Ha a család nem egyház, akkor nincs egyház

"mert zsarnokság szól lázból,
harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból..."

- Bandi bácsi, kinek vagy minek a hatására dönt úgy egy jómódú polgári családból származó fiú, aki ráadásul katonai pályára készül, hogy végül a papi hivatást választja?

- Amikor én így döntöttem, 12 éves, másodikos gimnazista voltam, akkor már egyáltalán nem voltunk jómódúak. Édesanyám egyedül nevelt öt gyermeket, minden jövedelme egy trafik volt, amit édesapám halála után kapott. Valószínûleg ezért is figyelt fel rám dr. Szabó Imre, aki akkor került oda hitoktatónak. A fiatal, meleg szívû pap sokat törõdött, foglalkozott velem, az õ emberi magatartása terelt engem a papi hivatás irányába. Az õ hatására lettem tehát pap, és ezt a választásomat nem bántam meg soha.

- Pedig mûködésed során sokan sok mindent elkövettek, hogy hozzásegítsenek a megbánáshoz. Az a hír járja, hogy él Szadán egy renitens pap, és ez Te lennél.

- Az állam a "fordulat" utáni években nem szerette azokat a papokat, akik túl sokat mozgolódtak, akik dolgozni akartak. Engem például már fiatal káplán koromban eltiltottak a hitoktatástól. Az volt a bûnöm - Vácon voltam akkor káplán -, hogy nem engedélyezett könyvbõl tanítottam. Ez természetesen csak ürügy volt, 1947-ben már mindent elkövettek, hogy akadályozzák az egyház mûködését, egyszerûen, különösen a püspöki székhelyen, meg akarták ijeszteni a papokat, püspököket.

- 1951-ben kerültél Pécelre plébánosnak. Köztudott, hogy a vallási élet szempontjából is az 50-es évek voltak a legnehezebbek. Hogyan vészelted át ezeket az idõket?

- Amikor Pécelre kerültem, már visszakaptam a hitoktatói engedélyemet, de mindent elkövettek, hogy minél kevesebb szülõ írassa be a gyermekét. Különösen az iskolaigazgatónõ férje, akirõl késõbb kiderült, hogy nyilas volt, harcolt nagyon erõszakosan, durván a hitoktatás ellen, próbálta megfélemlíteni a gyerekeket. Aztán megbíztak valakit, hogy figyeljen engem. Az illetõ becsületes ember volt, csak gyönge. El kellett jönnie például a névnapomon felköszönteni, és az volt a dolga, hogy kiszedjen belõlem valamit. Õ eljött, és mondta, hogy neki jelentenie kell, mondjak valamit, ami nem árt. Volt, akinek azt kellett jelentenie, hogy ki jár templomba, a másik meg a prédikációmat figyelte, hogy nem mondok-e valami ellenségest.

- Késõbb, a hatvanas években könnyebb lett?

- Nem mondhatnám, hogy sokkal könnyebb. Az állam feloszlatta az egyházi egyesületeket, én pedig próbáltam ezeket legalább részben pótolni. Hétfõ esténként az egyházi képviselõtestület aktívabb tagjai jártak el hozzám. Egyszer aztán egyenként elvitték õket, és egész éjszaka vallatták az embereket a falhoz állítva, hogy mirõl szoktunk beszélgetni. 1961-ben pedig házkutatást tartottak nálam, késõbb kiderült, hogy ugyanezen az éjszakán háromszáz plébánián volt házkutatás.

- Miért? Mit kerestek?

- Nem mondták meg, gondolom, ennek is a megfélemlítés volt a célja. Elvittek könyveket, feljegyzéseket, olyan diákat, amelyeket Pesten a diaboltban vásároltam.

Igazán 1961-tõl kezdtek figyelni rám. Ekkor ugyanis kijött hozzám Bulányi György, aki akkor szabadult a börtönbõl. Kérdezte, szükségem van-e kisegítõre. Hogyne lett volna szükségem. Így 1969-ig rendszeresen kijárt Pécelre. Ekkor kerültem bele a bázisközösségek szervezésébe.

- Össze tudnád röviden foglalni a Bulányi-féle bázisközösségek céljait, törekvéseit?

