Az októberi elmélkedéseket a VII. ág, a novemberieket a XI. ág készítette.

Október 6. - Évközi 27. vasárnap - Mk 10,2-16 - A férfi ragaszkodik feleségéhez, s lesznek egy testté
Nagyon nagy döntés életünkben, s nagy várakozás, vajon ki az, akivel megélhetem, átélhetem azt a csodálatos érzést, egy testté válni, új egységet alkotni a házasság közösségében. Jézus is életközösségre hívja a férfit és a nõt. "Az ember ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, s a kettõ teste egy lesz." (Mk 10,7-8)
A házasság dinamikus egység. Élõvé kell válnom, élõvé kell tennem választott páromat, hogy ketten együtt még nagyobb szeretetet tudjunk egymás és mások felé megélni. Hogy ezt valóban meg tudjuk valósítani, óhatatlanul ott kell lennie életközösségünkben Jézusnak, aki számunkra a legnagyobb szeretetet megmutatta. Csak így tudjuk elfogadni a másik másságát, hiszen nem vagyunk egyformák és hibátlanok.
Mégis az egészséges házasság egy emberré tesz a felelõsségvállalásban, a gondok viselésében, a szenvedésben, örömben, boldogságban... Milyen jó felszabadulni a másikban egy beszélgetés, séta, ölelés, csók során. Rácsodálkozni a másik szépségére, lelki gazdagságára.
A jó házasság során meg kell tapasztalnunk, életünk folytonos növekedés a szeretetben (ennek egyik jele lehet a gyermek, aki a további szeretet forrásává válhat).
Hányszor érezzük, mennyivel önzõbb, terméketlenebb házasságunk, szerelmünk, szeretetünk, egymás felé fordulásunk, ha életünkbõl a legnagyobb erõforrás - Jézus - hiányzik. A folyton növekedés vele együtt teljes. Az õ jelenléte érleli, táplálja a kapcsolatot, az õ segítségével tudjuk megtartani egymás iránti szeretetünket, hûségünket. Õ ad erõt a sorsközösség-vállalásban.
Vajon meg tudunk-e felelni minden elvárásnak, Isten elõtt tett hûség-ígéretünknek? Gyengeségünk dacára mindennap meg kell újítanunk szeretetünket, odaadásunkat gondolatban, tettekben, egy ölelésben, hogy a másik érezze: még mindig fontos a számunkra.

Október 13. - Évközi 28. vasárnap - Mk 10,17-30 - Mire való a gazdagság?
A gazdag ifjú célja az örök élet. Oda akar jutni és ezért kérdezi az oda vezetõ utat Jézustól. Azért Jézustól, mert látja, tudja, hogy Õ az Út és az Élet. Hisz benne, elfogadja, hogy az Atyától jött, hiszen jónak nevezi, pedig egyedül Isten jó.
Jézus válaszában a szeretet parancsait sorolja. Az ifjú már-már örömmel távozik, hiszen ezeket mind megtartotta, mikor Jézus tovább lép. Arra biztatja, hogy adja el mindenét, ossza szét a szegények között és így kövesse.
Ez túl nagy kérés az ifjú számára. Már nem egy begyakorlott, gyerekkortól fogva értett és cselekedett parancsmegtartás. Egy érett felnõtt ember tudatos döntése Isten, vagy a pénz, gazdagság mellett. Egész gyermekkorunkban, iskoláinkban, fiatal felnõttként erre a döntésre kell készülnünk: Teljes szívvel, lélekkel Istenhez akarok-e tartozni, vagy pedig a világi dolgok, a pénz, a gazdagság a célom? Ez életet - örök életet - meghatározó döntés.
A gazdag ifjú úgy érzi, ezzel a döntésével elveszt mindent, ami kedves neki, amihez ragaszkodik. De Jézus ismét valami csodálatos dologról kezd beszélni tanítványainak, akik már túl vannak a döntésen. Jézus nemcsak az örök életet ígéri, hanem már itt ezen a világon százannyit az elhagyottakért. Ez egyszerre hihetetlennek is hangzik, ugyanakkor lenyûgözõnek is. Aki szétosztja vagyonát, az érdekbarátoktól ugyan elszakad, de igazi barátokra talál azokban, akiken segített. Aki megérti, hogy a saját családján kívül is van feladata a szeretet továbbadásában, az saját családja mellé száz barát-családra lel. Aki jó ügyben jár, azt mindenhol szívesen látják az egész világon. A szeretet mindenhol szeretetet ébreszt, sokszoroz.
