Szentírásmagyarázat

Az elsõ négy elmélkedést Gergely G. András, a második négyet Turiák Ildikó készítette.

Március 17. - Nagyböjt 5. vasárnapja - Jn 12, 20-33 - Paradox alaptörvény

A világban mindennek megvan a maga törvénye. A szervetlen lét síkján a kristályosodásnak, a szerves lét síkján egy sejt felépülésének és mûködésének... Megvannak a törvényei a zenének, a festészetnek, a költészetnek..., ahogyan a gazdasági életnek, a növénytermesztésnek és az állattenyésztésnek is. Ugyanígy megvannak a maga szigorú, kérlelhetetlen törvényei az emberi lét emberi módon való megélésének is.
Az emberi élet emberhez méltó megélésének alaptörvényét a mai evangéliumi szakasz így fogalmazza meg: "Aki szereti életét, elveszíti azt, aki viszont gyûlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre." Ugyanez a szinoptikusok megfogalmazásában így hangzik: "Aki meg akarja menteni életét, elveszíti", és fordítva. Ez látszólag ellentmondás (paradoxon). És mégis! Az élet, a történelem igazolja e paradox alaptörvény helytállóságát. - Lássunk néhány példát!
Valaki meg akar gazdagodni; lehet, hogy sikerül; de a vagyon megszerzésének hajszájában, elvesztésének félelmében, nyereséges megõrzésének és megvédésének gondjaiban egyre jobban kimerül, arról nem is szólva, hogy úton-útfélen ellenségeket szerez... Valaki hatalomhoz akar jutni; lehet, hogy sikerül; de minél magasabbra jut, annál több félelemmel és rettegéssel lesz tele, s ha aztán ráadásul - mint lenni szokott - letaszítják onnan, annál nagyobb lesz a bukása... Valaki élvezni akarja az életet, "ki akarja élni magát" ("Egyszer fiatal az ember!"); lehet, hogy sikerül; de a nagy zabálásoktól-ivászatoktól, a szexhabzsolástól, a divatos ruháktól és a mulatozásoktól egyszercsak megcsömörlik, és szánalmas emberi roncs lesz belõle...
Ám az evangéliumi paradox alaptörvény nemcsak az egyénekre, hanem a kisebb-nagyobb emberi közösségekre is érvényes, az emberiség egészéig terjedõen. Az egykézõ-kettõkézõ népeknek néhány nemzedék múltán legalábbis súlyos elöregedéssel és egyfajta degenerációval kell számolniok, a gazdaság fejletlenebb szintjein gazdasági és társadalmi feszültségekkel, s még hosszabb távon a nép kihalása sem kizárt... Arra az emberiségre, amely az "Éljünk jól, ne törõdjünk semmivel, termeljünk egyre többet-jobbat!" jelszó igézetében "meg akarja menteni az életét", ökológiai katasztrófa vár...
Nincs kibúvó! Minél jobban hajszoljuk a gyönyört vagy a "boldogságot" - annál inkább kicsúszik a kezünkbõl!
Fordítva ugyanígy igaz: a szerénység, a lemondás, a kevéssel megelégedés, az uralkodni nem akarás - a másokat segítés, a másokat szolgálás teszi széppé, örömtelivé, emberivé az életet. Egyszóval, ha úgy tetszik, az áldozatvállalás. A búzaszem földbe hullása és elrothadása, "megsemmisülése" - amely azonban sokszoros termést eredményez.
Aki meg akarja menteni életét - belebukik, aki föláldozza életét másokért - megtalálja önmagát! Ez a paradox alaptörvény éppoly érvényes, mint a szabadesés törvénye. Mindkettõt lehet figyelmen kívül hagyni, de nem érdemes. Tragédiához vezet. Amint megtartásuk az életre, sõt: az Életre vezet.

