A
Jézus feltámadásáról szóló evangéliumi
beszámolók kapcsán érdemes egyszer végiggondolni,
hogyan is keletkezhetett az apostolok, ill. az õsegyház
húsvéti hite, azaz Jézus feltámadásáról vallott
hite.
Az egyház hivatalos tanításának elfogadása
esetén nincs probléma, a kérdés ekkor
voltaképpen nem kérdés, s ha mégis, a válasz roppant
egyszerû: Isten bármit megtehet, egy halott
föltámasztása egyáltalán nem okoz gondot neki.
Akinek azonban gondot okoz, hogy vakon
igaznak tartsa és aztán felelõsséggel vallja, hogy
itt egy hulla a teremtés (megszokott) rendjével
ellentétes módon "feltámadt", és
olyan szellemalakká változott, amely képes tetszése
szerint a túlvilágban vagy e világban mozogni,
önkényesen láthatóvá vagy láthatatlanná lenni, és
ha kell, megtapogattatni magát (Lk 24,39:
"Tapintsatok meg!... A szellemnek nincs húsa és
csontja, mint nekem"), s a végén a felhõkben
lebegve a menny- be távozni (Lk 24,51; Csel 1,11) -
annak számára mégiscsak értelmes a kérdés: Hogyan
jött létre az õsegyház húsvéti hite?
A modern teológusok viszonylag könnyen
megoldják a problémát: vagy látomásaik
voltak az apostoloknak, s ezekben Jézus
feltámadottként jelent meg nekik, vagy belsõ,
lélektani folyamatok eredményeként alakult ki
bennük Jézus feltámadásának hite (pl.: "Isten
nem hagyhatta cserben ezt a nagyszerû prófétát,
tehát élnie kell, ahhoz pedig fel kellett
támadnia"; vagy: árulásuk miatti súlyos
lelkiismeretfurdalásukat kompenzálták: "biztosan
él") - és ezt a hitet öltöztették aztán
megfelelõ történetekbe.
Ezek az értelmezések nem zárhatók ki, de
nagyon súlyos további problémákat vetnek föl:
a) Egy csokorra való, ami a történeteket illeti: Minek
kitalálni a zsidó jog szerint tanúként számba nem
jöhetõ asszonyokat, akik elsõként hallják a
húsvéti üzenetet és látják a Feltámadottat? Minek
kitalálni egy üres sírt, és megadni tulajdonosként a
Fõtanács egyik gazdag tagjának nevét, hogy a
kétkedõk utánajárhassanak? Minek kitalálni a test
"elcipelését" (Jn 20,13.15), ahelyett hogy a
Feltámadott diadalmas vonulásáról vagy netán
repülésérõl beszélnének? Minek kitalálni egy
fiatalembert (Mk 16,5) egy angyal (Mt 28,2) helyett?
Minek etetni és itatni a Feltámadottat, sõt lépes
mézet nyalogattatni vele, hiszen a kétkedõkben ez csak
nehézségeket okoz (Lk 24,42-43; Csel 10,41)? Miért
jelenik meg a Feltámadott mindig titokban,
"bujkálva", ha egyszer
"dicsõségesen" támadt fel, és már semmi
baj nem érheti? Miért nem találták ki a Feltámadott
csodatételeit? - b) Bár nem lehetetlen, de lélektanilag
elég problematikus egy ilyen (a teológusok által
feltételezett) módon létrejött "húsvéti
hittel" elõállni, s még inkább vállalni ezért
a hitért az üldöztetést és a kivégzést, vagy akár
csak annak veszélyét is. - c) Szinte képtelenség egy
ilyen módon létrejött hittel odaállni az
események többi tanúja, vagy csak egyszerûen
kortársa elé, amikor is egyrészt nem lehet
"messzirõl jött emberként" azt mondani, amit
akarunk, másrészt nincs adva egy ájtatos
hallgatóság, amely az egyház hite alapján már úgy
is tudja, hogyan állnak a dolgok, vagy legalábbis kész
elfogadni a Tanítóhivatal szavát, hanem
tenyeres-talpas emberekrõl van szó, akik számára még
az is vitatott, hogy egyáltalán van-e feltámadás,
úgyhogy bármikor megkérdezhetik: "Mondd csak,
Péter, ezt tényleg láttad, vagy csak álmodtad, netán
látomásod volt!?", és az utóbbi két esetben
aligha csatlakoznak lelkesen Jézus feltámadásának
hitéhez.
