"Te még csak hétéves vagy", mondta apám, "de még ha tízszer ennyit élsz is, akkor is ez marad földi életed leghosszabb idõszaka. Bármi történjék is ezentúl, e világi létednek legalább kétharmadát már leélted..."
Az utcák kihaltak voltak. A szürke fényben hatalmasnak és felismerhetetlennek tûnt a Pendule keresztezõdése. Mintha ennek az egész városnak köze sem lett volna azokhoz a képekhez, melyek bennünk éltek róla. Látszólag véget ért valami, ami többé már nem kezdõdhet újra. Joseffel voltam és apám a nyakában vitt. Kezével a bokámat fogta, hasam a kalapja karimájához nyomódott. Egyikünk se beszélt, s én boldog voltam, mert így jobban élvezhettem ezt a lovaglást apám nyakában, az elsõt és utolsót életemben. És amikor ma ezt írom, pontosan emlékszem, hogy miközben élvezettel és diadalmas örömmel ültem apám nyakában, már akkor átjárta lelkemet a bizonyosság, hogy soha többé nem élek meg ilyen pillanatot.
Átmentünk a hídon, és apám nekivágott egy kõlépcsõnek, amely évszázados házak között kanyargott fölfelé, és a domboldali kis parkhoz vezetett.
"Éppen jókor!", mondta apám a láthatár egy pontjára mutatva.
Más csodálkozna, hogy ezen megütõdtem, de egészen fölkavart a gondolat, hogy a nap mindjárt ott kel majd föl, amerre a legjobban ellátni...
Már ez is megrendített, de egyszersmind olyan pillanata volt életemnek, amikor a puszta tény, hogy létezem és magam körül érzem a világot, bensõm legmélyét kavarta föl. Mert apám még soha ilyen közel nem került hozzám.
Egyszerre nem az a kiszámíthatatlan, meghökkentõ és félelmetes valaki volt többé. Nem volt már az a tilalomfaállító, sem az az összeráncolt szemöldökû, kifürkészhetetlen igazságosztó. Bár szokásos, tekintélyt parancsoló nemezkalapját hordta most is, de hordozott engem is, és a kalap immár nem keltett félelmet bennem.
Apám - egészen egyszerûen - apám lett. Következésképp én is az õ apja lettem - ez villámcsapásként hasított belém, - és következésképp én õ voltam és megértettem õt, és megértettük egymást, és különben sem volt már mit megérteni: minden tiszta volt és tökéletes.
Az volt õ akkor, aki én már voltam, és aki bensõmben valahol mindig is leszek; én meg az voltam, aki valaha õ volt, s akik már mindig is ezek maradunk: õ és én. Apám a nyakában tartott. Én apámat tartottam a térdeim között. Kezével a bokámba kapaszkodott, és nem lehetett, hogy meghaljon. A fiát feje fölé emelõ apát, az apját magához húzó fiút, egyiküket sem nyelhette el a föld mélye, ahová csak azok hullnak, akiket senki se tart.
Abban a pillanatban persze nem gondoltam semmi effélét. Csak azt tudtam, hogy én is a magam helyén vagyok, õ is a maga helyén van, és boldogok vagyunk. És tudtam még valamit: amíg apám tart engem és amíg én tartom apámat, semmi baj nem érhet bennünket, sem a barátomat, sem a hozzánk tartozókat, s egyetlen igaz embert sem a föld kerekén, sem azokat, akik a hajnali friss fényességben nézik a földet, és nem szégyellik szépnek találni.
Pedig apám mindjárt letesz; mindjárt el kell engednem apámat. Szomorú és képtelen dolog volt ez. És elkerülhetetlen. És ezt is tudtam. Azt is tudtam, mit kellene tenni, hogy ne így legyen. Tudtam, hogy nem fogjuk megtenni. Tudtam, hogy mindenki megteheti, és hogy soha senki nem teszi meg.
A csönd közöttünk igen sokáig tartott. Apám s barátom arcára fénylõ álarcot varázsolt a nap. Elvakított. Elkápráztatott. És rettenetesen féltem, amiért apám mindjárt megválik tõlem.
