Fogorvosnál

Történt egy délben - nyolcéves koromban -, hogy amikor ebéd közben inni akartam egy nagyot, a hideg víztõl fájdalom nyilallt a fogamba. Édesanyám észrevette és így szólt: - Úgy látszik, kilyukadt a fogad! Szombaton úgyis be kell menni Vácra, te is velem jössz, és elmegyünk a fogorvoshoz.

Ebben a pillanatban megkezdõdött bennem egy bizonyos fázásféle érzés. Ebéd után megnézte édesanyám a fogamat és elszörnyedt: - Hû, de nagy lyuk!

A fázásérzés erõsebb lett: - De ugye azért nem biztos, hogy ki is kell húzni? - És elhangzott az elsõ megnyugtatás: - És ha ki kell húzni, meglátod, csöppet sem fog fájni. - Rémülten néztem édesanyámra: - Meglátom? Hát biztos, hogy ki kell húzni?

Amikor beléptem a szobánkba és leültem a tanulóasztalkámhoz, Gyopár bátyám mesterkélt hangú panasszal felkiáltott: - Jaj, de rengeteg leckém van. Félek, hogy ma el sem jutok a játszórétre. - Tudtam, mit jelent, hogy másról beszél és nem a fogorvosról. Ezt jelentette: - "Íme, milyen tapintatos vagyok! Igyekszem elterelni a figyelmedet a rád váró szörnyûségekrõl."

Idõnként komoly arccal nézett rám, és ezt fejezte ki a tekintete: "A te bõrödben sem szeretnék lenni!" - és a belsõ fázás most már külsõ borzongásban, lúdbõrözésben is jelentkezett.

A tanulással legelõször Ugri Bugri, az öcskös szokott elkészülni és rögtön el is szokott ugrabugrálni a játszórétre. Ezen a napon azonban megvárt engem. Jólesett a figyelme, de egyszersmind végig is futott rajtam a hideg. A reám váró szenvedések tiszteletét éreztem ki belõle, különösen abból, hogy bal oldalamon lépegetve betegápolói gondossággal kezét nyújtotta egy-egy korlátlan palló elõtt és elrugdosta utamból a nagyobb köveket.

Találkoztunk útközben nagynénénkkel, Borbála nénivel, és nagybátyánkkal, Tömzsi bácsival. Borbála néni, amikor megmondtam, hogy szombaton fogorvoshoz kell mennem, elkapta rólam a tekintetét és a távolba nézett, s mintegy a börzsönyi hegyeknek mondta: - Ennek mindnyájan ki vagyunk téve. - Aztán rögtön másról kezdett beszélni. Tömzsi bácsi azonban harsányan kiáltozott: - Fogorvos! Hiszen az semmi! Nehogy félj tõle, Moha öcsém! Annyi az egész: Hopp! - és már kint is van. - Eközben azonban gyors mozdulatokkal simogatta is a fejemet, és rémületbe ejtett vele, mert úgy gondoltam, félelmem nem okol ekkora simogatást, bizonyára a reám váró szenvedés miatt sajnál. Mint kornyadozó virágot az esõ, úgy üdített fel, hogy a játszóréti kis törpék se hallgatni nem igyekeztek a fogorvosról, se megnyugtatni nem akartak. Magatartásuk, mint Ugri Bugrié is, ezt fejezte ki: "Fogorvoshoz menni nagyon rossz, de hát mit tegyünk!" Belsõ vacogásom tomboló ihaj-csuhaj hangulattá alakult. Olyan vadul, lázas duhajsággal játszottam, ahogyan egy halálra ítélt dorbézolhat a siralomházban élete utolsó estéjén.

Hazafelé menet másik nagynénénkkel, Mályva nénivel találkoztunk. Õ is a megnyugtatók csoportjához tartozott. "Semmi az, Mohácska! Csak annyi, mint egy bolhacsípés, a legjobban teszed, ha nem is gondolsz rá."

A belsõ fázás nyomban visszatért. Mert, ha csakugyan bolhacsípés, akkor miért ne gondolhatnék rá?

Másnap, szerdán, ebéd elõtt óriási öröm ért. Észrevettem, hogy mozog a fájós fogam. Rohantam édesanyámhoz a konyhába: - Mozog a fogam! Nem kell fogorvoshoz menni, magától ki fog esni! - De édesanyám határozott hangon kijelentette: - Akkor megyünk a fogorvoshoz. Inkább szenvednél vele hónapokig, mint megszabadulj tõle egy pillanat alatt?

Ez nagyon fontos szó volt. Elindított bennem ugyanis egy gondolatsort, aminek a végén kipattant fejembõl egy találmány. Mégpedig olyan találmány, amely - nyugodtan mondhatom - boldoggá tett.

