BOCS Homepage


Simonyi Gyula: Töprengések a bérmunkáról

(A katolikus szamizdatban 1980-ban jelent meg, de aktualitása azóta csak nõtt ennek a TAB becenéven ismert tanulmánynak, amelyet két részben közlünk.)

I.) Problémafölvetés

1) Egy korábbi hivatalos munkaszemlélet

1.1. Katholikus erkölcstan
(Dr. Schütz Antal, Szt. István Társulat, 1930 alapján)
A munka kötelesség, mert Isten szólít fel a tevékenykedésre (Teremtés, Jn 5,17), saját természetünk (az alkotás vágya) és a megélhetés (a természet) is rászorít, valamint áldásai miatt (az alkotás öröme, a pihenés csak munka után esik jól, s a munka sok erény táptalaja). Ezért még azoknak is dolgozniuk kell otthon vagy a közjó érdekében, akik nem szorulnak rá. Az uraknak a példamutatás miatt is kell dolgozniuk, hogy megmutassák, mennyire becsülik a munkát. Nagy megnyugtatás a kényszerbõl dolgozók számára, ha látják, hogy önként és keményen dolgoznak azok is, akik nincsenek rászorulva (31. �).
Hogyan kell dolgozni? Lelkiismeretesen, nehogy jellemünk eltorzuljon, nehogy lelkiismeretlenségünk bajt, sõt katasztrófát okozzon, s végül azért, mert Isten színe elõtt és az Õ számára dolgozunk. Talentumainkat jól kihasználva, szívesen és készséggel, annyit és úgy kell dolgozni, ahogy képesek vagyunk (31. �).
Mindenkinek kötelessége becsülettel keresni annyit, amennyire neki és családjának szüksége van. Szabad, sõt dicséretes többet keresni a szükségesnél, jelentékeny idõt és erõt vagyonszerzésre fordítani. Mert a vagyonos ember elõször is sok bûnalkalomtól szabadul meg, továbbá aki vagyonilag másoktól nem függ, az a közéletben szabadon érvényesítheti meggyõzõdését, jobban kimûvelheti magát és így nagyobb becsületet is szerezhet a katholikus névnek, végül sokat tehet az igazság és felebaráti szeretet ügyében. Jézus egyáltalán nem ítéli el a vagyongyûjtést, csupán bizonyos lelki veszélyekre figyelmeztet (30. � 3. pont).

1.2. Néhány kezdeti kérdés
- Mindegy, hogy ki és mit bíz ránk, hogy végezzük el? A munkaadó szava, a munkabér (a pénz) szava - Isten szava?
- Az a tevékenykedés, amire Isten felszólít, amire természetünk indít, amelynek áldásai vannak, azonos a bérmunkával?
- Természetes állapot, hogy egyesek nem szorulnak rá, hogy dolgozzanak, mások viszont rá vannak kényszerülve?
- A lelkiismeretesség nem kívánhat néha éppen munka-megtagadást (pl. környezetrombolás)?
- Talentumaink azonosak lennének szakmai ismereteinkkel, termelõi képességeinkkel? Jézus elhanyagolta ezeket a talentumait?
- Valóban a gazdagoknak van kevesebb bûnalkalmuk?
- Valóban az tud a meggyõzõdéséhez hû maradni, akinek vagyona van?
- Valóban a gazdagok szereznek becsületet a katolikus névnek?
- Éppen a gazdag tehet sokat az igazság és szeretet ügyében?

2) Evangélium a munkáról
(Bulányi György "Keressétek az Isten Országát" c. egzegézise alapján)
Az anyagi javakat nem szabad keresni. Az Anyagi Javak az Isten ellenlábasa (52. num. a. pont). A munka a Teremtés könyvében még sors és szenvedés, Jézus azonban felüdítést ígér alóla, egy másik, könnyû és hasznos igát, embernek való tevékenységet (b. pont). Ez a felüdítés akármilyen technikai, tudományos, gazdasági szinten lehetséges. Jézus a maga, Atyja és tanítványai tevékenységét más szóval jelöli, mint az anyagiakért fáradozást. (A KIO a fogalomzavar elkerülése érdekében az "ergon" szócsaládot a "mû, munkálkodni" szavakkal, a "kopos" szócsaládot viszont a "munka, dolgozni" szavakkal fordítja.) Az elveszõ kenyérért való fáradozásnak Jézus fölébe helyezi az örök életért való tevékenykedést ("Ne...! Hanem...!" Jn 6,27). Fáradozni csak az Országért, keresni csak az Országot szabad - ez feltétele a fölüdítésnek (c. pont).
A teremtéskor kapott két feladat: uralkodni a világon és szeretni az embertársat. Ehelyett a történelem: uralkodás a világon és az embereken a haladás nevében. Ezt a szeretet helyetti gazdasági haladást Jézus Mammonnak nevezi. Az ember a haladásmítosz miatt nem halad. Jézus útján elérné a haladást is (d. pont). "Nemcsak kenyérrel...": az ember Isten-igényû lény. Jézus alapvetõen annak elkötelezettje, hogy az embernek ez utóbbi igényét szolgálja. Az éhezõt megetetni: ez szolgálja az éhezõ Isten igényét is (Mt 25). De a sokat-bírni-akarás szennyessé tesz Isten elõtt (Lk 12,15). Nem lehet két úrnak szolgálni. Ha Istent szeretni akarjuk, gyûlölnünk, megvetnünk kell a Mammont, a Pénzt (Mt 6,24; Lk 16,13) (e. pont).
Isten nem a termelõi tevékenységünket, becsületes munkánkat kéri számon az utolsó ítéleten. Aki csak ezt viszi oda, az esztelen. Állapotbeli kötelességeink teljesítésével még nem Istenben gazdagodunk (Lk 12,15-21), sõt ha ez elfoglalja az életünket, akkor ellenére van (53. num. a. pont). Nem szabad gondban lennünk társadalmi rang, étel, ital, ruházat, a jövõ - azaz az életünk miatt (b. pont). A gond a kicsiny hit, a bizalomhiány. Az Atya adja az életfeltételeket és a munkaképességet. Gondban lenni az anyagiakért olyan, mintha a növények nem elégednének meg az asszimilációval, hanem dolgozni próbálnának (c. pont). De az Atya gondoskodásának feltétele: keressük az Országot! Ennek lesz mellékterméke a "többi mind". Ha viszont az anyagiakat keressük - amit a pogányok tesznek -, akkor éhínség lesz. Hit és remény nem fér össze a gonddal (d. pont).
A tudomány is, a termelés is jórészt a hatalomgyakorlást szolgálja (128. num. a. és b. pont). Az elosztás igazságtalan az országokon belül is és nemzetközileg is. A helyzet fenntartására fegyverkeznek a gazdagok, a helyzet megfordítására fegyverkeznek a szegények (c. pont). A munka tehát egyrészt a kiváltságosakat szolgálja, másrészt az igazságtalanságot fenntartó fegyverkezést szolgálja, harmadrészt saját eredményeinek sírját is ássa egyben (d. pont). Tehát semmiképpen sem elég csupán dolgozni, hiszen egyrészt Isten többet bízott ránk, másrészt az emberiség java többet kíván. A munkaviszonnyal még nem teljesítettük a szolgálat parancsát. Nem hihetünk a haladásmítosznak, amely a munka és a fegyverkezés következményeként ígéri a jólétet és a békét. Még akkor sem hihetünk ennek, ha nyilvánvalóak lettek történelmi bûneink és elavulttá azok a haladás-ígéretek, amelyekkel azonosultunk. Nekünk csak sorsunk a munka, de nem rendeltetésünk (e. pont).
A munka nem adás és nem vevés, hanem szerzés (egyedül vagy kollektíven). Mit ér, ha az egész világot megszerzem is, ha lelkem kárát vallja? (129. num. a. és b. pont) Ha nincs lehetõségünk kedvünkre való munkához, akkor is rendesen kell dolgozni. De csak annyit, amennyi a megélhetésünkhöz szükséges. A munka részben hivatássá is lehet, ha lehetõséget nyújt szolgálatra (olyan jótettekre, amelyek nélkül nem lenne kevesebb a fizetésem) és apostolkodásra (b. pont). A mi dolgunk az adás, de nem gondunk az, hogy mibõl adjunk. A mennyei Atyának segítünk, szétosztjuk, amit ad. Csak az utasíthatja el a haladás-mítoszt, aki vállalja az adástörvényt! (c. pont)

