BOCS Homepage


November 11. - Évközi 32. vasárnap - Mt 25, 1-13 - Virrasszatok!
A rádió, a TV, az újságok naponta számolnak be a katasztrófákról, balesetekről, háborúkról, bűncselekményekről; közlik a körülményeket, a halottak számát, esetleg sopánkodnak a technika megbízhatatlansága miatt, vagy nagyobb körültekintést követelnek - de például sosem hívják föl a lakosság figyelmét: "Vigyázzatok, legyetek készen! Lehet, hogy holnap ti lesztek az áldozatok!"
De a mai evangéliumnak éppen ez az üzenete: "Virrasszatok! Mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát!" Kényelmetlen, kellemetlen üzenet, ha nem a legkellemetlenebb. Amikor az embernek a szemébe mondják: Lehet, hogy holnap meghalsz - és ráadásul számot is kell adnod az életedről! Hiszen úgy is tudjuk, hogy meg vannak számlálva a napjaink; de azért bőszen ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy a katasztrófák csak másokat érhetik, és különben is, mindig mások halnak meg. Teljes erővel dolgozunk azon, hogy elvonjuk a figyelmünket: állandó halálveszélyben élünk. Megvannak a bevált módszereink: munka, hajsza, szórakozás"
Jézus azonban realista. Tudja, hogy a Föld nem végső és egyetlen valóság. Ezért figyelmeztet: Virrasszatok!
Tanítását egy számunkra kissé talán idegen példázatba öltözteti. Tíz szűz, tíz koszorúslány várja a lakodalom kezdetét. A vőlegény késik, besötétedik, amikor végre megérkezik, öten közülük nagy kapkodásba kezdenek. Az evangélium esztelennek nevezi őket, mert nem hoztak lámpáikba tartalék olajat. Az okosak kereken elutasítják a segítségkérést, s végül is kizárják őket a lakodalmasházból, hiába zörgetnek; a vőlegény még ridegen ki is szól: "Nem ismerlek titeket."
Jézus éppen ezzel akarja jellemezni helyzetünk komolyságát; azt, mennyire sürgető, hogy készen álljunk. Isten akkor jön, amikor akar, hogy számadásra hívja az embert. És akkor a másik ember nem segíthet rajtuk. Mindenkinek a saját számadásával kell rendben lennie. És az általános kereszténység nem elég; hogy végeredményben az egyház tagja voltam; és az sem, amit annyian hangoztatnak, hogy "alapjában véve tisztességes ember vagyok, tulajdonképpen soha nem követtem el gonoszságot." Több szükséges, valami pozitív dolog. Olaj a lámpába, sőt elegendő "tartalék olaj"; azaz jó cselekedetek, sok jó cselekedet. Az olaj a jó tetteink, az adásaink szimbóluma. Isten előtt nem elég, hogy nem voltunk gonoszak. Amint két hét múlva halljuk az evangéliumi szakaszban: Nem azért állít majd Jézus a baljára valakiket, nem azért mondja nekik: "Távozzatok tőlem, átkozottak!", mert ezek valami nagyon rosszat tettek, hanem mert elmulasztották a jót: enni adni az éhezőknek, ruhát - lakást adni a rászorulóknak, meglátogatni a betegeket, szolidárisnak lenni az üldözöttekkel.
Ha ma kellene számot adni, találtatnék-e elegendő olaj életem lámpásához?


November 18. - Évközi 33. vasárnap - Mt 25,14-30 - Kamatostul
A mai példabeszédnek lényegileg ugyanaz a mondanivalója, mint a múlt vasárnapinak: Virrasszunk, legyünk készen a számadásra, ami bármikor bekövetkezhetik!, csak ennek a készenlétnek egy másik vonatkozását világítja meg, amikor arra buzdít minket, hogy kamatoztassuk az Istentől nekünk adott talentumokat, jól kereskedjünk velük, különben nem tudunk elszámolni az ítéleten, és kegyetlen sorsra jutunk.