- 1945 tavaszán, amikor Debrecen már felszabadult, megjelent ott egy jezsuita pap, igazolta, hogy Róma felõl jött, és különbözõ emberekbõl, egyetemistákból, iparosokból kisebb közösségeket szervezett. Mivel nem tudott magyarul, négy pap volt segítségére. Egy hónap múlva õ tovább ment a Szovjetunió felé. Páter Moszkva álnéven mûködött. Az egyik segítõje Bulányi György volt, aki tovább folytatta a közösségek szervezését, mert nyilvánvaló volt, hogy az egyházi egyesületeket, a szerzetesrendeket, iskolákat stb. fel fogják oszlatni. Ez a mozgalom aztán elterjedt. 1949-ben vagy 50-ben az Actio Catholica, amely a világiak részvételét szervezte az egyházban, néhány papot összegyûjtött, hogy nézzék meg, hogyan kell ezt csinálni. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a mozgalom Isten ajándéka a XX. században, ez lehet az egyház új létformája. Tulajdonképpen Jézus is ezt csinálta, összegyûjtötte a tizenkét apostolt, és rengeteg idõt "pazarolt" rájuk. Ugyanakkor a tömegeknek is beszélt, de tudta, hogy nem a tömegek fogják továbbvinni az õ tanítását, hanem a tizenkettõ.
Magyarországon az állam csírájában akarta elfojtani ezt a mozgalmat, hiszen a kis közösségeket nehéz volt szemmel tartani. Páter Bulányi egyszer el is ment Mindszenty bíboroshoz, elmondta neki, hogy az egyetemisták szülei féltik a gyerekeiket, mert kicsapással fenyegetik õket, és hát félnek a papok is. Mindszenty püspökhöz méltó választ adott: "Az egyház - mondta - sohasem kért engedélyt a párttitkároktól az evangélium terjesztésére". Ezután nem sokkal Bulányit el is ítélték életfogytiglani fegyházra.

- Mondd már el, hogy mi volt az a rendkívüli ezekben az eszmékben, amitõl aztán ennyire dinamikusan elkezdtek fejlõdni a közösségek a 70-es évek legelején? Hiszen itt emberek komoly hátrányokat is készek voltak vállalni, azzal, hogy bekapcsolódtak.

- Hankiss Elemér Diagnózisok címû könyvében beszél arról, hogy mennyire tönkrement a társadalom társasági, közösségi színtere, még a baráti körök is megszûntek, mert mindenki gyanús volt, mindenki félt mindenkitõl. Mindent szétszórtak és mindenkit megfélemlítettek. Tehát maga az a tény, hogy csoport, ahol össze lehet jönni, ahol barátok vannak, ez maga egy hallatlan nagy dolog volt. Én azt hiszem, hogy a kisközösség, mint forma, ez volt egy nagy dolog, amit tanultunk Bulányi Gyurkától. Nekem mindig is eszményem volt a családiasság. A plébániámat napközben soha nem csuktam be, oda mindig be lehetett menni, de igazán közel a családokhoz a közösségeken keresztül kerültem. Hát amikor láttuk, hogy egy kismama babát vár, és egyszer már nem volt ott és izgultunk, hogy mi van vele, megszült-e már; szóval annyira közel kerültem az élethez, hogy számomra is - pedig akkor már húsz éve plébános voltam - teljesen újszerû volt és nagyon megtisztelõ. Tehát ez az egyik, a kisközösségi forma.
A másik számomra, és azt hiszem, a többiek számára is mindenképpen a KIO teológiája. Az egy hallatlan dolog, hogy a KIO arra válaszol, amit az emberek kérdeznek. Amikor Kecskeméten a Mezõgazdasági Szakközépiskolában hittant tanítottam, mert akkor kötelezõ volt a hitoktatás, és az én középiskolásaim, akik részben kommunista-fertõzöttek, részben nyilas-fertõzöttek voltak, mint késõbb kiderült, nos ezek bizony jöttek hozzám és sorra vetették föl a problémákat, mondták a kérdéseket és én nem tudtam megfelelõképpen válaszolni nekik. Én úgy érzem, hogy ha ma nekem ez a teológiai tudásom nincs, akkor ma sem tudnék válaszolni nagyon sok kérdésükre. Ezek a mindenkiben, aki egy kicsit gondolkodik, felmerülõ kérdések: kegyetlen, igazságos, büntetõ Isten. Én azt hiszem, hogy Gyurka teológiája felszabadító hatású.
A harmadik pedig az õ lelkipásztori módszerei. Például a felelõsségteljesebb szentségkiszolgáltatás. Vagy a lelkipásztori marketing. Most akar írni egy újabbat. Például ezt a marketing dolgozatot megmutattam a nagyon ortodox és nagyon tiszteletreméltó Keszi József Innsbruckban végzett csákvári plébánosnak, amikor ott tartottam lelkigyakorlatot. Egy este odaadtam neki, hogy nézze meg. Másnap jött, hogy "Te, hát ezt a Vigiliában le kell közölni, hát ez nagyszerû!". Azt hitte, én csináltam. Szóval ha nem tesszük ki a címkét, akkor mindenki lelkesedik. Ez mutatja a fertõzöttséget, ami az emberekben a tisztánlátást összekuszálta.

