|
Szept. 2. - Évközi 22. vasárnap - Mt 16,21-27 - A Mester mögött
Jézus Fülöp Cezáreában közvéleménykutatást végzett tanítványai között saját személyét illetõen. Simon volt a szószólójuk: Messiásnak, Isten Fiának nevezte a Mestert. Cserébe a Szikla (Péter) elnevezést kapta Tõle, továbbá elismerést, hogy ez a nyilatkozat a Mennyei Atyára, s nem emberi szóbeszédre való odafigyelés eredménye nála. Ígéretet is kapott, hogy õrá építi majd Jézus a maga közösségét, és Hádész kapui nem vesznek majd rajta erõt, hanem meg fogja kapni a mennyek országának kulcsait, és olyasmiket köt meg, vagy old fel a földön, amiket jónak lát, az egészben senki sem akad majd, aki ellenezni akarná intézkedéseit. És íme, Péter egyet szól: s Szikla helyett Ellenségnek (Sátán!) nevezik, ráépítés helyett ráförmedés jön, elismerés helyett nyilvános rendreutasítás a legmegszégyenítõbb formában, ahogy csupán elszemtelenedõ ebével beszél az ember, nem a barátjával, élete mûvének folytatójával. ("Kushadj mögöttem, Sátán!") - Kulcsátadás helyett csapdaátvételrõl beszél Jézus a továbbiakban. A "szkandalon" szó egyaránt jelent lépést és ellenlépést egy úton, vagyis lépésgátolást; s nemcsak háborítást (botránkoztatást), hanem háborgást (botránkozást) is. Jézus nemegyszer csinált botrányt. Gondoljunk csak a templomban jogosítvánnyal áldozati állatokat árusító kufárok kiûzésére, vagy az ünneprontó bekiabálásra a sátoros ünnep szertartása közben (Jn 2,13;7,37) szembeszállva sorozatos gyógyító "munkáiról" a munkaszüneti napon. Mindazonáltal óvott is, óvakodott is a botránkozástól. "Boldog, aki nem botránkozik rajtam." (Mt 11,6) "Jaj a világnak a botrányok miatt." (Mt 18,7) Aki csak egyet is elgáncsol azon kicsik közül, akik Jézusba vetik bizalmukat, úgy, hogy az elbotoljék s bizalmában megrendüljön, annak "elõnyös", hogy biztonságosan és észrevehetetlenül eltûnjön szem elõl! (vö. Mt 18,6) Ez a legelõnyösebb, ha csapdaállító lép elénk. Nem szemezni, nem kokettálni vele. Hátunk mögé vele! Ez a sorsa Péternek is: pusztulnia kell a Mester szeme elõl, mögötte a helye, mert önkíméletre figyelmeztetõ szavait csapdának érzi a Mester. Hogyne; amikor az önkíméletre amúgy is oly könnyen hajlik az ember. Félni, megfutamodni, lemondani erõfeszítésrõl, áldozatvállalásról: mindez mélyen emberi. Az emberek általában így gondolkodnak az élet kellemetlenségeirõl. Isten gondolata más. Szerinte az igazi élet minden áldozatot megér, még az életáldozatot is. Ezért a gondolatáért azonban Istent az a szemrehányás érhetné, hogy könnyen beszél a mi bõrünkre mennyei foteljából. Csakhogy Isten nem teszi zsebre ezt a szemrehányást, mert Fiában kipróbálta ezt a gondolatot. A Mester nem maga elõtt tolja tanítványait a vágóhídra, hanem elõttünk ment végig az úton. Nekünk csak fel kell sorakoznunk mögé. Szeretne maga mögött tudni mindnyájunkat, de egészen más értelemben, mint Pétert, mikor errõl az útról le akarta Õt téríteni. Annyi bizonyos, hogy nincs tanítvány a Mester fölött (Mt 10,24); de mögötte két értelemben is lehet. Úgy, amint elmarad mögötte, értetlenségben csak útjában lenne a Mesternek, jobb, ha eltûnik a süllyesztõben, s úgy, amint felzárkózik mögötte. Ebben aztán nincs plafon: aki bízik a Mesterben, nagyobb tetteket hajthat végre még nálánál is (vö. Jn 14,12). Csak azt nem tudja megtenni a tanítvány, hogy ehhez kisebb áldozathozatal, kevesebb gáncsoskodás elviselése, kényelmesebb kereszthordozás útján jut el, mint Mestere. Vagy, ha meg tudja, azok más elõjelû tettek, más mester, más atya kedvére valók (vö. Jn 8,44).