De mit is jelentenek ezek a talentumok, mit jelent a kamatoztatásuk? Három magyarázatot is adhatunk (persze immár allegorizálva ezzel a példabeszédet).
A talentum annak idején pénzegység volt (egy talentum kb. 2.000 dollárnak felelt meg!). Először is értelmezhetjük tehát szó szerint a példabeszédet, azaz: jól kell fölhasználnunk a pénzünket; ennek ellenében mehetünk be az örök életre: "Jól van, te hűséges, derék szolga, menj be urad örömlakomájára!" Hogyan használjuk föl helyesen, Isten akarata szerint pénzünket? Úgy, ha nem szórakozzuk el, nem isszuk el, nem dobjuk ki az ablakon, hanem becsületesen gondoskodunk a családunkról, s a fölösleget értékes dolgokba fektetjük be? Nem. Ez nagyon kevés. Aki csak a maga és családja életszínvonalának megőrzésére vagy növelésére fordítja a pénzét, az Isten szemével nézve rosszul használja azt; elássa, vagy egyenesen eldorbézolja kapott talentumait (vö. Lk. 15,13). Akkor használjuk Isten akarata szerint anyagi javainkat, ha - túl a magunk megélhetésén - a rászorulók megsegítésére fordítjuk azokat! (Ezt a magyarázatot erősíti meg a hűtlen sáfárról szóló példabeszéd is: Lk 16,1-13).
Lehetséges olyan magyarázat is, mely szerint a talentumok a természetes képességeinket jelképezik, s azokat kell minél gazdagabban kifejlesztenünk. S ez így is van. Mindenkinek van valamilyen tehetsége: akár ahhoz, hogy asztalos vagy esztergályos legyen, akár ahhoz, hogy mérnök, orvos, tudós vagy művész legyen. Mindegy. Köteles a körülményekhez képest a legtöbbet kihozni önmagából, a benne rejtőző képességekből. De az effajta talentumok kamatoztatása, ez a képességkibontás nem válhatik csúcsértékké, nem szabad, hogy elébe vagy fölébe kerüljön a harmadik szempontnak.
Eszerint a talentumok a szeretetre való képességünket szimbolizálják. Mindenekelőtt ezt kell bőségesen kamatoztatnunk, hiszen elsődlegesen a "saját képére és hasonlatosságára" teremtett bennünket Isten, azaz szeretetre, arra, hogy szeressünk - mert ő maga a Szeretet.
S talán ebben az értelmezésben válik egészen nyilvánvalóvá, miért dobják ki a külső sötétségre, a gyötrelem helyére azt a szolgát, aki megőrizte ugyan az urától kapott talentumot és vissza is szolgáltatta, de nem kamatoztatta. Mert mit ér az (akár a maga, akár mások számára), ha valakiben van képesség arra, hogy szeressen másokat, akár nagyon, akár kevésbé, de ez a képesség sosem valósul meg tényleges szeretetben, s mindig puszta lehetőség marad? Célját tévesztett, csődbe ment élet az ilyen. Csak talentumaink kamatoztatása menthet meg a kudarctól.


November 25. - Évközi 34. vasárnap - Mt. 25,31-46 - Krisztus Király ünnepe
XI. Pius pápa vezette be ezt az ünnepet 1925-ben, ám az ünnep hamarosan az ő szándékával ellentétes tartalmat és formát öltött. A pápa ugyanis eredetileg azt a vágyát-óhaját akarta kifejezni vele, hogy Krisztus királysága, azaz Krisztus "uralma", tehát Krisztus hatása érvényesüljön az emberek szellemében a hit által, az emberek szívében a szeretet által, és az emberek akaratában Krisztus parancsainak követése által. Ehelyett diadalünnep lett belőle Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat szellemében, egyfajta figyelmeztetés a világnak, az egyes embereknek s talán egy kicsit az államhatalomnak is: Vigyázzatok, Krisztus ismét eljön egyszer, és akkor "rendet csinál" (Erre az eltolódásra utal az is, hogy az ünnep időpontja az eredeti utolsó októberi vasárnapról az utolsó évközi vasárnapra tevődött át.) - Persze, nem nagyon lehet csodálkozni: az emberek ilyen Istenre vágynak, aki hatalmas, erős...