Saját életem példáján látom, hogy akárhányszor úgy gondoltam, hogy idõt, pénzt stb. fordítottam másokra és ezzel segítettem - sokszor több szépséget, kedvességet, igazi emberszeretetet kaptam viszonzásul. Meg kell próbálnunk újra és újra jót cselekedni, hogy a világ elhiggye: a SZERETET köztünk és bennünk él!

Október 20. - Évközi 29. vasárnap - Mk 10,35-45 - Az apostolok vetélkedése
Az ember õsi ösztöne a birtoklás, uralkodás. Minden ember életében jelen van az elõbbre jutás vágya. Szeretjük, ha kiemelnek, dicsérnek bennünket. A fõhelyre jutás bátorsággal, biztonsággal kecsegtet, és a javak minél teljesebb élvezetét jelenti. Ez a kísértés azonban nagy veszélyt rejt magában. Jól tudta ezt a gonosz is, mikor Jézusnak felajánlotta az uralkodás lehetõségét (pusztai kísértés; Lk 4,5-8). Néhány fejezettel elõbb már találkozhattunk a tanítványok közötti versengéssel (Mk 9,34). Most a Zebedeus fiak, Jakab és János elõbbre jutási kísérletének lehetünk tanúi. Már elõrelátóan az örök életre készítik helyüket.
Jézus megkérdezi tõlük, vállalják-e a lét- és sorsazonosságot Vele. Õk igennel felelnek. Kérésük ténye bosszankodást, irigységet vált ki a többi tanítványból, Jézus azonban szüntelenül tanítja mindnyájukat. Figyelmezteti õket arra, hogy Isten Országának törvényei mások, mint az evilág törvényei. Itt a cselekedetek számítanak. A szeretet cselekedeteit pedig nem jellemezheti az uralkodás, elnyomás, birtoklás, csak a kicsiség, szelídség, szolgálat és végsõ értékként a teljes életodaadás. Nem az az elsõrendû tehát, hogy elnyerjük-e Jézus mellett az örök dicsõséget - melyet az Atya ajándékoz nekünk -, hanem az, hogy készek vagyunk-e követni Jézust a szeretet megélésében. Jellemzõk-e a mi keresztény életünkre ezek a jézusi értékek?
Vágyunk-e Jézus mellé csatlakozni, hozzá felnõni egyéni életünkben, házasságunkban, gyermekeink átölelésében, közösségeink, barátaink együttélésében, az elesettek támogatásában, és minden ránk váró szív és felénk nyúló kéz elfogadásában?

Október 27. - Évközi 30. vasárnap - Mk 10,46-52 - A jerikói vak
Próbáljuk magunkat Bartimeus helyébe képzelni. Mit érezhet egy ember, ha nem lát? Milyen élménye, elképzelése van a világról, az emberekrõl?
Talán olyan lehet, mint amikor a madárnak levágják a szárnyairól a tollat, él ugyan tovább, de nem tud repülni. Jézus híre, csodatettei megelõzték Õt magát. Érthetõ hát, hogy a világtalan ember kiáltozni kezdett, amikor meghallotta, hogy a Názáreti közeledik. Abban az idõben - mint ahogy talán ma is - a fogyatékos emberek a társadalom kitaszítottjai voltak. Annak ellenére, hogy a tömeg megpróbálta távol tartani ezt a vak koldust, Jézus mégsem ment el szó nélkül mellette, hiszen amit mond, azt Õ tettekre is váltja. Mit jelenthet ez a kérés: "könyörülj rajtam"? Talán egyszerû segítségkérés, vagy bocsánatkérés valamiért? Talán hangozhatott volna így is a mondat: "bocsásd meg bûneimet"?
A lényegen nem változtat: a hit csodákra képes. "Boldog, aki nem lát, és mégis hisz" (Jn 20,29).