Március 24. - Virágvasárnap - Mk 11, 1-10 - Szimbolikus prófétai tett

Az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulással - melynek emlékünnepe a virágvasárnap - Jézus prófétai jellegû szimbolikus cselekedetet hajt végre: jelképesen adja meg a választ a Messiás-kérdésre, amely élete utolsó napjaiban aztán szóban is központi kérdés lesz (Mk 12,1-12; 12,35-37; 14,61-64 és 15,2), aminthogy voltaképpen egész nyilvános mûködésének is ez volt központi és kínzó kérdése környezete számára.
Ezzel a szimbolikus cselekedettel Jézus igent mond a "Te vagy-e a Messiás?" kérdésre, de ugyanezzel a cselekedettel fogalomtisztázást is visz végbe, és teljesen egyértelmûvé teszi, milyen értelemben tartja magát Messiásnak: a jelkép, a szamáron vonulás félremagyarázhatatlanul közli (fõként a zelótákkal, de ha úgy tetszik, Kaifással - Jn 11,47-50 - és Pilátussal is - Jn 18,36-37 -), hogy nem a közvárakozás szerinti politikai messiáskirálynak tartja magát, hanem "vallási" messiásnak, nem harcot hirdet, hanem békét (vö. Zak 9,10), s ami õt magát illeti, nem uralkodni akar, hanem szolgálni (vö. Mk 10,45).
Ezt mindenkinek értenie kellett volna, hiszen Palesztinában közismert volt a szamáron haladó írástudó képe, akit tanítványai kísérnek (írástudó és nem lovon ülõ hadvezér, tanítványai és nem katonái...). Ez a kép óhatatlanul, de legalábbis könnyedén felidézte Zakariás jövendölését a Béke Királyáról, aki "igaz és szabadító, szegény (!) és szamárháton ülõ", aki "kipusztítja a harci szekeret Efraimból és a harci lovakat Jeruzsálembõl, és békességet hirdet a pogányoknak..." (Zak 9,9-10). Világos beszéd! Márk ennek megfelelõen írja le a jelenetet, Máté és János pedig kifejezetten idézi is Zakariást.
Hiába! Hiába a szamárhát, és hiába az emlékezés Zakariás szavaira, nem értik; nem értik és félremagyarázzák a Jézus által föltehetõleg egyértelmûnek vélt jelképet - még azok is, akik lelkesednek érte, és nagy hozsannázásba, Dávid országának emlegetésébe kezdenek, amivel kifejezik, hogy politikai messiási reményeket fûznek Jézushoz.
Úgy tûnik, Jézusnak számolnia kellett volna ezzel a félreértéssel és félremagyarázással. Talán számolt is. Annál inkább vetõdik fel a kérdés: Miért ment bele mégis ebbe a diadalmenetbe, akár kezdeményezõjeként, akár csak elfogadójaként? Ha hihetetlen keménységgel vetette el a nem-szenvedõ-messiásról alkotott felfogást (Mk 8,33), és ha elmenekült a királlyá tevés elõl (Jn 6,15; Mk 6,45), miért hagyta, hogy diadalmenetben hurcolják - éppen Sionba, és éppen húsvét küszöbén? (Sõt: miért ment föl egyáltalán Jeruzsálembe, hiszen sejtette-tudta, mi vár ott rá?!...) Mi lehetett a célja?
Valószínûleg egyetlen, teológiailag helyes és ugyanakkor lélektanilag is lehetséges válasz van erre: Az volt a célja, hogy döntõ áttörést hajtson végre az ország központjában, azaz: "végsõ szóval" megtérésre hívja "Jeruzsálemet". Analógiájára annak, ahogyan egy hadvezér döntõ csatába indul: Tudja, hogy ez lesz az utolsó ütközet, tudja, hogy számára is a halált jelentheti - de mégsem azért indul harcba, hogy meghaljon, hanem egyértelmûen azért, hogy gyõzzön! Így Jézusnak is az lehetett a célja, hogy döntõ gyõzelmet arasson, azaz elfogadtassa magát Isten hiteles messiásának, s ezzel elérje népének, közelebbrõl a vezetõknek a megtérését. Ez magyarázhatja egyébként utolsó napjainak végsõkig provokatív megnyilatkozásait is, mindenekelõtt a gonosz szõlõmunkásokról mondott példabeszédét (Mk l2,1-12) is.
Ha ez volt a célja, célját nem érte el. Tette mégsem volt hiábavaló: minden idõknek szóló iránymutatássá vált"

