Az örömhír, mint társadalmi kihívás

Graham Greene-nel nemcsak világhírû író távozott közülünk, hanem egy olyan keresztény is, aki már korán megpróbált szemébe nézni annak a valóságnak, amit manapság "kétharmadvilág"-nak nevezünk és eközben azon volt, hogy ne hagyja figyelmen kívül az egyház szerepét, sorsát és felelõsségét. Bizonnyal sokan emlékeznek a "Hatalom és dicsõség" címû, 1940-ben kiadott regényére és az abban fõszereplõ mexikói "whisky-pap"-ra. Az 1990-ben Angliában kiadott Egyház és Politika Latin-Amerikában c. gyûjteményes tanulmánykötethez õ írta az Elõszót, amelyet az Orientierung ápr. 15-i száma alapján alább közlünk. A különféle tanulmányok olvasása közben keletkezett benyomások nem csak önéletrajzi reminiszcenciákra adtak alkalmat, hanem arra is, hogy Greene élesen foglaljon állást viszonyában a hithez és politikához. Egész életében elkötelezettje volt a közép-amerikai térségnek. Ezért említi kifejezetten az ottani 1983. évi pápalátogatást, mikor emlékezetes módon a nikaraguai kontra-áldozatok édesanyái olyan eltaszítva érezték magukat. E szomorú emlékezés ellenére - az elõszót egyébként az 1990. februári választások elõtt írta - valamint a könyvben szereplõ Francois Houtard tanulmányból származó ismeretanyag ellenére, mely arról tudósít, hogy egy fura fejlõdés révén a latin-amerikai püspökök tanácsa, a CELAM a "restauráció intézményesítésének" eszközévé vált - Greene a végén egy megdöbbentõ reménynek ad hangot.

Ez a tanulságos kötet, mely annak a latin-amerikai katolicizmusnak fejlõdésével foglalkozik, melybõl a felszabadítási teológia és a keresztény bázisközösségek keletkeztek, a magamfajta öreg urat arra készteti, hogy székében hátradõlve elmerengjen arról, milyen is volt ez az egyház akkor, amikor majd hatvan évvel ezelõtt nem minden ellenérzés nélkül csatlakozott hozzá: a változások micsoda tengerét kell itt figyelembe venni! Angliában a legtöbb ember számára ez az egyház a római volt. Ezért amikor csatlakoztam hozzá "idegen lettem saját hazámban", ami mindenesetre egy regényíró számára nem volt feltétlenül rossz; az idegen ugyanis új szemmel nézi a körülötte lévõ dolgokat. De mint idegen mindenképp megbélyegzettnek éreztem magam, hiszen nem örültem az olyasmiknek, hogy elõször is, mint római katolikust a politikai jobboldalhoz soroltak. Sõt még tíz évvel késõbb is sokan azok közül, akik nem olvasták könyveimet, úgy gondolták, hogy mint római katolikusnak, nekem Franco-pártinak kell lennem.

Mégis már a harmincas éves végén megindult valami változás ebben az egyházban. Ezért az elsõ pillanatban meghökkenek, mikor most ebben a könyvben Jon Sobrinonak a közép-amerikai egyházról írt kiváló tanulmányában Gustavo Gutierrez idézetét olvasom, melyben õ Latin-Amerika egyháztörténetét egy Monsenor Romero "elõtti" és "utáni" korszakra osztja fel. Végülis Helder Camara, a maga idejében Olinda és Recife érseke, Brazíliában már régen megtette a veszélyes döntést a szegények mellett. Aztán Mexikóban már 1937-ben lehetett valamit érezni abból, amibõl késõbb a keresztény bázisközösségek lettek. Az ottani vallásellenes politika következtében az egyház már jelentõsen megtisztult rómaias magatartásától, sõt drasztikusan megtisztult, amint azt magam láttam Tabascoban, ahol sem templomok, sem papok nem maradtak, és nem kevésbé Chiapasban, ahol a papoknak még azt sem engedték meg, hogy akár csak egyik lábukat betegyék a templomba.

Ami a magánlakásokon tartott titkos miséket illeti, az "polgárinak" volt mondható, de amikor vasárnapokon a hegyekbõl az indiánok lejöttek, hogy puszta emlékezetbõl és pap nélkül eucharisztiát ünnepeljenek, akkor ez már bizonyosan olyasmi volt, ami a bázisközösségek kezdetét jelentette.

De amikor most tovább olvasom Sobrinot, rájövök, hogy Gutierrezt félreértettem. Romero érsek mátíriuma az elsõ püspökgyilkosság az oltárnál Becket Tamás óta. II. János Pál túlságosan visszafogottan ítélte el ezt a gyilkosságot. Ez a mártírium úgy, amint azt Gutierrez leírja, bizonyosan vízválasztóvá vált a szórványos kezdeményezések és a latin-amerikai egyházban ma látható állhatatos ellenállás között. Ez utóbbit minden bizonnyal az a ma is látható pimasz segítség is elõidézte, amit az USA-kormányzat nyújt a halálbrigádoknak Guatemalában és El Salvadorban, valamint a kontráknak Nikaraguában, ami még az észak-amerikai püspököket is tiltakozásra hívta ki. A Fehér Ház magának köszönheti, hogy ma már nem úgy áll a helyzet, amint korábban, és nem is lesz úgy többé.

A szegények egyháza és a bázisközösségek nem csak az USA-hatalommal, a halálbrigádokkal és a kontrákkal szemben bizonyítják erejüket, hanem Ratzinger bíborosnak, a "felszabadítási teológia csúcs- ellenzõjének" elrómaiasító nézeteivel, valamint II. János Pál pápa talán érthetõ elõítéleteivel szemben is.

Azt írtam "érthetõ", mert az az érzésem, talán lengyel hazájának ötvenes éveibõl származó tapasztalatai vezették a pápát éktelen viselkedéséhez nikaraguai látogatása alkalmával. Az a hamis párhuzam vezette õt, ami fennállt a nikaraguai kormány, melyben három pap a legfelsõbb pozíciókban vett részt és a kelet-európai békemozgalom között, amely mögött egy külföldi hatalom állt azzal a tudatos szándékkal, hogy az országban az egyházat széthasítsa. 1955-ben egy hónap alatt beutaztam Lengyelországot, amikor a Pax-mozgalmat már megalapították. (...) A Pax-mozgalom, mely külföldön született, az évek során veszített jelentõségébõl, míg az a mozgalom, melybõl a felszabadítási teológia, a bázisközösségek és a szegények melletti döntés keletkezett, bennszülött volt. Ezért a Pax-szal semmi közös nincs benne.

Amint ez a könyv bizonyítja, az amerikai kontinensen a katolikus egyház új életerõre kapott, noha harcol ellene az USA-adminisztráció és üldöztetést szenved El Salvadorban, Chilében, Paraguayban és Guatemalában. Szeretnénk remélni, hogy idõvel még a római kúria is megtér talán XXIII. János pápához ahelyett, hogy tovább követné Ratzinger bíboros és a jelenlegi CELAM nyomdokait.