Mítoszok áldozatai

A hadseregben elhunyt fiatalokról megemlékezõ, ökumenikus istentiszteletre gyûltünk össze; olyan fiatalokra emlékezünk, akik békeidõben lettek egy erõszakszervezet áldozatai, akár balesetben, akár öngyilkosként, akár úgy, hogy meggyilkolták õket. Fölöslegesnek látszhatik konkrét eseteket fölsorolni, de talán mégsem árt, hogy érzelmeinkkel és egész emberségünkkel is bele tudjuk élni magunkat mindabba, ami ide tartozik.

A hadseregbeli halálozások nem jelentéktelen részét alkotják az öngyilkosságok. Ezeknek a mozgatórugói és körülményei nagyon sokfélék, de próbáljuk csak elképzelni, mekkora kétségbeesés, micsoda félelem, mennyi megaláztatás kell ahhoz, hogy egy húsz év körüli fiatal saját kezével vessen véget életének.

Két példát mondok a balesetekre. Egy hadgyakorlat során egyszerre három fiatal halt meg: vagy rosszul egyeztették az idõpontot, vagy elaludtak a sátorban, nem lehet tudni, a lényeg az, hogy a találkozóra érkezõ tank gázolta õket halálra. - Máskor egy ejtõernyõs gyakorlat során az egyik katona ernyõje nem nyílt ki; pánikba esett, és összekuszálta a zsinórokat, így az automata ernyõ sem mûködött. A földi mentési kísérlet csak azt érte el, hogy nem rögtön halt meg, hanem háromnapos kórházi haldoklás után.

A gyilkosságok sem olyan ritkák, mint gondolnánk. - Egy katona fegyverét is magával víve megszökött, s a szülõfalujában lõtték le saját századának katonái, a bajtársai, mert õket vezényelték ki az elfogására, s parancsmegtagadás esetére életfogytiglani börtönnel fenyegették meg õket. A második szökevény az a katona volt, aki az elsõt lelõtte; valószínûleg megõrült. Szintén a saját századát vezényelték ki az elfogására, de okulva az elõzõ esetbõl, biztonság kedvéért egy rendõrszázadot is mozgósítottak; a rendõrök azt a parancsot kapták, hogy ha olyan katonát látnak, aki fegyverébõl lövést ad le, tegyék ártalmatlanná. Így azután a második szökevényt leterítõ katonát a rendõrök lõtték agyon.

Ha az összes eseteket felidéznénk is, akkor még mindig nem szóltunk az érintett szülõk, testvérek, barátok, barátnõk, menyasszonyok, feleségek lelkének, életének felmérhetetlen és helyrehozhatatlan sérüléseirõl. - És bizonyára senki sem képzeli azt, hogy mindez csak a bukása óta sokat ócsárolt pártállam idejében fordult elõ. A tv közlése szerint tavaly 66 fiatal halt meg a "demokratikus" hadseregben, az idén is túl vagyunk a 30-on, és még egy negyedév hátravan.

Egy istentiszteleten azonban sosem elégedhetünk meg a puszta emlékezéssel. Isten elõtt állunk, az Iránta való és az embertársaink iránti szeretet kettõs-egy parancsa arra kötelez minket, hogy megfontoljuk felelõsségünket és meggondoljuk, mit tehetünk a bajok megszüntetése, vagy legalább csökkentése és enyhítése érdekében.

Mindenekelõtt bûnbánatot tarthatunk, miután megvizsgáltuk, milyen felelõsség terhel minket ezekben a tragédiákban. S ha valaki úgy érezné, õt semmilyen felelõsség nem terheli, az talán gondolhat arra, hogy nemcsak gondolattal, szóval és cselekedettel, hanem mulasztással is lehet bûnt elkövetni. - Mindenesetre aki bûnbánatot tart, az máris nagy dolgot tett: saját személyében megszakította a gonoszság láncolatát - ha csak átmenetileg is, ha csak egy vonatkozásban is.

Másodszor: bocsánatot kérhetünk. Ez ugyan nem szünteti meg a bajt, de enyhítheti a fájdalmakat. Szeretnék tehát bocsánatot kérni, úgy is, mint a római katolikus egyház papja, bár nem képzelem, hogy a római katolikus egyház hierarchiája vagy a papság többsége ebben azonosulna velem; mégis bocsánatot kérek azoktól az anyáktól, azután apáktól, testvérektõl, lányoktól és fiúktól, akiknek gyermeke, testvére, barátja, võlegénye vagy férje a hadseregben lelte halálát. Bocsánatot kérek azért is, mert bizonyára én sem tettem meg minden tõlem telõt - ha közvetve is - az ilyen halálesetek megelõzésére, és bocsánatot kérek azért is, mert egyházam hierarchiáját és papságát súlyos bûnök és mulasztások terhelik, több, mint másfélezer éve: nemcsak hogy nem mutatott rá világosan az evangéliumi szelídség eszményére, az ellenségszeretet kifejezett jézusi parancsára, és nemcsak hogy nem ítélte el az erõszakot és a háborút, hanem egyenesen áldását adta rá, sõt olykor szította és maga is gyakorolta. És ma sincs világos szó: a Katolikus Püspöki Kar még 1986-ban is elítélte azokat a katolikusokat, akik megtagadják a katonáskodást és ezt az elítélést azóta sem vonta vissza.