Március 31. - Húsvét - Jn20,1-9 - Politikai gyilkosság után feltámadás

Húsvét vasárnapján sokszorosan több ember megy el templomba, mint nagypénteken. Többek között ez is mutatja, mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy a húsvétot a nagypéntektõl "függetlenül", attól elszakítva ünnepeljük. Pedig aki nem élte át mélyen a nagypénteket, annak igazi húsvétja sem lehet.
Hasonlóképpen hozzászoktunk ahhoz is, hogy a húsvét ünneplését "vallási eseménynek" tekintsük, azaz olyasminek, aminek nincs köze a hétköznapi élethez, és nem is volt eredetileg sem. Pedig az eredeti, az elsõ (mármint keresztény szempontból elsõ) húsvét - éppen a nagypénteken keresztül! - nagyon is beleágyazódott a korabeli valóságba.
A nagypéntekrõl és a húsvétról alkotott hagyományos elképzelés persze ugyancsak kedvez a "vallásos felfogásnak". Eszerint Isten eleve azért küldte el a Fiát, hogy az meghaljon az emberiség üdvössége érdekében, s aztán a feltámadásban megdicsõítse õt. Csakhogy nem így volt (vö. Mt 21,37)! Jézus (élete, tanítása, gyógyításai, célkitûzései) nagyon is valós emberi érdekeket keresztezett - ezért kellett meghalnia.
Keresztezte a nép érdekeit. Mert a nép egyfelõl a csodadoktort és a gazdasági csodatevõt kereste benne, másfelõl a politikai messiást, aki majd helyreállítja a nemzeti függetlenséget. Jézus viszont mindkét igény elõl kitért, sõt elmenekült (vö. Mk 1,38 és Jn 6,15).
Keresztezte a farizeusok és törvénytudók érdekeit. "Felbontja Mózes törvényét" - ez volt a visszatérõ vádjuk Jézus ellen. Valójában saját tekintélyüket, meg elõnyös hatalmi és anyagi helyzetüket féltették attól, aki "úgy tanított, mint akinek hatalma van" (Mt 7,29), és nem úgy, mint õk.
Keresztezte a fõpapok, s köztük is elsõsorban annak az évnek "ügyvezetõ fõpapja", Kaifás érdekeit. Fõpaptársaival együtt (a farizeusokhoz hasonlóan) õ is jól láthatta, hogy "az egész világ Jézus után fut" (Jn 12,19), s "ha ezt tovább tûrik, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják a szentélyt és a népet" (Jn 11,48). Valójában saját uralkodói pozíciójukat féltették, s ezért jutottak arra, hogy "jobb, hogy egy ember haljon meg" (Jn 11,50), persze nem a népért, mint ideológiájuk hirdette, hanem az õ hatalmuk megmentése érdekében.
Keresztezte a helyi uralkodó, Heródes Antipász és a megszálló római hatalmat képviselõ helytartó, Pontius Pilátus érdekeit. Jézus Dávid-utód, s ezzel messiás-jelölt hírében állott, akit a végén trónköveteléssel vádoltak (vö. Mk 15,2), az ilyesmi pedig népfölkelés veszélyét hordozta magában. Viszont Heródes is, Pilátus is "nyugalmat" akart; egy lázadás - így vagy úgy - mindkettõjük bukását jelenthette volna. S hiába ismerték el ártatlanságát, célszerûnek látszott számukra a veszélyforrást kiküszöbölni.
Jézus tehát az egész körülötte lévõ társadalom érdekeit sértette, mindenkiét (már azzal is, hogy mindenkitõl megtérést kívánt...); tehát mindenki szembefordult vele, ezért meg kellett halnia. Mondhatnánk úgy is: ezért kellett meghalnia. (Ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenki egyformán lett volna felelõs a halálában...).
De egyvalaki - Isten mellette állt, és ez döntõnek bizonyult. Mert Isten feltámasztotta õt, és ezzel igazolta is õt: hogy helyes volt, amit tanított, helyes volt, ahogyan élt, és helyes volt, hogy Istenhez és a meggyõzõdéséhez való hûségéért vállalta a vértanúhalált is.
Ám ez az igazolás nem szûkíthetõ csupán Jézus személyére. Hanem azt is mutatja, hogy Jézus tanítása, élete, halála és feltámadása örök érvényû példa.