Szept. 9. - Évközi 23. vasárnap - Mt 18,15-20 - Ha pogánynak néznek
Nemcsak a haragtartás hiba, ha valaki hibázott velünk szemben. Az sem mindig jó, ha mindent elnézünk neki. Amennyiben keresztény testvérünkrõl van szó, abban az esetben ez biztosan így van (ilyenkor ugyanis feltételezhetõ róla a megtérés õszinte szándéka.) Ahogy én elvárom, hogy bármely testvérem szóljon, ha hibáznék vele szemben, ugyanúgy joggal feltételezem ugyanennek igényét náluk is. Ám az sem esnék jól, ha rögtön nagydobra vernék, amit elvétettem. Hálás volnék érte, ha én lehetnék az elsõ, aki tudomást szerez arról, amit elkövettem. S ha egyetértésre jutottunk, akkor egyben az utolsó is. Igen rosszul esnék, hogy miután beláttam hibámat, bocsánatot kértem érte, s megígértem az illetõnek, hogy ezután vigyázni fogok, ez után mégis tovább terjedne az ügy híre. Míg, ha nem jutunk dûlõre, érthetõ, hogy mást vagy másokat is belevonjunk az eset tisztázásába. Ha ez sem elég: az élõ közösség elé kell tárni a dolgot, azok elé, akiket én is testvéreimnek tekintek, meg az elé, akit állítólag megbántottam. Egy ilyen alkalommal aztán vagy meg tudnak gyõzni róla, hogy én viselkedtem helytelenül, vagy nem. Ha nem, akkor kényes helyzetbe kerülök. Vagy sikerül nekem meggyõznöm õket, vagy visszavonják velem szemben a testvéri elvárásokat és úgy kezdenek viselkedni velem, mint valami elõkelõ idegennel, aki sosem hallott a krisztusi tanításról és sosem élt keresztény közösségben. Ettõl persze borzasztóan ideges leszek, és vagy otthagyom õket, vagy felülvizsgálom álláspontomat a kérdéses ügyben. Elképzelhetõ, hogy alaptalanul vádolnak, sértõdékeny testvérem vezette félre õket, s nekem nem marad más, mint a béketûrés. De lehet, hogy az egész mondvacsinált dolog: a mûsértõdéssel elindult folyamat az én "betörésemet" célozza csupán. Az alázat örve alatt szeretnének karikát fûzni az orromba. Az ilyen közösség távol áll Krisztus szellemétõl. Föl kell mérnem: tudok-e rajtuk segíteni, vagy le kell ráznom a port is a lábamról, ami köztük ragadt rám. Végül lehet, hogy a vád jogos, én valóban megbántottam egy testvéremet, de sokáig magam elõtt is takargattam ennek a tényét, okát. Ideje, hogy magamba szálljak. Ha a testvérek udvariaskodása bosszant, ez eggyel több ok arra, hogy siessek visszakozni, helyreálljon a közösség általam megbontott egysége. Ez az egység ugyanis nem merõben a jó közérzet szempontjából hasznos, hanem a hatékonyság szempontjából legalább annyira. Egymásnak ellentmondó kéréseket, akarásokat Isten se tud teljesíteni. Nem is teljesülhetnek tehát! Ahol pedig nem teljesülnek az akarások, ott nincs élet, csak pangás. Isten azonban élõ Isten, a pangásban minimális a jelenléte. Ott van igazán jelen, ahol egyesült erõvel a Szabadító (neve) felé irányul minden testvér minden gondolata, akarása, kérése, megmozdulása. Ott megszabadulnak a testvérek nehezteléseiktõl és azok okától. Ott a közösségnek nincs ideje egymás sebeit nyalogatni, sérelmeket boncolgatni, önmaga körül tekeregni, mert igen fontos és sok dolga van, ami annyira leköti és igénybe veszi, hogy örül, ha egy-egy pillanatra felüdülhet testvérei körében, s megfürösztheti arcát a közösség friss levegõjében, semhogy ott belterjes torzsalkodásokba bonyolódjék. Ám, ha mégis, akkor szigorúan be kell tartani a négyszemközti, többszemközti, s legvégül a közösségi feddés szeretet diktálta sorrendjét.
Szept. 16. - Évközi 24. vasárnap - Mt 18, 21-35 - Marad a megbocsátás, vagy marad a bûn
Azok után, amiket Jézus a tékozló fiú apjáról mond, akár a kisebb, akár a nagyobb fiúhoz való viszonyulásával kapcsolatban, azt gondolhatnánk, hogy Isten irgalmának soha sincs határa. A két adósról szóló történet azonban cáfolja ezt az elképzelést. Ebbõl az derül ki, hogy akinek tízezer talentumnyi (436,5 tonna arany ára) adósságot engedtek el, az iránt megszûnik az irgalom, mihelyt kiderül, hogy irgalmatlan saját - ám csupán 100 dénárral (400 gramm ezüst árával) tartozó - adósával szemben. A tény annál érdekesebb, hogy Péter kérdésére adott válaszként hangzik el. Péter pedig éppen saját irgalmasságának behatárolhatóságáról érdeklõdik a Mestertõl, és azt a választ kapja, hogy nem szabad azt behatárolni. Pedig Péter nagylelkûségnek vélte, hogy akár hétszer is hajlandó megbocsátani ugyanazon kellemetlenkedõnek. Lukácsnál (17,4) az is kiderül, hogy a hét eset egyetlen napra esik! Jézus azonban nem engedi, hogy Péter ily szûkkeblû legyen, hanem szeretné nagylelkûségét megtízszerezni. Ez egyenletes eloszlás esetén annyit jelentene, hogy egyetlen nap ébren töltött idejének minden negyedórájára jutna az egy megbántás, egy bocsánatot kérés (Lk 17,4) és egy megbocsátás. De mivel Jézus nem farizeusi értelemben gondolkodott és tanított, ez a mértékmegjelölés nyilván a mérték és határ nélküli megbocsátó készséget szorgalmazza. De hogyan kívánhat tõlünk, emberektõl határtalan irgalmat, ha rögtön ez után azt mondja el, mi szab határt a Mennyei Atya irgalmának? A válaszhoz meg kell néznünk, hogy mi történik - mondjuk - Andrással, ha Péter bocsát meg neki, és mi, ha Isten. András - teszem azt - megirigyli Pétertõl, hogy bemehet Jairus házába, õ meg nem, és pofon vágja, felhánytorgatván neki, hogy pedig õ mutatta be a testvérét a Mesternek. Péter dühbe jön, de végül azt válaszolja, hogy hálás testvérének ezért a bemutatásért, és nem haragszik a pofonért sem, arról pedig, hogy a Mester kit visz magával, nem tehet.