A valódi Krisztus természetesen éppen ennek az ellenkezője. Királynak mondja ugyan magát, de egészen másmilyen király Ő, mint e világ királyai. Van ugyan országa, de "nem e világból való", ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy ez a világ a "másvilágon" található, hanem azt, hogy nem olyan, mint általában a földi országok; mások benne a törvények, a szabályok, a szokások. Ennek az Országnak másfajta a királya, és másfajta a népe.
Másfajta a királya, mert nem uralkodik, nem parancsol e szavak hétköznapi értelmében, nem nyom el, nem zsákmányol ki, következésképpen nem is gazdag, nem börtönöz be senkit, nem végeztet ki senkit, nem háborúzik, törvényeinek végrehajtását senkiből sem kényszeríti ki. - Hanem tanúságot tesz az igazságról. Szóval és jó példával. Ennyi és kész!
Másfajta a népe, mert ellentétben az evilági országok népeivel, melyek hadviselést tanulnak és a tanultakat gyakorolják is, ha uralkodóik úgy parancsolják; ez a nép nem kel harcra, nem fog fegyvert, az evilági uralkodók börtönnel és halállal fenyegető parancsaira sem. Mert fegyverrel a kézben nem lehet Krisztus Királyhoz tartozni, csak szelíden és védtelenül, ahogyan szelíd és védtelen volt Ő maga is.
"Mindaz, aki az igazságból való (= akiben az igazság él), hallgat szavamra" - mondta a ma ünnepelt Krisztus Király. Ilyen egyszerű: aki nem hallgat Krisztus szavára, abban nem él az igazság; aki mást tanít, mint Krisztus, az tévúton jár; nincs más igazság csak Krisztus igazsága, az az igazság, amely nem ismeri a fegyverforgatást, sem az erőszak bármilyen formáját. Csak a megbocsájtást, a megbékélést - minden mértéken túl.

December 2. - Advent 1. vasárnapja - Mk 13,33-7
A karácsony előtti négy hét neve az európai nyelvekben: advent. Jövevényszó a latinból, a nyugati kereszténység anyanyelvéből. Érkezést jelent. Kevés gyakoribb igéje van az újszövetségi szentírásnak, mint ez az érkezik. A létezés, a szólás, a birtoklás igéi után mindjárt ez következik. Jézus ajkán is bőven találjuk, a mai evangéliumban is: "Mert nem tudjátok, mikor érkezik a ház ura". A magyar szentírásfordítások bőven használják szavunk szinonimáit: jön, megjön, eljön. Jézusnak jól ismert beszédfordulata: "azért jöttem", "nem azért jöttem" - ezt az "érkezni" szavunkat rejti.
Igénket Jézus használja múlt időben is, jövő időben is. A múlt idő a megtestesülésére és annak folyományára: köztünk működésére utal. És mire utal a jövő idő? Egy újabb érkezésére. Ahogyan mondani szoktuk: második eljövetelére. Ennek időpontja egybeesik az utolsó ítélettel, a jók és rosszak szétválasztásával, az emberi történelem végével, az Isten Országának beteljesülésével; amikor Jézus a "felhőkön érkezik".
Van azonban Jézusnak egy nyilatkozata, amelyben a jövő idejű érkezés nem azonos ezzel a világvégi érkezéssel. Egy ízben a farizeusok megkérdezik tőle: "Mikor érkezik (=jön) el az Isten Országa?" Ez alkalommal Jézus nem beszél felhőkről, sőt tagadni látszik azokat. Ezt válaszolja: "Isten Országa nem jön el feltűnő módon. Nem mondják majd: íme itt van vagy ott. Mert, íme az Isten Országa rajtatok fordul." (Lk 17,20-1)
Isten Országa közénk jövésének tehát három időpontja van. Egy múltbeli: Jézus megszületése és nyilvános működése. És van két jövőbeli időpontja. Ezek közül az egyik: a világvégi, a "felhőkön", a feltűnő módon érkezés. A múltbeli és ez a jövőbeli érkezés nem rajtunk fordul. Mind a kettő isteni elhatározás eredménye. De a másik jövőbeli érkezés, amelyik nem feltűnő módon történik, rajtunk fordul.