- Tudomásom szerint az egyház ezeket a közösségeket legalább annyira nem szerette, mint az állam.

- Ez nem igaz. Ezt mondogatják, de nem igaz. Az egyház kizárólag azért nem szerette, mert az államnak nem tetszett. 1976-ig kizárólag az állam üldözte a kisközösségeket. Azután a magyar állam is aláírta a Helsinki Egyezményt, és akkor már nem mert ez ügyben fellépni. Ezért Lékai bíboros kezébe tették az ügyet, azt az utasítást kapta az államtól, hogy el kell taposni a mozgalmat.

- Ezt a feladatot az egyházi vezetés nagyon lelkiismeretesen, keményen igyekezett teljesíteni. Nem lehet, hogy õk is féltek attól, hogy a kisközösségek miatt csökken a befolyásuk a hívekre?

- 1975-ben maga VI. Pál pápa adott ki egy körlevelet, amelyben a bázisközösségeket az egyház reményének nevezte. Dél-Amerikában, Afrikában ezek mentik meg az egyházat.
Meggyõzõdésem tehát, hogy püspökeink tisztán állami nyomásra tették, amit tettek, hiszen például lelkigyakorlat ellen harcoltak, ez abszurdum, lehetetlenség, hogy a lelkigyakorlat bántsa az egyházat.
1980-ban a Szentatya ráírt a magyar püspöki karra, hogy mi van a bázisközösségekkel, tessék ilyeneket szervezni. Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke nem akart ujjat húzni a Vatikánnal. Azt mondta, rendben lesz. Lesznek jó kisközösségek és lesznek rosszak. Természetesen a Bulányi-féle közösségek lettek a rosszak, mert ezek voltak a legerõsebbek, legrégibbek. Megítélésüket elsõsorban azzal indokolták, hogy mi soha nem tagadtuk, hogy a fegyverviselést, az erõszakot nem tartjuk összeegyeztethetõnek az Evangélium tanításával. Egy Bokor-tag, egy 49 éves volt egyetemi tanár akkor adta vissza a katonakönyvét. Miklós Imre erre rögtön azt mondta, hogy ezek nem akarnak katonáskodni, lázítanak az állam ellen, az ilyen közösségeket nem szabad megtûrni.
A Regnumot engedélyezték, 1980 pünkösdjén már ott volt Lékai bíboros úr a nagymarosi ifjúsági találkozón, pedig állandóan le akarta állítani, éppen úgy, ahogy a mi péceli találkozóinkat is. De akkor megkapta az engedélyt, hogy elmehet.

- A te igazi kálváriád tehát a bázisközösségek szervezésével kezdõdött.