3) Vissza a homályba?
(A 70-es évek közösségi írásai a munkáról: a Karácsonyi Ajándék c. katolikus szamizdat évkönyvekbõl vett idézetek alapján)
- Fogalomzavar: munkálkodás = bérmunka? "A világ építése" "emberibbé, használhatóbbá, kultúráltabbá", "Istentõl kapott feladat", "alkotó mivoltunk kibontakoztatása" stb. - ezt hallgatólagosan sokan azonosítják a bérmunkával.
- Fogalomzavar: bérmunka = szolgálat? "A munka is szolgálat, bár nem a jézusi értelemben, mert fizetség jár érte" - olvashatjuk. Akkor inkább ne nevezzük annak. A szolgálat szó ma frázis: a miniszter a nép szolgája, a pápa Isten szolgáinak a szolgája, s a katonától a kalauzig mindenki szolgálatba megy. A Szentírásban ezzel szemben ez a szó sohasem jelent bérmunkát, amiért fizetés, függetlenítettség jár (Dufour: Biblikus Teológiai Szótár, 1131. old.). Egyes munkakörök erõsen átitathatók szolgálattal, de ezekben is fontos látnunk a szolgálat és a bérmunka különbségét, hogy jobban érvényre tudjuk juttatni a szolgálat-elemeket.
- Fogalomzavar: a megélhetés szintje = 8 óra munka? Ne legyen "a munka kizárólagos" vagy "öncél", "a bírvágy határtalan", "a pozíció hûtlenség"; ne legyünk "anyagiasak", se "karrieristák"; "ne túlórázzunk", ne "egész nap" dolgozzunk, hanem "csak a megélhetésünkért", legyen "korlát a 8 óra" ...- olvashatjuk. Nem kellene inkább a bérmunkának a hivatásunkból fakadó mértékét megkeresni? Döntõen más a mértéke a társadalmi szokások szintjének és más a hivatásos keresztények megélhetési szintjének.
- Idealizálás: a munka terméke "szeretet-üzenet a másik embernek"? Egyértelmûen "szeretet-üzenet" egy tv-készülék, amely az esetek többségében "kábítószer az otthon közepén" (Mérleg 1980. 3. sz)? Vagy egy üveg bor, amely "megvidámítja az ember szívét" (Zsolt 104,15), de legnagyobbrészt az ember borzalmas szétrombolására szolgál? Lehet egyszerûen csak "bonum praktikum létrehozás"-nak tekinteni az emberi munkát? A munka valósága nem változik meg attól, ha ilyen szép fogalmakat használunk rá; csak ha élesen megkülönböztetjük benne a jót és a rosszat.
- Esztétizálás: formatervezett atombomba? "A munka eredménye, az Erzsébet híd íve, az autópálya, a Budapest szálló - szép." Ez kétségtelen (bár pl. a budai hegyekbe tervezett autópályagyûrû szépségérõl bizonyára mindannyiunknak más a véleményünk). De a szépség sem feledtetheti a lényegesebb kérdést: mire való, miért kellett ennyi és kiket szolgál mindez?
Ha Sík Sándor Acélembere elgondolkodna, hogy mire megy az energia az általa hordozott vezetékekben, ha átlátná, hogy ezzel mûködtetik a villamosszéket is, ezzel vetítik a lélekromboló filmeket is, ezt pazarolják a nemtörõdömségbõl égve hagyott lámpák millióiban is, ezzel mûködteti az átlag fogyasztó az Istentõl messze sodró kényelmét biztosító sok gép-rabszolgáját is, ettõl csillog-villog a sok gazdag és "nagy" ember botrányos reprezentáció-élete is,
s ha átlátná, hogy ugyanakkor a nyomorgó városperemek körül száz kilométeres körzetben kipusztulnak az erdõk és még a napon szárított trágyát is eltüzelik (a talaj meg tönkremegy), mert a nyomor valójában energiahiány is,
s ha átlátná, hogy nincs hatalmában a vezetékeket oda irányítani, ahol valóban szükség lenne az energiára -,
akkor talán kiszakítaná magát a csillogó vezetékek szemet gyönyörködtetõ vonalából és elmenne az emberekhez, hogy emberségre rázza föl õket (amire valószínûleg nagyobb esélye lenne azokban az otthonokban, ahol csillár helyett gyertyafény, porszívó helyett seprû van), vagy elmenne a szegényekhez, akiknek még ócskavasként is nagyobb hasznukra lenne talán, mint a csillogó vezetékek büszke hordozójaként.
- A kispolgári szokásrend = keresztény morál? "A munka a transzcendens törekvéseink szilárd alapja" - olvashatjuk. Ez nagyon félreérthetõ. Vajon ha a Zebedeus fiúk így gondolkodtak volna, otthagyták volna a hálót? Ha Jézus ma jönne, csak a csavargók követnék?
"A lógós nem méltó az Isten Országára." Akkor se, ha a hadiiparban dolgozik, vagy a környezetet életveszélyesen mérgezõ vegyigyárban? Jobb lett volna, ha Einstein vagy Hamvas Béla nem írogat suttyomban, füzetét az íróasztala alá ill. a raktári fiókba rejtve?
"Elismerésre méltó teljesítményt kell nyújtanunk"? Ismét nagyon félreérthetõ. Kinek az elismerését kell elérnünk és mivel? Semmi nem-keresztényit nem tehetünk azért, hogy a nem-keresztények elismerését elnyerjük, hogy tanúságtételünket jobban elfogadják! "Ne hasonuljatok a világhoz!" (Róm 1,12) A világ értékrendje a munka területén is sokszor torz: elismerik például az élsportolók legtöbbnyire haszontalan teljesítményét, irigylik a törtetõket és a pozíciójuk segítségével harácsolókat; de Michelangelót kinevetik vagy kirúgással fenyegetik, ha a széklábfaragó mûhelyben Mózes arcáról elmélkedik, hogy szobra az embereket Isten bölcsességének vágyára indítsa.
- Kinek használunk valójában a munkánkkal? "Ne légy szeles! Munkádon más keres!" - idézi József Attilát (éppen a sokat idézett "Dolgozni csak pontosan, szépen..." sorokat megelõzõ mondat ez!) az egyik elmélkedés. De ezt az idézetet csupán a "meg-nem-szûnõ robot"-tól való óvásra használja fel. Mintha a mértékletes, 8 órát dolgozó polgár ment maradhatna a bérmunka valóságában rejlõ igazságtalanságoktól...
- A kedv és az ambíció a bérmunka területérõl táplálkozik? Igaz, hogy fontos, hogy "örömmel tudjunk dolgozni", s a pályaválasztásban ez jelentõs szempont. De talán föl is lehet ébreszteni a kedvet aziránt, amit hivatásnak érzünk. "Az legyen az örömem, hogy szolgálhatok" - imádkozzuk a Hûségimában.
Az is igaz, hogy "ha az ambíciónk a bérmunka területén elhal, ez egész jellemünket károsítja". De az ambíció aligha a bérmunka területérõl árad szét az ember életére. "Csak egy a szükséges" (Lk 10,41), s ha ebben az egyben, a hivatásunkban ambíciózusak vagyunk, az biztosan szétsugárzik az egész életünkre. Ha pedig nem tudja besugározni a bérmunkánkat is, akkor addig hajt, amíg megfelelõ állást nem találunk, mert nem tûri el, hogy életünk egy nem jelentéktelen részét értelmetlenül töltsük. Vigyázzunk, nehogy Országbeli kudarcainkat próbáljuk kompenzálni a szakmai sikerek keresésével.
- Fogalomzavar: talentumok = szakmai képességek? A "talentumok kamatoztatása" = bérmunka? Jézusnak nem volt tehetsége tudományos, gazdasági vagy mûvészi alkotáshoz? A tehetség általános, csíraszerû képesség, azon a területen bontakozik ki, ahová az ember az energiáit hosszú idõn át koncentrálja: a hivatásban.
- Idealizálás: "az állapotbeli kötelesség: már szeretet"? Mindegy, hogy ki teszi kötelességemmé, ki a munkaadóm, milyen állapotot választottam magamnak? Még ha belekényszerültem egy állapotba, akkor se tehetem gondolkodás nélkül a vele járó kötelességeket ("parancsra tettem"!).
- Fogalomzavar: igazságosság = 8 óra munka? "Amennyit kiveszünk a társadalom közös kosarából, annyit bele is kell tennünk" - ez igaz. De ha keveset veszünk ki, akkor keveset is kell beletennünk, nem 8 órát. "Öt iga ökröt vettem, megyek kipróbálni. Az urad bizonyára nem akarja, hogy rablással vagy csalással szerezzem meg azt az életszínvonalat, amit most majd az ezzel az öt iga ökörrel végzett szorgos munkám biztosít számomra. Errõl az életszínvonalról pedig nem mondok le holmi lakoma-meghívások miatt. Kérlek, ments ki." (Lk 14,19 kiegészítve) Mellesleg, nagyon éberen gondoskodnak mások arról, nehogy többet vehessünk ki a közös kosárból, mint amennyit beletettünk. Ha örökölt kiváltságainkat "elherdáljuk" a szegényekkel való szolidaritásban és magunk nem folyamodunk az erõszak különféle rafinált formáihoz, biztos, hogy csak kevesebbet fogunk tudni kivenni.
Mi hát a bérmunka szerepe az egész életet átfogó keresztény hivatásban?

