BOCS Homepage


Egy szlovén pacifista: Marco Hren

Esszé a határokról

Mi lehet a békemozgalom álláspontja az államhatárokról? Ki lehet-e kerülni ezt a kérdést? Mi a kapcsolat a határok és az önrendelkezés között? Egy határváltoztatás láncreakciót váltana ki?

Nem egy kisebbségben levõ vágyakozásával vagy az öreg pacifista határgyûlöletével akarom tárgyalni a kérdést. Mindnyájunk szeme elõtt ott lebeg egy határok nélküli világ víziója. Minden pacifista tagadja a határok legitimitását, hiszen a legtöbb határ nem a béke, hanem a háborúk szülötte. Jelen pillanatban azonban a kérdés teljesen konkrét, hiszen olyan helyzetben találjuk magunkat, amikor új határok keletkezhetnek s a régiek megváltozhatnak. Nos, milyen pozíciót foglaljunk el? Vagy kerüljük ki az állásfoglalást és beszéljünk az elvekrõl csupán?

1. Integrációs és dezintegrációs folyamatok léteznek. Az öreg monolitikus struktúrák dezintegrációja azért szükséges folyamat, hogy az alkotórészek a nemzetközi közösséggel új alapon re-integrálódhassanak, szabadon kifejezve értékeiket, érdekeiket és kapcsolataikat. Szovjetunió és Jugoszlávia dezintegrációja nélkül nem jöhet létre az integrált Európa. A Keleti Blokk felbomlása volt az elsõ és legfontosabb - de kevésbé fájdalmas - lépés. A néhány kelet-európai országban végbement politikai átalakulások csupán bevezetõi egy sokkal mélyebb dezintegrációs folyamatnak.

2. A határok egyfolytában változnak. Nem pusztán földrajzi értelemben, hanem minõségükben. A társadalmi és politikai mozgások sokkal erõsebbek annál, mint hogy a földrajzi status quo puszta deklarálása azt elnyomhatná. Amikor oly sok nemzet és nemzetiség a határok (minõségi és politikai) megváltoztatása mellett áll ki, ennek kimenetelét halálosan komolyan kell vennünk. A változtatás óhaja a fejlõdés megállításának vágyánál sokkal erõsebb. Ha a határok kérdésének megválaszolását kikerülnénk, az a társadalmi mozgások iránti vakság lenne.

3. Az emberek mindig küzdeni fognak jogaikért. Minden rendelkezésükre álló eszközt meg fognak ragadni. Ha demokratikus eszközeik vannak, azokat fogják használni, ha fegyveres erejük van, akkor pedig azt. Ahol nagy hadsereg van, ott kevesebb a demokrácia és több az esély a fegyveres konfliktusra.

A status quo megõrzése és a határigazítás egyaránt lehet erõszak eredménye; Jugoszlávia esete ezt bizonyítja. Azonban a határok nem önmagukban erõszakteremtõk. A határ két oldalán élõk hibás kapcsolatai okozzák a határharcokat. Az emberek közötti kapcsolat azért fontos, mert az emberi kapcsolatok természete határozza meg a határok jellegét. Egy harmadik világháborúra van szükség az új határok kirajzolódására, vagy békés folyamat eredményeként érik meg a változás? Lehetséges-e a határok II. világháború után kialakított rossz rendszerének újbóli meghatározása vagy igazítása óriási megrázkódtatás nélkül? Amikor az európai diplomaták azt állították, hogy Szlovéniát azonnal elismerik, ha a jugoszláv katonai agresszió folytatódik - azt sugallták, hogy a határok csak háború árán változtathatók. Európa tehát akkor hajlandó elismerni egy új állam létrejöttét, ha...? És a békemozgalom milyen feltételek mellett fogad el egy új államot?

Elviekben a határok megváltoztatása nem okoz gondot. Ami igazán fontos, az a döntéshozatal folyamata. Akik a meglévõ határok érintetlensége mellett vannak, nem attól félnek, hogy a vonal másként fog futni, vagy hogy pontozott lesz, ami konföderációt jelez, vagy vastag vonal, hanem attól az erõszaktól, mely a változások során jelentkezne.

Arra kell figyelnünk igazán, hogy mi az emberek igénye és érdeke; hogy demokratikus eszközöket adjunk kezükbe saját álláspontjuk alátámasztására és erõszakmentes módszereket a tárgyalásokhoz és a döntéshozatalokhoz.