Aznap délután Ugri Bugri megint megvárt, kísért, és én meg részvétének a melegénél enyhíteni próbáltam belsõ fázásomat, és félig neki, félig magamnak mintegy hangosan gondolkodva ezt motyogtam: - Tulajdonképpen nem is a fogorvostól szeretnék szabadulni, hiszen az csak egy pillanat, egy-két perc, és lehet, hogy nem is fog fájni; hanem ettõl az érzéstõl szeretnék szabadulni, amit azóta érzek, amióta tudom, hogy menni kell. Vizsga elõtt is az volt a rosszabb - elõtte -, mert féltem, hogy rosszul fogok felelni a vizsgán. Ha elõre belenyugodtam volna, hogy az se baj, ha nem fogok tudni egy szót se, akkor rögtön elmúlt volna az a ... - ezt a mondatot már nem is fejeztem be, hanem megálltam és rábámultam Ugri Bugrira. Aztán felkiáltottam: - Hát megvan! Megvan a megoldás! Megmenekültem! És milyen egyszerû! Azért félek a fogorvostól, mert nem akarok belenyugodni, hogy majd fájdalmat kell éreznem. De ha elõre belenyugszom a fájdalomba, ha elhatározom, fájjon, ahogy akar, bánom is én - akkor már nincs is mitõl félnem. Öcsikém! Vége a bajnak, éljen a nyugalom. - Boldogságomban szaladni és énekelni kezdtem egyszerre:

Föl-föl, vitézek, a csatára,
a szent szabadság oltalmára...

Ugri Bugri mellettem futott, fújta õ is a dalt, és nevetett velem érzõ örömében. - Akkor pedig megelégeltem az ujjongást, õ elébem állt: - Moha! Hiszen te hõs vagy!

Most én nevettem: - Dehogyis vagyok hõs, kópé vagyok, meg akartam szabadulni valami rossztól, és sikerült. Ennyi az egész. - De hiába tiltakoztam, továbbra is hõsnek tekintett. A köveket nem rugdosta elõttem többé, de ha leejtettem valamit, ugrott és tisztelettel felvette.

A játszórétiekre nem tett ekkora hatást a találmányom. Figyelmesen meghallgatták, elégedetten elmosolyodtak. Pojáca mintegy mindnyájuk nevében megpaskolta a fejem: - Van itt ész, törökméz! - és már játszottak is tovább. Csak Nagy Pici jött oda hozzám kétkedõ mosollyal:

És most már csakugyan nem félsz egy csöppet sem? Egy icipicit sem?

Láttam rajta, tudta, hogy igazat mondok, mégis úgy ingatta a fejét, mintha nem hinné. Játszásomat nem tette már duhajjá a rémület, a megkönnyebbüléstõl leltem benne százszorosan több örömet, mint máskor.

Még világos volt, amikor hazaértünk. Szüleink a verandán ültek vendégeikkel, Borbála nénivel, Mályva nénivel és Tömzsi bácsival. Megörültem, hogy megbámultathatom velük nagyszerû találmányomat és felrohantam hozzájuk.

- Óriási újság van! Nem félek már egy icipicit sem a fogorvostól, mert rájöttem, hogy ha abban reménykedem, csak bolhacsípés lesz, meg csak annyi, hogy "hopp" - akkor félek. De ha belenyugszom, hogy rettenetesen fájni fog, és azt mondom: "Fájni fog, hát fájni fog! Oda se neki!" - akkor megszûnik a félelem.

A verandán ülök komolyan összenéztek, aztán édesanyám felém nyújtotta a kezét: - Jaj, kisfiam, annak persze örülök, hogy már nem félsz, de azért kár ilyesmit elhatározni.

Ekkor mind a három vendég egyszerre szólalt meg. Borbála néni háromszor egymás után megrázta a fejét, és minden rázáskor ezt mondta: - Ez sok! Ez sok! Ez sok!

Mályva néni nevetett: - Jaj, édes gyermekem, elég, ha abba belenyugszol, "csak annyi lesz, mint egy bolhacsípés".

Tömzsi bácsi hozzám szaladt, magához szorított, gyors mozdulatokkal simogatta a fejem tetejét, és ezt mondta: - Túlozni nem kell! ... Túlozni nem kell! ... Csak annyi lesz, hogy: "Happ!" ... Csak annyi lesz, hogy: "Happ!"

De édesanyám odaszólt hozzánk: - Lehet, hogy annyi se! Ne félj egy csöppet se, kisfiam, nem fog fájni!

Felkiáltottam: - De hiszen mondom, hogy már nem félek! Éppen ez a nagyszerû. Éntõlem fájhat, ahogy akar, tyuhaj! - és elfutottam Ugri Bugrival.

A szombatig hátralevõ idõt valóságos mámorban töltöttem. Most már nem teremtettek bennem vacogást se a tapintatosan hallgatók, se a megnyugtatók, sõt elteltek órák, másfél órák is anélkül, hogy eszembe jutott volna, hogy szombaton reggel fogorvoshoz megyünk.

Ki sem tudom mondani nektek, milyen remek érzés volt azzal a gondolattal tátanom ki a számat a fogorvosi székben: "Fájjon, ahogy akar, bánom is én."