További lehetséges teendõnk, hogy leleplezzük a mítoszokat. Fõleg két mítoszt kell lelepleznünk, egy általánosabbat és egy konkrétabbat. - Az általánosabb úgy szól, hogy az erõszakot csak erõszakkal lehet megfékezni vagy megszüntetni. Ez tévedés vagy hazugság. Egy óvodás gyerek is beláthatja, hogy minden újabb erõszak - az ún. védekezõ erõszak is - csak tovább növeli az erõszakot. A gondolkodó felnõtt elõtt pedig ott áll az egész emberi történelem annak bizonyítékául, hogy az erõszak leküzdésére mind a mai napig sikertelen módszer az erõszak alkalmazása. A rossz embereket nem lehet kívülrõl, erõ alkalmazásával megjavítani, hanem csak belülrõl, fölkeltve bennük a jó utáni vágyat; erre pedig az ököl, a gumibot, a géppisztoly és a rakéta egyaránt alkalmatlan eszköz. - A konkrétabb mítosz így szól: a hadsereg azért kell, hogy szükség esetén meg lehessen védeni a hazát. Ez tévedés és hazugság. A hadseregeket a hatalmasok hozzák létre, hogy szükség esetén azzal védjék meg vagy növeljék hatalmukat. A többi csak ideológia és demagógia. Elég itt, ha Tolsztojnak a hazafiságról szóló tanulmányára utalok.

Végül, és talán ez a döntõ, az a feladatunk, hogy küzdjünk az erõszak és az erõszakszervezetek minden formája ellen - természetesen kizárólag erõszakmentes eszközökkel és módszerekkel. Elképzelhetetlenül tág tere nyílik itt a cselekvésnek. - Mindenekelõtt az a dolgunk, hogy mi magunk erõszakmentesen, szelíden éljünk - ha nehezünkre esik is -, a családtól kezdve a közlekedésen át a munkahelyig, ne legyünk erõszakszervezetek vagy erõszakos megmozdulások résztvevõi, és akkor is megmaradjunk a szelídség útján, ha támadás ér vagy paranccsal akarnak minket erõszakra kényszeríteni. - Nagyon fontos területe ennek a küzdelemnek a felvilágosítás. Az evangélium szerinti igehirdetés, a munkatársak-ismerõsök közötti apostolkodás, aláírások gyûjtése törvénymódosítási javaslathoz, cikkek-tanulmányok írása, szeretetközösségek létrehozása és építése, tudományos konferenciák rendezése - mind-mind ide tartozik. - Soron következõ, jelentõs lépés lehetne, hogy küzdjünk a hadkötelezettség ellen. Már történtek is lépések ebbe az irányba, éppen az Alba Kör részérõl, de én többre gondolok. Beleértem az ún. polgári szolgálat megszüntetését is. Minden tisztelet és elismerés megilleti azokat, akik szavukkal, tetteikkel és áldozataikkal kivívták a polgári szolgálat lehetõségét, ill. akik ezt választják a fegyveres katonáskodás helyett. De amíg elismerjük, hogy az államnak joga van polgári szolgálatot követelni, addig egyrészt azt az abszurd felfogást valljuk, hogy aki vasat önt, esztergál, tanít, gyógyít, zenél, gyereket szül és nevel, az nem szolgálja a hazát, csak az, aki katonáskodik vagy annak megfelelõ pótcselekvést végez; másrészt addig nem jutottunk túl a robotot követelõ feudális államon, még ha most demokratikusnak hívjuk is; harmadrészt - és ez a legfontosabb - addig elismerjük az állam mindenhatóságát; abszolutizáljuk, bálványozzuk, istenítjük az állam nevû erõszakszervezetet.

Legvégül pedig ne feledjük, hogy minden szavunknak és tettünknek annyi súlya és ereje van, amennyi áldozat van mögötte, vagy amennyi áldozatra vagyunk készek. Azoknak a törvényszerûségeknek, melyeken a világ nyugszik, egyike a búzaszem-példázatban rejlik. Élet csak áldozatból születik, bõséges élet csak bõséges áldozatból. Ahogyan a búzaszem is csak akkor hoz bõ termést, ha elõbb földbe hull és elpusztul. Látszólag. Valójában szebb és gazdagabb életre támad.

Gromon András plébános

(Vonatkozó evangéliumi szakaszok: Mk 8,34-35; Mt 10,28-30; Jn 12,24.)