaknak egységesnek lenniük? Válaszunk: a közös jézusi örökségben. Látásmódunk szerint ez az evangéliumi szeretetparancsot s ennek társadalmi vetületét, az Isten Országa felépítését jelenti. Az Isten Országa a szeretet alternatív társadalma. Ennek ismertetõjegyei a következõk: mindenkit felebarátunknak tekintünk, nem ismerünk társadalmi kiváltságokat, kenyeret adunk az éhezõknek, erõszakszervezeteknek nem vagyunk tagjai, és Jézus küldötteiként errõl a társadalomról tanúskodunk. Ebben kell a különbözõ egyházaknak egységre jutniuk, emellett õrizzék meg sajátosságaikat, sokszínûségüket, hiszen ezzel Isten kimondhatatlan gazdagságát tükrözik. Mindebbõl az következik, hogy az egyházak közötti egységet nem a szentségtani vonalon gondoljuk megvalósítani. A közös Eucharisztia-ünneplés nem az egység megvalósítója, hanem lepecsételõje.

2. 2. Egyházrend
Szóhasználatunkban gyakran azonosítjuk az egyház uralkodó rétegét Isten népével, az egyházzal. Hogyan szólhat és cselekedhet Isten népe nevében az uralkodó réteg, amely se nem bírja, se nem igényli Isten népének legitimációját? Jézustól semmiféle uralkodásra nem kaphatott megbízatást, szekularizálódó világunkban pedig egyre kevésbé számíthat az államhatalom fizikai erejének támogatására.
Az egyházon uralkodó réteg azt hirdeti, hogy az üdvösségre vezetõ legbiztosabb út kapujának kulcsai nála vannak. Hirdeti, hogy az egyházi rend szentsége titokzatos és különleges módon biztosítja számára Isten segítségét, ezért alkalmassá válik az egyházi társadalom uralkodói feladatainak ellátására. Hogy Istennek ezt a különleges segítségét, amely emberek és tanok feletti ítéletalkotásra képes, ki kapja meg, azt végsõ soron egyetlen személy, a római pápa dönti el teljhatalommal. Ez a gyakorlat, amelyet a világi társadalomban diktatúrának neveznénk, erõs kontraszelekcióhoz vezet, és feszültséget kelt az uralkodó réteg (hierarchia) és Isten népe, sõt, még a hierarchia és az írástudók (teológusok) között is.
Az egyháznak ez a rendje csak azért állhat fenn, mert az uralkodó rétegnek vannak kinevezett hivatalnokai, akik elhiszik és képviselik, vagy legalább képviselik az elõbbi hierarchikus elvet. Azért állhat fenn ez a rend, mert vannak laikusok, akik megfizetik az egyházi adót, s ezzel gyarapítják az uralkodók kezén lévõ egyházi vagyont, és üdvösségük érdekében azonosulnak ezzel a renddel. Fönnmarad ez a rend minden rendszerben, mert készségesen szolgál ki bármilyen államhatalmat, amely saját szövetségesévé teszi-kényszeríti mind a római, mind a helyi hierarchiát. De legfõképpen azért állhat fönn ez a rend, mert vannak áruló írástudók, akik azt tanítják, hogy ez a rend az egyetlen Isten által akart rend.
Teológiai konferencián vagyunk. A teológusoknak nem szabad ködösíteniük. Mondunk néhány tételt, amelyek nem ködösítenek:
1. Nincsenek ésszerû, de nem racionális állítások. Valami vagy ellentmondás, vagy nem az, és nincsen harmadik eset. Van, amit tudunk, és van a misztérium, de nincsen harmadik.
2. Szentelés és kinevezés által senkinek sem lesz közvetlenebb kapcsolata Istennel, mint a föl nem szentelteknek, ki nem nevezetteknek.
3. Nem képviselõ az, akit nem választanak. Ki-ki annak a képviselõje, aki õt képviselõvé tette. A püspök nem az egyház, hanem a pápa képviselõje. A pápa nem az egyház, hanem az õt megválasztó püspökök képviselõje. A pap nem az egyházközség hanem az õt felszentelõ és kiküldõ püspök képviselõje.
4. Az egyetemes zsinatok azoknak a zsinatai, akik a küldötteket kinevezik: a császár, a pápa, a püspök zsinatai. Egyházi zsinatot csak az egyház képviselõi tarthatnának. Az a szociológiai alakulat, amelynek nincs joga választott képviselõivel zsinatot tartani, nem Isten által szabadnak és felelõsnek teremtett, hanem infantilizált és megnyomorított emberek gyülekezete.
Fordulat attól várható, ha a teológusok tanítókból tanúkká válnak, ha kell, vértanúkká. Ha ködösítés nélküli fundamentálteológiát írnak, ha készek az egzisztenciájukat feláldozni ezért. Ha tanítókból prófétákká lesznek, ha a felülrõl csinálás zsákutcájából a Szentlélek vezetésével kimenekülnek. Akkor majd a világ világosságának szánt jézusi egyház nem lesz 200 évvel sötétebb, mint evilág fiainak társadalma. Akkor majd Isten népe karizmatikus vezetõket választ, olyanokat, akik valódi pásztorok, akikben már szentelés elõtt is nyilvánvalóan mûködik Isten Lelke. Olyanokat, akik szolgálni akarnak mindenkit szentelésük után is. Ezekre hallgat majd Isten népe. Ezeknek elmondja és megmutatja majd, milyen adományt, küldetést kapott az Úrtól. Az egyház vagyonából jóllaknak a szegények, s mind odasereglenek a templomhoz. Állandó zsinatban élnek majd, állandó kölcsönhatásban vezetõk és vezetettek.
Isten népe már ma is csak a valós tekintélyekre figyel. Valós tekintélye nemcsak nõtlen férfinak lehet, aki teológiát tanult, s abból él, hogy felszentelt kezeivel átváltoztat. A rátermettek gazdagon tagolt rétege lesz vezetõ, Isten népét pedig a csak Neki engedelmeskedõk, a választott vezetõkre ráhallgatók alkotják majd. Nem infantilizált tömeg, hanem olyan sokaság, amely nem a belekeresztelkedés okán tartozik e néphez, hanem mert igaznak tartja az Evangéliumot, a közös jézusi örökséget, s ezért szolidáris minden emberrel, még ellenségeit is szereti, és közösséget vállal a közvetlen környezetében élõkkel. Autonóm közösséget, ahol a gondolkodás szabad s a kiközösítés veszélye nem félemlíti s korlátozza annak keresését, hogy itt és most mit is jelent kereszténynek lenni. Ezek a közösségek átszövik majd a társadalom szövetét, nem engedik szociális nyomorba süllyedni a sikerteleneket. Tartást, fegyelmezõ erõt és példát mutatnak életükkel, küldetésükkel. Nem fáradnak bele az új ismeretek megszerzésébe, hiszen tudják, hogy csak felkészülten mehetnek el a Föld határáig, hogy tanítványokat gyûjtsenek az Úrnak. Ezek a közösségek, behálózva a Földet és egymással tanácskozva hatást gyakorolnak a kívülállókra is, mert életük meggyõzõen támasztja alá szavaikat. Soha nem lesznek többség, szerepük só és kovász, s a világ világossága.