Péter megbocsátásának Andrásra nézve az a hatása, hogy nem kell tartania testvére bosszújától. Ez a megbocsátás akkor is érvényes, akkor is kötelezõ Péter részérõl, ha András megbánta a pofont, s akkor is, ha nem. Péter nagylelkûsége higgaszthatja is, lohaszthatja is András haragját. Más az eset, ha azt mondjuk, hogy Isten bocsát meg Andrásnak. Errõl, míg András szívében harag él Péterrel szemben, szó sem lehet. Csak akkor beszélhetünk arról, hogy András pofonját Isten megbocsátotta, ha András szívbõl megbékélt Péterrel. Egyszerûen arról van szó, hogy Isten nem tudja érvényesíteni határtalan irgalmát az iránt, aki nem ad helyet szívében a határtalan irgalomnak. Arról, hogy Isten lemond bosszúálló szándékáról, felesleges beszélni, mert ilyen szándék benne soha nem is volt. Isten szándékai tisztító jellegûek. A Lélek pünkösdi vihara kisodorta a vacsoraterembõl a tanítványokat, hogy prédikáljanak. Ha bent maradnának, az a Lélek elleni bûn volna, melyre nincs bocsánat, s amely minden egyéb bûnbocsánatot is lehetetlenné tesz részérõl irányunkban (vö. Lk 12,32). A Lélek vihara ugyanis csak belülrõl tud ajtót nyitni. Sault se külsõ erõ sodorta le a magas lóról, hanem István és társainak megbocsátó, irgalmas tanúságtétele alapján az üldözõ belülrõl omlott össze benne. Jézus, akit üldözött, ajtaja elõtt állt és kopogtatott. Mihelyt rés nyílt rajta, bement hozzá és nála maradt (vö. Jel 3,20).
Szept. 23. - Évközi 25. vasárnap - Mt 20,1-16 - Mekkora a mennyország?
A talentumokról szóló példabeszéd elmondja, hogy differenciált esélyekkel indul földi életünk és differenciált esélyekkel fejezõdik is be, mire a túlvilágra érünk (Mt 25,14-30). A mínákról szóló példabeszéd azt állítja, hogy különbözõ esélyekkel érkezünk ugyan földi életünk végéhez, de induláskor bizonyos szempontból egyenlõknek vagyunk tekinthetõk (Lk 19,11-27). A mai evangélium pedig azt mondja el, hogy különbözõek ugyan az elindulások az Úr szõlõje irányában, de az örök élet lényegében egy. Azt az egy dénárt kapják meg az utolsó órában érkezettek is, mint a reggel óta kint gürcölõk, akik tizenkétszer annyi ideig viselték az egész nap terhét és azt a hõséget, amely az utolsó órára már jócskán elmúlik. Valószínûleg ezt kapják azok is, akik a nap negyedét, felét vagy háromnegyedét dolgozták végig a szõlõben. A teljesítmény felõl nézve mélyen igazságtalan ez az egalizálás. A reggel érkezettek szemére is vetik ezt a szõlõsgazdának. Õ meg azzal védekezik, hogy nem kaptak kevesebbet a reggel érkezettek, mint amennyiben megalkudtak vele. Ez igaz is. Ha érkezési sorrendben fizetne a vincellér, az elsõk fütyörészve vinnék már hazafelé a dénárjukat, mire az utolsók is megkapják a bérüket. A szõlõ gazdája azonban ragaszkodik a bérfizetésnél a fordított sorrendhez. Nyilván éppen a tanulság levonhatósága érdekében. A példabeszéd teljesen fiktív. Bolond lenne valaki másnap reggel megjelenni a munkaerõpiacon, ha tudja, hogy elég délután odamennie, ennek a gazdának a szõlõjében akkor is megkapja a teljes napi bért. De hát a példabeszéd napja az emberi élet. Másnapja nincs. A lélekvándorlás esélyeirõl Jézus nem beszél. Ha eltelt a nap, jön az esti hazatérés. Mindenkinek az egyetlen, saját hazatérése, egyetlen nagy, véget nem érõ vacsorával. Nem tizenketted, negyed, fél vagy háromnegyed vacsorával! Azokról nem beszél a példabeszéd, akik nem mentek ki a szõlõbe, akik nem találkoztak a gazdával, nem dolgoztak nála, s így munkabért sem kaphattak tõle. Olyanokról sem beszél, akik valamennyit dolgoztak ott, de egy idõ után abbahagyták és mire eljött az este, már nem voltak a szõlõben. Csak olyanokról beszél, akik végig ott dolgoztak, függetlenül attól, hogy mettõl. Ilyeneknek pedig a gazda teljes bért akar fizetni, mert jó (15.). Az emberi szempont azt kívánja, hogy mindenkinek egész vacsora jusson. A gazda pedig ezt a szempontot nézi és ezt ajánlja a szõlõmunkások figyelmébe is. Az irigység, a teljesítménycentrikus jogszerûség szempontjait átlépi, és ennek átlépését szorgalmazza a munkások értékrendjében is. Ez az értékrend nagyon fontos. A példabeszéd keretét az a mondás képezi, hogy "sokan", illetõleg "így" lesznek az utolsók elsõk és az elsõk utolsók. A mennyország ugyanis nagy és egyetlen egész. Sokszorozhatatlan és darabolhatatlan, mint az Isten maga, aki ott egészen a mienk lesz. De ezen az egalitáson belül vannak elsõk és vannak utolsók. Hogy valaki elsõ-e vagy utolsó, az