Április 7. - Húsvét 2. vasárnapja - Jn 20, 19-29 - Békesség?

A húsvéti és húsvét utáni evangéliumi szakaszokban vissza-visszatér a jézusi köszöntés: "Békesség nektek!" Hajlamosak vagyunk ezt jámbor köszönésként fölfogni (mintha csak azt mondta volna: "Jó napot"), vagy legföljebb az apostoloknak szóló bátorításként, esetleg a lelki békére történõ utalásként. Pedig a mai szakasz 20-23. verseinek belsõ összefüggése világosan mutatja: Az emberek közötti, a szó hétköznapi értelmében vett békérõl (is) van szó, arról a békérõl, amely a megbocsátás, a kiengesztelõdés következtében jön létre. S a tanítványok, a keresztények feladata, világméretû küldetése éppen az, hogy ennek a kiengesztelõdés következtében megvalósuló békének a munkálói legyenek: "Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!"
És még ma sincs béke a világban. Nem csupán azért, mert dúl az Öböl-háború, és dúlnak más háborúk - újból és újból. Amiatt sincs, amirõl a német exkancellár, W. Brandt így ír: "Ahol tömeges éhínség uralkodik, ott nem beszélhetünk békérõl. Erkölcsi szempontból nincs semmi különbség aközött, hogy embereket háborúban ölnek meg, vagy éhhalálra kárhoztatják õket."
Pedig lenne pénz bõven az éhezés megszüntetésére. Ötvenmilliárd dollárból meg lehetne szüntetni a nyomort az egész Földön. Ugyanakkor a világ évi katonai kiadása (az alábbi adatok mind l988-ból valók) ezer milliárd dollár! Durva átszámítással százezer milliárd forint. A világ nyolc óránként költ annyit fegyverekre, amennyi az Afrikának juttatott segélyek egész évi összege. Fél napi katonai kiadásunkból mindenütt föl lehetne számolni a maláriát. Egy darab harckocsi árából százezer tonna rizs raktározását lehetne megoldani, így nem menne veszendõbe évente legalább négyezer tonna, ami nyolcmillió ember napi adagjával egyenlõ. Egy darab harci repülõ árából negyvenezer falusi gyógyszertárat lehetne létesíteni. Egy darab atomtengeralattjáró ára 23 fejlõdõ ország százhatvan millió iskolásgyerekének oktatását fedezné.
De nemcsak az éhezés háborúja dühöng, hanem például a világ sok országának eladósodásában megnyilvánuló háború, vagy az üldözések, a kínzások, a terrorizmus háborúja is (ezeknek csak Közép-Amerikában és csak l978 óta l50-200 ezer ember esett áldozatul; ebben a században már több mint kétszázötven millió ember menekült el a hazájából). - Ma már azt sem kell hangsúlyozni, hogy nyakunkon az ökológiai katasztrófa lehetõsége.
Ilyen adatok hallatán persze mindenki sajnálkozik - és hangsúlyozza, hogy õ nem tehet róla. Ami nem igaz, de így kényelmes: áthárítani a felelõsséget és nem csinálni semmit.
Akik Jézus követõinek nevezik magukat, azok nem állhatnak be ebbe a sorba, vagy ha valami miatt mégis beálltak, nem maradhatnak tovább ott. Ha az évszázadok során teljesítettük volna küldetésünket, sem az európai, sem a világtörténelem nem lett volna olyan véres, hogy visszatekintve és ma is széttekintve egyetlen hatalmas vérfolyamnak láthatjuk.
A megtéréshez sosincs késõ. Jézus szava ma is hangzik: Békesség nektek! Küldelek titeket!...

