A pap tökéletes: órákig ül a gyóntatószékben, jellemzi õt az áhítat lelkülete, pontosan végzi az Egyház által rárótt imádságokat, a breviáriumot, tele van jóakarattal, mégis hiányzik plébániája életébõl a krisztusi lüktetés. Mintha nem lenne kovász a sütnivaló kenyérben...

A téli forradalmi nagy lelkesedések idején valaki merészen "bedobta" az ötletet egy líceumban: "Hívjunk meg egy papot egy beszélgetésre"! Az osztály zöme felzúdult: "Nem kell nekünk a pap!" Vajon elvetemültségbõl, tudatlanságból, téves ismeretekbõl táplálkozik e viszolygás, vagy mi is okai vagyunk netalán?... Elgondolkodtunk-e azon, hogy bármennyire kegyesek, tapintatosak, óvatosak, papi életünket katonás hõsiességgel megélõk is lennénk, egy más, elfelejtett világ távolából szól tanításunk (még azok legszebbike is), ha nem tudunk ember lenni az emberek között. Vagyis, ha papságunk nevében megfeledkezünk ember voltunk számos lényeges összetevõjérõl, a személyes emberi kapcsolatok vállalásában rejlõ lehetõségektõl a természetességen át a másik személy tiszteletéig, ami egyúttal önmagunknak, az ember istenképiségének járó tiszteletadás is.

Érdemes ezt a vonalat ápolni, vagy új, bátor és ezért némi kockázatot is jelentõ útra kellene térni?

Ki a felelõs azért, hogy a fiatalok (azok is, akik mindennek ellenére kitartanak) mostohagyermekeknek érzik magukat az Egyházban, rezignáltan hallgatják, hogy õk a jövõ, a reménység, miközben bizalmatlanságot, tartózkodást tapasztalnak lépten-nyomon az Egyház vezetõi részérõl: nem igénylik a hozzáértésüket, nem figyelnek igazán az elvárásaikra, közömbösek a kételyeikkel szemben, és személyes igényeiket folyton korlátok közé szorítják.

Valljuk be, bármennyire fájó is: egy igen szûk réteget, a nagyon szerencséseket leszámítva, óriási a szakadék papok és hívek között.

Mert elbástyázzuk magunkat normák, hagyományok és keretek mögé, és valódi keresztény küldetésünk, ami a leglényege az emberi létnek - ha már közösséget vállaltunk sokat próbált Egyházunkkal -, kívül reked a kereten. Hiányzik belõlünk az átütõ erõ, a krisztusi tûz: amikor Õ az emberekhez szólt, szavain érzett, hogy nagyon fontos dologról, kinek-kinek a boldogságáról van szó. Hangja a valóságot közvetítette, s a ma embere ugyancsak valóságalapot keres a keresztény tanúságtevõ tanúságtételében. Krisztus szellemében volna jó újszerûen, "maian" szólni, s ennek alárendelni a kényelem biztonságát, vállalni az úttöréssel járó kockázatokat.

Az erõfeszítés pedig minden bizonnyal megteremné a maga áldásos gyümölcsét.

T.O.M.CS.I.

(A Csíksomlyói Kistestvérbõl)