viszonyítás-viszonyulás kérdése. Attól voltak elsõk az elsõk, hogy korábban mentek dolgozni, mint a többiek, és attól lettek utolsók, hogy legkevésbé tudtak örülni annak a dénárnak, amit a gazda mindenkinek kiosztott, kinek a kollektív szerzõdés alapján, kinek csak úgy jóságból. Megfordítva pedig: értelemszerûen az utolsók attól voltak utolsók, hogy a nap elsõ tizenegy órájában nem voltak a szõlõben; és attól lettek elsõk, hogy a legönfeledtebb örömmel fogadták az Úr egyetemes jóságát, legjobban tudtak azonosulni értékrendjével. Így az õ viszonyulásuk a legfelhõtlenebb a többiekhez, jóllehet a legkevesebb idejük volt rá, hogy összemelegedjenek amazokkal. Még valami az idõrõl és az esélyekrõl. Ha rövid az idõ, nehezebb ugyan beletanulni a dologba, de nehezebben szoktak belefáradni is. Ha hosszú az Úr szõlõjében eltöltött idõ, ezalatt könnyebb beletanulni, de belefáradni is. Az utolsók tehát méltán irigyelhetik az elsõket, ha nem is amiatt, hogy már bõven belefáradhattak a szõlõmûvelésbe, de amiatt igen, hogy már mióta ott dolgozhatnak a Gazdánál. Az elsõk azonban legfeljebb az újdonság varázsát irigyelhetik az utolsóktól; azt pedig csak szégyellhetik, ha amiatt irigylik õket, hogy azoknak milyen jó dolguk volt, míg nem kellett az Úr szõlõjében dolgozniuk. Szégyellhetik két okból is. Az egyik az, hogy nem is olyan jó bizonytalannak lenni afelõl, hogy lesz-e vacsorára való nekem és a családomnak, vagy nem lesz. A másik meg az, hogy a szõlõmûvelés csak szebb a piacon ácsorgásnál, különösen egy ilyen Gazdánál!
Szept. 30. - Évközi 26. vasárnap - Mt 21,28-32 - Változunk? Fejlõdünk? Következetesek vagyunk?
Ne csináljunk erényt abból, ami nem az! Hiába szaladgál valaki szorgalmasan különbözõ boltokba, hogy a betegnek ezt meg azt beszerezzen, ha sosem ül ott mellette, amikor épp ágytálat vagy hánytálat kellene adnia, odatennie neki. Ilyenkor a helybenmaradás az erény, az eltávozás pedig hiba. A mai példabeszéd szituációjában pedig pont ellenkezõleg a helybenmaradás a hiba és az az erény, ha a fiú kimegy apja szõlõjébe dolgozni. Más kérdés, hogy ami helyes, az következetes-e egyúttal vagy sem? Négy variáció van: ebbõl kettõ következetes, kettõ nem; kettõ helyes, kettõ helytelen. 1. Következetesen helyes: megígérem a jót és meg is teszem. Erre szeretne Jézus eljuttatni. 2. Következetlenül helytelen: megígérem a jót, de nem teszem meg. Ilyen az elsõ fiú. 3. Következetlenül helyes: megtagadom a jót, de aztán mégis megteszem. Ez a második fiú esete, vagyis a vámosoké és utcanõké (31.32), akik korábban megtagadták a szövetség törvényeihez való igazodást, de az Elõfutár, János prédikációjára bemerítkeztek a Jordánba bûneik bocsánatára (vö. Lk 3,3.12.13.). 4. Következetesen helytelen: megtagadom a jót és nem is teszem meg. Istennek nagyon tetszik a megtérés következetlensége. A megátalkodás következetessége pedig megbilincseli irgalmát. Ez vonatkozik azokra, akik hiába szembesültek Jánossal, hiába látták a vámosok és utcanõk vele való szembesülésének pozitív kikezdéseit, "állhatatosak" maradtak abban, hogy nekik ilyesmikre nincs szükségük, makacsul következetesek a fejlõdésképtelenségben (32). Az én esetem is ez, ha biztos vagyok abban, hogy már semmit nem kell változnom, mert mindent megteszek, amit meg kell tennem. Ennél egy fokkal jobb, ha elismerem, hogy meg kellene mozdulnom, bár utóbb lustaságból vagy gyávaságból, rátartiságból vagy feledékenységbõl mégsem mozdulok. Egy fokkal rosszabb, ha eleve eldöntöttem, hogy nem mozdulok, képmutatásból, hogy békén hagyjanak, mégis úgy beszélek, mintha mozdulni akarnék. Az elõbbi esetnél is jobb azonban, ha vállalni még nem merem ugyan, hogy változni szeretnék, de mihelyt nem figyelnek oda, megpróbálom azért. A Werfel-féle megoldás pedig egészen tiszteletreméltó. Lélekben és írásaiban már egészen keresztény volt, formálisan mégsem keresztelkedett meg egy olyan korban, amelyben izraelita fajtestvéreit üldözni kezdték. Kétségtelen, hogy ez speciális állásfoglalás. Egy krisztustalan, fejetetejére állt korszak présében született. Kevésbé kificamodott körülmények között, kevésbé speciális helyzetben mégis az az ideális, ha valaki felméri, milyen mozdulást kíván tõle az Atya, dönt emellett, magát kompromittálva ki is mondja, s aztán mindent elkövet, hogy az Atyának kedve teljék a szõlõhegyen végzett munkájában, s társai bõségesen részesülhessenek a termésbõl, netán kedvük támadjon vele mozdulni.