II.) A realitások

4) Alapfogalmak

4.1. A két termelési rendszer
"Egyes termelési rendszer"-nek (1. trsz.) mondjuk a fizetõképes kereslet és a bérmunkaerõ egymásratalálásának bonyolult, világméretû szervezetét. Ez az, amit a hétköznapi beszédben munkának mondunk. A fogalomzavar elkerülése érdekében a továbbiakban bérmunkaként emlegetjük.
A "kettes termelési rendszer"-ben (2. trsz.) pedig a fizetõképtelen emberi rászorultság találkozik a szolgálatkészséggel. Ez a tevékenység a szolgálat.
Miért fontos ez a megkülönböztetés? Az elsõ a természetes önfenntartásunk, a társadalomban kialakult munkamegosztásnak megfelelõ (elvileg igazságos) adok-kapok. A második viszont egyoldalú adás. Fontos a megkülönböztetésük, mert hajlamosak vagyunk a becsületes bérmunkánk alapján kereszténynek hinni magunkat, Isten viszont nem elégszik meg a bérmunkával, hanem elsõsorban szolgálatra hív:
"Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat!" (Lk 14,12-14)
Bizonyos feltételek megléte esetén szolgálat lehet a bérmunkaidõben, bérmunkahelyen végzett tevékenység is. A "fizetõképtelen" igény ugyanis nemcsak azt jelentheti, hogy nincs elég pénze rá az igénylõnek, hanem azt is, hogy az igény olyan természetû, hogy nem lehet pénzzel megfizetni (pl. a beteg a pénzével csak a gondoskodás külsõ megnyilvánulásait tudja kiváltani, az ápolónõ õszinte, belülrõl fakadó szeretetét igényelve a beteg "fizetõképtelen").
Tehát a 2. trsz. megjelenhet az 1. trsz. munkahelyein és munkaidejében is, ha a bérmunka által kielégítendõ igény egyrészt emberi (ennek jelentését lásd alább), másrészt pénzzel megfizethetetlen természetû. Amikor a dolgozó beleviszi a bérmunkájába ezt a megfizethetetlen természetû többletet, amely nélkül nem lenne kevesebb a fizetése és amely nélkül nem lenne megoldva a feladata, akkor a bérmunkahelyén és bérmunkaidejében részben szolgálatot végez.

4.2. A szükségletek hierarhiája.
Mit jelent az elõbbi meghatározásokban az "emberi igény", ami szemben áll a "fogyasztói igénnyel"? Nyilvánvalóan nem elégíthetünk ki a munkánkkal bármiféle igényt: nem vállalhatunk el bérgyilkosságot, sem felesleges luxus feladatokat.
A szakirodalom többféle szükséglet-hierarhiát ismer. Én most itt a legegyszerûbbet, a Jézustól tanultat használom, amely két fõ csoportba osztja az emberi igényeket, a "bios" és a "dzóé" (mindkét görög szó életet jelent) éltetéséhez szükséges dolgokra: az ember "kenyérrel" és "Isten Igéjével" él, azaz múló és örök értékekre van szüksége.
Fontos az összefüggés a két igénycsoport között. Jézus nagyon fontosnak tartja és a lelkünkre köti a másik ember éhezésének, ruhátlanságának és hajléktalanságának megoldását, s ugyanakkor a gazdagságot az Istentõl (statisztikai szükségszerûséggel) eltávolító erõnek tartja. A mulandó értékek szempontjából tehát az ember lehet nyomorgó, szegény és gazdag; s az embernek helyes igénye, hogy ne nyomorogjon, de nem helyes igénye az, hogy ne legyen szegény. A tisztes szegénységet meghaladó igények ugyanis a másik igénycsoportnak, az örök értékeknek, az Istenben való gazdagságnak, az ember boldogságának ellenére vannak.
Emberi igénynek nevezzük hát a mulandóakban való szegénység és mellette az Istenben való mérhetetlen gazdagság igényegyüttesét.