Ezek után már megkérdezhetjük magunkat: a mi idei advent-ünneplésünk melyik adventre, melyik érkezésre vonatkozik? A mi idei adventünk csak emlékezés a múltra? Csak a múltra, a betlehemi születésre emlékezünk, vagy a jövő felé is tekintünk, és várakozunk is valamire? Pál azért dicséri a mai szentleckében a korintusiakat, mert "várják a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését".
S még valamit megkérdezhetünk magunktól, melyik jövőt várjuk: a felhőkön érkezést, amely nem rajtunk fordul, vagy a nem feltűnően érkezést, amely rajtunk fordul, vagy mind a kettőt várjuk? A várakozás lehet passzív, amikor semmit sem csinálunk, csak várunk. Jézus az aktív várakozásra buzdít bennünket: "Vigyázzatok! Legyetek éberek". A felhőkön érkező Jézus azokat állítja csak jobb felé, akiknek a várakozása aktív, akik élnek kapott hatalmukkal, akik teszik a maguk dolgát; hogy vigyázó, éber életük által közénk érkezzék az Isten Országa", amely rajtunk fordul.


December 9. - Advent 2. vasárnapja - Mk 1,1-18
A Keresztelő igehirdetése is ezzel a szóval kezdődik: érkezik. Az ő nyomába érkezik Valaki, aki erősebb nála. A szentleckében pedig ott találjuk az érkezés elválaszthatatlan párját, a várakozást is, mert a Jézus-tanítványok vallják: "mi pedig új egeket és új földet várunk (Isten) ígérete szerint, ahol istennektetszés lakik" (2Pét 3,13).
Az Isten embere, s az Isten népe is mindig előtte van az Érkezésnek. Aki pedig érkezésre vár, az készülődik. Ezért aztán a Keresztelő alakját olvasóinak bemutatni kívánó Márk egy Izaiás-idézettel indítja evangéliumát, amely elmondja, miként kell készülődnünk: "Készítsétek el az Úr útját, tegyétek simává ösvényeit!". Hogyan lehet elkészítenünk, simává tennünk az eljövendő Jézus útját?
Kérdésünkre maga Jézus válaszol. Úgy válaszol, hogy egybekapcsolja az istennektetszést és az utat: "Megérkezett hozzátok János az istennektetszés útján""(Mt 21,32). Ha nem merőben passzív, hanem aktív várakozás is akar lenni a mi adventünk, akkor a fejfánkra rá kell majd kerülnie: Itt nyugszik N. N., élt ennyi és ennyi évet és járta az istennektetszés útját.
Mi ez az "istennektetszés", és milyen az "istennektetsző" viselkedés? Zsidóul így hangzik: "cedáka", ill. "caddik". Nagy baj, hogy a magyar szentírásfordítások "igazság" és "igazságos" szóval fordítják a héber (és a nekik megfelelő) görög szavakat. Miért baj? Azért, mert a fordítás részint kétértelműséget eredményez, részint pedig téves. A kétértelműség abból adódik, hogy a magyar nyelv igazság szava két különböző jelentéstartalmat hordoz: tényállást és erkölcsi minősítést. Tényállás: igazság pl. az, hogy 2x2=4; vagy az, hogy a magyarok a 9. sz. végén foglalták el a Kárpát-medencét. Erkölcsi minősítés: "Vigyázzatok, hogy ne kirakatban cselekedjétek a ti igazságotokat""(Mt. 6,1). Ez utóbbi esetben egy cselekvésről, egy magatartásról és annak Isten szemével nézve helyes voltáról van szó" arról tehát, hogy Isten azt jónak ismeri el; azaz arról, hogy magatartásunk éppen - istennektetsző.