November 3. - Évközi 31. vasárnap - Mk 12,28b-34 - A fõparancs
Parancs. Errõl a szóról a mai embernek egyrészt a hatalom, másrészt a gondolkodás nélküli engedelmeskedés jut az eszébe. Beszélhetünk-e ilyesmirõl a lábmosó és szabad akaratot teremtõ Szentháromságos Isten esetében? Nyilván nem.
Gondolhatunk arra, amikor ablakpárkányra mászó gyerekünket leparancsoljuk a veszélyhelyzetbõl - az õ életét féltve, ismerve és tudva, amit kicsi eszével õ még nem is sejt. Ez a hasonlat talán már kicsit közelít, hiszen a Mennyei Atya jóságos és látó-védõ kezét tapasztaljuk nap mint nap.
De Jézus nem csimpaszkodó gyerekeket, hanem együttmûködõ barátokat akar és keres bennünk.
Miért hát a parancs?
Tán mert ismerve minket, jól tudja, hogy még így is igen lassan valósul bennünk és általunk az Isten Országa, hát még ha így fogalmazott volna: csillagaim, szépen kérlek, legyetek szívesek egy kicsit szeretni egymást!
Kimondhatatlanul fontos az, amit a fõparancsban nyomatékozni akar nekünk Jézus. Ha nem eszerint rendezzük napjainkat, akkor nem élünk, csak vegetálunk. Jézus szeret minket, s nem akarja, hogy elpusztuljunk. Ezért sulykolja beszédével és tetteivel 3 és fél éven át az Élet törvényét. A tanítás tiszta magvát szórja szüntelen. S szavát nem azért kell követnünk, mert parancs, vagy azért, mert illik a mindenható Istennek engedelmeskedni, hanem mert ez boldogságunk egyedüli útja. Tegyük belsõvé az Úr parancsát! Lényegünkké kell váljon a Vele, Benne és Általa élés. Isten- és emberszeretetünk lehetõvé tételéhez küldte el Jézus nekünk Szentlelkét. Õ segít nekünk, hogy ne legyünk "sánták". Értelmünkkel, érzelmünkkel, akaratunkkal, s ebbõl fakadó tetteinkkel dicsérjük az Urat. A dicsõítõ imára - mely nem valamiért ad hálát, hanem Valakiért - nagy szükség van. A tapasztalat szerint ez a kapu, amelyet kinyitva magunkba tudjuk ölelni az Istent, s ezzel együtt az Õ érték- és látásvilágát.
Csak így sikerülhet egyenként ledöntenünk mellékisteneinket, bálványainkat. S ne gondoljuk, hogy csak a káros szenvedélyek kötözhetnek meg minket. Rabbá tehet minden olyan - látszólag akár jó - tevékenység, érzelem, amelyhez csak a magunk akarata miatt ragaszkodunk. Nem szabad elvesztenünk nyitottságunkat a változtatásra, hogy az Úr mindig ott használhasson, ahol szüksége van ránk.
S ezt, az Isten törvényét ismerõ és valósító életünket kell osztogatnunk, kiváltképp gyermekeinknek. Az ószövetségi idézetünk arra figyelmeztet, hogy nem szûnhetünk meg növekedni a hitbéli tudásban, s nem hagyhatunk ki egyetlen alkalmat sem, hogy a ránk bízott életeket az Egyedül Igaz felé terelgessük. Szeretetünk akkor az igazi, ha megismerés, elfogadás, többre törekvés hármassága valósul. Így kell szeretnünk magunkat, s minden embertársunkat is. Törekedjünk e héten fejlõdni Istent dicsõítõ imánkban, testvéreink elfogadásában, hogy életünket odahelyezõ emberekké váljunk!

November 10. - Évközi 32. vasárnap - Mk 12,38-44 - Te magad légy csoda!
Ezen a vasárnapon Jézus mellett egy másik asszonyt is találunk. Nem csak a jeruzsálemi szegény özvegyet, a persely körül. A másik is özvegy. A szareftai, akivel Illés próféta találkozott. Fát szedett, hogy maradék kis lisztjével, kevés olajával lepényt süssön, elfogyassza, azután éhen haljon a nagy szárazság idején.