1. ábra: Az ember helyes igényei

Ezt jelképezi az 1. ábra. A két igénycsoportot a függõleges szaggatott vonal választja el. A szaggatott vonal jobb oldalán levõ oszlop (a "templomtorony", ha az ábrát egy templom körvonalához hasonlítjuk) nyílszerû csúcsban végzõdik, jelezve, hogy az Isten képére teremtett, ép, emberi ember igénye Istenre végtelenül nagy. A szaggatott vonal bal oldalán levõ múlandó értékeket további két alcsoportra bontottuk a pontozott vonallal: anyagi és információs kincsek iránti igényekre. Ez a két részre osztott fekvõ téglalap (a "templomépület") azt jelképezi, hogy az emberi ember anyagi és információigényei korlátosak, csak alapként szolgálnak az Istenben való végtelen kibontakozáshoz. Ennek megfelelõen fogyasztói igénynek nevezzük a tisztes szegénységet meghaladó anyagi és információigényeket, a jólét igényét, amely szükségképp magával hozza az Isten-igény sorvadását, mert aki az anyagi javakat szereti-becsüli, az megveti-gyûlöli az Istent (vö. Lk 16,13).
A 2. trsz. meghatározásánál használt "emberi" jelzõt a most kifejtett értelemben használom ott, szembeállítva a fogyasztói igényekkel. Az "emberi" jelzõ a meghatározásban kulcsfontosságú. "Esztelen, "aki vagyont halmoz fel magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék" (Lk 12, 20-21). "Boldogok vagytok, ti szegények!" (Lk 6,20)

5) Az 1. trsz. problémái

5.1. Éhezés és dõzsölés
A szegények éhsége nem fizetõképes kereslet, nem is vonz bérmunkaerõt. A mezõgazdaság részesedése a teljes termelési értékbõl 1950 és 1970 között 38-39 %-ról 19-20 %-ra csökkent mind a kapitalista, mind a szocialista fejlett országokban (Simai Mihály: A harmadik évezred felé). A gazdagok már nem bírnak többet enni, így a bérmunkaerõ átcsoportosul olyan területekre, ahol a pénz (azaz a gazdagok igénye) megjelenik, pl. a repülõgépiparban. Hiszen ha a gazdag fizet az utazgatásért, a szegény meg nem tud fizetni a kenyérért, akkor világos, hogy a repülõgépipar a fontosabb, tehát az fejlõdik. Még pregnánsabb példa a fejletlen országok mezõgazdaságának monokultúrává válása. Az ottani nagybirtokosnak nem éri meg rizst termelni a helybeli szegény lakosság számára, hanem sokkal inkább pl. kávét, amelyért a világ gazdagjai busásan fizetnek. Pl. Jáván a legjobb rizsföldeket vették el a terjeszkedõ kávéültetvények céljára. Így bomlanak fel a népesség hagyományos élelemtermelõ alapjai (Csupor Tibor: A táplálkozás paradoxonai). Így válik a mi luxusigényünk fontosabbá a szegény ember létszükségleténél. Így okozza a mi életmódunk a szegények szenvedését. De van lehetõségünk, hogy ne vegyünk részt ebben. Egy szemléltetõ példa: (az egészségi okokból szükséges kis hányadon felül) nem venni kávét, ezt a pénzt helyette elküldeni a szegényeknek, hogy éhségük fizetõképes keresletté válhasson. Általánosítva: adni, erõforrásainkat az 1. helyett a 2. trsz.-be bevetni.
Az 1. trsz. más területeire is érvényes, hogy a gazdagok fogyasztói igényei a meghatározóak, s nem a szegények életszükségletei. Pl. a tudományos kutatások is a gazdagok érdekeit szolgálják, a szegényeket pedig még kiszolgáltatottabbakká teszik. "Mivel a kutatómunka túlnyomó részét a fejlett országokban végzik, s azok kormányai, alapítványai, egyetemei és iparvállalatai finanszírozzák, valóban képtelenség lenne feltételezni, hogy kutatási és fejlesztési erõfeszítéseiket nem saját érdekeiknek megfelelõen irányítják... A fejlett országok mûszaki haladása idézi elõ nagy részben a fejletlen országok egyre romló kereskedelmi helyzetét." (Gunnar Myrdal: Korunk kihívása a világszegénység) Mítosz, hogy a tudomány fejlõdése majd megoldja a világnyomort. Csak a gazdagokat teszi még erõsebbé. Myrdal megvilágításában az is nyilvánvaló, hogy nem elég nem megvenni a szegény országok monokultúrás termékeit, ez önmagában még hátrányosabb helyzetbe hozhatja õket. A 2. trsz. segít valóságosan, s a fogyasztás bojkottja ehhez biztosít erõforrásokat.
Még egy hazai példa: mialatt sokan alapvetõ lakásgondokkal küszködnek, addig a pénzesek számára villámgyorsan és luxuskivitelben készülnek nyaralók és középületek (Kozma Ferenc: Jólét szocialista módon).
Az információs kincsek területén "zaj"-nak nevezzük az olyan információkat, amelyek valójában nem szükségesek annak, aki kapja õket. Ezek az "informatikai zajok" azért károsak, mert kiszorítanak vagy észrevétlenné jelentéktelenítenek valóban szükséges információkat, telítik az ember agyát "gipszkásával". Gondoljunk arra, mennyi mindent tudunk a világ más tájainak "nagy"-politikájáról, miközben nem kapunk tájékoztatást például saját városunk környezetvédelmi vagy városfejlesztési problémáiról és az "illetékesek" ezekrõl folyó vitáiról. Mennyi mûszaki, gazdasági könyvet tanulnak meg az emberek a fõiskolákon (sokszor munka mellett és a család rovására), pedig még nem volt a kezükben gyereknevelési vagy önnevelõ könyv. Mennyi idõt töltenek kábultan a tv információ-áradatában, pedig a házastársi vagy baráti beszélgetés ezerszer többet érne. Az 1. trsz-ben rengetegen foglalkoznak "zaj"-termeléssel.
Összefoglalva: az 1. trsz-ben a gazdagok (fogyasztói) igényei a meghatározók, s nem a szegények életszükségletei.

5.2. Rombolás, hazugság
Az 1. trsz. semmiképpen sem nevezhetõ sommásan hasznos, "építõ" munkának, "bonum praktikum" létrehozásának. Hihetetlen nagyságrendben folyik az 1. trsz-ben a következõ három tevékenység:
Rombolás, értelmetlenség: fegyverkezés, hadgyakorlatok; az összemberiség érdekével szembenálló csoportérdekek következtében kifizetõdõ munkává válhat a fúrás, egymás munkájának hátráltatása, a pazarlás, az eladható selejt gyártása, a közös eszközök és erõforrások kíméletlen elhasználása; ellenõrzõ apparátusok és rendfenntartó szervek munkája, amelyeket az emberek önzése és békétlensége tart fenn.
Hazugság, káros információk gyártása: a reklám-dömping, a tömegtájékoztatás és az oktatás - bizonyos része.
Propaganda: örömhír-ellenes ideológiák.
Minek alapján állítottunk fel két csoportot: "Hazugság" és "Propaganda" miben különbözik?
A "Hazugság" szimbolizálja mindazt az informálást (butítást), amely lehetõvé teszi a kizsákmányolást. A (vallásos vagy másféle) ideológusok, tömegkommunikációs eszközök, népnevelõk stb. bonyolult rendszerében kifejlõdik a fennálló rend szentesítése, a közgazdasági homály, stb. Pl. a római császár a rabszolgaságot istenektõl rendelt intézményként igazoló, s a rabszolgákra hatással levõ vallási szervezetet támogat.
A propaganda elsõsorban nem anyagi érdekbõl indul. Az elõzõ példában a császár és a vallási szervezet egyaránt haszonélvezõje a rabszolgák elnyomott helyzetének. Egy olyan propaganda-gépezetet viszont, amely minden városban szobrot állít a császárnak és az embereket (jutalommal vagy büntetéssel) kényszeríti a szobrot ill. a császárt imádni, a császár nem annyira anyagi érdekbõl, mint inkább hiúságból, presztízsbõl, a nagyság vágyából s az alattvalók konformizálása céljából tart fenn.