Április 14. - Húsvét 3. vasárnapja - Lk 24, 25-48 - Ti vagytok erre a tanúk

A tanítványok úgy gondolták: Jézus a Messiás. Õ az, aki helyre fogja állítani Izrael országát. Õ fogja megteremteni a messiási birodalmat. Koncepciójukba nem fért bele az, ami nagypénteken történt. Nem tudtak mit kezdeni azzal a Jézussal, akitõl azt várták, hogy a dicsõséges Királyság fenséges uralkodója lesz s helyette megcsúfolt, gonosztevõként kivégzett embernek kellett látniok. Minden reményük rombadõlt, hitük összeomlott.
Romokból építeni újra hitet és reményt nem könnyû feladat. Azután sem, hogy egyre több jel sejtette, tapasztalat bizonyította: a kereszthalál nem volt, nem is lehetett az utolsó szó Mesterünk sorsában. A sírhoz kenettel sietõ asszonyoknak angyal adta hírül: Jézus él. Az emmauszi úton vándorló tanítványokhoz maga Jézus szegõdött társul és magyarázta súlyos tévedésüket. Ahhoz a messiási birodalomhoz, amelyre a tanítványok vártak neki nincsen köze. Az Õ Országának elérkezése, megvalósulása nem áll ellentétben azzal, ami vele történt. Ellenkezõleg, az írások is megjövendölték.
Ugyanezt újra kellett magyarázni a Jeruzsálemben együtt kesergõ, az innen is - onnan is érkezõ jó hírt hinni nem akaró apostoloknak. Tapogassatok meg, adjatok ennem - mondta. És értsétek meg: Krisztusnak szenvednie kellett, de a harmadik napon fel kellett támadnia a halálból.
Szenvednie kellett, mert az erõszak, a hatalom és a verés világával került összeütközésbe a maga kivételt nem ismerõ szeretetével. És fel kellett támadnia, mert a szeretet el nem pusztítható. A szereteté, Jézusé, az Õ Országáé a végsõ gyõzelem. Ez hirdetendõ minden nép között, kezdve Jeruzsálemen. Errõl hivatottak tanúskodni a tévedésekbõl kigyógyult, új reményre kapott, hitükben megerõsödött tanítványok. A tegnapiak csakúgy, mint a maiak. Mi is tanúskodni vagyunk hivatottak.
Vajon nem vagyunk-e mi is tévedésben, amelybõl elõbb ki kell gyógyulnunk, hogy tanúskodhassunk? Miféle téves hitet, reményt õrizgetünk Jézussal s az Isten Országával kapcsolatban magunkban? Nem számítunk-e evilági hatalomra?
Nem elég elhinni, tanúsítani, hogy Jézus él. Arról kell tanúskodnunk mély meggyõzõdéssel, hogy a szeretet el-nem-múló Élet. Lebírhatatlan erõ. S mert Jézus szeretet és szeret: tehát él. Vállaljuk-e a tanúzást Jézus, vállaljuk-e a szeretet mellett?