Úgy állnak Jézus két oldalán, mint a Jézus elõtti és a Jézus utáni idõk képviselõi. Mint az ó és új szövetség képviselõi. Két belsõ magatartás, két különbözõ életforma szimbólumai.
Az egyikkel csoda történik. A másik maga a csoda! Õsi beállítottság: Istent úgy tekinteni, mint akinek az a dolga, hogy csodát tegyen. Erre való az Isten. Ezt várjuk el Tõle és meg is teszi.
Ha nem teszi, "akkor sírsz, azután átkozódsz, aztán imádkozol". Végül "elveszted" a hited. Csalódtál az Istenben, mert "hallgat az Isten". Hochhuth Doktora is így járt: "Mert feleletet akartam - feleletet! S így kockáztattam meg, amit még senki, mióta világ a világ ..., hogy legyen kénytelen választ adni. Nemlegest akár, mely Stendhal szerint még egyetlen mentsége lehet: az, hogy nem létezik... Tessék, egyetlen sóhaj sem hallatszott az égbõl, egyetlen sóhaj se tizenöt hónap alatt, míg égbe küldtem innen a kirándulókat."
Az evangéliumból egyértelmû, hogy az Isten rendszerint nem csodatevõ, de rendszerint erõt adó. Te légy csoda! Ahogyan a templomi özvegy két fillérjével, vagyis egy krajcárjával, ami "egész megélhetése" volt.
Joggal rá lehet csodálkozni: hogy tehetted!? Hogy bírod? "Rákérdeznek!" Ez az, amirõl Zakariás próféta jövendöl: "Azokban a napokban egyetlen zsidó ruhája szegélyét tíz különbözõ nyelvû ember fogja majd megragadni és kéri: Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!" (Zak 8,23) Errõl beszél Péter apostol is: "Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek." (1Pt 3,15) Non magna dicere, sed magna vivere christianum est! Nem nagyokat mondani, hanem nagyszerûen élni - ez a keresztény! Jézus szemléletes nyelvén arról van szó, hogy "föld sója", "világ világossága", "hegyen épült város" legyen a keresztény! (Mt 5,13) Ezt várja a világ!

November 17. - Évközi 33.vasárnap - Mk 13,24-32 - Azt a napot és azt az órát senki sem ismeri.
Az evilági ország helyreállításának elmaradása miatt a Messiás tanítványai még a mennybemenetelkor is befejezetlennek érezték Mesterük köztük végzett munkáját. A Messsiás úgy távozott tõlük, hogy újra eljövendõvé lett számukra. Az újraeljövetel a Jézus ajkára adott nyilatkozatokban vitán felül adva van (Mt 16,27; Mk 8,38; Lk 9,26; Jn 1,51...). A tanítványok többször is rákérdeztek a második eljövetel idõpontjára, de nem kaptak pontos idõpontot. A Messiás nem használt évszámokat. Az idõ (kairosz), a nap (hémera) és az óra (hóra) szavakat használta idõmegjelölésre, számok nélkül (teljessé lett az idõ, azon a napon majd megtudjátok, eljön az óra...). A végsõ eljövetel idõmeghatározásában az aion szó szerepel, ami nagyon hosszú idõt jelent. ...Ennek az aionnak (földi élet) a fiai házasodnak, de akik méltók ama aionra (földi életet követõ) és a halálból való feltámadásra...
A vízözön és Szodoma-Gomora pusztulásának, hirtelenségének és váratlanságának mintájára fog eljönni az a nap, amikor az "Emberfia felfedetik" (apokaluptein), teljes valóságában nyilvánvalóvá válik. Az apokalipszis tehát valami korábbi titok megszûnését jelenti. Biztosak lehetünk, hogy kérdéseinkre legkésõbb ekkor választ kapunk. A Jézus személye körüli titkok felfedését megelõzõ idõszakra jellemzõk:
- természeti csapások (földrengés, éhség, döghalál, hullákra menõ sasok...)
- jelek a napban, holdban és a csillagokban (a nap elhomályosul, a hold fényt nem ad, a csillagok leesnek ...)
- háborúk (lázadások, egymás ellen forduló nemzetek és országok ...)
- ideológiai harc a örömhír ellenében (hazug próféták és messiások)
- erõszakos harc Isten népével szemben (megverik, tömlöcbe zárják, megölik ...)