De elõbb még így szólt:
"Legutóbb, amikor itt jártam, anyáddal voltam itt - Andrej édesanyjával, Monsieur Josef. Nem sokkal lehettünk többek húszévesnél, még össze sem házasodtunk. Egy egész éjszakán át tartó bálról jöttünk, és bátyja, aki katona volt, lépést sem tágított mellõlünk, érthetõ, ugye, mire gondolok. E mögé a három nagy nyírfa mögé ment szükségét elvégezni.
De ha azt hitte, hogy csókolódzni fogunk, elszámította magát. Csak annyit suttogtam feleségemnek, akarom mondani, leendõ feleségemnek: Nathalie, ha majd együtt élünk, gyakran visszatérünk ide, ha beleegyezik. És elmosolyodott, ami azt jelentette: Akár minden reggel, ha úgy akarja. És lám, elõször jövök ide vissza. Milyen bolond is az ember!"
Megköszörülte a torkát. Nem sírhatta el magát Josef és énelõttem. Tudtam, mi történik mindjárt, s hogy az valami igazán szörnyû lesz, de beletörõdtem.
Apám eleresztette bokámat, megfogott a derekamnál engem, vézna kisfiát, lehajtotta fejét, megemelt s letett maga elé a gyepre. E mûvelet közben egyik lábammal levertem kalapját, amely a földre gurult. De még mielõtt fölvehettem volna, õ lehajolt, s le sem porolva visszatette a fejére. Amikor újra megszólalt, már egészen más volt a hangja.
"Gyerünk", mondta, "haza kell érnünk, mielõtt megjön az asztalos."
Míg kifelé igyekeztünk, többen jöttek befelé a park kapuján. Köztük egy fiatal lány, könnyû fehér ruhában, meg egy fiatalember, ceruzavonásnyi bajusszal. Csákós huszár követte õket, kardja vége a kavicsos ösvényt súrolta, én pedig együgyûen ezt gondoltam: "Ez itt apám és anyám, éppen a bálról jönnek, és nemsokára összeházasodnak." Ekkor már nemcsak apám, de e reggel izzó szépsége is messzire került, kívül rekedt egy bûvös körön, amelynek középpontjában én voltam, ahol nem volt más, csak a múlt iránti sóvárgás. Apám lehajtott fejjel nagyokat lépett. Pillantásom találkozott Joseféval, aki tíz évvel idõsebb volt nálam, és az õ tekintetében is bizonyságát láttam annak, hogy végérvényesen leszálltam apám nyakából. S így a világ nyakába sem adatik meg még egyszer felkapaszkodnom.
Az asztalos még nem volt ott, de apám még néhány percre egyedül akart maradni anyámmal. Mi Joseffel az udvaron vártunk, semmit sem tudtunk mondani egymásak. S mégis e várakozás roppant csöndje alatt szüntelenül beszéltünk egymáshoz. Valójában e néma párbeszéd volt életünk legkomolyabb beszélgetése, holott csak ezt ismételgettük: létünkben és ami körülveszi, minden borzasztóan fontos, semmi sem elhanyagolható, egyetlen szó, s hiánya sem, egyetlen mozdulat, s egy mozdulat hiánya sem, semmi, amit érzékelünk, bármily parányi is. Mert van szeretet. Mert van boldogság. Mindkettõ a maga teljességében létezik. És folytonosan. Ami töredékes és csak ideig-óráig tartó, az a megszerzésükre irányuló vágyunk.
Soha nem felejtettem el ezt a leckét. Hogy a gyakorlatban hasznosítottam-e? Az más lapra tartozik...
Megjött az asztalos. Igen lelkiismeretesen mértéket vett, s még aznap este készen lett a koporsó. Másnap temették anyámat. A környékrõl majdnem mindenki ott volt. A jelenlévõk úgy találták, hogy minden annak rendje és módja szerint zajlott, egyszerûen, illendõen. A részvétnyilvánítások mellett számos dicsérõ szót is kapott apám. Én ugyancsak, mert a szertartás alatt visszatartottam könnyeimet. De visszatartottam-e én valamit is?

Tizenkét évvel késõbb apámra került a sor, hogy elhagyjon minket, s ez megintcsak egyszerûen és gördülékenyen ment. Ulánus uniformisom Josef szerint nagy hatást keltett, s engem látva sokan nyilatkoztak úgy, hogy a háborút nem veszíthetjük el. Valójában senki sem nyerte meg, de a halottak minden bizonnyal elvesztették, s a számuk ezúttal milliókra rúgott.