Október 7. - Évközi 27. vasárnap Iz 5,1-7; Fil 4,6-9; Mt 21,33-43 - Isten szõlõskertje
Az Isten nem magános unatkozó, nem magános búslakodó, nem is magános élvezkedõ. Az idõ elõtt is létezõ Isten nem Egyed, hanem Közösség. Isten a szeretet boldogságának megélõje és továbbárasztója. Atya-Fiú-Lélek idõtlenül éli a szeretet mindent odaajándékozó boldogságát: a szeretet mennyei Közösségét, a mennyei Isten Országát.
Ez a boldogság olyan nagy, hogy nem lehet elrejteni. Ezt közölni kell. Erre másokat is meg kell tanítani. Az Isten a szeretet boldogságától "felrobban", hogy ezt továbbárassza. Ez a teremtés. A teremtés óceánjában egy parányi szigetecske ez a Föld golyóbis, a rajta élõ emberekkel. Ez az Isten szõlõskertje, ahol az õhozzá hasonló szeretetindítású emberek élnek. Kinek-kinek a szívébe bele van ültetve az Istenéhez hasonló szeretet csírája. A szabadsággal megajándékozott embernek azonban magának kell felismernie ezt az Isten által neki adott hivatást, küldetést, hogy Istent és embertársait szeretve legyen boldoggá.
Mivel sok ember nem szívesen vonul be szíve csendjébe, hanem legtöbbször kifelé fordul a figyelme, így az Istentõl származó ajándékozó, segítõ és szelíd szeretet elkorcsosul benne. Helyette kezei az anyagot markolásszák, egyre többet akar birtokolni, embertársait pedig igyekszik maga alá teperni. Segítõ szolgálat helyett uralkodik rajtuk.
Nem véletlen, hogy Jézus ezt a szõlõskertrõl szóló példabeszédet éppen az õ népének, Izrael országának vezetõihez, hatalmasaihoz intézte: a papi fejedelmekhez és a nép véneihez. Azokhoz, akik a szívükben szóló isteni hangot elhallgattatták, és nem szeretetben és szolgálatban vezették népüket. Azok a példabeszédbeli szolgák, akiket a szõlõskert ura idõrõl idõre elküldött a szõlõskert munkásaihoz, azokat a prófétákat jelképezik, akik az Isten szószólói voltak, hogy a választott nép fiait, vagyis a saját küldetésükre ráébredt embereket fölrázzák az anyagot markolászásból és a mások fölötti hatalmaskodásból.
Az olvasmányban éppen egy ilyen prófétának, az Isten üzenetét szétkiáltó Izaiásnak a szavaiból hallottunk egy részt. Elmondja, hogy az Isten hiába várja, hogy szõlõskertjében megteremjenek a szeretet gyümölcsei. Isten az elnyomottak sírását hallja. Az elnyomók pedig éppen azok a fõpapok, akiknek legjobban kellene tudniuk, hogy milyen szeretetközösséget akar a földön megvalósítani az Isten. Izaiás emberi módon beszél az Istenrõl: megbánta, hogy szõlõskertet telepített. Megbánta, hogy az emberek között is meg akarja valósítani az õ mennyei Isten Országának a mását: a földi Isten Országát.
A próféták sora után, akikkel mindig is elbántak a hatalmasok, noha õk csak a szeretetre tanították Isten népét, végül is Isten saját Fiát küldte el Jézus személyében. Jézus e példabeszédben saját magáról jövendöl. Abban az idõben, amikor e példabeszédet elmondotta, már nagyon világosan látta, hogy mi lesz az õ sorsa. Tudta, hogy elbánnak vele, hogy kivégzik. Tudta, hogy a hatalmasok mindig attól féltek a legjobban, aki uralkodásuk alapjait akarta kihúzni a lábuk alól. Jézus az erõszak helyett szelídségre tanított. Uralkodás helyett szolgálatra. Az erõszakos birtoklás helyett ajándékozásra. Ki is végezték õt.
Úgy látszik, Istennek ez a szõlõskert-elgondolása meghiúsult? Ha mind a követeit, az Isten embereit, mind Fiát, Jézust megölték, van itt még remény? - Isten nem mond le tervérõl csak azért, mert nagyon sokan önzõk, makacsok, erõszakosak. Jézus elkezdte gyûjteni azt a kisded nyájat, akik a világ nagy tülekedésében, pusztulásában-pusztításában ellenpéldát nyújtanak. Ez az a kis mustármag, akikre már a rómaiak rámutattak: Nézzétek, hogyan szeretik egymást!