Döntõnek érzem minden nép számára - legyen az nemzet, kisebbség, kisebbség a kisebbségben, helyi autonóm csoport vagy bármi más é, hogy meglegyen a joga és a demokratikus eszköztára az önkifejezéshez. Minden érdek legitim és komolyan veendõ. Mikor egy horvátországi szerb falu jogot és teret kaphat egy több autonómia megszerzéséért folytatandó demokratikus kampányhoz, idõt és erõt nem kímélve fogtak össze, szerveztek újságkampányt stb... Minél több teret kapnak, annál kevésbé éreznék szükségét a felforgató, irracionálisan szeparatista szervezkedésnek. A szlovén politika története során ajánlataival állandóan egy új koegzisztencia lehetõségét kereste. Legutóbb 1991 áprilisában két megoldást javasolt - szuverén államok együttese és konföderáció. A jugoszláv partnerek némelyike hallani sem akart tárgyalásokról, mások pedig ragaszkodtak a szövetségi megoldáshoz. Mind ez idõ alatt nem létezett demokratikus apparátus a tárgyalások lebonyolításához, illetve ezeket a kérdéseket kihagyták a létezõ napirendekbõl. Mindezen felül a legfelsõbb, köztársaságok közötti tárgyaló testület, a jugoszláv állam elnöksége is megszûnt azzal, hogy a szerb képviselõk megakadályozták Mesic megválasztását az elnöki székbe, melyben õ következett volna a forgórendszer értelmében. A tárgyalások keretének és a demokratikus folyamatok teljes hiányának köszönhetõen minden megoldás lehetetlenné vált. Nem az volt a probléma Jugoszláviában, hogy két koncepció ütközött (a szuverén államoké és az egységes J-é), hanem az, hogy nem voltak demokratikus eszközök a megoldás keresésére. A kommunikációs keretek hiánya kooperáció elvesztését eredményezte. Minél kevesebb az együttmûködés, annál nagyobb a szükség a dezintegrációra. A jugoszláv állam és különösen a szerb állam kommunikációs képtelensége Szlovéniát egyoldalú döntésre - és végül a függetlenség egyoldalú kikiáltására sodorta.

Mindez könnyen elkerülhetõ lett volna. Ha a nemzetközi közösség megfelelõen hamar ragaszkodott volna egy folyamathoz, ahogyan a krízis kirobbanása után ragaszkodott, nem történt volna meg a katasztrófa. De a nemzetközi közösség megismételte ugyanazt a régi hibát - a központi hatalmat támogatta, amely felhatalmazva érezte magát és igazolást is nyert elnyomó politikájához.

Hadd foglaljam össze az elõbb említett példa következményeit általános érvénnyel is. A határok megváltoztatásának kérdését az emberek közötti kapcsolat megváltoztatásának és a változás-folyamatok minõségének kérdésévé kell átalakítani. Nem azt a kérdést kell magunknak feltennünk, hogy a status quo avagy a szabad határmódosítások hívei vagyunk-e, hanem azt, hogy mik legyenek a nemzetközi kommunikáció alapelvei. És ezek között ott kell, hogy legyen az önrendelkezés joga, a demokratikus eszközök és az erõszakmentesség.

Ha több teret engedünk az autonómiának, a közösségek közti kapcsolatoknak is új dinamikája lesz. A régiók önállósodása (azaz demokratizálódása) új képességet teremt új viszonyok közt együttmûködni - melynek erejében egy reintegrációs kép elveit követi - nem annyira a formát tekintve (állam az államban), mint a minõséget (az önrendelkezés tiszteli egy belsõ csoport önrendelkezését, az emberi jogot az emberi jogokon belül).

Ezért tehát több hatalmat kell adni a helyi (regionális) társadalmi mozgásoknak és kevesebbet a központi hatalomnak. Ha a határok a tulajdon határait jelölik ki, osszuk szét a tulajdont az emberek között, így a határok ezután az egyes emberek közt húzódnak majd.

Szlovéniának tehát nem azt a választ kell adni, hogy "Elismertünk" vagy "Nem ismerünk el", hanem meg kell követelni tõle, hogy magas szintû demokrácia felé fejlõdjön, hogy tisztelje minden kisebbség és helyi közösség jogát az önrendelkezésre és adjon meg nekik minden demokratikus eszközt, békenyilatkozatot írjon alá az összes szomszédos országgal és ne tegyen egyoldalú, provokatív vagy agresszív lépéseket. Más szóval Szlovéniát hadserege eltörlésének feltételével kell elismerni.

El tudunk-e képzelni egy olyan láncreakciót, melyben a helyi közösségek és kisebbségi régiók gyors ütemben lefegyverkeznének azon versengve, hogy megszabaduljanak hadseregüktõl és több önállóságot nyerjenek?

Dr. Kopniczky Zsolt fordítása