Földközelben
A falvak növekvõ jelentõsége

Az ipari forradalmat megelõzõen az emberiség 90 százaléka falvakban, méghozzá kicsi falvakban élt, a társadalom, annak gazdasága alapvetõen a falura épült. Ez a politikai hatalomra és a városok polgárságára koncentrálódó történelemszemlélet miatt nem vált általánosan ismertté.
Az ipari forradalom, a gyáripari tömegtermelés hozott a falu és város jelentõsége tekintetében fordulatot. A tõkés társadalom és annak gazdasága alapvetõen városi lett. A viharos urbanizációt látva általánossá vált a nézet: a falvak kora lejárt, lassan az egész világ a városok hálózatává válik. E század során a világ fejlett negyedében a lényegében stagnáló népesség ellenére a városi la-kosság megtöbbszörözõdött, a falusi pedig harmadára csökkent. Ennél is vészesebb jelzésnek bizonyult a falvak elöregedése, az ott élõ lakosság viszonylagos elmaradása, mind a képzettség, mind a jövedelem és fõleg az infrastruktúrával ellátottság tekintetében. Ilyen viszonyok közepette a falvak és az ott élõk sorsa a politika részérõl egyre kevesebb társadalmi, politikai és gazdasági támogatásra talált. A falvak ügye kívülrõl csak a városba elszármazottakban még élõ falu-szeretetre számíthatott.
Az ezredfordulóra azonban egyre több jele mutatkozik annak, hogy a jövõ társadalmában újra nagy lesz a falvak jelentõsége. Mielõtt ezt részletezném, újrafogalmazom a falu fogalmát: Falu az a kis társadalmi közösség, amelyben mindenki mindenkit minden oldaláról ismer. Mi, akik falvakban nõttünk fel, tudjuk, hogy a falu ilyen. Miért van már a jelenben és lesz egyre inkább a jövõben ilyen településformára szükség? A bizonyítást kissé messzebbrõl kell kezdenem.

Tudás és erkölcs

A jelen és a belátható jövõ fejlett társadalmában nem a tõke, hanem a tudás, az erkölcs és a természetes környezet lesz a legszûkebb keresztmetszet. Ezért a társadalom e három igény minél magasabb szintû kielégítésére fog koncentrálni. A jövõ társadalma nem a tõke, nem a pénz, hanem e három hiányának a megszüntetése körül fog forogni.
Azt már a múlt századból itt felejtett közgazdaságtan is elismeri, hogy a társadalmi fejlõdés legszûkebb keresztmetszete ma már a szellemi tõke, vagyis a tudás. Csak annak a társadalomnak van jövõje, amelyik nagyobb gondot fordít az oktatásra, a társadalom bármely rétegében született tehetségek kibontakoztatására, mint a külföldi tõke becsalogatására és a pénzügyi egyensúlyra.
Az erkölcs és a természetes környezet alapvetõ fontosságát azonban még nem ismerték fel a közgazdászok. Ezért ezt röviden bizonyítanom kell.
Miért vált alapvetõ társadalmi igénnyé az erkölcs?
Nem azért, mert minden, a kapitalizmust megelõzõ társadalomban is az volt, hanem azért, mert az erkölcs ereje egyre nagyobb gazdasági elõnyt, hiánya, gyengesége egyre nagyobb hátrányt jelent a nemzetközi versenyben. Röviden fogalmazva: Az erkölcsök megromlása elviselhetetlenül drága lett és még drágább lesz.
Ma minden fejlett tõkés országban sokszorta több költséggel jár az erkölcsök megromlása, mint az erõs hadsereg vagy a jó oktatás. Az Egyesült Államokban a költségvetés és a lakosság a nemzeti jövedelem mintegy hat százalékát költi a bûnözés elleni védekezésre, mégis ennél is több kárt okoz a bûnözés és a deviancia. A latin-amerikai országokban a bûnözés elleni védekezés a nemzeti jövedelem 12-16 százalékát emészti fel, mégis katasztrofális a közbiztonság. Nemcsak a keletkezõ kár nagy, hanem elveszett a lakosság biztonságérzete is, az emberek állandó veszélyérzetben élnek. Különösen a gazdagok. Kénytelenek külön, szinte izolált társadalomban élni. Elkerített, õrzött körzetekben laknak, gyermekeik külön iskolába járnak, a világban csak testõrök kíséretében mernek mozogni, pedig ez sem jelent feltétlen garanciát. Az ottani állapotokra jellemzõ, hogy hétszer annyi fegyveres testõrük és vagyonõrük van, mint katonájuk. Tegyük hozzá, hogy az elõbbieket fizetik meg jobban, azoknak kényelmesebb a szolgálatuk, és azokból kerülnek ki a szervezett bûnözés legtapasztaltabb tagjai is.
Nem ismerem a magyar adatokat, de nálunk is jelentõssé vált az az összeg, amit a magánszféra a bûnözés elleni védekezésre költ. Nálunk is a testõrök és a vagyonõrök a legdinamikusabban növekvõ foglalkoztatási ág képviselõi, nálunk is õk vannak jobban megfizetve, mint a rend állami õrei, nálunk sem az erkölcs és az ambíciók melegágya az ilyen szolgálat. Hozzáteszem, hogy becs-léseim szerint a rendszerváltás óta megromlott közbiztonság nemcsak a lakosság közérzetét rontotta és rontja, hanem sokba is kerül. Sokszorta többet költenek az emberek lakatra, láncra, biztonsági berendezésekre, kerítésekre, kutyákra. Sokszorta drágább lett a lopás elleni biztosítás, különösen a drága gépkocsiké. Sok vidéken a hétvégi házakat télre kiürítve és nyitott ajtóval kell otthagyni, mert így kisebb az elkerülhetetlen kár. A lakosság ma már jövedelmének 4-5 százalékát költi a bûnözés elleni védekezésre, azaz sokkal többet, mint amennyibe az államnak a rendõrség kerül. Ráadásul ezeket a költségeket mint fogyasztást, mint életszínvonalunk emelkedését mutatják ki.
Ez a helyzet nem javulni, hanem romlani fog, hacsak