Ezt a kisded nyájat biztatja Szent Pál apostol, amikor a filippi híveknek továbbítja azt a biztatást, amit nem tudott elhallgattatni benne sem a próféták, sem Jézus meggyilkolása. Arra biztat, hogy akármilyen önzõ is a világ, a filippi hívek ne közellátók, hanem messzelátók legyenek. Mert a megvalósult szeretet, az idejében beszolgáltatott termés olyan nagy dolog, hogy minden bántás elviselését megéri. Sõt, csak ez éri meg, mert ez az egyetlen maradandó. Aki az Isten szõlõskertjét, a földi Isten Országát jól mûveli, aki emberi kapcsolatait szeretetben éli, az már megkezdte az Isten életét, a Szentháromság életét, és a másik világban csak az ilyen ember tud beletartozni az Isten boldogságába.
Október 14. - Évközi 28. vasárnap - Iz 25,6-10; Fil 4,12-14.19-20; Mt 22,1-13 - A királyi menyegzõ
A mai szentmise szövegeinek sok-sok tanításából kiemelünk négyet. Ezekrõl gondolkodunk:
1. Mihez hasonlítsam az Isten Országát?
De sokszor gyötrõdött Jézus, hogyan is mondja el emberi nyelven, a mi nyelvünkön azt a csodálatos más világot, ahonnan közénk jött, s ahová minket is hív. Néha hangosan is kifejezte ezt a belsõ erõlködést: mihez is hasonlítsam az Isten Országát?! - Milyen nehéz érzékeltetni velünk azt, amit még nem tapasztaltunk.
Gondoljátok el, hogyan tud afrikai busman négereknek beszélni a síelés örömeirõl egy Svédországból jött utazó? Mihez hasonlítsa a sízés örömét azok között, akik havat se láttak és síkságon élnek?
Az Úr Jézus rengeteg hasonlattal igyekezett számunkra megközelíthetõvé tenni annak a másik világnak az örömét, ahová érdemes kapaszkodnunk, erõlködnünk, hogy megszerezzük. Leggyakrabban lakomához hasonlította. Abban a palesztínai kultúrában, ahol õ élt, alig lehetett valaki számára nagyobb örömet mondani, mint a lakomát, ahol egymásra találva beszélgethettek, ünnepi falatokat ettek, bort ittak, táncoltak...
Elsõ csodája, a víz borrá változtatása is lakomán történt, és az utolsó vacsora, ahol az Eucharisztiát alapította, szintén lakomának mondható. Az sem véletlen, hogy minden szentmise ennek az utolsó lakomának a megismétlése Jézusra és az õ Országára emlékezve.
Jézus úgy buzdított minket az õ követésére, az õ Útján járásra, hogy jutalmat ígért. Olyan jutalmat, amelynek az öröme már most elkezdõdik bennünk, ha szeretjük egymást, de hogy a kiteljesedõ, az igazi megélése milyen lesz, arról csak hasonlatokkal tudott beszélni.
2. Nem mindenkinek kell a jutalom.
Tudjuk, hogy Jézus a zsidó néppel akarta elkezdeni az egész emberiség egybegyûjtését, szeretetben egymásra találását. A zsidó nemzet egésze nem fogadta el Jézus hívását. Nem mentek utána. Nem utánozták életét: a szeretetet. Õk azok, akik visszautasították a lakoma-meghívást. Miért? A példabeszéd megérteti velünk, hogy földmûveléssel, gazdálkodással, kereskedéssel voltak elfoglalva, vagyis pénzszerzéssel.
Vedd csak észre, hogy itt szembe van állítva egymással a szeretetben egymásra találók boldogsága és a pénzszerzés. Szeretet és pénzszerzés - mindenkinek az életében ütközik egymással. De sokan a pénzszerzést találják munkájuk legnagyobb jutalmának! Közben nem törõdnek embertestvéreik gondjaival, bajaival. Eszükbe se jut az Isten nyújtotta öröm felé kapaszkodni. Sokszor még azokat is bántalmazzák, akik Jézus követésére hívják õket.
3. Isten mindenkit hív.
Az Istent is vissza lehet utasítani. Egy másik helyen Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ha valaki visszautasítja õket, rázzák le a port a lábukról és menjenek tovább. Hívjanak másokat. Összegyûjteni csak azokat lehet, akik lelkesednek, és szabadon vállalkoznak Jézus követésére. Akik készülnek a mennyei lakomára. Akik számára a szeretet fontosabb, mint a pénzszerzés. Akik nem vakoskodó rövidlátók, hanem okos távolbanézõk. Akik nem égbõl pottyant jutalmat várnak, hanem már most próbálgatják az egymást szeretés örömét is, nehézségeit is. Ezek az utcáról behívottak. Akik nem futottak-törtettek annyira, hogy a hívást meg ne hallották volna. Akik még korábbi gonoszságukat is abbahagyták, csakhogy bejussanak a lakomára.
4. Belépés csak az Isten öltözetében.
Az Isten mindent belülrõl lát. Te is megtanultál már belülrõl nézni és belülrõl látni? Õ nem a tested nézi, hanem a lelked, a szellemed. Az benned a halál után is tovább élõ. Tehát annak az öltözete a fontos! Az önzõ ember, a magának élõ, a gyûlölködõ, az erõszakos: ez a sötét ember. A másik emberrel törõdõ, gondoskodó, a másikat megajándékozó, segítõ, benne az Isten tanítását életre segítõ: ez a fénylõ, világos ember. Ha most a világ középpontjába Istent gondoljuk, mint a legteljesebb fényességet, tõle távolodva, kifelé haladva pedig egyre fokozódik a sötétség, akkor már értjük, hogy a sötét lelkû emberek miért kerülnek a külsõ sötétségre, az Istentõl legtávolabbi állapotba, és a menyegzõs ruhába, vagyis az Isten öltözetébe, a szeretet fényességébe öltözöttek miért maradnak benn az isteni lakoma sugár-özönében.
