Egy szép májusi napon, miközben a kertünkben tanultam a leckét, egyszerre csak sírást hallottam. A sírás az utca felõl hallatszott, és könnyû volt megállapítanom, hogy Ugri Bugri, az öcskösöm zokog. Nem is a hangjáról ismertem rá, hanem arról a keserves fájdalomról, amellyel csakis Ugri Bugri szokott sírni. Hallottam én már sok gyereksírást akkoriban, azóta is, de olyan sírást, amilyen Ugri Bugrié volt, soha. A kistörpék sírásából ugyanis a megbántottság mellett mindig kihallatszott, és ma is kihallatszik több kevesebb harag is, dühösség is. Ugri Bugri sírásában azonban sohasem volt harag. Abból sohasem hallatszott más, csak fájdalom. Ezen a májusi délutánon pedig a szokásosnál is erõsebb bántalom érhette, mert már nyikordult is a kertünk ajtaja, az öcskös bejött és zokogva lépegetett a ház felé. Csakis olyankor szokta otthagyni azt a pajtását, aki megbántotta, amikor annyira gyötrõdött, hogy érezte: hosszabb idõ is el fog telni, amíg ismét játszani bír vele. Eszembe ötlött ugyan, hogy visszavezetem az utcára - én már kilenc éves voltam akkor, Ugri Bugri hat - és megpróbálom helyreállítani köztük a zavartalan kapcsolatot, de tudtam, ha ennyire zokog, eredménytelen maradna próbálkozásom. Ilyenkor még nem vágyik az összebékítésre, még arra se, hogy bocsánatát kérje, aki megbántotta, hanem csakis arra, hogy egyedül legyen. Csupán annyit tettem tehát, hogy a kerítéshez mentem és megnéztem: ki okozott neki ekkora fájdalmat. Jól sejtettem: a legjobb barátja, Fujóska csellengett hazafelé az utcán. Bízhattam tehát benne, mert nagyon szerették egymást, hogy uzsonna után vagy Fujóska fog ismét erre tekeregni, benézegetni a kerítésünkön, vagy éppenséggel maga Ugri Bugri csúszkál majd át hozzájuk, és mosolyával mutatja: kimosták már szívébõl a fájdalmat is, a neheztelést is a könnyek meg az eltelt negyedórák. Az öcskös eközben bement a házba, és megtudtam, hogy most nem az asztalkájához ült, nem is a szõnyegre az ágya elé, ahol játszani szokott, hanem az alacsony, fonott karosszékecskéjébe az ágya meg a kályha között. Ott gubbasztott mozdulatlanul és hangtalanul olyan csöndben, hogy ha bementünk ilyenkor a szobába, hosszú ideig észre sem vettük, hogy ott van. Ezen a napon azonban, mikor visszaültem a leckém mellé, csodálkozva kaptam föl a fejem. Az öcskös ugyanis még odabent is sírt. Kihallatszott a nyitott ablakon. Ha nem lett volna olyan sok tanulnivalóm, kimentem volna hozzá, mert a szobában nem szokott sírni, tehát nagyon fájhatott neki, ami történt. De nemcsak a leckéim tartottak vissza, hanem az is, hogy akkoriban már sejteni kezdtem a lelki szenvedés hasznosságát.
Amikor én voltam hatesztendõs, nekem is ugyanolyan keservesen fájt minden bántalom. Töprengeni kezdtem hát rajta, miképp lehetne megakadályozni, hogy élõlények fájdalmat okozzanak egymásnak. Annak pedig, aki ezen töpreng, hamarosan elvonódik a figyelme a maga sérelmérõl, és egyszerre csak már nem is az fáj neki, hogy megbántották, hanem az, hogy aki megbántotta, képes volt rá, hogy szándékosan megbántson valakit. Ezért nem tartottam tehát bajnak, hogy sírdogál még egy kicsit az öcskös a szobában is, annyival is hamarabb jut el oda, hogy jelentéktelennek fogja érezni a maga sérelmét. Fontosnak csupán azt fogja tartani, hogy azon segítsen, aki megbántotta. Vagyis hogy olyan emberkévé tegye, aki irtózik tõle, hogy rossz legyen.
Az öcskös sírdogálása egyébként nemsokára elcsendesült, elhallgatott, és amikor édesanyánk azt kiáltotta: "Uzsonnázni!" - õ meg lassan kijött a verandára, akkor már nem is látszott az arcán, hogy nemrégen még milyen nagyon zokogott. Okkal remélhettem hát, hogy uzsonna után szokása szerint ismét kilépeget az utcára, találkozik pajtásaival - esetleg Fujóskával is -, és azzal véget ér másfél órai szenvedése. De hamarosan megértettem, hogy fájdalmának csak a lobogása szûnt meg. Izzása nem. Noha igen jó étvágyú volt akkoriban, az uzsonnát csak ímmel-ámmal iszogatta, majszolgatta, utána meg, pedig gyönyörû májusi délután volt, visszaballagott szobánkba. Már elkészültem leckéimmel, és amikor bevittem a könyveimet, láttam, hogy visszaül a székecskéjébe a kályha meg az ágy közé. Most már tennem kellett valamit, hogy megszabadítsam a kínlódástól, már csak az étvágya érdekében is. Hosszas búslakodásából arra következtettem, hogy nemcsak szóval bántotta meg Fujóska, hanem talán tettel is, nem akartam élénkíteni benne az érdeklõdésemmel az eset emlékét. Éppen ellenkezõleg, azt tûztem célul magam elé, hogy eltereljem figyelmét a történtekrõl. Így szóltam tehát hozzá: "Most pedig, öcskös, arra kérlek, hogy gyere le velem Magyarkútra az állomásra." Örültem volna, ha azt feleli: "Rosszkedvû vagyok, nem megyek." Aki ugyanis szükségesnek tartja tudatni és õrizni rosszkedvét, abban már múlóban a rosszkedv.