• nem csökken a tartós munkanélküliség, különösen a pályakezdõ fiataloké,
• nem mérséklõdik a gazdagok és a szegények közötti arány,
• nem oldjuk meg a cigányság foglalkoztatását.

De mindez együtt sem jelent hosszú távon megoldást, ha nem számoljuk fel a házgyári lakótelepeket, ha nem költözhet a lakosság többsége kertes házba, kisebb településekbe. A nagyvárosi, sok lakásos bérházakban folyó élet ugyanis eleve nem alkalmas az erkölcsök megõrzésére. Ez egyszerûen nem egészséges életforma. Az ilyen lakosság addig erkölcsös, ameddig a kis településekrõl magával hozott erkölcse nem hal el. Ez pedig nem tart tovább két-három generációnál.
Hol születik és hol marad tartós az erkölcs? Az olyan kis közösségekben, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol nem nagy a lakosok mobilitása. Ennek klasszikus példája a kis falu. Az emberi civilizáció kezdete óta a kis települések szállították a társadalmat fenntartó erkölcsöket a városok számára. Naivság volna ugyan azt feltételezni, hogy régi formájában visszaállhat a kis falvaknak ez a társadalom-fenntartó szerepe. De a technika eddig elképzelhetetlen eszközöket kínált és fog kínálni a falusi élet versenyképessége számára. A gépkocsi, a telefon, a fax, a számítógép, a televízió megkönnyíti a kis falvak közösségeiben is az értelmiségi létet.
Mégis más fogja jelenteni a tömeges megoldást: a kertvárosi, családi házakban élt élet. Ez már a század közepe óta elemi erõvel folyik a nagyon gyér társadalmi támogatás ellenére. Az emberek hajlandók jövedelmük és idejük jelentõs hányadát feláldozni annak érdekében, hogy kertes házakban lakhassanak.
A nagypolitika máig nem hajlandó tudomásul venni, hogy a belvárosi életforma nemcsak a bûnözés melegágya, hanem a kisebb gazdasági teljesítményé is. Már a 60-as években, a házgyári õrület hõskorában is bebizonyosodott, hogy a kertes házban lakó bányászok jóval több szenet termelnek, kevésbé lesznek alkoholisták, tovább élnek, ritkábban esik szét a családjuk.

A gólyafészek értéke

Már az elõzõkben utaltunk arra, hogy a modern ember elõbb érzékelte a természeti környezet hiányát, mintsem a társadalomtudományok vagy a politika tudomást vett volna róla. A lakosság tehetõsebb rétege óriási áldozatokat hozott annak érdekében, hogy maga köré természetes környezetet, füvet, fát, bokrot, virágot varázsolhasson. Ezt jelezték a tények:

• A lakosság tehetõs része nagyon gyorsan a kertvárosokba menekült a belvárosokból. A kiürülõ belvárosi lakónegyedeket a társadalom elesettebb és erkölcsileg legkevésbé erõs elemei szállták meg, ahol lezüllésük ezután felgyorsult, tragikus méretûvé vált. Ezt a deformációt az csökkentette, ahogy a régi városmagok a szolgáltató intézmények irodáinak adtak helyet. A belvárosok egyre kevésbé lakóhelyek, egyre inkább munkahelyek lesznek. A bürokráciáknak ugyanis nincs közvetlen igényük a természeti környezetre.

Ma a lakás célú telkek ára azonos távolság és infrastruktúra esetén hatványozottan a természeti környezet milyenségétõl függ.