Október 21. - Évközi 29. vasárnap - Iz 45,1.4-6; 1Tessz 1,1-5; Mt 22,15-21 - Csapdaállítás Jézusnak
1. A próféta sorsa, hogy a hatalom elveszejtse.
A zsidó Nagytanácsot, amely egyszerre gyakorolta a vallási és világi fõhatalmat, két párt alkotta: a farizeusok és a szadduceusok pártja. Mindkét párt a názáreti prófétát, Jézust tartotta a legveszedelmesebb fölforgatónak. Folyton bele is kötöttek, de azt tapasztalták, hogy Jézussal nem lehet sikeresen vitázni. Mindig alulmaradtak. Így fogalmazódott meg bennük egyre világosabban, hogy ha érvekkel, vitákkal nem is, de kivégzéssel meg lehet tõle szabadulni.
Mivel nekik nem volt kivégeztetési hatalmuk, ezért legegyszerûbb lenne a helytartóval, Pilátussal kivégeztetni Õt. Igen ám, de ehhez vádanyag kell. Méghozzá olyan vádanyag, ami a helytartó elõtt is bûnnek számít. Olyasmi, amibõl nyilvánvaló, hogy Jézus sérti a Római Birodalom érdekeit. Bár õk vallási törvények "áthágása" miatt haragusznak rá - pl. azért, mert a szeretet cselekedeteit fontosabbnak tartja, mint a szombatnapi nyugalom megtartását -, a helytartó elõtt ezek a kifogások nem használhatók.
Olyan tragikusnak érezzük, hogy mikor végre közénk jön az Isten, hogy elmondja, mi az igazság, akkor ezek a népvezetõk: fõpapok és a vallás hittudósai, nem az igazságot keresik, hanem csak azt, hogy beleköthessenek Jézusba és elveszejtsék.
2. Csapdaállítás
A farizeusok mindenáron el akarják veszejteni Jézust, annyira, hogy semmitõl se riadnak vissza. Noha õk a Nagytanácson belül a Római Birodalom legádázabb elvi ellenfelei, ha Jézus elveszejtésérõl van szó, akkor egyszerre a Birodalom érdekeinek szemforgató védelmezõivé válnak. Ugyancsak szemrebbenés nélkül összefognak politikai ellenfeleikkel, a Heródes-pártiakkal, akik Róma barátai voltak.
Ez a rövid lélegzetû érdekszövetség ravasz kérdést eszel ki. Azért nevezhetjük csapdának, mert akár igennel, akár nemmel válaszol rá, az mindenképpen Jézusnak rossz. Ha nemet mondana, akkor a besúgók azonnal jelentik, hogy Róma ellen izgat. Ha igent mond az adófizetésre, akkor pedig a széles tömegek elõtt válik gyûlöletessé, aminek a hatalmasok nagyon örültek volna.
3. Csapdakivédés
Jézus válasza hallatlanul ügyes. Ismét áthúzta fondorlatos számításaikat. Felelete egyik vád alátámasztására sem elegendõ. Noha mondja, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, de azt nem mondja meg, hogy mi a császáré, mit van joga követelni. Azt viszont három éven keresztül állandóan mondotta, hogy mi az Istené, és mit kíván tõlünk. Istené az egész ember. Istené az oszthatatlan, teljes szív, amely az ellenséget is szereti. Mivel azt is mondotta, hogy nem lehet két úrnak szolgálni, ezért nyilvánvaló, hogy Istennek akkor is meg kell adni, ami az Övé, ha közben a császár következetesen mondja, hogy tegyük azt, amire Isten azt mondja, hogy nem szabad, mint pl. ölni.
A Jézus tanításában oly sokszor szereplõ vagy-vagy, világosság-sötétség, a teljes szív, az egy kincs - itt kapnak igazi értelmet. Itt értjük meg azt a kijelentését is, hogy "ti keressétek elsõsorban Isten Országát!" Tehát Isten az elsõ helyen és mindenekfelett. Természetesen a császár felett is. Nem lehet Istent egyértelmûen, tiszta és teljes szívvel szeretni, ha közben a császár Isten-ellenes parancsainak is engedelmeskedni akarunk.
Elámulunk, mennyire tudott vigyázni ilyen csapdák esetén szavaira. Igen, megfontoltan kellett beszélnie, de sose annyira, hogy elködösítette volna a világos elveket, vagy be ne olvasott volna az álnok módon vallásoskodóknak.
Ugyanakkor szomorúan állapítjuk meg, hogy a farizeusokat nem Jézus válaszának mondanivalója érdekelte. Szó sincs arról, hogy elgondolkoztak volna felette. Csupán vereségüket konstatálták.
4. Mi volt köztudott Jézusról?
A csapdaállítás és -kivédés izgalmas sodrában elkerüli figyelmünket egy fontos szempont. Jézus erkölcsi nagyhatalom. Olyan jellemóriás, akire nemcsak követõi, de ellenfelei is kénytelenek feltekinteni. Bár csalárdul és behízelgõ szándékkal mondják, mégis négy olyan jelentõs megállapítást tesznek róla, amely köztudott volt, tehát a közvélemény álláspontját fogalmazta meg.