- Ahányszor lelkigyakorlatot szerveztünk Pécelen - bár titokban dolgoztunk, nem telefonon vagy levélben hívtuk az embereket -, megjelent a püspöki titkár. A püspököt ugyanis felhívta Miklós Imre, hogy itt és itt lelkigyakorlat lesz, állítsa le azonnal. Mi pedig ezeket csak megtartottuk.
Az igaz, hogy ez engedetlenség volt, engedetlenség a püspökkel szemben. De a Szentírásban egyértelmûen benne van az, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Nyilvánvaló, hogy én ilyesmiben nem vagyok köteles engedelmeskedni a püspöknek, hiszen nagyon jól tudtam, hogy nem a saját szándéka szerint cselekedett, hanem az állam nyomására.
Évente háromszor-négyszer Pécelen tartottuk a kisközösségek találkozóit. 1982-ben már nem a püspöki titkár jött ki, hanem maga a helynök. Õ bizonyos személyeket megnevezett, akik a lelkigyakorlaton nem szerepelhetnek. Köztük volt Bulányi páter is. Ezt tudomásul vettük, nem szerepeltek. 1983-ban már azt mondta a helynök, hogy az egészet abba kell hagyni. Akkor írtam a püspök úrnak, hogy idejön Debrecentõl Sopronig, Pécstõl Esztergomig egy csomó ember, én nem tudom õket visszafordítani, azt pedig ne kívánja tõlem, hogy kiálljak a templom kapujába, és azt mondjam, hogy nem jöhetnek be imádkozni.
A találkozót megtartottuk pünkösd vasárnapján, hétfõ reggel a postás már hozta a nyugdíjazásomat. A borítékon szombati bélyegzõ volt, tehát a levél a találkozó elõtt már meg volt írva.

- Mivel indokolták a nyugdíjazásodat?

- A püspöki leiratban az állt, hogy "egyházi érdekbõl és megromlott egészségi állapotára való tekintettel". Ez így papíron elég szép, de az "egyházi érdekbõl" kifejezés azért elég furcsa. Az egyház érdeke ugyanis szerintem az, hogy minél több pap legyen, és egy pap, addig, amíg mozogni tud és nem szenilis, a helyén maradjon. Arról nem is beszélve, hogy én még ma is egész jó egészségi állapotban vagyok, annak ellenére, hogy 1983-ban szívritmus-szabályozót kaptam, hála Istennek, elég sokat tudok dolgozni is. Az egyházi érdeken tehát nyilván az értendõ, hogy az állammal való jó viszony, látszólagos jó viszony fenntartása érdekében. Abból, amit nekem a püspök úr mondott, ez egyértelmûen ki is derült. Ráadásul tõle elõször azt kívánták, hogy tiltson el minden papi tevékenységtõl. Na, erre aztán rájuk csapta az ajtót. Ez már sok volt.

- Sokan emlékeztetnek rá, hogy voltak, akik az ilyen jellegû intézkedéseknek ellenálltak, nem engedelmeskedtek.

- Erre nem is gondoltam. Nekem Kaszap Márti mondta, hogy miért mentem el, nem lett volna szabad elmenni. Én nem tudom, hogy akkor mi lett volna, hogy alakult volna, nekem eszembe sem jutott. Azt csináltam, hogy eljöttem megnézni a püspök által kijelölt helyeket. Tarjányi Zolit kértem meg, hogy vigyen körbe. Õ azt mondta, hogy menjünk be Fila Lajoshoz Bagra, aki ott volt akkor plébános. Én szívesen bementem hozzá, nem azért, hogy õ jöjjön ide, hanem hogy az öccse jöjjön ide, Fila Béla. Tudtam, hogy a püspök szívesen tenné Bélát Pécelre és kértem a Lajost, hogy biztassa öccsét, ha Pécelre akarja õt helyezni a püspök úr, nehogy azt higgye, hogy ezzel nekem rosszat tesz, mert nekem jó lett volna õ utódként, hisz nem olyan szemellenzõs, mint a bátyja. És Fila Béla szeret engem, tanítottam a kis szemináriumban. Azonban erre nem került sor, mert Béla azt mondta, hogy õ nem változtat már helyet, mert a Gál nemsokára nyugdíjba megy, és õt kéri utódjának. Viszont ajánlotta a bátyját. Én eleve tudtam, hogy Fila Lajos nem alkalmas erre. 70-ben vagy 71-ben Lajos papi lelkigyakorlatot tartott Pannonhalmán, akkor, ahogy ott beszéltünk vele, láttuk, hogy õ teljesen dialógus-képtelen. Õ egyáltalán nem hajlandó meghallgatni a másik ember véleményét, lesöpör mindent. Az ottani papok megállapították, hogy Lajos dialógus képtelen.

- Végül is nem felülrõl döntöttek úgy, hogy pont ezt az embert helyezik Pécelre az elmozdításodat követõen?