Reális és elfogadható magyarázatot jelenthet
viszont ez: Jézus nem halt meg a kereszten,
csak eszméletét vesztette; a sírban magához tért;
Arimatheai József elvitte és elrejtette; a gondos
ápolásnak köszönhetõen fölépült; az apostolok
tényleg találkoztak vele, látták, tapintották, vele
ettek-ittak (Csel 10,41). Ha mindezt tényleg
megtapasztalták, akkor bátran elõállhattak
"feltámadásának" hírével.
(A Jézus túlélését egyébként lehetõvé tevõ
mozzanatok közül néhány: nem kínlódott napokig
a kereszten, hanem a szombat közeledte miatt hamar
levették; nem törték el a lábszárcsontját, mint
sietség esetén szokás volt; akadt, aki [státusa
alapján] elkérhette Jézus testét Pilátustól,
különben feltehetõen a kivégzett bûnözõk gödrébe
vetették volna; nem földbe temették, hanem
sziklasírba; nem volt idõ megmosni és szabályosan
eltemetni, különben múmiaszerûen bepólyázták
volna, ill. a sírt a következõ temetésig nem
nyitották volna ki; a lándzsaszúrás nem ért
szükségképpen életfontosságú szerveket, Jn csak
Jézus "oldalának" megnyitásáról beszél
[19,33].)
Itt azonban most nem az érdekel, hogy lehetséges-e
ilyesmi, hanem az, hogy ha
így történt, ha
ez a természetes folyamat zajlott le, akkor az apostolok
miért nem így mondták azt el, és miért beszéltek
Jézus "feltámasztásáról".
A válaszkísérlet elõtt azonban még
két dolgot vegyünk tekintetbe!
Az egyik: Vannak utalások arra, hogy az
apostolok tényleg úgy gondolták, sõt hirdették,
hogy Jézus nem halt meg és nem támadt fel, hanem az
említett természetes folyamatról volt szó:
a) Az elsõ és leghitelesebb híradásban (bár
itt az asszonyokról van szó, de hát mégiscsak ez a
húsvéti hit kiindulópontja) nem az áll, hogy Jézus
"feltámadt" [aneszté] vagy hogy "Isten
feltámasztotta" [anesztészen], hanem hogy "fölébresztetett,
fölkeltetett, fölegyenesíttetett, fölébredt,
magához tért" [égerthé: Mk 16,6], és
ugyanezt a szót [égeiren] használja Péter apostol az
Apostolok cselekedetei szerint (10,40) Kornéliusz
házában: "Isten fölébresztette,
fölegyenesítette õt..." (noha a Csel, s benne
Péter is egyébként a "feltámasztotta"
kifejezést is használja, vö. 2,24.32). - b) Péter
elsõ nyilvános beszéde (Csel 2,22-36) eléggé
egyértelmûen utal arra, hogy Jézus nem halt meg:
"Ti keresztre szögeztétek... De Isten
feltámasztotta õt, feloldván [aor. part.] a halál
fájdalmait... Nem adta oda a Hádésznak, és teste nem
látott rothadást" (2,24.27.31), magyarán: a
keresztre szögezés nem érte el a célját, Jézus
megölését, mert Isten "feltámasztotta" õt,
feloldván = megszüntetvén (értsd: azzal,
hogy megszüntette) azokat a "szülési
fájdalmakat" [ódinasz], melyek általában a
halálhoz vezetnek; ugyanilyen világos: "nem adta
oda a Hádésznak, nem hagyta beleesni a
Hádészba", azaz a holtak birodalmába = még nem
volt halott; ugyanezt jelenti, hogy "teste nem
látott rothadást", azaz nem indult oszlásnak, nem
érte a végérvényes halál.
A másik: Bárki, bármikor, bármilyen eseményt mond
el, vagy pláne értelmez, ezt mindig egy adott
"paradigmán", értelmezési és közlési
mintán, sémán belül, ill. annak segítségével
teszi (akár tudatában van ennek, akár nincs); ez a
paradigma sok tényezõbõl tevõdik össze, de két
eleme kiemelkedõ fontosságú: az egyik az adott ember
(és az adott kor...) világképe (vagy
természetképe, kicsit talán leegyszerûsítve:
természettudományos ismeretei), a másik az adott ember
világnézete, közelebbrõl (filozófiai és)
teológiai felfogása (még konkrétabban: dogmatikája);
persze a kettõ sokszor átfedi egymást. Egyszerûen
szólva: mindenki aszerint értelmez és mesél el egy
eseményt, hogy "milyen (ideológiai) szemüveggel
nézi" azt (ennek a szemüvegnek a legtöbb ember
nincs tudatában, és még aki tudatosítja is, és
"le akarja venni", azaz tárgyilagos,
tárgyszerû akar lenni, annak is csak egy bizonyos
határig sikerülhet).