Vártam a fájdalmat. És egyszerre csak így szólt a fogorvos bácsi: - Na, öblítsd ki a szádat, Mohácska!

Rábámultam. De õ a fogamat nézegette a fogóban, mert akkorra már kint is volt.

Ugri Bugri, aki akkor elsõbe járt, tanítás után kijött elém a magyarkúti vasútállomásra. Tudtam, mit jelent kérdezõ tekintete, és már a kocsi lépcsõjénél válaszoltam rá: - Egy csöppet sem fájt! Semmit se éreztem!

Ezt felelte: - Jaj de jó! - és jobbról is, balról is megcsókolt.

Délután a játszóréten minden csoport abbahagyta a játékot, és odakiáltottak nekem: - Na, mi volt? Nagyon fájt?

- Egy csöppet se!

Egyesek ugyanazt felelték, mint Ugri Bugri: - Jaj de jó!

Mások ezt mondták: - Tiszta szerencse!

Nagy Pici azonban vihogni kezdett: - Akkor hát kár volt elhatározni azt az egészet!

De Rezeda rákiabált: - Miért volt kár, legalább nem félt tõle! Én is el fogom határozni, ha majd kell: "Fájjon, ahogy akar!"

Uzsonnaidõ táján, amikor hazaérkeztem, rokonaink múltkori társasága ismét a verandán beszélgetett szüleimmel. Mikor felmentem, hogy uzsonnázzam, úgy vettem észre, mosolygást fojtottak el. Miután köszöntem, és az asztalhoz ültem, csönd vett körül. Aztán Borbála néni így szólt: - Hát mondd csak, Mohácska! Hogyan bírtad ki azt a rettenetes fájdalmat?

Elmosolyodtam, és megfogtam két kézzel a nagy bögrémet, hogy igyak: - Úgy bírtam ki, hogy nem fájt egy csöppet sem.

Elmosolyodott Borbála néni is: - Na látod!

Felemeltem a bögrét, inni akartam, de akkor Mályva néni felnevetett: - Na látod, kár volt olyan nagy dolgot csinálni belõle!

Tömzsi bácsi - mivelhogy mellettem ült - áttette a karját a vállamon, arcom és a bögre közé hajolt és harsányan kacagott: - Kárba veszett, hogy akkora hõs voltál! - és ekkor mindnyájukból kirobbant a nevetés. Én meg tartottam magam elõtt a bögrét és bámultam a kávé kör alakú remegõ tavát, és éreztem, hogy kinyomul arcomra és terjed, erõsödik rajta az elvörösödés. Mint fuldokló hajótörött, aki mentõövet keres a hullámokon, úgy kaptam rá tekintetem szüleim arcára. De édesapám is mosolygott. Édesanyám meg - bár szánakozva - de õszintén nevetett. Nem akartam, hogy lássa a társaság, amint sírok, letettem a bögrét, felálltam és meg se fordulva a kiáltásukra - "De Mohácska, mi bajod, gyere vissza!" - elrohantam a kertbe.

Körülbelül egy év múlva megfájdult egy másik fogam, megint ebéd közben történt. Édesanyám ebéd után megnézte és kijelentette: - Holnapután megyünk Vácra a fogorvoshoz!

Ugri Bugri már tanulás közben is tisztelettel pillantgatott rám, és megint megvárt, kísért a játszórétre. De nem betegápolói magatartással jött mellettem; peckesen lépdelt, folytonosan nézett engem. És egyszerre csak ragyogó arcocskával így szólt: - Tudom, hogy megint elhatároztad, fájhat akármilyen rettenetesen, nem törõdöl vele, elõre belenyugszol.

Válaszom rövidsége és hangom közömbössége által akartam tudatni vele, nem szívesen beszélek errõl, és meg se álltam a válaszhoz, pedig nagy szót mondtam ki: - Nem, öcskös. Nem határoztam el. Szégyenlem a múltkorit is, hogy olyan nagy dolgot csináltam a fogorvosból.

Ugri Bugri azonban megdöbbenve állt: - Nem határoztad el? - és szinte gyanakodva kérdezte, mintha hibát firtatna: - Talán már nem félsz, hogy fájni fog?

Most már megálltam magam is és elgondolkoztam: - Félek is, nem is. Hiszen valószínûleg nem fog fájni, de lehetséges, hogy fájni fog. Mindegynek érzem.

Az öcskös arcán még nagyobb lett a megdöbbenés: - Mindegy? - és most már valósággal vádolt a szava: - Moha! Te nem mondasz igazat! Te már nem félsz a fogorvostól!

Elmosolyodtam: - Csakugyan, most, hogy mondod, úgy érzem, nem félek. - Azzal indulni akartam, de Ugri Bugrit annyira lesújtotta, amit megtudott, hogy észre sem vette, már mennék. A közeli kerítéshez lépegetett - majdnem támolygott -, leült a kõpadkára, és maga elé merengve nagyon szomorúan rebegte: - Nem fél. Milyen kár. Olyan gyönyörû volt, hogy hõs vagy!