2. 3. A katolikus egyház és a nemek szétválasztása
A nõi nem méltósága nem pápai nyilatkozatok függvénye, nem is a feminista küzdelmek eredménye. Emberi méltóságunk egyedül és a nemektõl függetlenül transzcendens kapcsolódásainkra, eredetünkre és küldetésünkre alapozható. Túl azon, hogy az elemi szolidaritás szellemében tiltakozunk a nemi diszkrimináció minden formája ellen, föl kell fedeznünk a nõk jelenlegi elnyomott helyzetében rejlõ lehetõségeket, amelyekbõl kibontakoztatható egy, az eddigi feminista csatározásoknál eredményesebb stratégia.
Látásunk szerint egy igazi feminista elmélet olyan feminista gyakorlatból nõ ki, amely nem a férfiak által kialakított és társadalmilag megbecsültté tett funkciókat akarja meghódítani, hanem fölfedezi a nõ sajátos értékeit, melyeknek tudatos vállalásával, kimûvelésével és az ezekre vonatkozó reflexióval megteremti azt az új világot, amelyet elõbb-utóbb a férfiközpontú társadalom is észrevesz, és valóságos jelentõségének megfelelõen értékel. Néhány példa a lehetséges gyakorlati kiindulópontokra:
- a nõk szerepe a háztartásban mint gazdasági egységben jelentõsen befolyásolja az energia és anyagfelhasználás mennyiségét és minõségét, ezen keresztül a környezet állapotát;
- a nõk szerepe a konyhában alapvetõen meghatározza a társadalom táplálkozási szokásait, ezen keresztül a társadalom általános egészségi állapotát, és a kapcsolódó éleliszeripari és mezõgazdasági termelési módszereket, és így a környezet állapotát is;
- a nõk szerepe elsõdleges a gyermeknevelésben, azaz a következõ generáció eszmei, értékorientációs, és társadalmilag bevésett kialakításában;
- a nõk szerepe alapvetõ a férfiak rivalizálási területeinek és eszközeinek meghatározásában, ezen keresztül a társadalom munka-pihenés, szórakozás-önmûvelés, életszínvonal igényeinek kialakításában.
Nem dicsekvésként említem hanem a példa kedvéért, hogy a Bokor már évekkel ezelõtt fölismerte: a nõknek nem arra van szükségük, hogy a férfiak által kreált, többnyire életidegen és technikai jellegû egyetemi fakultásokon bizonyítsák versenyképességüket, hanem létre kell hozniuk saját nõi egyetemüket, amely a sajátos nõi szerepek és feladatok egyetemi szintû ismereteit s elméleti alapjait adja számukra. Bázisközösségünk létre is hozta az ilyen alapon szervezõdõ "nõi egyetemet".
A családi, társadalmi és egyházi élet szemléletének sem androcentrikus, sem feminista változata nem megfelelõ út az Isten Országába. A mérce itt csak a szeretet mûvében végzett ön- és környezetalakítás foka lehet. Ami a kiváltságokat és rangokat illeti, botorság lenne azt várni, hogy egy férfiközpontú szervezet önmagát ássa alá. Ehelyett a valóság talaján állva létre kell hozni azokat az új funkciókat, szerepköröket és méltóságokat, amelyek követik a valóságos emberi teljesítményeket minden kiváltság nélkül. Ezekben máris jól láthatóan szerephez jutottak a nõk is, pl. kisközösségi csoportok vezetésében, egyének lelki vezetésében, a Bokor Nõi Egyetem és a Bokor Teológiai Tanfolyam oktatási programjában, teológiai és életmódunkat érintõ írásokban. Az élet döntéseit az élet sûrûjében hozzák, akár elismert, akár el nem ismert döntéshozó szerepkörök ezek.