Lássuk most már, miért is
beszéltek az apostolok "mégis" Jézus
"feltámasztásáról", ha egyszer
feltételezhetõ, hogy tudták: "csupán"
magához tért?!
Az általános zsidó gondolkodásmód
(paradigma) szerint a világ minden jelensége és
eseménye mögött Isten áll közvetlen
okként: mindent Õ "mozgat", Õ
intéz (ha nem kell is ezt feltétlenül fizikai
okságként fölfogni); ld. például az olyan
ószövetségi leírásokat, miszerint "az Úr erõs
keleti szelet támasztott", "az Úr zavart
keltett az ellenség táborában, kidöntötte harci
szekereik kerekeit", "az Úr fürjeket
vezérelt a vándorló nép táborába" (talán
ez a szemlélet mutatkozik meg Jézus egyik-másik
kijelentésében is: "Atyátok nélkül még egy
veréb sem hullik a földre", Mt 10,29; vagy:
"Isten öltözteti a mezei virágokat, táplálja az
ég madarait", Mt 6,26.30). Ha tehát az apostolok
úgy tudták-gondolták is, hogy Jézus nem halt meg a
kereszten, hanem csak tetszhalott volt (kómában volt),
és késõbb, a sírban nem föltámadt, hanem csak
magához tért [égerthé, "fölébredt"],
akkor is magától értetõdõen (vö.
tudattalan paradigma!) és tiszta lelkiismerettel
fogalmazhattak úgy, hogy "Isten
föltámasztotta" Jézust.
Sõt! Az általános felfogáshoz és beszédmódhoz
képest két oknál fogva is "fokozott
joggal" beszélhettek így: a) A keresztre
feszítés túlélése egészen rendkívüli, ritka,
mondhatni egyszeri esemény volt (bár Josephus Flavius
említ eseteket), tehát joggal beszélhettek (a saját
paradigmájukon belül) "fokozott" isteni
közbeavatkozásról. - b) Ugyancsak a zsidó
közfelfogásra alapozva joggal láthattak
"bizonyító csodát" (közvetlen isteni
beavatkozást) Jézus életben maradásában, azaz úgy
láthatták, hogy Isten igazságot szolgáltatott az
ártatlan prófétának (messiásnak?) ellenségeivel
szemben ("istenítéletet" láthattak benne a
nagyra becsült Fõtanács ítéletével szemben).
De ha nem úgy gondolták volna is az apostolok,
hogy Jézus csak tetszhalott volt, és ezért még a fent
idézett szövegeket is (Mk 16,6; Csel 2,24-27.31; 10,40)
úgy kellene értelmezni, hogy Jézus valóságos
haláláról és feltámasztásáról beszéltek, az sem
lenne perdöntõ bizonyíték Jézus halála és
feltámadása mellett; ugyanis abban a korban igen
kezdetlegesek voltak a biológiai-orvosi ismeretek,
ennélfogva egyáltalán nem magától értetõdõ, hogy biztosan
meg tudták állapítani a halál beálltát,
különösen a nagypénteki "kapkodásban".
(Ugyanez vonatkozik a Jézus oldalát lándzsával
megszúró katonára vagy a kivégzést vezetõ
századosra is; vö. még Jairus lányának története:
a hírhozók azt mondják: "már meghalt",
Jézus: "csak alszik", Mk 5,35.39). Könnyen
megeshetett hát, hogy Jézust csak halottnak tartották,
azután ténylegesen találkoztak vele testi
mivoltában (csak ebben az esetben mondhatta
Péter hazugság nélkül: "Vele ettünk és
ittunk... feltámadása után", Csel 10,41), a
kettõ között történteket pedig (a zsidó
paradigmában gondolkodva) nem értelmezhették
és nem nevezhették másként, mint hogy
"Isten feltámasztotta Jézust a halottak
közül". (Egyébként: még a 20. századi
Magyarországon is temettek el tetszhalottakat abban a
hitben, hogy valóban meghaltak!)