5.3. A jövõ kizsákmányolása
A XX. század második felében a gazdag országok termelése és fogyasztása olyan képtelen mértékben nõtt, hogy az már az emberiség jövõjét fenyegeti.
- Visszafordíthatatlanul beszennyezett és szétrombolt,
- pótolhatatlanul kizsigerelt-kiszipolyozott és
- uralhatatlanul-megfékezhetetlenül veszélyes világot hagyunk a gyermekeinkre és unokáinkra.
Szenvedélybeteg civilizációban élünk: esztelen fogyasztásunk érdekében még saját utódaink életfeltételeit is felesszük és tönkretesszük, mint az alkoholista szülõk, akik szenvedélyük rabjaként még a kenyérrevalót is elisszák és gyermekeik éheznek.
(Ezen állítások alátámasztásaképp a tanulmány utalt magyarul is elérhetõ anyagokra, mert 1980-ban Magyarországon ezek még hihetetlen túlzásnak tûntek. Azóta már sajnos nem hihetetlenek, ezért a részletes utalásokat elhagyjuk. Mindenképp elismerés illeti azon testvéreinket, akik E. F. Schumacher: Small is beautiful (A kicsi a szép - most jelent meg magyarul) c. könyvét a közösségekben már 77-ben ismertették, akik Conciliumot, sok értéket lefordítottak, valamint a Mérleg-et, melynek 1979-es és 80-as évfolyama többek közt ilyen címekkel közölt könyvismertetéseket: Túléljük-e a jövõt? Civilizációnk újjáteremtésének szükségessége; Világméretû aszketikus kultúra felé tartunk?)
A jövõkizsákmányolási problémánál nem csupán a fegyverkezés okozta károkról, s nem is csupán a termelés során elõforduló gondatlanságok és pazarlás okozta károkról van szó. Hanem arról, hogy az óriási volumenû, ostoba, bûnös fogyasztói igényeket kiszolgálva a legideálisabb termelés is tönkreteszi a földet.
"A Föld megadná minden embernek a szükségeseket, de képtelen kielégíteni az igényeiket!" (Gandhi)

5.4. Fizikus és munkás felelõsség
Az atombomba ledobása rettenetes erõvel dobta felszínre a fizikusok, a tudósok felelõsségét: félelmetes tudásukat kinek bocsátják rendelkezésére. Legvilágosabban talán Dürrenmatt A fizikusok c. drámája veti föl a problémát: "Tudományunk iszonyatossá, kutatásunk veszélyessé, ismereteink halálossá váltak. Nekünk, fizikusoknak, egyetlen lehetõségünk maradt: ... vissza kell vennünk a tudásunkat!"
De azóta kiszélesedett a felelõsség: nemcsak a tudósoknak van felelõsségük, hanem minden embernek, aki a maga kis mindennapi munkájával ugyanazt a gazdasági-tudományos-technikai folyamatot (szándékosan nem írok fejlõdést vagy haladást!) viszi elõre, amelyet a tudósok nagy lépésekkel lendítenek meg. Mert ez a folyamat még békés úton is katasztrófába visz.
"Kérdésessé vált a reneszánszra visszamenõ fenntartás nélküli bizalom egy olyan tudományban, amely a természet uraivá és birtokosaivá tesz bennünket. Fõleg 1968 után nyilvánvalóvá váltak a természeti forrásokban keletkezett rombolások, az ember elidegenedése és manipulációja, a környezet halált hozó elszennyezõdése, és a fejlõdésben való vak hit rabszolgává tevõ illúziói! Életünknek és történelmünknek többé nem lehet értelmes célja ez a tudományos-technikai-gazdasági növekedés!" (Roger Garaudy: A "bázis" a marxizmusban és a kereszténységben, Concilium 1975. 4. sz)
"Még egyetlen társadalom sem hirdette ily mértékben a maga termelésének fontosságát, s ugyanakkor egyetlen társadalom sem rombolta szét ily mértékben a földgolyó biológiai harmóniáját, zsákmányolta ki a földgolyó ásványi gazdagságát, szennyezte be kontinenseit és tengereit piszokkal és kártékony, megsemmisíthetetlen melléktermékekkel, melyektõl az emberiség aligha tud többé megszabadulni." (Hubert Lepargneur: Az egyház kritikai funkciója a társadalomtól elrendelt halállal szemben, Concilium 1974. 4. sz)
Sajnos a fizikusok döntési szabadsága csupán csak annyi, hogy szerencsés esetben eldönthetik, melyik hatalmat akarják szolgálni. Hiszen ma már a kutatás olyan eszközöket és beruházásokat, annyi pénzt igényel, hogy azt csak valamely hatalomtól lehet megkapni. Az sem megoldás, ha a fizikus visszaveszi a tudását, hiszen "minden kigondolhatót elõbb-utóbb kigondolnak"! (Dürrenmatt, Utószó 19. pont)
A munkások döntési szabadsága még kevesebb. "A bázis az, amely munkája révén gazdagságot teremt, azonban sem a termelés célját, sem a munka megszervezését, sem a jövedelem elosztását nem határozhatja meg" (Roger Garaudy, ugyanott).
Mielõtt keresztény hittel megoldást keresünk, nézzük az 1. trsz. negyedik nagy problémáját.

5.5. "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés" (Mt 9,37)
Ki foglalkozik az 1. trsz.-ben az emberek Isten-éhségének betöltésével? Hogy erre válaszolhassunk, sorra kell vennünk, hogy az Isten-igény milyen formákban jelenik meg fizetõképes keresletként. Pl. öt ilyen forma:
a) Lelki betegek igénye a lelki egészséget védõ-gyógyító szolgáltatásokra (pl. pszichológus).
b) Szorongók igénye örökélet-biztosításra (pl. egyházi adó, szentségkiszolgáltatások ára).
c) Nevelõi feladatukban segítséget váró szülõk igénye az oktatáson, képességfejlesztésen túlmenõ pedagógusra (pl. hitoktatás, jóhírû tantestületû iskolák keresettsége).
d) Keresztények missziós célú adakozása kvázi fizetõképessé teszi valamely missziós terület (önmagában nem fizetõképes) Isten-éhségét.
e) Keresztények eltartanak (függetlenítenek) egyes személyeket (pl. papokat) azért, hogy Istent közvetítsék (?) számukra (homília, szentségek, lelkigondozás, közösségteremtés stb.). A függetlenítés problémáira még visszatérünk.

Nézzük meg azt is, hogy melyek a nem fizetõképes Isten-éhségek.
x) A szegényeké, akiknek kenyérre sincs pénzük.
y) A gazdagoké, akiknek a Mammon az uruk, s nem adják oda akármiért. Elõbb Isten ismeretére ingyen kell segíteni õket (sokszor még így sem kell nekik).
z) A realistáké, akik tudják: ha valaki csak pénzért hajlandó nekik örömhírt hirdetni, akkor ennek mondókája nem sokat ér.