2. 4. A katolikus egyház és a hierarchia/demokrácia
Az egyházi struktúra hagyománnyal legitimált formája, a klerikális hierarchia tökéletesen mûködnék, ha minden tagja az alapító Jézus odaadottságával szolgálna a számára felülrõl kijelölt helyen. Az egyházi struktúra polgári demokráciától ihletett látomásában - bár ez utóbbi sokkal kisebb lehetõséget ad a kontraszelekcióra, mint a hierarchikus modell - alkalmas (karizmatikus) vezetõk hiányában ugyanolyan hivatalnokokat választhatunk képviselõinkké, mint amilyenektõl a jelen rendben szeretnénk megszabadulni. A Bokor bázisközösség a hierarchikus struktúrájú katolikus egyházban nõtt föl. Mai gyakorlatában kevert, részint genetikus, részint választásos képviseleti rendszert alkalmaz, s ebben a rendszerben is tapasztalja, hogy emberi tökéletlenségünk következtében sem a hierarchikus, sem a demokratikus modellben nem kerülhetjük ki az egyes emberek megtérését ahhoz az evangéliumi üzenethez, amelynek megvalósítása csak a pándúlia - a mindenki mindenkit szolgál - alapállásából lehetséges. Enélkül a metanoia nélkül konstruáljunk bármilyen tetszetõs új szervezeti modelleket, küzdjünk bármilyen elszántan a jogtalanság és az elnyomó struktúrák ellen, nem léphetünk ki a privilégiumok keresésének ördögi körébõl. A tartalom majd meghatározza a magának megfelelõ formát; új bort nem töltenek régi tömlõbe, de az új tömlõbe töltött régi bor sem lesz újjá.
A hierarchikus szervezõdés és annak szentségi igazolása szoros egységet alkot, amelynek történeti kialakulását és összefonódását Y. Congar elemezte behatóan. Az így kialakított dogmatika a megváltás-teológiai szemlélettel támogatott és szentesített hierarchikus modell változatlan fennmaradását szolgálja. A holtpontról kimozdulni a jelen helyzetben úgy lehet, hogy nem a polgári demokrácia gyakorlatának csábító szirénhangjaival, hanem az emberi méltóság teremtés-teológiai megalapozásával indokoljuk az ember és a keresztény ember nagykorúságát, amely alkalmassá teszi õt arra, hogy saját korának kulturális környezetében megtalálja azt a struktúrát, amelyet evangéliumi küldetéséhez a legjobbnak tart.
Azért gondolkodunk így, mert bár a demokrácia alapelvei valóban az emberi jogok egyetemes biztosítását tûzik ki célul, ám nem mindegy, hogy milyen alapon. A kereszténység transzcendens életértelmezése a mindenható Isten színe elé állítja az egyes embert, minek következtében az emberi méltóság nem születésbõl, nem is öntökéletesítésének mértékébõl (antik ideál) adódik, hanem abból, hogy vállalja - Isten színe elõtt is - a felelõsséget önmagáért. Az emberi jogok ilyen egyetemességét manapság ritkán tûzi a zászlajára demokratikus politikai mozgalom. Az emberi jogok ateista-liberális megközelítése eltekint azok transzcendens megalapozottságától és legjobb mai változatában ellene mond az ateista abszolutizmusok bekebelezési törekvéseinek, végsõ kritériumként a szabadon vitatkozó polgárok társadalmi egyetértését jelölve meg. A demokrácia mint politikai rendszer: a többség uralma a kisebbségek fölött; ez pedig nem biztosítja szükségképpen az alkotmányban rögzített elvek érvényesülését. Mivel a többség lehet éretlen, majmolásra hajlamos és manipulálható tömeg, ezért elvileg semmi akadálya annak, hogy többségi alapon, szigorúan betartva a demokratikus politikai rendszer játékszabályait, az alkotmányt megváltoztassák és diszkrimiációkat törvényesítsenek, mint arra már számos történelmi példa adódott a mi évszázadunkban is.