- Nem. A Béla ajánlotta a bátyját. A Tarjányi Zoli is kérte a Lajost, hogy vállalja el Pécelt, ha Béla nem akarná. Én meg nem akartam azt mondani ott, hogy te ne. Én is becsültem Fila Lajost, de azt tudtam, hogy erre alkalmatlan. Ennek ellenére én készítettem az õ útját. Mondtam mindenkinek, hogy õ nem békepap, egyáltalán nem békepap, õ nem kitúrt engem a helyemrõl. Õ is azt kérdezte tõlem, hogy maradok-e Pécelen, mert õ akkor a bagi nyugdíjas papját, Kovács Pált nem hozza magával. De én nem maradhattam Pécelen, mert nekem van egy beteg testvérem, akit én nem dobhatok ki a viharba. Nekem olyan helyre kellett mennem, ahol õ is ott van, és még kell valaki melléje, mert különben én nem mozdulhatok ki a házból. Akkor még azt is fölajánlotta Fila Lajos, hogy visszajárhatok gyóntatni, egy évig idejárt Szadára minden elsõ csütörtökön délután, elvitt engem Pécelre, ott gyóntattam, ott aludtam és másnap reggel miséztem. Persze õ azt nem gondolta, hogy ez mennyire nem elég. Én nem úgy gyóntatok, öt percenként, hanem ezek órákon át tartó lelki beszélgetések. Így csak a futó-gyónók lettek kielégítve. Késõbb a péceli közösségi tagok kérdezték, hogy olvasott-e már valamit Bulányitól. Nem. Akkor Széplaki Erzsike kezébe nyomta a KIO elsõ kötetét. Pontosan másfél év múlva, 85 januárjában bement az énekkarba: "Ki van itt bulányista?" Az egész énekkar az volt, szinte kivétel nélkül. Meghûlt a vér bennük. "Ki van itt kapcsolatban Bulányi Györggyel?" Senki nem jelentkezett. Õ nem tûri, hogy innen bárki is kapcsolatban legyen vele. Teljesen érthetetlen volt. Nekem mondta, hogy borzasztó kifogásai vannak a KIO kettõvel kapcsolatban. Mondtam, hogy írja le. Leírta és én válaszoltam neki 20 oldalon. Végül egy papi gyûlésen Pesten a szemináriumban a folyosón odahívott az egyik ablakmélyedésbe, hogy õneki ez lelkiismereti kérdés, ha én azonosítom magam ezzel, akkor õ többet engem nem hív Pécelre. Ez nem azt jelenti, hogy ha más hív, akkor ne mehetnék. Akkor meghalt 31 éves korában az egyik péceli közösségvezetõnk, Dudok Karcsi, akit én temettem. Ott a mi énekeinket énekeltük, a Bakonyi Marikának a kérésére nem prédikáltam, a sírhoz menet a Magnificat-ot énekeltük és szegfûket dobtunk a koporsóra. Ebbõl botrány lett: micsoda temetés volt ez? 1987 októberében a péceli képviselõtestület meghozta azt a határozatot, hogy most már nem hívhatnak mások sem.

- Ez a képviselõtestület ugyanaz volt, mint akiket te otthagytál?

- Nem egészen, mert õ közben újított, de sok tag régi volt. Érdekes, hogy volt egy ember a testületben, akivel különbözõ problémáim is voltak és pontosan ez állt ki akkor a védelmemre, hogy hogy lehet ilyen határozatot hozni ellenem, aki itt mi mindent csináltam. És egy másik, aki meg nagyon közel állt hozzám, az mondta, hogy értsem meg, itt nem rólam van szó, hanem Bulányiról. Itt a bulányizmust ítélik el. Egyszóval így gyõzte meg õket Fila Lajos, hogy ez nem rám vonatkozik, és ilyen furcsa lelkiállapotban szavaztak.

- Nagyjából ebben az idõben élezõdött ki a helyzet velünk kapcsolatban az Új Ember felejthetetlen közleménye kapcsán, amit érdekes módon az 56-os forradalom (akkor még ellen-) 30. évfordulójára idõzítettek. Persze akkor a legnagyobb gond velünk még a tucatnyi katolikus szolgálat-megtagadó miatt volt. Téged ez az elítéltetésünk hogyan érintett?