Április 21. - Húsvét 4. vasárnapja - Jn 10, 11-18 - Én vagyok a jó Pásztor

A keleti ember szereti a képes beszédet. Jézus is gyakran élt vele. Ebben az evangéliumi szakaszban is egy, a pásztor Ábrahám leszármazottai által különösen jól ismert, kedvelt és értett képet használ kilétének, szerepének megvilágítására. Én vagyok a jó Pásztor - mondja. Mondhatná akár azt is: én vagyok az Úr, a megígért Messiás. Izrael népe ugyanis Istent hol atyjának, hol võlegényének, máskor pedig jó pásztorának gondolta. Olyan pásztornak, amilyennek Jézus önmagát rajzolja. Olyannak, aki ismeri juhait és azok is ismerik õt. Gondja van rájuk. Nem csupán ímmel-ámmal, fizetésért törõdik velük, ahogy a béresek szoktak. A veszélyben is mellettük áll. Sõt éppen ekkor mutatkozik meg leginkább szeretete, hûsége, törõdése.
S ha idáig a Jézus által mondottak megegyeznek és támaszkodnak is arra, ami elevenen élt Izrael népének gondolkodásában ezen a ponton döntõen meghaladja azt. Nagyon fontos, mondhatni kulcsszó Jézus terminológiájában az adás, amelynek netovábbja az élet odaadása.
Jézus a maga igazi és jó pásztor voltának bizonyítékául arra hivatkozik, hogy az életét is kész feláldozni értük. A hatalma abban áll, hogy odaadja az életét. Az emberi elme számára a hatalom sok mindent jelent. Leginkább a mások élete-halála feletti rendelkezést. A legritkábban értelmezzük a magunk élete-halála, a magunk feláldozása feletti rendelkezésként. S még ennél is kevésbé értelmezte Izrael népe, s értelmezzük mi is Isten hatalmát az adás netovábbjaként: az élet feláldozására való készségként.
Márpedig Jézus meggyõzõdése szerint ez az egyetlen valóságos Istenhez és emberhez méltó hatalom. Az amelyek következményeként ténylegesen rendelkezni lehet a léttel, amelynek következtében a halál legyõzhetõ. A feláldozott élet visszavehetõ. S ez az egyedüli lehetõség arra, hogy az emberiség egy akolba terelhetõ legyen. Nem csupán egy nép, nemcsak Izrael népe, vagy bármely más nép, hanem akár az összes ember. Mindenki, akit elbûvöl a jó pásztor soha eddig sem hallott hatalma. Mindenki, aki hallgat rá s maga is él az adás, akár az élet odaadás hatalmával.
Mit gondolunk mi a hatalomról? Felismerjük-e az életét odaadni és visszavenni képes hatalommal rendelkezõ Jézusban a jó Pásztort? Hallgatok-e szavára azáltal, hogy magam is gyakorolom az adás hatalmát? Tapasztaltam-e már az adás erejét, hatalmát?

Április 28. - Húsvét 5. vasárnapja - Jn 15, 1-8 - Az lesz Atyám dicsõsége, ha sok gyümölcsöt teremtek

A evangélium ismét egy igen szemléletes képet állít elénk. Jézus a szõlõtõ, mi pedig a szõlõvesszõk, az Atya pedig a szõlõsgazda. A szõlõvesszõ életereje a tõbõl származik. A tõrõl lemetszve elszárad, tûzre való szemétté lesz. A tövön maradva levelet hajt, gyümölcsöt terem. Ugyanígy az isteni élet nedvei csak akkor keringenek éltetve és gyümölcsöt érlelve bennünk, ha mi is olyan szoros kapcsolatban állunk Jézussal, miként a szõlõvesszõ a szõlõtõvel. Ennek az egymásban levésnek értelme és bizonyítéka a gyümölcshozás. Az Atya, a számára oly fontos gyümölcstermés érdekében, miként a jó szõlõsgazda megtisztítja a vesszõket. A vesszõk, azaz a mi megtisztításunkra Jézus tanítása a legalkalmasabb. Az értõn befogadott, meggyõzõdésünkké érlelt jézusi igék átalakítják gondolkodásunkat és életünket. Indítanak és képesség tesznek arra, hogy a szeretet gazdag gyümölcseit teremjük.
A gyümölcsöt nem termõ vesszõ úgy tetszik csupán, hogy él. Akkor is, ha még rajta van a tõkén. S mivel a gyümölcsöt hozó vesszõk elõl szívja el az éltetõ nedveket, a szõlõ ura lemetszi a terméketlen vesszõket csakúgy, mint az elszáradtakat.
A Jézusban megmaradó, a Jézussal egységben lévõ ember viszont él és terem. Sok gyümölcsöt terem az Atya dicsõségére.
Elképzelhetetlen, feloldhatatlan ellentmondás, a gyümölcsöt nem hozó Jézus tanítvány, az észre nem vehetõ keresztény. Ugyanúgy megkülönböztethetõ a valóban Jézusban lévõ és Jézust magában hordó ember attól, aki nem él Jézusban és Jézus sem él benne, mint az elszáradt és gyümölcstelen vesszõ a termõtõl. Akkor is, ha az utóbbi is ajkán hordja az Isten, Jézus nevét. A meddõsége az élõ cáfolat.
Jézusban vagyok-e és bennem van-e Jézus? Befogadtam-e tanítását? A tanítványa vagyok-e valóban? A szavaimban csupán, vagy a tetteimben is? Miféle gyümölcsöket kell teremnie Jézus tanítványának? Az én életemben vannak-e felismerhetõ gyümölcsei Jézushoz tartozásomnak? Észrevehetõk-e ezek környezetem számára is? Dicsõítik-e, dicsõítették-e már e gyümölcsökért az Atyát? Tisztában vagyok-e vele, hogy gyümölcstermõ erõm Jézusban gyökerezik, belõle forrásozik? Tudom-e igazi belsõ meggyõzõdéssel, hogy nála nélkül semmit nem tehetek? Nem válok-e gõgössé, ha vannak gyümölcseim? S nem mondok-e le csüggedten a teremni akarásról, ha soká kell küzdenem, ha várakoznom kell a gyümölcsökre? Tisztítom-e magamat Jézus tanításával?