• A városi lakosság korábban elképzelhetetlen összeget költ jövedelmébõl arra és vállal munkát annak érdekében, hogy nyaralója, hétvégi háza legyen. A 80-as években végzett felméréseim szerint a kormányzat iparosító és házgyári mániájának tetõfokán a legnagyobb felhalmozás a kertes és a hétvégi házakban, valamint a nyaralókban valósult meg.
• Minél gazdagabb egy ország, a lakosság annál többet költ olyan turizmusra, amely egyúttal természeti környezetet is jelent. Annak érdekében, hogy a természetes vizeket, az erdõket élvezhessék, a városi emberek tízszer annyi költséget vállalnak magukra, mint amennyit kenyérre költenek. Tegyük hozzá:

Korunkban a turizmus sokszorta több pénzt vándoroltat a gazdag országokból a szegényebbek felé, mint amennyit a tõkepiactól elvárhatunk.
Korunkban a gazdag város sokkal több pénzt visz a falvak felé, mint amennyit a kormányzatok adnak.
Mindebbõl mit kellene levonniuk a falusi közösségek vezetõinek? A jövõ egyre kevesebb kenyeret és húst igényel a falvaktól ahhoz képest, mint amennyit hajlandó lesz áldozni annak érdekében, hogy természeti környezetüket élvezhesse. A városi gazdag emberek nem azért fognak a falvakba látogatni, mert ott olcsóbb a szállás, a koszt, hanem azért, mert találkozhatnak az elõzõ generációik életformájával, szokásaival, ünnepeivel, élvezhetik a természetközeli életet, az évszázados falusi ételeket, kimehetnek gombát, virágot szedni, vadállatokat, madarakat és bogarakat látni.
A napokban fiatal közgazdászoknak mondtam: Az lesz a jó közgazdász - most hozzáteszem: faluvezetõ -, aki belátja, hogy azt a szobát lehet kétszeres áron kiadni, amelyik felett a kéményen gólya fészkel.
Abban a piaci versenyben, amelyben a város magasabb technikát és hamburgert kínál, a falu pedig rétest és gólyafészket, a falu fog gyõzni.

Százezer fóliasátrat

A jelenkor elõször ad lehetõséget arra, hogy a társadalom leszakadó rétegein érdemben lehessen segíteni. Korábban az anyagi boldoguláshoz vagyonra volt szükség. Gyermekkorom falujában csak annak a megélhetése volt biztosítható, akinek jutott a földbõl. Márpedig annak a nagysága adott volt. Ezért valaki csak mások rovására lehetett gazdagabb, élhetett viszonylagos biztonságban. Ma kisebb területen is meg lehet gazdagodni, és a nagy terület sem jelent biztos jövedelmet. Fél hektárnyi fóliázott földön a virág- és a zöldségtermelésbõl sokkal többen meggazdagodtak, mint száz hektáron búzát és kukoricát termelve. Mikor fogja ezt észrevenni a kormányzat?
Ma a falusi lakosság a Duna-Tisza közti, korábban semmit érõ homokon meggazdagodik, a legjobb földeken pedig elszegényedés folyik. Pedig a fóliázásra nem a kormányok hívták fel a figyelmet, ehhez nem a bankok adtak hitelt, a tudósok tanácsot, hanem spontán kezdett hozzá a nép, és ért el világra szóló eredményeket.
De nem minden homokon virágzik a fóliázás. A szabolcsi és a somogyi homokon még nem ébredtek fel. Pedig Somogy közelebb van a Balatonhoz, ahol volna nyáron vásárlóerõ, Szabolcs pedig az éhes Ukrajna közelében adhatná el a zöldséget. Mi lenne, ha felülrõl segítenék az ébredést?
Javaslatom: a kormányzat gyártasson több tízezer, mintegy 100 négyzetméteres fóliaházat, és bocsássa a fóliázásra vállalkozó parasztok rendelkezésére olyan hitelbõl, amit elengednek annak, aki két éven át üzemelteti.
Minden ilyen fóliaház alkalmas arra, hogy jelentõsen javítsa a család élelmezését, kiadásait csökkentse, sõt bevételeit is gyarapítsa.
A legnagyobb igénybevételre a szabolcsi homokon lehet számítani. E terület azért is kedvezõ az ilyen akció számára, mert az ukrán szomszédság igen nagy és alacsony minõségi igényt támasztó fogyasztói piacot jelent. Az eddigi tapasztalatok szerint pár évi gyakorlat elegendõ arra, hogy a térség lakossága beletanuljon a fóliázásba.

Az akció elõnyei:

1. Az ország leginkább elmaradott térségét segíti.
2. Az érintett térségben a munkaerõ-kapacitás kihasználása alacsony szintû.
3. Feljavítaná a táplálkozási kultúrát, ami éppen ott alacsony.
4. Emelné a térség alacsony agrárkultúráját.
5. Fokozatosan megalapozná helyzetünket Európa legnagyobb zöldség- és gyümölcspiacán.
6. Elképzelhetõen a legolcsóbb munkahelyteremtõ akció lenne.
7. Költségei meg sem közelítenék azt, amibe a Postabank reménytelen helyzetének a meghosszabbítására áldozott a kormányzat.

Kopátsy Sándor
Az Ökotáj címû folyóiratból