- Én azt éreztem, hogy Róma diplomatikus akar lenni, segíteni akar a magyar püspökökön, mivel nekik kellett valamit mutatni Miklós Imrének. Róma húzta-halasztotta a dolgot. A mai napig. Semmiféle döntést nem hoz. Ahogy Ratzinger mondta Gyurkának: "Nem nekem van bajom veled, hanem a püspöködnek".

- Közben azonban Miklós Imre és hivatala eltûnt a porondról.

- Most meg az van, hogy õk ezt presztizs-veszteségnek éreznék. Én ezt megírtam Seregély érseknek és Paskai bíborosnak is. Az volna az egyetlen megoldás, hogy az egyház becsülete helyreálljon, azt az egy mondatot írják meg, hogy az ÁEH nyomására történtek a papi elhelyezések. Ennyi az egész. Ezt már tulajdonképpen Szabó Ferenc úgyis megírta az Igenben az Egyházrend megjelenése után, amit õ összehasonlított azzal a szöveggel, amit Rómába küldtek, és látta, hogy az egy szándékos hamisítás volt, ezért õ kijelentette, hogy a Bulányi ügyet az ÁEH nyomása alatt nem tárgyilagosan terjesztették fel Rómába. Az kell, hogy ez ne csak az Igenben és ne csak Szabó Ferenctõl jelenjen meg, hanem a Püspöki Kartól, hivatalosan.

- Két témakört szeretnék felvetni. Az egyik az egyház reményei, a másik pedig a Bokor reményei. Megújulás és jövõ e kettõben.

- A Vatikáni Rádióban Tomka Miklós ma reggel fölolvasta az egyik cikkét, melyben VI. Pál pápát idézi, miszerint a keresztény embernek az emberiség fejlõdését ugyanúgy kell szolgálni, mint a saját örök üdvösségét. Az idõk jeleit föl kell ismerni...
Hogy is van ez? Ha a belügyminiszter keresztény volna... jobb, ha õ van ott, mint ha más...? Viszont az Úr Jézus meg nem volt hajlandó elvállalni a királyságot! De ha a politikai nem is, a társadalmi elkötelezõdés a keresztény ember kötelessége. Én úgy érzem, ha az egyház megtalálja a helyét és az evangélium szerint viselkedik, akkor van jövõje. Kérlek szépen, voltam Erdélyben és elcsodálkoztam Csató Bélán, a gyulafehérvári érseki helynökön, hogy milyen közvetlen kapcsolatban van õ az egyházmegye papjaival, meg a hívekkel. Írtam is neki, hogy hogyan lehetne valami csempészáruként ezt a szellemet, amit õ képvisel áthozni a határon. Erre azt mondja Virt Laci, hogy Márton Áron püspökhöz a kispapjai bejártak tévét nézni. Cigarettáztak a szobájában és kiégették az asztalterítõt. Hát azért nálunk ez nincs. Az egyházi vezetõségnek le kellene szállnia a lóról. Meg kellene találnia a kapcsolatot, ezt a közvetlenséget.
Többek között például be kell ismerni, hogy igen gyöngék voltunk, úgy éreztük, hogy "inkább egy ember vesszen el a népért, mint hogy az egész nép elvesszen". A Bokor jövõjét pedig az határozza majd meg, hogy tudunk-e diplomaták lenni, és elhagyjuk-e ezeket a hangokat...

- Visszatérve: Pécelrõl tehát menned kellett. Hogyan kerültél éppen Szadára?

- A püspök úr megnevezett három üres plébániát. Tudta, hogy nekem nincs öröklakásom, és pénzem sincs, hogy vegyek, tehát ezeket az üres plébániákat ajánlotta fel. Értesítsem, mondta, hogy a 2600 forint nyugdíjamat hova küldje. Én Szadát választottam, mert ez van legközelebb Pécelhez.

- Ez a szadai ház, a környezet ideális hely egy nyugdíjas pap számára. Nyugodt, békés, nagyszerûen lehet pihenni, olvasgatni...