2. 5. Kultúra és teológia
Messzemenõen egyetértünk azzal, hogy szellemi életünkben semmit sem szabad elvetnünk azokból a zsidó-keresztény értékekbõl, amelyeket a felvilágosodás ambivalens módon - nagyszerûen és aránytévesztõen - szekularizált, sõt arra kell törekednünk, hogy az egyházi gondolkodásmód is szabadon befogadja felszabadító eredményeit: az ember szabadságát, kritikus racionalizmusát, autonómiáját, személyes megszólítottságát Isten részérõl.
"gyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a liberális szabadságeszmény és a racionalizmus kettõs célkitûzése - az ember felszabadítása és a természet legyõzése - túlságosan jól sikerült. Megszabadultunk nemcsak az egyházak és a vallások, hanem a filozófia és az erkölcs gyámkodásától is, s így a 20. sz.-ban már csak a diktátorok egyéniségén fordult: saját népükbõl, vagy valamilyen más, ellenségnek tekintett népbõl pusztítanak-e többet. A második célt még nem értük el egészen, de már jól megközelítettük: gazdagon és bõségesen mérgezzük halálra magunkat, és nem értjük, hogy miért büntet minket ily kegyetlen véggel a mi szeretõ Istenünk.
Ezért úgy gondoljuk, a teológia feladata a mai korban sem lehet az, hogy a felvilágosodás méltatlanul elvetett eszményei mai fattyúhajtásainak a nyomába eredjen, hanem kritikusan mérlegelnie kell saját mulasztásait, ugyanakkor sajátos feladatát is. Ez utóbbi abban áll, hogy alkotó módon lép túl a jelen kultúráján és készíti a maga válaszaival gazdagított újat a következõ nemzedék számára, amelyet így remél önmagánál különbnek nevelni.

3. ad Jürgen Moltmann (a vitaindító elõadás ismertetése az elõzõ számban)

3. 1. Ellenségszeretet
Kereszténységünknek csak akkor van létjogosultsága, csak úgy lehet a Föld sója, azaz az emberi jövõ biztosítéka, ha legalább most, 17 évszázados evangélium-hamisítás után, a tömegpusztító fegyverek korában látva az idõk jeleit, nem engedjük meg többé magunknak, hogy az "igazságos háború", a "jogos önvédelem" fogalmaival ízetlenné tegyük az evangéliumot. Ha van valami igazság vagy bölcsesség ezekben a fogalmakban, akkor az csupán írástudói, farizeusi igazság, azaz nem lehet vele belépni az Isten Országába. A magát ellenségei kezére adó Jézus, (aki Péterrel visszahelyeztette hüvelyébe a kivont kardot) nem ismert megölni való ellenséget, csak ellenségszeretetet. Ezért katonai szolgálatra kötelezett testvéreink megtagadják a fegyveres szolgálatot, nem vállalunk olyan munkát, ahol a termelt javak biztosan katonai célt szolgálnak. Az elmúlt 40 év során ezért a magatartásért a kommunista államhatalom részérõl számolatlan évnyi börtönbüntetés, állandó rendõrségi megfigyelés, zaklatás járt, amelyet az állami hatósággal együttmûködõ egyházi hatóságok "lelki" szankciói egészítettek ki.
Ebben a helyzetben továbbra is kitartani, az emberi jövõ megmentésén komolyan fáradozni csak úgy lehet, ha egyre többen értjük meg mi, keresztények, hogy akkor válunk az igazság hiteles tanúivá az emberek között a mai világban, ha vállaljuk az osztozást Mesterünk sorsában is.