E főnév melléknévi alakját "igazságos" szóval fordítani pedig megtévesztő. Azért megtévesztő, mert igazságos az, aki jó a jókkal szemben és rossz a rosszakkal szemben. De az ilyen ember nem "caddik", azaz nem istennektetsző, mert Istennek csak az az ember tetszik, aki olyan mint maga az Isten. Isten pedig "napját felhozza rosszakra és jókra, esőt ad az istennektetszőknek és azoknak is, akik nem tetsznek Istennek" (Mt 5,45). Isten nem igazságos, hanem több annál. Jézus nem igazságos, hanem több annál. Isten megfelel a maga szeretet-mivoltának, s ezért Ő - Önmagának tetsző, tehát istennektetsző. Jézus mindenben igazodik Atyjához, s ezért ő is istennektetsző. És éppen ezért út is. Út a mi számunkra Istenhez.Csak azok készítik ennek az Istennek az útját, akik maguk is istennektetszők. Igazságos vagyok csupán vagy istennektetsző is? Akármilyen vagyok is ma, milyen akarok lenni holnapra? Mi lesz felírva fejfámra: Ez: "Nagyon szerette a barátait" vagy ez: "Még az ellenségeit is szerette"?


December 16. - Advent 3. vasárnapja - Jn 1,68. 19-28
Ha advent, akkor advent. Ha egyszer érkezés, akkor e 3. adventi vasárnapnak is az érkezésről kell beszélnie. Arról beszél: ""neve János volt, és bizonyságtevés céljából érkezett, hogy bizonyságot tegyen a világosságról". Idáig minden rendben. A folytatással van bajom: "Nem ő (János) volt a világosság; ő csak azért érkezett, hogy bizonyságot tegyen a világosságról". Mi a bajom ezzel?
Csak az, hogy felmerül bennem a kérdés, minek kell a fejfámra kerülnie? "Itt nyugszik N. N., élt ennyi és ennyi évet, bizonyságot tett a világosságról" - ennek kell állnia fejfámon? Azt gondolom, hogy eltoltam az életemet, ha ennyi se áll rajta. Azért toltam el, mert "az életem nem volt útkészítő élet". De állhatna több is rajta. Több? Igen, mert különböztethetek utat készítés és utat járás között. Csak utat készítés, ha harsányan kiáltom: aki a Názáreti Jézus útját akarja járni, menjen erre meg amarra" De teljesértékűen csak akkor várom Isten Országának eljövetelét, ha valami mást kiáltok. Ezt: aki pedig a Názáreti Jézus útján kívánna járni, jöjjön utánam. Attól, hogy beszélek az Útról, még nem teszek sokat. Eleget biztosan nem. Csak azzal teszem az eleget, ha magam is járom.
Mi a bajom tehát azzal, hogy János maga nem volt a világosság, csak mutatta, hogy Jézusnál lehet világosságban élni és járni? Hát csak annyi a bajom, hogy Jézus úgy gondolja, hogy többnek kell rákerülnie a fejfámra: Ennek: "Itt nyugszik N. N., élt ennyi évet, világossága volt községének, munkahelyének; azoknak, akik látták, tapasztalták életét." Hogy merem ezt állítani? Nem merészelem, hanem kutya kötelességem így gondolni a dolgot. Miért? Mert van Jézusnak két mondata. Az egyik: "Én vagyok a világ világossága" (Jn 8,12). A másik: "Ti vagytok a világossága" (Mt 5,14). Ezt az utóbbi mondatot pedig tanítványairól mondta. Választhatok, hova sorolom magamat. Tanítványai közé vagy valami más kategóriába. De ha az első kategóriát választom, akkor bizony rá kell kerülnie a fejfámra a fenti mondatnak.
Nem akarok vitázni a János-prológgal. Érteni akarom. A Keresztelő még nem volt az evangélium teljessége. Ő még úgy tudta, hogy Jézus azért jön, hogy elintézze a Heródeseket, az Isten prófétáit börtönző és azok fejét vevő hatalmasokat. Ő még nem tudta, hogy Jézus nemcsak őt, a Keresztelőt hagyja a hatalmasok hatalmában, hanem saját magát is engedi a hatalmasok kezére kerülni. Engedi. Azért engedi, mert neki csak életét odaadni volt hatalma, mások életét elvenni - nem volt hatalma. Nem volt hadserege, amely kiszabadíthatná Jánost Machaira várának fogdájából.