1. Jézus az igazságot mondja.
2. Jézus az Isten útját tanítja.
3. Jézus egyedül az igazsághoz igazodik.
4. Jézust nem vezetik emberi tekintetek, érdekek.
Most az igazságszeretõ Jézusban ismét tükörbe nézhetünk. Erre a meg nem alkuvó igazságkeresésre máskor is buzdított: Az igazság megszabadít titeket - mondotta.
Bizony, szégyenkezve gondolunk sokszor megalkuvó életvitelünkre. Hányszor játszottunk diplomatát, hányszor mondtuk, hogy az igazságot nem lehet ilyen meredeken képviselni, ilyen nyíltan kimondani - és ilyenkor mindig az igazság lett a halott. Jézus világos parancsait kikerültük merõ emberi okoskodással. Csak nem kívánhatja, hogy ne érvényesüljek!? Csak nem kívánhatja, hogy meg ne gazdagodjam!?" Így aztán nem csoda, ha sem Isten, sem az emberek nem tudnak bennünk igazi nagyságot felfedezni. Bezzeg Jézusban felfedezték, meglátták! Errõl volt közismert. Mindig az Isten akaratát kereste, sose az emberekét. Ezért lehetett jel, amelynek ellene mondottak.
Október 28. - Évközi 30. vasárnap - Kiv 22,20-26; 1Tessz 1,5-10; Mt 22,34-40 - A fõparancs
A mai evangéliumrészlet elsõ mondata elmondja, hogy egy farizeus törvénytudó tette próbára, vagyis kísértette Jézust. Mai nyelven a törvénytudó annyit jelent, mint hittudós, teológus. Lám csak! Egy pillanatra le nem szállnak Jézusról. Nem tudták elviselni, hogy valaki nem az õ iskolájukat járta ki, nem tõlük kapott megbízást a tanításra. Folyton belekötnek, csapdát állítanak neki. Állandóan vizsgáztatják õt hittudományból. Azok szoktak így tenni, akik nagyon meg vannak gyõzõdve arról, hogy az igazságot csak õk birtokolják. Mintha más rá se találhatna az igazságra. Az a Jézus azonban, akit õk csak egy názáreti jöttmentnek, egy falusi, mûveletlen embernek véltek, újra és újra elállítja lélegzetüket. A részleteket is jobban ismeri, mint õk, az összefüggéseket pedig még inkább látja és érti.
Most is egy nagy összefüggésre kérdeztek rá. Talán a legnagyobbra: Miben foglalható össze az Isten kinyilatkoztatásának az egésze?
Mivel az akkor használt Szentírás két nagy részre oszlott: Mózes törvénykönyveire és a próféták írásaira, így aki a föltett kérdésre válaszolni akart, annak mindegyiket kellett ismernie. Nemcsak a szövegét, hanem fõleg a szellemét, a lényegét.
Jézus kapásból és fejbõl idéz egyszerre két mózesi könyvbõl. Az ötödikbõl az istenszeretet parancsát, a negyedikbõl pedig az emberszeretetét.
Vegyük csak észre, hogy már ezzel a módszeres összeválogatással is tanítani akar. Valahogy így: õseink még külön beszéltek istenszeretetrõl és más alkalommal az emberszeretetrõl. Én pedig arra tanítalak titeket, hogy a kettõt nem szabad elválasztani egymástól. Nem elég az Isten-szeretet szívbeli érzülete, az "Uram, Uram" mondogatása, mert abból még nagy önámítás jöhetne elõ. Az istenszeretet meglétét az embertárs szeretése révén kell megmutatni. Nem egy világ feletti, nem egy csillagok fölé képzelt Istent kell szeretnünk, hanem azt az Istent, aki bennünk is, embertársainkban is benne él. Ha tényleg szereted az Istent, akkor szeresd õt embertársaidban! Ezzel záródik a szeretet áramköre. Az Isten szeret téged, te pedig az embertársadon keresztül visszaszereted õt.
Jézus feleletének utolsó mondata külön is nyomatékozza, hogy amit õ mondott, abban foglalható össze az egész Szentírás tanítása.
Ez most minket is megdöbbent. Istenem, hány ágra bomlott szét a történelem folyamán az egy Istennek egyetlen tanítása! Még akik Jézus követõinek tartják magukat, azok is több száz vallásra, felekezetre oszlanak. Ráadásul egymás felé ellenségesen fordulnak. Ezzel bizonyítják, hogy sem Istent, sem Isten tanítását, sem embertársukat nem szeretik, hanem csak a maguk külön igazát védik. Pedig - látjátok - Jézus szerint milyen kevés elegendõ ahhoz, hogy az Isten tanításának a lényegét összefoglaljuk. Csak ezt az egyetlen, kettõs fõparancsot kellene nagyon komolyan vennünk és hitünk életében megvalósítanunk, s akkor az egyes vallások, felekezetek nem egymás ellen intrikálnának, hanem egy Jézus által is akart nagy ökumenizmusban találhatnának egymásra.
A hitetlenek számára talán a legnagyobb botrány az Istenben hívõk veszekedése. S ugyan min veszekednek? Rendszerint olyan részleteken, amelyek szépen megférnének egymás mellett, ha ezt a Jézus által legfontosabbnak tartott parancsot megtartanák.
Ezen a mai evangélium részleten keresztül megsejtettünk egy nagy és átfogó jézusi koncepciót: Hogy az egész emberiség egy legyen, hogy Isten földi Országa, az Egyház világméretekben látható és megtapasztalható legyen, ahhoz nagyon kevés dologban kellene egyetértenünk. A fõparancsban.
|