Én viszont életben voltam. Meg kellett ismernem a szeretetet és a boldogságot. Töredékében és csak ideig-óráig, de kevesen vannak, akik akár ennyit is elmondhatnának magukról.
Nagyszerû szerelmes akartam lenni. Úgy álmodoztam, mint a korombeli fiatalemberek. Óvatos voltam és nagyon félénk, s a szerelem valahogy rendben jött. A megengedett keretek között, és feleségem csak örülhetett, hogy olyan tapintatos vagyok, és a gyerek érkezése nemcsak rendezett, de egyszerû és illendõ volt, mint a temetések, amelyeken részt vettem. Ilyen volt hát az általam megismert szerelem, sokan még csak elképzelni sem tudják.
És a boldogság? - kérdezhetnénk. Egy nap esett az esõ az udvaron, ugyanott, ahol annak idején várakoztunk Joseffel, és némán beszélgettünk. Sötétedés óta esett, és most reggel volt. Az udvar pocsolyává változott; a város fölötti kis parkba egyszer sem tértem vissza. Ott voltam hát az udvaron az esõben, és nem vártam semmit. Egyszer csak a fiam jelent meg a ház küszöbén.
Nálam jóval magasabb volt. Egyenesebben tartotta magát, és nagyon sápadt volt az arca, mivel egész éjszaka virrasztott.
"Apám", kérdezte, "mit csinál itt?"
Amolyan hivatalos orvosi hangon szólt, mégse feledtem, hogy õ a fiam.
"Andrej", mondtam neki, "biztosan nagyon fáradt vagy." Kilépett öreg tornácunk fedele alól, s a mocsárrá vált udvaron keresztül jött felém az esõben.
"Apám", mondta, "menjünk be! Kérem!"
Figyelmesen néztem a fiamat.
"Andrej", mondtam, "te soha semmit se kértél tõlem. Se amikor egész kicsi voltál, se késõbb. Te soha semmit se kértél az apádtól."
A fiamnak egy arcizma se rándult, s akárha napon állna, úgy hagyta, hogy végigcsorogjon rajta az esõ. "Mindenem megvolt, ami kellett", mondta a fiam személytelen hangon. "Mindenem, amit csak kívántam. Mit kérhettem volna még?"
Rámosolyogtam. Atyai mosollyal. "Kérhetted volna éppen a holdat is", válaszoltam nem minden csúfondárosság nélkül, "bár azzal úgysem szolgálhattam volna."
"Tudtam", mondta a fiam. "Felfogtam én az ilyen dolgokat."
Ezen azt kellett érteni, hogy máskülönben soha nem sikerült volna orvosi vizsgáit letennie. Õelõtte egyetlen gyerek se lett orvos a szomszédságunkból, mégcsak helyettes ápoló sem a beteggondozóban.
"Azért", mondtam, "kérhetted volna, hogy lovacskázzunk."
"Lovacska?"
Noha végigcsorgott arcán az esõ, a fiam nagy szemeket meresztett.
"Lovacska?"
"Az összes szomszéd gyerek lovacskázott az apjával", mondtam. "Josef keresztapád fiai majdnem minden vasárnap lovacskáztak az apjukkal."
"Lovacska?", kérdezte megint elképedve.
A víz az orráról a szájába folyt, és keménygallérja siralmas látványt nyújtott. "Nem ismered ezt a játékot?", erõsködtem újra. "Az apa négylábra ereszkedik, a gyereke meg a hátára ül. Gyí-paci!"
"Gyí-paci?", ismételte a fiam rekedten."
"Én letérdelek, így. Te meg most felülsz rám. Ha akarod, kapaszkodj a kabátomba!"
Amikor derekamon éreztem a fiam súlyát, nekiindultam. Süppedõs volt a föld, néhol csuklóig mélyedt bele a kezem, és a fiam olyan mereven ült, hogy bizony nehéz volt elõrehaladnom. De összeszorítottam a fogamat, és sikerült egy teljes kört megtennem udvarunkon, a kétszeres erõvel zuhogó esõben.
Ezen a napon boldog voltam, és amikor jött az asztalos, csöndben ittunk hárman együtt, õ, a fiam és jómagam.

Fordította: Kovács Etelka