A fizetõképes Isten-igények a fizetõk részérõl legnagyobbrészt egyáltalán nem komolyak. Csak annyiban törõdnek evvel az igényükkel, amennyiben zavarja õket a termelésben és fogyasztásban, a maguk Istentõl távol berendezett életében. Nem azt várják a pszichológustól, hogy szeretetre képes emberré tegye õket, hanem hogy az élet-harcban erõs és az életet élvezni tudó emberré.
Többnyire akik az egyházi adót megfizetik (az ennek sokszorosát kitevõ háztartási-, élet-, casco- stb. biztosítások mellett) mint egy "örökélet-biztosítás" átalánydíját, vagy (a havi lottó mellett) mint egy szerencsejáték árát (Pascal gondolatának megcsúfolásaként, "hátha mégis van Isten, akkor se járjunk rosszul"), azok sem azt akarják, hogy Isten legyen az életük ura, csupán a lelkiismeretüket akarják megnyugtatni, az esetleg létezõ Istent lekenyerezni.
A szülõk többsége, akik köztudomásúan szívesen helyettesítik a gyermekkel való személyes törõdést anyagi ajándékokkal, nem Istent kívánják a gyermek számára, amikor hitoktatásra küldik (hiszen ha annyira fontosnak tartanák, akkor a maguk számára is igényelnék Istent; s akkor maguk is hitoktatnák a gyermeküket), hanem a személyes törõdésük helyett vesznek a gyereknek néhány emberórányi nevelõ személyességet. Mások azt várják a hitoktatástól, hogy a gyerek, akit önzõ szülei példájukkal (esetleg nem is tudatosan) önzõvé nevelnek, valami erkölcsi ráhatást kapjon, hogy (amellett, hogy az életharcban kemény fickó maradjon!) a szüleivel szemben tisztelettudó és öregségükre gondoskodó legyen. Ugyanezt várják a jó pedagógustól is (ha egyáltalán várnak valamit a képességfejlesztésen túl).
A fizetést kapók (pszichológus, pedagógus, pap stb., összefoglaló néven: a nevelõk) oldaláról nézve ugyancsak problémás az Isten-igény valóságos szolgálata. Az egyik óriási kísértés az, hogy ne a tényleges lelki fejlõdést szolgálják, hanem azt nyújtsák az embereknek, amit azok várnak tõlük. Így válik a nevelés puszta oktatássá, a pszichológia a lelkiismerettõl való megszabadítássá, a plébánia kultuszközponttá, szentség-butikká, a kereszténység politikai és anyagi érdekektõl átszõtt vallássá.
A fizetést kapó nevelõk másik nagy kísértése a képmutatás: megfelelõ anyagi ösztönzõk hatására produkálják ugyan a nevelés külsõ megnyilvánulásait, de ez nem õszinte, áldozatos szeretetbõl fakad. Vajon hány pap lelkipásztorkodna áldozatosan, hivatásosan, ha munkáspapként el kellene tartania magát? Izrael nevelõinek, a farizeusoknak népbetegségük volt a képmutatás: úgy tették a dolgukat, ahogy a tekintély és a jövedelem növelése megkívánta, színleg nagyokat imádkoztak, nyilvánosan alamizsnálkodtak, Mózes tanítószékében pöffeszkedtek, nagy ceremóniákat és reprezentációkat rendeztek és a néppel busásan megfizettették a hókuszpókuszaikat.
Összefoglalva, akiknek az 1. trsz. (elvileg) azért ad fizetést, hogy az embereket Isten (ill. nem Isten-hívõ fogalmazásban: a szeretet, az emberiség-szélességû közösségi lét) felé emeljék, azok elé nagy erõvel odaállítja
- az õket fizetõ "páciensek" elvárásait;
- az õket fizetõ hatalom elvárásait;
- a képmutatás kísértését.
Hányan tudják így a foglalkozásukat átitatni hivatással? Hivatással, ami nélkül nem lenne kevesebb a fizetésük, sõt, amitõl határozottan kevesbedne a fizetésük és még más szankciók és zaklatások is érnék õket.
Hány missziós vállalta, hogy az õt fizetõ gyarmatosítókra is alkalmazza az evangéliumot, s ezért esetleg eretneknek nyilvánítsák és megöljék? S hányat avattak ilyesmiért szentté, vagy akár csak boldoggá? S érvényesülni kívánó templomi közönségének hány pap meri elmondani Jézus tanításának lényegét (ha egyáltalán valami indította arra, hogy ezt a lényeget megkeresse), ha nem akar az õt eltartók szemében olyan "jellé válni, amelynek ellenemondanak"? (Egy brazíliai misszionárius mondta el: A gazdag templombajárók fel vannak háborodva, hogy merészel a pap szociális és politikai kérdésekbe beleszólni! Nem fizetnek egyházi adót, mondván: "majd jönnek még hozzánk ezek a lázító papok, ha fölkopik az álluk, s fogadkoznak, hogy jók lesznek, csak fizessünk ismét!") (Egy hazai eset: "Plébános úr, miért nem vesz már egy kocsit magának? Ne hozzon már szégyenbe bennünket. Ha akarja, csak szóljon, veszünk mi magának!") Melyik pap vállalja, hogy öltözködésével, étkezésével, lakberendezésével, kerékpárral, vonattal, busszal közlekedésével nyugtalanítja az õt eltartók lelkiismeretét? Mert a "ne hozzon már szégyenbe" ezt jelenti magyarul: "Ne nyugtalanítsa már a lelkiismeretünket! Éljen maga is jómódban, hadd hihessük, hogy ez tetszik az Istennek!"
A d) és e) esetben még egy további probléma is erõsen nehezíti, hogy hamisítatlan kereszténységet adjanak tovább azok, akik ezt fizetésért teszik. A kereszténység egyik lényegi vonása az, hogy mindannyian viszonzást nem várva szolgáljuk a rászorulókat (2. trsz) De hogyan taníthat egy fizetett vezetõ a viszonzást nem váró szolgálatra? Ha megkér valakit egy feladatra, az illetõ azt gondolhatja magában: "Majd csinálom, ha engem is megfizetnek érte!" Hogy oszthatná szét egy pap a feladatokat és a felelõsséget a bázison, ha a bázis azt gondolja: "Talán azért fizetjük õt, hogy velünk csináltassa meg a feladatokat?" Ha egy pap megpróbálja a híveket nagykorú, hivatásos keresztényekké, "szent papsággá" (1Pét 2,5) nevelni, alapvetõ akadályként fogja megtapasztalni a maga függetlenítettségét. De ki az, aki anyagi kiváltságairól lemond?
Mindevvel azt a megállapítást szándékoztam alátámasztani, hogy az 1. trsz-en belül, tehát fizetõképes kereslet által vonzott bérmunkaerõvel szolgálni az emberek Isten-igényét és építeni a Krisztustól ránk bízott Országot - felette problematikus dolog.