Ugri Bugri azonban, noha egyébként nagyon szeretett a vasútállomásra menni, úgy állt fel és úgy indult engedelmesen máris ki a verandára az oldala mellett hosszan lelógatott karokkal, mint akinek minden mindegy, mint aki tudja, hogy bárhova is megy a teste, vinnie kell a szívét is, abban meg benne a fájdalom. Csakugyan: annyira lekötött a bánat, hogy még az állomáson is látszott a pici szemén, hogy csak szokásból követi tekintetével a zakatoló gõzöst. Gondolatai most nincsenek róla. Érzései meg szakadatlanul a bántalmat fájlalják. Rosszkedve és hallgatása lefelé jövet is többször megbénította a nyelvem. Gondoltam tehát, legalább most - utunk céljánál - beszélgetésre és érdeklõdésre kéne bírnom. Miután kikattogott a vonat az állomásról, és még utánanéztünk, így szóltam: "Jó találmány ez, annyi bizonyos." De Ugri Bugriból most még a csodás vonat se bírta kivontatni a bántalom keserûségét, mert így felelt: "Jónak jó - de sóhajtott is egyet, és hozzátette: aztán egyszerre csak elgázol valakit." Olyan hirtelen fordult el tõlem, mintha nem akarná, hogy lássam: elfutja szemét a könny.
Minthogy a vonattal való vidámítás sem sikerült, most már abban bíztam, hogy a járás, különösen hazafelé a hegyre menet, meghozza az étvágyát, és ha jól megvacsorázik, akkor a megelégült gyomor juttat majd a maga jókedvébõl a kedélynek is. Az étvágy meg is jött. Evett is az öcskös eleget, hiszen egyik kedvenc étele, gombapörkölt volt vacsorára. De csak úgy evett, ahogy a vonatot nézte. Akkor csupán a szem, most csupán a száj tevékenykedett. Figyelme elõl - látszott rajta - a gombapörkölt sem tudta elburkolni bánatát. Sejtettem, alig várja, hogy ágyba kerüljön, és annyira se kelljen élénknek mutatnia magát, amennyire a családi vacsora szorította rá. Tudva, hogy az egyedüllétben ismét lángocskát vetne fájdalmának panasza, még egyszer megpróbáltam gyöngíteni a parázs izzását, és elhatároztam, hogy ha lefekvés után nem alszik el rögtön, hanem forgolódik, gyötrõdik, odaülök az ágya szélére, kikérdezem és megpróbálom megnyugtatni. Erre szükség is lett. Nem forgolódott ugyan, de úgy feküdt mozdulatlanul és nyitott szemmel, mint aki tudja, hogy akkora fájdalommal, mint amekkora az övé, úgyse lehet elaludni. A hold az ágyára világított. Nézte a holdat, és idõnként emelkedett egy nagyot a mellkasa. Sóhajtott. Vagy tíz percig figyeltem az ágyamból, nem alszik-e el mégis. Aztán csöndesen odaosontam hozzá és leültem. "No, mondd meg, öcskös, mi fáj annyira?" Egy ideig szótlanul nézte tovább a holdat. Aztán egy-szerre csak sírásra görbült a szája sarka: "Egy szó fáj! Egyetlen szó, de az nagyon!"
Most már biztos voltam benne, hogy elmulasztom a fájdalmát. "No, gondolkozzál okosan. Egy sértõ szót, különösen jóbaráttól, nem vesz komolyan az ember, hiszen az se gondolja komolyan, aki mondja. No, mi volt az a szó?"
Most már meg is rázkódott a mellkasa, most már zokogást tartott vissza, miközben kimondta: "Mafla!"
Nevettem. "Hiszen ez nem bántó, ez még kedves is, ebben még szeretet is van."
Hirtelen felemelkedett fektébõl, ült az ágyban, és szinte jajongta: "Az attól függ, hogy hogyan mondják! Ha durva hangon, és azzal a szándékkal mondják, hogy megbántsák a másikat, akkor nem kedves, és nincs benne szeretet! Ha így mondják - és megmutatta, hogyan hangzott el a sértés -, mafla!!"
Ismét nevettem: "Ezt csak a pillanatnyi indulat mondatta így. Nem számít, ha így mondta is, akkor sincs rá semmi okod, hogy fájjon. Fujóska olyan jó barátod, hogy csak mosolyognod kellett volna egyet."
Rám borult. Még a sírása is elállt a nagy csodálkozásban: "Fujóska?" De már rángatta is ujból a száját a kitörni akaró zokogás: "Ha Fujóska mondta volna, akkor nem fájna ilyen nagyon-nagyon!"
"Hát ki mondta?"
Hangosan felzokogott és szívszorító fájdalommal mondta. "Én mondtam õneki!"