3. 2. Megigazultság és megváltozottságtudat
Isten megigazít bennünket és feladatot ad - mondja Pálra hivatkozva a cikk írója. El kell azonban gondolkodnunk: miért van az, hogy a krisztustalan megigazult keresztények az elmúlt két évezred folyamán semmivel sem maradtak le a nem keresztényektõl a háborús öldöklésben, más népek leigázásában, kiirtásában és százezrek nyomorban tartásában? E kérdésre egy meghökkentõ válasz fogalmazódott meg bennünk: az ok éppen a megigazultság-tudatban rejlik.
Feladatot kaptunk Jézustól, melynek teljesítése helyett kiváltságoltaknak tekintjük magunkat. A feladat: a mennyei Atya akaratának teljesítése, a prófétai reményt a Hegyi beszéd szellemében beteljesíteni; a mindenkit szolgálni akarással, a mindent adással és az önvédelemrõl is lemondó megbocsátási készséggel építeni Isten Országát, amely rajtunk fordul (entos hümón - Lk 17,21). Ezt a feladatot Pál hatására már az elsõ nemzedéken belül második sorba tolta megváltottságuk öntudata: a mi vallásunk rendelkezik azokkal a szent jelekkel, amelyek közvetítik ezt a megváltottságot. Három századdal késõbb pedig a nagykonstantini alku folytán átvállaltuk az evilági ország mûködtetésének feladatát: uralkodni, gazdagodni, háborúzni, eretneket gyilkolni kezdtünk, s ezt teológusaink igazolták is. Végeredmény: a kapott feladatot elvetettük, s maradt a kiváltságtudat. A kiváltságtudattal jól megfér ma is bennünk az önzõ élet: a gyermekeket nem vállalás, s a milliókat éhenhalni hagyás - életszínvonalunk érdekében.

3. 3. Ökumené és egyetlen szövetség
A Jézusban megigazultság tudata helyett a feladatot kell hangsúlyoznunk: a mindenkit felebarátnak tekintõ, a nem kiváltságtudatot, hanem felelõsségtudatot ébresztõ szeretetet. Ehhez rendbe kell tennünk eszmei alapjainkat: el kell jutnunk egy emberiség-szélességû "ökumenikus" gondolkodásra. Ez jóval többet jelent, mint közös nevezõt teremteni a keresztény felekezetek között. Az ökumenét a zsidóságnál kell kezdeni, mert Jézus szövetséget újított, s nem egy másik szövetséget csinált a régi elvetésével: a kenyeret és bort a pászkalakoma végén áldotta meg és nem a pászkalakoma helyett. A keresztséget sem a körülmetélés helyett rendelte.
Isten áldásának zsidón és keresztényen keresztül a Föld minden népéhez el kell jutnia: ezt azonban nem Ábrahámban kiválasztottság- és nem Jézusban megigazultságtudatunk jutttatja el hozzájuk, hanem a feladat vállalása: ellenséget nem ismerõ, és osztozó szeretetünk.

3. 4. A gyermekek és a szegénység vállalása
A mi hazánkban az elmúlt 30 évben 5 millió magzatot küldtek a csatornába, hogy életszínvonalunkat emeljük! Ezzel szemben a mi közösségeinkben az édesanyák nagy anyagi áldozattal 10-20 évre otthon maradnak, mivel vállalják a több gyermeket. A féltucat gyermek vállalása a Bokorban nem számít ritkaságnak. Boldogok a szegények, övéké a mennyek országa. Családjaink egy fizetésbõl élnek, bár Magyarországon a munkabéreket úgy alakították, hogy csak két keresetbõl tudjon megélni a család. A nõk munkahelyre kényszerítése a társadalom pusztulását eredményezi, az Isten Országa pedig az élet bõségét jelenti.
(folytatjuk)