De nekem már nem lehet kétségem. Én már megismertem a Világosságot, s azt is tudom, hogy nekem is világosságnak kell lennem. Kell? Csak akkor, ha Jézus nyomába akarok szegődni. Csak akkor, ha dolgozni akarok azon a harmadik érkezésen, Jézus történelmi kibontakozásán. Azért, hogy a világ és a történelem arrafelé vegye útját amit-akit Teilhard Ómega-Krisztusnak nevezett.
Lehet-e ettől kevesebb nekem elég? Életcélnak? Mármint számomra, ha egyszer Jézus tanítványának akarom tekinteni magam"?


December 23. - Advent 4. vasárnapja - Lk. 1,26-38
Az elmúlt vasárnapi evangélium igen erősen nyomatékozta, hogy Jézussal valami új kezdődik. A mai evangéliumnak éppen ellentétes a hangsúlya: Jézussal a régi folytatódik. Magyarázza ezt a mai vasárnapi szakasz élethelyzete: Jézus még meg sem született s egy új élet indulásáról, érkezéséről számol be Gábriel egy fiatal izraeli lánynak, aki még mit sem tudhat azokról az üdvtörténeti elgondolásokról, amelyeknek a János-prológ szerzője Krisztus után 100 körül már nagyon is tudatában lehetett.
Így számol be az angyal arról, hogy kicsoda is az a fiú, akit Mária szülni fog: "Az Úristen odaadja majd neki atyjának, Dávidnak a trónját, és királykodik majd Jákob házában mindörökre, s királyságának nem lesz vége". Ezek szerint: király érkezik majd a betlehemi éjszakában, zsidó király Jákob háza felett, ivadéka Dávid királynak, ennek trónjára ül, s örökké fog királykodni. Összefoglalva: örök királyságban fog mindörökké királykodni az a király, akit Mária megszül majd a betlehemi istállóban.
Jó harminc évvel később egy galileai tavaszon Mária férfivá serdült fia majd zászlót bont, s ezzel bont zászlót: Elközelgett Jahve királysága" elközelgett a Mennyei Királyság. S újabb három év múltán halálos fenyegetettség súlya alatt sem tagadja meg Pilátus bírói széke előtt, hogy ő, Jézus ennek a királyságnak a királya.
Betlehemben király született nekünk, király érkezett hozzánk. De milyen király? Olyan király, akitől idegen minden uralkodás, uraskodás, és zsarnokoskodás (Mk 10,42; Mt 20,25; L 22,25), aki szolgálni érkezett, és nem azért érkezett, hogy őt kiszolgálják. (Mk 10,45)" s aki mégis mindenképpen király. S ezentúl - legalábbis tanítványai körében - túlhaladottnak kell tekinteni minden olyan királyt, aki uralkodik, s csak az számít Jézus szemében királynak, aki szolgál. Az uralkodást ismerő, múló királyságokkal szemben egyedül ez az a királyság, amely örök királyság, amelynek nincs és nem is lehet sohasem vége.
Láttuk, hogy az érkezés múltbeli és kétféle módon jövőbeli. Abszolút jövőbeli: Krisztus jön a felhőkön, hogy véglegesüljön Jahve királysága; és immanens jövőbeli érkezés: ennek a jézusi királyságnak történelmi kibontakozása és megizmosodása. Azt is láttuk, hogy érkezés és várakozás, ez a kettő egymásra utal.
Most karácsony előtt két nappal készséggel emlékezünk a királyra, aki megszületett Betlehemben. De kérdezem: várjuk-e az abszolút és az immanens jövőt passzív-aktív várakozással?