Május 5. - Húsvét 6. vasárnapja - Jn 15, 9-17 - Parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást

Az Atya szeret. Szereti Jézust. Jézus az Atya szeretetében maradva szereti övéit. Nekünk pedig Jézus szeretetében kell maradnunk és szeretnünk kell egymást.
A nagy, életet eldöntõ, életet megoldó igazságok pofonegyszerûek. Jézus azt mondta önmagáról, hogy az út, az igazság és az élet. Õ és tanítása az egyetlen életünket megoldó recept. Szavai ezért mindig rendkívül egyszerûek, az evidencia erejével hatóak. A fenti evangéliumi tanítás is ilyen. Nem kell bonyolult praktikákhoz folyamodni ahhoz, hogy rendben legyen az életünk, csak szeretnünk és Jézus szeretetében maradnunk szükséges.
A hogyanra is egyszerû a válasz. Jézus azáltal marad az Atya szeretetében, hogy megtartja parancsait. Nekünk hasonlóképpen Jézus parancsait kell megtartanunk, hogy szeretetében maradhassunk. Jézus parancsolatainak foglalata, hogy szeressük egymást. Úgy, ahogyan erre tanított és amiként élete példájával bemutatta azt. Úgy kell szeretnünk egymást, ahogy Õ szeretett minket. A szó világos, a mérce igen magas. A legnagyobb szeretetre vagyunk meghíva. "Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." Jézus képes volt erre a legnagyobb szeretetre. Barátaiért. Azaz azért, hogy barátaivá tegyen bennünket. Akkor leszünk, akkor vagyunk Jézus barátai, ha azt tesszük, amit Jézus parancsol nekünk. Azaz, ha szeretünk.
Mégpedig nem szolgai módon, belátás, belsõ meggyõzõdés nélkül kívánja tõlünk a parancstartást. Mindazt tudtul adta nekünk, amit az Atyától hallott. Úgy, ahogy azt az ember barátaival teszi. Abban a reményben, hogy azzal egész lelkünkkel azonosulni fogunk és így parancsai belülrõl irányítják életünket a szeretetre. Mert erre, szeretni választott ki, hívott meg bennünket. S azt ígéri, hogy a szeretet által birtokosai lehetünk az Õ örömének, az öröm teljességének.
Szeretem-e az egyszerû, kézenfekvõ igazságokat? Felismerem-e Jézus tanításának egyszerûségében az igazságot? Ismerem-e, meg akarom-e ismerni Jézus parancsait? Barátja vagyok-e Jézusnak? Értem-e, azonosulok-e szándékaival? Valóságos megoldásnak tartom-e önmagam és embertársaim számára azt az egyszerû receptet, melyet Jézus tanított és élt elénk? Hiszem-e, hogy szeretni választott és rendelt engem és édesmindnyájunkat az Isten? Van-e bennem öröm? Örülök-e annak, hogy Jézus értõ barátja, társa lehetek? Formálom-e, edzem-e magamat, hogy a szeretetnek általa elénk élt mércéjét átugorni készséges és képes legyek?