5.6. Nem-intézményes függetlenítés
Mintegy kitérõként, röviden vázolni szeretném, hogy bizonyos körülmények között a függetlenítés problémái kivédhetõek. Három feltétel látszik:
- Akit fizetnek, az mindenképp függ az õt eltartók elvárásaitól. Tehát csak olyantól szabad fizetést elfogadni, akinek céljaival teljesen azonosulhat az ember. Nem tarthatja el a "hívõ" nép a papot, mert a papnak pontosan az a hivatása, hogy a templomába járók céljait megtisztítsa, Isten felé fordítsa (megtérés). De eltarthatja a papot pl. egy papi csoport, melynek tagjai felváltva pénzt keresnek, vagy a kisközösség, amelybe tartozik (amelyet nem õ vezet).
- Hogy a képmutatás veszélye a minimálisra csökkenjen, kell, hogy az õt eltartók jól ismerjék, s nap mint nap a jó úton segítsék elismeréssel és feddéssel. Ez ismét csak a kisközösségi méretekben lehetséges.
- Nem szabad, hogy a fizetés az õ nevelõi munkájának ellenértéke legyen, hanem a viszonzást nem váró szolgálatot lehetõvé tevõ megélhetés-biztosítás. Ebbõl két szabály következik: 1) Aki "jobban dolgozik", a közösségtõl nem kaphat ezért több pénzt. (A stólapénz a szolgáltatások számától függ, ez nem a minõségi munkában tesz érdekeltté.) 2) A "fizetés" nem lehet semmivel sem több, mint amennyi a pap (vagy világi esetén a család) tisztes szegénységben való megélhetéséhez feltétlenül szükséges. Ez a két szabály - evilági közgazdász szemmel nézve - látszólag a jobb szolgálat iránti teljes érdektelenséget eredményezi. De fentebb láttuk, hogy a pénz húzóerejére hiába is számítunk ezen a téren. Akiben nincs Lelkesedés, az úgysem tudja az Országot építeni. A hivatásos keresztény teljes szívvel-Lélekkel végzi szolgálatát, akár a munkája mellett, akár egy biztosított megélhetés mellett. A "nyugdíjas állásban semmittevés" ellen (ami a mai függetlenítés mellett nem ritka), elég biztosíték az, hogy a kisközösség nyomban nem fogja õt eltartani, amint a függetlenítés nyomós indoka megszûnik.
A Didachéból, ebbõl az õskeresztény tanításból illusztrálnám a nem-intézményesített függetlenítés jellemzõit:
"Nem mindenki próféta, aki lélekben szól, csak akkor, ha erkölcsei ugyanazok, mint az Úréi. Az erkölcsökrõl lehet felismerni a prófétát és a hamis prófétát ... Aki az igazságot tanítja, de nem cselekszi azt, amit tanít, hamis próféta." (XI. 8,10)
"Minden apostolt, aki hozzátok érkezik, úgy fogadjátok, mint az Urat magát! De egy napnál tovább ne maradjon! Ha esetleg szükséges, maradjon még egy napot; ha azonban már három napig marad, akkor hamis próféta. Amikor az apostol elmegy tõletek, ne vigyen magával mást, csak kenyeret, addigra valót, amíg szállást talál. Ha pénzt kérne, hamis próféta!" (XI. 4,5,6)
"Mindenkit fogadjatok be, aki az Úr nevében érkezik, próbára téve majd megismeritek, hiszen képesek vagytok a jobb és a bal megkülönböztetésére." (XII. 1)
"Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd, nem pénzéhes, igazmondó s kipróbált férfiakat, õk látják el ugyanis nektek a tanítók és próféták szolgálatát." (XV. 1)
"Minden igaz próféta, aki le akar telepedni nálatok, megérdemli kenyerét. Hasonlóképpen az igaz tanító is, mint a munkás, megérdemli kenyerét. A csûr, a présház, juhaid és marháid, terményeid zsengéjét vedd, és add a zsengét a prófétáknak. Ha nincs közöttetek próféta, akkor a szegényeknek adjátok." (XIII. 1,2,3,4)

5.7. Az 1. trsz. összefoglalása
A 1. trsz-t úgy jellemezzük, hogy rárajzoljuk az 1. ábrára, az ember helyes igényének rajzára mint alaphálózatra. A 2. ábrán a vastag görbe vonallal körülzárt terület jelzi az 1. trsz. által kielégített igényeket.

2. ábra: Az egyes termelési rendszer

Az ember helyes anyagi igényeit részben kielégíti (M: Megélhetés), részben nem (É: Éhezés). Az ember helyes információigényeit részben kielégíti (O: Oktatás), részben nem (A: Analfabétizmus). Ezzel szemben kielégít fogyasztói igényeket anyagi téren is (F: anyagiak Fogyasztása), információ terén is (Z: informatikai Zaj).
Ezek a kifejezések, mint Éhezés vagy Analfabétizmus, szimbolikusak, tágabb értelmûek. Pl. az Analfabétizmus nem csupán az írás-olvasás tudásának hiányát jelzi, hanem annak a (kultúrkörönként változó) tudásanyagnak a hiányát, ami az emberhez méltó élethez szükséges.
Az É, M, O, A, F, Z területek ilyen fölrajzolását az 5.1. pont indokolja.
A vízszintes tengely alá nyúlik (ez azt jelképezi, hogy kimondottan negatív) az R (Rombolás), a H (Hazugság), és a P (Propaganda) terület, amely tevékenységek tehát az anyagi, információs és Isten iránti igényeknek nem kielégítõi, hanem tönkretevõi. Ezekrõl az 5.2. pont szólt.
Végül az N terület (Nevelés) jelzi az 1. trsz. válaszát az 5.5. pontban felsorolt a, b, c, d, e formájú fizetõképes Isten-igényekre. Az I (Isten-éhség) terület pedig az ugyanott x, y, z pontokban említett nem-fizetõképes Isten-igényt jelképezi.
Az N és a P területek csak külsõdlegesen tartoznak az 1. trsz-be. A függõleges szaggatott vonaltól jobbra ugyanis a pénznek nincs igazi ereje, csak külsõ megnyilvánulásokat vált ki. A P területen az emberek ugyan részt vesznek pl. a császárimádat ünnepségein, de mindez gyakran csak külsõség, érdekbõl vagy félelembõl fakadó képmutatás. Az N területre vonatkozóan ezt az 5.5. pont fejti ki. A pénz által létrehozott császárimádat vagy szentségszolgáltató üzem egyaránt erõtlen és formális. Az N területet tartalommal, erõvel, õszinteséggel csak a viszonzást nem váró szolgálatkészség (jóság, elkötelezettség, Lelkes-edés), azaz a 2. trsz. képes megtölteni (az I területtel együtt). A P területet pedig valamiféle harmadik termelési rendszer (3. trsz.) képes megtölteni tartalommal, amelyben a gonoszság, a rombolás szándéka keresi az ember gyenge pontjait. Tehát a Kígyó alma-akciója is általánosítható valamiféle termelési rendszerré, de evvel a 3. trsz-rel ebben a tanulmányban nem foglalkozunk.

6) A problémák gyökerei

6.1. Nincs hatalmi megoldás
"Öt ember ki tudja termelni ezer ember kenyerét. Egyetlen szakmunkás el tud látni kétszázötven embert pamutáruval, háromszázat gyapjúszövettel, ezret cipõvel. Ilyen körülmények között azt kellene hinnünk, hogy a mai kor embere összehasonlíthatatlanul jobban és gondtalanabbul él, mint õsei. S ezzel szemben mit látunk?..." (Ezek a háború elõtti arányok azóta sokszorosan megnõttek a technika fejlõdése következtében. Ugyanakkor a nyomorúság még sokkal borzalmasabb lett, mint amit Jack London a századeleji Amerikáról ír.)
"Rendelkezésre áll minden, csak megfelelõ vezetés kell hozzá... Ki a hibás? A tõkésosztály, mely mindig gazdasági szakértelmével és szervezõképességével kérkedik. Gazdasági életünk diktátorai nemcsak önzõen gazdálkodnak, hanem bûnös léhasággal is!" "...Bebizonyították, hogy a társadalom vezetését nem lehet önökre bízni. Hát majd kivesszük a kezükbõl!" (Jack London: A Vaspata - 1944)
Eltekintve most attól, hogy a megvalósult forradalmak alapjaként szolgáló emberkép jelentõsen különbözik az 1. ábrán megrajzolt jézusi emberképtõl, az igazságosság megvalósításának hatalmi módját alapjaiban kérdõjelezi meg Jézus tétele: "nem lehet Istennek is és a Mammonnak is szolgálni". Mert a hatalmi megoldásnak sincs más eszköze a maga céljainak megvalósítására, mint a pénz és a hatalom, de ezek nem állíthatók a maguk belsõ törvényszerûségeitõl eltérõ célok szolgálatába. Épp ellenkezõleg, a pénz és a hatalom kísérti óriási erõvel a maga szolgálatába azokat, akik eszközül választják ezeket.