Csak az várja az immanens jézusi jövőt várakozással, aki annyira vállalja ezt a királyságot, hogy hajlandó benne király is lenni. Kicsoda hajlandó erre? Csak az, aki elutasítja a maga (családi, munkahelyi, kisközösségi, egyházközségi, nagyegyházi) életében az uralkodást, az uraskodást, a zsarnokoskodást, hogy őt kiszolgálják, csak az aki nem akar semmi mást, mint hogy szolgálhassa embertársait házán belül és kívül.
Vállalom-e? Hajlandó vagyok-e rá? Akkor is, ha előttem van a korbáccsal megcsúfolt Jézus, akit Pilátus bemutat a népnek: "Íme, a király"" akkor is?


December 30. - Szentcsalád vasárnap - Lk 2, 22-40
Simeon hálaéneket mond Istennek, hogy megláthatta Jahve Felkentjét, majd Máriához fordulva ezt mondja a Gyermekről: "Íme, itt van Ő, hogy legyen jellé, amelynek ellene mondanak". A jövendölés bevált. Azóta is jel ez a Gyermek. Jele az uralkodásmentes királyságnak, a szeretet szolgáló királyságának; és azóta is ellene mond Jézusnak mindenki, aki ragaszkodik az uralkodáshoz, s annak legfőbb javához, a kiváltságokhoz. Mert két csoportra osztható az emberiség. Az egyik ragaszkodik ahhoz, hogy neki több legyen, mint a másiknak. S a másik: elviseli, hogy neki se legyen több, mint a másiknak. Van valaki e második csoportban is?
Azok vannak benne, akiknek számára Jézus jel, és olyan jel, amelynek ők nem mondanak ellene, hanem igent mondanak rá. Mai szentleckénkben Pál ezeket az igent mondókat "Isten szent és szeretett választottainak" nevezi. Hol találhatók? A Jézusnak igentmondók közösségeiben találhatók. És ezek? Csak ott, ahol tényleges a lehetőség a jézusi magatartás gyakorlására. Mert nyilvánvaló, hogy a közönség még nem közösség. A közönségen belül előkelő és kapcsolat nélküli idegenként is viselkedhetem, vagy beérhetem a magamat be nem dobó udvariassággal, a különösebb erőfeszítést nem kívánó magatartással is. A "közösség" nevét viszont csak az olyan emberi többesszám érdemli meg, ahol feltétlenül be kell dobnom magamat. Nem is egyszer és nem is hébe-hóba, hanem állandóan, minden találkozáskor, esetleg naponként vagy óránként is. Van egy olyan emberi többesszám, amelyre ez biztosan érvényes. Házasság ill. család - a neve ennek a közösségnek. A szentlecke eligazítást ad egy első századbeli "nagycsalád" tagjainak egymáshoz fűződő és Jézushoz illő magatartásáról: férfinek, nőnek, szülőnek, gyermeknek, gazdának, szolgának, egyenként mit kell csinálniok ahhoz, hogy méltók legyenek a felemelő megnevezésre: "Isten választottai". E részletező útbaigazítást megelőzően Pál olyan erénylistát kínál, amelyet mindegyikünknek el kell sajátítania ahhoz, hogy megérdemeljék a közösség, a jézusi közösség nevét.
Isten Országának történelmi kibontakozása a jézusi közösségek létrejövésében mutatkozik meg. Legalapvetőbb pedig a jézusi családok kialakulásában. A páli erénylista magunkra alkalmazásával megállapíthatjuk, jézusi-e az a család, amelyben élünk. Az alábbiakat kívánja Pál: Öltsétek magatokra:
az irgalmas lelkületet (Kinek nem irgalmazok?),
a kedveskedést (Kivel szemben vagyok hideg és távolságot tartó?)
az alázat alapállását (Kitől nem fogadok el semmi gondolatot?)
a szelídséget (Kitől tudok valamit elszenvedni?)
a nagylelkűséget (Kinek nem tudok megbocsátani?)
az egymást elviselést (Meg tudom-e szeretni a másik másságát?)"
A sor még folytatódik, de ennyi is elég, hogy tudjam, min kell módosítanom, hogy beleillő legyek egy jézusi közösségbe, egy jézusi családba.