Az aion-vég a számonkérés idõszaka. A számonkérés alapjaként a Messiás egyfelõl életünk gyakorlatát tekinti: "megfizet kinek-kinek a magatartása szerint": "Éheztem ugyanis és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek." (Mt 25,35-36) Másfelõl szóbeli állásfoglalásainkat veszi figyelembe: "minden haszontalan beszédért ... számot adnak majd az ítélet napján." (Mt 16,27; 12,36) A számadást tartó Emberfia kérdezni fog, nekünk pedig felelnünk kell - életünk tetteivel és elhangzott szavainkkal, állásfoglalásainkkal. Ezeknek alapján hangzik el felettünk az ítélet, ennek alapján mondjuk ki mi magunkról az ítéletet: külsõ sötétség, sírás és fogcsikorgatás (szeretetlenség), vagy a Mennyek Országa, az örök élet, ami a szeretet tökéletes világa. Az Õ útja az egyetlen út, csak ennek az útnak van folytatása, az Õ útja a keskeny út, amin nem egyszerû a járás. Tõle kaphatunk meg minden segítséget az utat választáshoz és ezen az úton maradáshoz egyaránt. Éljünk a folyamatosan kínált lehetõséggel!

November 24. - Évközi 34. vasárnap - Jn 18,33-37 - "Igen, király vagyok"
Semmi kétség, Jézus király. Van népe, országa és országának törvénye. Jézus hatalommal rendelkezik, s áll Pilátussal szemben...
Egy olyan emberrel szemben, aki szintén rendelkezik mindezekkel. Helytartó, egy provincia ura, kinek feladata "népérõl gondoskodni", s a törvényeknek érvényt szerezni. Pilátus hatalommal bír, s állnak egymással szemben...
Micsoda kontraszt!
Jézus azt mondja, hogy országa nem evilágból való. Úgy tûnhet, ezzel elveszi az ellentét élét. Gondolhatta Pilátus, megkísérthetett évszázadok során sokakat, s ma is sokan gondolják, hogy a probléma nem is olyan nagy, hiszen Jézus országa evilágra nem vonatkoztatandó. Jézus országa a transzcendensben van.
De nem! Jézus nem tompította az ellentétet. Azt mondta, hogy a mennyek országa köztetek van. Pilátus "országa" területileg körülhatárolt. Jézus népét azok alkotják, akik a határok közé kerültek. Jézus országának törvénye a szeretet, Pilátusé a jog.
"Mi az igazság?" - kérdezi Pilátus legyintve. Szavaiból érzõdik a keserûség és az igazságfogalommal szembeni csalódottság. Egy római csalódottsága. A római jogot - mint alapot - ma is tanítják az egyetemen. A jogba, a juszticiába veti ma is az emberi társadalom abbéli reményét, hogy igazságot teremtsen. Szegény Pilátus! Foglalkozásánál, hatalmánál fogva nem ismerhette Jézust. Nem hallotta beszédeit. Így aztán nem is érthette, miféle igazságról beszél neki ez az ember.
És mi tudjuk-e? Igen, tudhatjuk, hogy Jézus igazsága nem az adok-kapok, a jogok és kötelezettségek, a patikamérlegre tett érvek-ellenérvek igazsága. Sokkal több annál. Igazságfogalmára következtethetünk a szõlõmunkásokról, a tékozló fiúról szóló példabeszédeibõl. Jézus igazsága a szeretet. Nincs már meg az a lehetõségünk, hogy rezignáltan legyintsünk rá, mint azt kellõ ismeret hiányában Pilátus tette.
Mi már csak azt dönthetjük el, hogy akarunk-e hallgatni szavára, vagy megelégszünk kevesebbel. De miért elégednénk meg? Mit veszíthetünk, ha követjük Õt? Többet nem, mint földi életünket. A Getszemáni kertben Jézus is biztosan mérlegre tette a veszteni valókat. Úgy ítélte meg, hogy az általa képviselt igazságnak úgy tud megfelelni, ha életét is odahelyezi.
Pilátusnak, mint evilágból való "királynak" hatalma volt elvenni Jézus életét.
Jézusnak, mint nem evilágból való királynak hatalma volt odaadni azt. Dönteni kell!