- Csakhogy Pécelen maradt két közösségem. Hozzájuk havonta egyszer rendszeresen eljárok. Meg aztán itt is szerveztem azóta közösségeket, meg Gödöllõn is. Nem mondhatnám, hogy unatkozom. Itt, Szadán nincs plébános, a papi feladatokat is ellátom, sõt Gödöllõn is besegítek, mert az ottani plébánosnak nincs káplánja. Havonta egy vasárnapot Székesfehérváron töltök, az ottani fiatalok meghívására...

- A közelmúltban egészen meglepõ szerepben láttalak a televízióban, mint a katolikus iszákosmentõ szolgálat vezetõjét.

- 1985-ben ebben a szobában tartottuk az elsõ összejövetelt. Még 1982-ben figyeltem föl a problémára, nyugdíjazásom után elmentem egy református iszákosmentõ konferenciára...

- Ne haragudj, hogy közbevágok, de ezt úgy mondod, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy katolikus pap elmegy egy református rendezvényre.

- Nekem ez mindig is természetes volt. A 70-es években Pécelen végiglátogattam a református, evangélikus, baptista lelkésztársaimat, annak érdekében, hogy csináljunk ökumenikus találkozókat. Mind a hárman nagyon lelkesen támogattak. 75-tõl rendszeresen jártunk egymás templomába a hívekkel együtt, és közösen imádkoztunk az imahéten az egységért. Ez nem a magunk álláspontjának feladását jelenti, hanem a szeretetben való egységet. Persze, sokan ezt nem csinálták, prüszköltek ellene. A református lelkészt például utasították, hogy hagyja abba, de nem volt rá hajlandó.
Számomra tehát nem volt rendkívüli, hogy elmentem a református konferenciára, mert elmentem a református templomba is.

- Az alkoholistákat sokféle módon próbálják gyógyítani, a gyógyszeres kezeléstõl a munkaterápiáig. Átütõ sikert eddig még egyik eljárás sem hozott. Ti hogyan dolgoztok?

- Mi kizárólag Jézus erejével, a Biblia tanításával próbálunk hatni. Azzal, hogy az Isten szereti õt, még így is. Jézus azt mondja, hogy nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Azt mondja, hogy nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bûnösöket a megtérésre. Mert a bûnt utálja, a bûnöst szereti. Abban a pillanatban, ahogy egy alkoholista beteszi hozzánk a lábát, õ már nem iszákos, hanem ez ellen küzd. Mindenképpen tiszteletre méltó ember.
Egy ilyen embernek, akit mindenki megvet, a családja is utálja, azt hallani, hogy õt az Isten így is elfogadja és szereti, nagyon sokat jelent.

- Ez a munka a lelkieken kívül rengeteg szervezést és nem utolsósorban sok-sok pénzt igényel. Milyen szervezetek segítik munkátokat?

- Nem áll mögöttünk semmiféle szervezet. Én azt mondom ugyan, hogy katolikus iszákosmentõ szolgálat, de nincs jogom a katolikus szót használni, mert senki el nem fogadott. Bár kértem a püspök urat, hogy fogadjon el egyházmegyei iszákosmentõ szolgálatra.

- Ha senki nem támogat, akkor honnan van rá pénzetek?

- Völgyesi Tibor, egyik péceli testvérem, amikor az egyik találmányát szabadalmazták, adott nekem százezer forintot. Mi természetesen mindnyájan ingyen dolgozunk. Háziasszonyaink ingyen fõznek, egy tízgyermekes Bokor-tag ingyen ajánlotta fel házának földszintjét és szuterénjét, ingyen fogyaszthatjuk a villanyukat, gázukat.

- Van-e valamilyen felmérésetek arról, hogy milyen hatékonysággal dolgoztok, mennyi a csoportból a visszaesõ, a lemorzsolódó, hányan gyógyultak meg?

- Pontos adataink nincsenek, de azt az állami intézmények is elismerik, hogy az egyházi szolgálatok eredményesebben dolgoznak. Egyszer egy alkoholistákat gyógyító orvos azt kérdezte: "Mondja, hogy kell azt csinálni, amit maguk csinálnak, anélkül, hogy olyan lennék, mint maguk?"

- Mi az akadálya annak, hogy munkátokat az egyház, ha anyagilag nem is, de legalább erkölcsileg elismerje, segítse?