6.2. Szakadék erõ és erkölcs közt
"Hadd emlékeztessek az emberiség történelmének egyik állandó szabályára, amely a szellemi értékek és az anyagi-gazdasági értékek viszonyára vonatkozik. Ebben a viszonyban a szellemi értékek kiemelkedõen elsõdlegesek... Ez az elsõdlegesség az igazságos béke alapja... és ez biztosítja, hogy az anyagi-technikai civilizációs fejlõdés annak szolgálatában álljon, ami az embert alkotja.
...Az utóbbi száz évben ez a civilizáció minden eddiginél nagyobb mértékben elõsegítette az anyagi javak fejlõdését. Ugyanakkor viszont elõsegítette sok olyan magatartás kialakulását, amelyekben az emberek fogékonysága csökken az emberi lét lelki dimenziója iránt. Ez olyan tételek eredménye, amelyek az emberi élet értelmét leszûkítik fõleg az anyagi-gazdasági tényezõkre, a termelés, a piac, a fogyasztás, a felhalmozás és az ezeket szabályozni próbáló bürokrácia követelményeire." (II. János Pál pápa)
A problémák gyökere tehát az, hogy az ember tudományos-gazdasági téren óriási erõk birtokában van, de az erkölcsi fejlõdés messze elmaradt attól a szinttõl, amely ezen erõk helyes felhasználásához szükséges lenne. A tudományos-gazdasági fejlettség és az erkölcsi-emberi fejletlenség közötti szakadék rettenetes kockázatokat rejt magában. A civilizáció fejlõdése sürgetõen követeli az erkölcsi fejlõdést. De vajon miért nem növekszik az ember az emberiességben?

6.3. A hiányzó hõs
A világ termelési rendszere, az 1. trsz. egy eltorzult igényû embertípust szolgál ki és ilyenné alakítja az új nemzedékeket is. Ugyanakkor ez eltorzult ember a maga torz igényeivel-keresletével fenntartja, még torzabbá "fejleszti" az 1. trsz-t. A torz világ újratermeli a torz embert, a torz ember újratermeli a torz világot.
Sokan felismerik, hogy a problémák gyökere a szakadék az erõk és az erkölcsiség között. Természetes következtetés például, hogy ha riasztóan züllik az ifjúság, akkor növelni kell a világnézeti és nevelési célú tantárgyak óraszámát. Ez azonban nem hoz megoldást. Nemcsak azért, mert gyökerében hamis világnézetek nem képesek egészséges lelkû embereket nevelni, hanem azért is, mert maga a kereszténység sem tudta ezt elérni ott, ahol hatalmi ideológiává vált. Az 1. trsz-en belül maradva csak igen kevéssé lehet a lelki, közösségi, szeretet-dimenzióban növelni az emberiséget (vö. 5.5. pont)
S ha az N területen dolgozókra ez a "kevéssé" érvényes, akkor vajon mennyire szolgálja ezt a szeretetben-növekedést a termelõ-fogyasztó ember, akinek nincs módja, ideje, ereje felfedezni, átgondolni, elmondani az Igazságot, akinek egyénisége nem példakép, élete nem vonzó? (Hiszen az értékek átvétele legnagyobbrészt azonosulással, a személyiség nagyszerûségének vonzása által történik!) Az 1. trsz-ben eltorzuló ember nemhogy másokat fel tudna emelni, de maga is elveszti (meg sem találja) Istent, nincsenek mély barátságai (csak haverjai és munkatársai), elrontja a házasságát (vagy nem is képes egy jó házasságot létrehozni), elneveli a gyerekeit, szellemi élete kiüresedik (szakbarbárság), érzelmileg boldogtalan vagy érzéketlen.
A 2. ábrából láthatóan csak növeljük az erõk és az erkölcsiség közötti szakadékot, amíg az 1. trsz-en belül maradunk. Márpedig "a katolikus egyház és az egész kereszténység éppen e szakadék megszüntetésében látja sajátos feladatát" (II. János Pál, uott). Ki kell tehát fejlesztenünk magunk között is a 2. trsz-t, amely hatékonyan tudja szolgálni az Éhezés, Analfabétizmus és Isten-Éhség kielégítését. A keresztényeknek kezükben van a titok, a megoldás: Mesterünk szolgálatát kell folytatnunk, amit ránk bízott, hogy az embereknek "életük legyen és bõségben legyen" (Jn 10,10).
Miért van hát annyi nyomorúság békében és háborúban egyaránt? Azért, mert néhány hõs és szent kivételével a keresztények már jó ideje nem ismerik fel sajátos hivatásukat, hanem hivatásszerû buzgalommal dolgoznak az 1. trsz-ben. Ma is, "olyan órában, amikor a tudósok között a legvilágosabb koponyák komoly meggondolásokat tesznek közzé a jelenkori technikai 'haladás' szakadékairól és zsákutcáiról, a katolikusok nagy kórusa megelégszik azzal, hogy újraismételgeti (a Chardin mondatait felhasználó differenciálatlan munka- és haladás-szentesítõ mítoszt és - a szerzõ beszúrása) a Gaudium et spes világgal való kibékülésének idillikus verzióját! ... Az egyháztól, mint a történelem eszkatologikus dimenziójának õrzõjétõl nagyobb elõrelátásképességet és jövõ-érzéket várnánk el!" (H. Lapargnaur)
Ennek a tragikus vakságnak s annak, hogy a keresztényeken kívül is igen kevesen ismerik fel a világ meggyógyításának igazi módját, talán legjelentõsebb oka az, hogy amint Krisztus is fizetésnélküli vándortanítóként, szegénységben, megvetés és üldözések közepette munkálta a világ üdvösségét, ugyanúgy a keresztényként ill. anonim módon az Õ nyomában a világot gyógyítók (a 2. trsz-ben munkálkodók) sorsa is hasonló.
Hankiss Elemér a Társadalmi csapdák c. könyvében olyan "csapdák" sorozatát írja le, ahol az egyének önzése miatt mindenki nagyon rosszul jár, mégis "megéri" az egyéneknek önzõnek lenni, mert még így járnak viszonylag a legkevésbé rosszul. Ugyanakkor ha az egyének elég nagy része az önzetlenséget választaná, mindenki nagyon jól járna. A világ egyre súlyosbodó általános válságának gyökere: hiányoznak a hõsök!

"A szõlõszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kelle hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szõlõszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek...

A szõlõ a napsugaraktul érik ...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
csak a nagy lélek..."

(Petõfi: Az Apostol)



(A második részt köv. számunkban közöljük.)