Akár az elsõ, akár a második verzió a helytálló
(paradigmatikus gondolkodás, ill. kezdetleges
biológiai-orvosi ismeretek), nem eshetünk abba
a hibába, hogy a 2000 évvel ezelõtti zsidó
paradigmában mondottakat szó
szerint átvesszük a mai európai
paradigmába, ahelyett hogy
"lefordítanánk" az akkori szövegek
értelmét a mai paradigmára, ill. az azt kifejezõ
nyelvre. Ha ezt nem tesszük meg, akkor ugyanazt a hibát
követjük el, mint amikor szó szerint (és dogmaként!)
vettük a hat napos teremtéstörténetet, és ebben az
esetben eljön az idõ, amikor ezért ugyanúgy
megmosolyognak majd minket, mint ahogy mi megmosolyogjuk
nem is olyan távoli elõdeinket...
Továbbá akár az elsõ, akár a második verzió a
helytálló, ami az õsegyház feltámadáshitét illeti,
számításba kell vennünk még egy fontos szempontot:
Itt is erõsen mûködött egy (különben általánosan
jellemzõ) vallástörténeti jelenség, nevezetesen a
hagyományátadási folyamatot kísérõ (s az
idõ múlásával egyre jobban burjánzó!) legendaképzõdési
folyamat, amely legszélesebb értelemben a
krisztológiai tendenciát jelenti (az
"emberfia" Jézusból megalkotják az
"istenfia" Krisztust, az emberbõl Istent
csinálnak), és amelynek egyik eredménye vagy
megnyilatkozása, hogy az eredetileg
"természetes" (= a teremtés rendjébe
illõ), csodamentes, bár kétségtelenül
rendkívüli húsvéti eseményt (= egy ember
túléli a keresztre feszítést) masszív, természetfölötti
csodává "javítják ki" (pontosabban:
fújják föl). Csak három bizonyító példa:
1) Mk-nál a vasárnap hajnalban a sírhoz sietõ
asszonyok egyszerûen annyit látnak, hogy a követ
valaki már elhengerítette a sír bejáratától (16,4),
és sírõrzõkrõl szó sem esik; Mt-nál nagy
földrengés támad, az Úr angyala leszáll az égbõl,
elhengeríti a követ (tekintete, mint a villám,
ruhája, mint a hó), az õrök halálra rémülnek
(28,2-3); Lk-nál már két férfi (angyal) áll ott
ragyogó öltözetben, az asszonyok félelmükben a
földre szegezik tekintetüket (24,4). - 2) Mk a sírban
ülõ, információt adó alakot "ifjúnak,
fiatalembernek" mondja (16,5; a
"neaniskos"-t csak ebben az értelemben
használja az egész Újszövetség: Mt 19,20.22; Mk
14,51; Lk 7,14; Csel 2,17; 5,10; 23,18-22; 1Jn 2,13); Mt
az "ifjúból" "angyalt" [angelos]
csinál (28,2), Lk "két férfit" (24,4), de
ezek ragyogó öltözetben vannak, s így ugyancsak
angyaloknak értelmezhetõk (Lk a 24,23-ban maga is így
értelmezi, és Jn így is nevezi õket: 20,12). - 3) Ami
Jézussal történt, azt Mk úgy nevezi:
"égerthé" (16,6): "fölébresztetett,
fölébredt, magához tért"; Mt már azt írja,
[égerthé] "a halottak közül", ráadásul
"amint megmondta" (28,6-7). - Ez a
csodagyártási folyamat idõvel teljesen átszövi és
végül szinte felismerhetetlenné teszi az eredeti
történéseket. A késõbbi korok pedig mindent
készpénznek vesznek...
Külön tanulmányt igényelne annak
bemutatása, miért és hogyan alakult ki Pál hite
Jézus feltámadásáról, miért alakult épp olyanná,
amilyenné, és miért vált számára minden mást
elsöprõ fontosságúvá. Aztán újabb tanulmány
tárgya lehetne, hogy az õsegyház miért Pál
hitét tette magáévá, és az egyház
Krédójának miért az a lényege, hogy "meghalt
és feltámadt", és miért nem esik benne egyetlen
szó sem Jézus tanításáról és cselekedeteirõl...
Persze a lényeg szempontjából mindez
gyakorlatilag közömbös: Jézus tanítása
(tömören: Mt 7,12 vagy Mt 22,37-40) érvényben
van, akár meghalt, akár nem, akár feltámadt,
akár nem - mert csupán Pál (teljesen megalapozatlan)
magánvéleménye az, hogy "ha Krisztus nem támadt
fel, akkor hiábavaló, üres, semmit érõ a hitünk,
és még mindig bûneinkben vagyunk" (1Kor
15,14.17), amint az egyetemes feltámadás és örök
élet sem annak a függvénye, hogy Jézus nagypénteken
meghalt és húsvét vasárnap föltámadt-e.
Gromon András