- Az, hogy ez Bokor-ügy. 1987 februárjában Miklós Imre utasítására megtiltották, hogy az iszákos lelkigyakorlaton beszéljek. De aztán a magam felelõsségére újra kezdtem. Vártam, hogy valaki idejön, hogy számon kérje, akár az egyház, akár az állam részérõl. Én nem vagyok goromba vagy kemény ember, de akkor azért megmondtam volna, ha most azért jött, hogy gratuláljon, mert 70 évesen ilyen munkát végzek, köszönöm. De hogy számon kérje, hogy nyugdíjas koromban alkoholistákkal foglalkozom, bocsánatot kérek, de ez már arcátlanság.
Azóta sem jött senki. Éppen holnap este kezdek egy lelkigyakorlatot, 53 iszákosnak küldtem ki meghívót.

- Ez azt jelenti, hogy az egyház a rendszerváltás és minden egyéb ellenére még nem békélt meg a kisközösségekkel?

- A Bulányi-féle közösségekkel nem. Nemrég, 88-ban jelent meg Magyarországon egy új mozgalom, a Cursillo, hasonló a miénkhez. Meg is kértek, hogy segítsek nekik gyökeret verni, rendszeresen járok hozzájuk. Lelkigyakorlatokat tartok. Õk teljesen szabadon mûködhetnek, Paskai bíboros úr áldását adta rájuk. De a püspöki karban túlnyomórészt ma is ugyanazok vannak, akik annak idején akadályozták mûködésünket, azok, akik még néhány évvel ezelõtt is bizonygatták a fegyveres szolgálat indokoltságát. Talán azt hiszik, hogy ha most visszakoznának, azzal a tekintélyükön esne csorba. Pedig tudjuk, hogy az elmúlt negyven évben többé-kevésbé mindenkinek alkalmazkodnia kellett, ahogy azt Illyés az Egy mondat a zsarnokságról címû versében olyan megdöbbentõen meg is írta, a szószék sem volt kivétel. (Sajnos a házkutatás alkalmával tõlem ezt a verset elvitték, már nem tudom pontosan idézni.)

- Az egyházban tehát még nem történt meg a rendszerváltás.

- Nem teljesen. Gyulay Endre szegedi püspök például ünnepélyesen bocsánatot kért papjaitól és híveitõl, akiket az elõdei nem védtek meg az állammal szemben. Vagy nemrég a váci püspöki körlevélben megjelent egy Rehabilitáció címû írás, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal nem hivatal, hanem hatóságként mûködött Magyarországon, élet és halál ura volt. Minden püspöki körlevelet cenzúrázott, a papi kinevezésekbe beleszólt. Fõként a bázisközösségek vezetõit támadta, így történhetett meg, hogy egyházmegyék vezetõi, fõpásztorai kényszerültek egyeseket áthelyezni, például Ócsa, másokat nyugdíjazni, például Pécel. Ezeket a papokat ezennel erkölcsileg rehabilitáljuk.
Ez egy roppant szûk kis rehabilitáció, mert még a nevüket sem írták ki, a körlevelet sem kellett a miséken felolvasni, még Ócsán és Pécelen sem. Ócsán felolvasta az utód, de Pécelen nem. De azt nagy dolognak tartom, hogy a rehabilitációt éppen az én püspököm kérésére jelentették meg, annak a kérésére, aki engem nyugdíjazott. Õ hát beismerte, hogy amit csináltam, az nem eretnekség, nem engedetlenség volt. Megvallotta, hogy állami nyomásra cselekedett. Ezt kellene az egész püspöki karnak megvallania.

- Ez sem várathat sokáig magára, hiszen nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedekben az egyház is kompromittálódott, szükség van a megújulásra. Te ezt hogyan gondolod?

- Az egyház nem egyenlõ a papsággal és a papság sem az egyházzal. Bérmálkozás alkalmával az egyik kis nyolcadikos fiútól megkérdeztem, hogy mi az egyház. A fiú azt mondta: Szeretetközösség, melynek legkisebb sejtje a család. Bõgni tudtam volna örömömben, mert úgy éreztem, hogy megértette a lényeget. Hogy nem a Szentatya, a püspök meg a templom, nem ezek az egyház, hanem elsõsorban a család. És ha a család nem egyház, akkor nincs egyház.

Vértes István és Dombi Tibor