Augusztus 4. - Évközi 18. vasárnap - Jn 6,24-35 - Új kenyér

Gyermekkorom kedves emléke nagymamám kenyérsütése. Azóta is az egyik legkedvesebb illat számomra a friss kenyér illata.

Lassan vége a nyárnak, s a kenyérnek való biztonságban van. Bizalommal nézhetünk elõre a jövõ évi aratás felé.

Sokszor eltölt annak a csodája, hogy a kicsiny, földbe vetett magból növényke lesz, amely dacol a téllel. Tavasszal kizöldül, szárba szökken, s egyszer csak zizegõ kalásztengert ringat a szél.

Mire jön a nyár, sárgul a tábla, s kombájnok róják köreiket. Magtárba kerül a termés, az élet ígérete. Évrõl évre megismétlõdik e csodás körforgás. Vajon ki õrködik felette?

Kenyér - barnára sült, meleg és ropogós.

Kenyér - az asztalon, tízórais zacskóban, munkába menõk táskájában, kirándulók hátizsákjában, gyermekeink kezében.

Kenyér - reggel, délben és este.

Kenyér - milliók tápláléka.

Kenyér - ha nincs, az szükséget, tragédiát jelent. Kenyér - életünk része, kenyér az élet! "Jézus pedig mondta nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jõ, semmiképpen meg nem éhezik és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha." (Jn 6,35)

Jézus szeretne az életed része lenni, ahogy része a kenyér. Ott akar veled lenni mindég és mindenhol.

Õ milliók reménye és lelki életének tápláléka. Jézus - ha hiányzik életedbõl, ínséget, lelki halált jelent.

Jézus - az örök élet.

Augusztus 11. - Évközi 19. vasárnap - Jn 6,41-52 - Kit vonz az Atya?

Modern világunkban mindenki úgy tudja, hogy egy ûrhajót nem elég elindítani kitûzött cél irányába, hanem rendszeres pályamódosítással lehet, kell biztosítani célba érését. Így vagyunk megtérésünkkel is. Megtérésünk elsõ fázisa az, mikor ráébredünk, hogy mennyire méltatlan célok vonzásában hányódott eddig éltünk.

Aki ráébred arra, hogy eddig a különbözõ narkotikumok elembertelenedésének útját járta, az az ember természetszerûen beléphet az Atya vonzásába.

Szó sincs róla, hogy itt az Atya döntené el, kit vonzzon és kit ne. Amint Beethoven muzsikájának sem funkciója, hogy eldöntse, kit vonzzon, kit ne, úgy az Atyára sem háríthatja senki a felelõsséget, ha nincs benne vonzás az Atya iránt.

Nem a mágnes az oka, hogy nem vonzza a fát vagy a papirost. Ha vassá válhatnának, de nem teszik, magukra vessenek.

Természetünk szerint Isten-vonzóknak teremtõdtünk. Önmagára teremtett bennünket az Atya. Ennek ellenkezõje számunkra természetellenes. Megtérésünk elsõ fázisa az erre való rádöbbenés.

E megdöbbenés lehántja rólunk a narkotikumok varázsának védõburkát. De ez a kegyelem nem konzerválható semmiféle pszichikai trükkel. Nem spórolható meg a rendszeres pályamódosítás. - Csak aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Amint a sportrajongó vagy mûvészetpártoló állandóan ápolja magában, hogy vonzza õt a sport, a mûvészet, úgy kell ápolnunk magunkban kemény munkával, hogy vonzzon bennünket az Atya. A gyakorlatban ez így történik: ráébredek, hogy Isten számomra abszolút Elsõ! Ez annyit jelent, hogy nincs második, harmadik, stb., mert Õ olyan Elsõ, aki rendre megmondja, hogyan tovább. Ez az elsõ megtérés. Ezután tudomásul kell vennem, hogy Isten is idõigényes. Minden nap biztosítani kell számomra pár percet arra, hogy magamra kérdezzek: elcsábított-e ma bármi az Atya vonzásától? Ez a pályamódosítás idõszaka, alkalmilag minden szentségnél és szertartásnál nélkülözhetetlenebb.

Ez azt jelenti, hogy a körülményeim függvényeként minden vallásos cselekmény esetenként elmaradhat, minden ima, szentségek, szentelmények, de a napi pár perc pályamódosítás SOHA! A mennyek országa az Atya gyermekeié.

Ilyen gyermeknek lenni viszont nem gyerekjáték. Oly nehéz, hogy eddig igazán még csak az Istennek sikerült.

Hát ezért kell állhatatosnak lenni a "pályamódosításban".

Augusztus 18. - Évközi 20. vasárnap - Jn 6,50-59 - Éljünk általa

Lélek és rend, mint virág és illata. Összetartozásuk õstörvény Isten és teremtett világán belül egyaránt. A lét rendje az is, hogy alá-fölé rendelésben bontakozzék ki a Teremtõ gazdagító szándéka teremtményeiben. Ásvány-növény-állat-ember. E létrend nem emberi agy szüleménye, hanem szemlélõdõ gondolkodásunk fedezte ezt fel a szolgálat fonalán. A szolgálat fonala így néz ki: Az a föld, mely nem szolgálja a növényvilágot, az terméketlen föld. Az a növény, mely nem szolgál állat, ember javára, az mérges növény. Az az állat, mely nem szolgálja az embert, az vadállat.

Az ember pedig ha megszakítja e szolgálatfonalat és nem szolgálja embertársát, akkor embertelen emberré válik. Csak az embereket szolgáló, csak az emberekben Istenét szolgáló ember van a Lélek által teremtett létezõk rendjében méltó helyen.

Felülrõl lefelé a nemesítésre törekvõ ölelés, az asszimilálás történelme valósul meg. A magasabb létrend asszimilál. A növény magába nemesíti az ásványi anyagokat, a növényt magába fogadó állatvilág csodálatos gazdagságban bontja ki önmagát, míg az állatvilágot is maga alá rendelõ, életébe beleasszimiláló ember fölerõsítheti képességeit, hogy egyre emberibb legyen élete. Ha nem ezt teszi, az rendetlenséget, lelketlenséget, embertelenséget eredményez.

Az asszimilálás találkozással kezdõdik. Jézus eledelbe öltözötten akar találkozni velünk, emberekkel, hogy õ, a magasabb "létrend" magába öleljen, titokzatos testébe építsen bennünket. Ne tévesszen meg a látszat, a ruha, a kenyér-bor szín. Õ a magasabb "létrend".

Virág nélkül nem lesz virágillata a földnek. A kenyérillatú Jézussal való találkozás nélkül nem válhat senki emberfia az emberiség kovászává.

Amikor tehát Jézust "esszük", valójában õ esz meg bennünket, õ asszimilál magába, s így lesz félreérthetetlen valóság, megcáfolhatatlan igazság létazonosságunk vele.

Jézust az Atya eledelnek küldte:

"Engem az élõ Atya küldött..." "...aki engem eszik, általam él." Jézus akarja, hogy együk. Irgalmas szeretetének megbocsátó, megistenítõ ereje így fog éltetni bennünket egy magasabb kegyelmi síkon.

Ha mi, emberek egymással találkozunk, nekünk sem lehet ennek ellentéte csatakiáltásunk: együk, marjuk, vágjuk egymást, "üsd, vágd, nem apád", hanem csak a jézusi kijelentések szinkron-fordítása:

Egyetek, morzsoljatok szét, hisz bárány-küldetést teljesítünk a farkasok között.

Tudjuk és hisszük, hogy a szeretet világa, a báránylét magasabb rendû, mint a farkaslét. Így méltán remélhetjük, hogy a bennünket báránylétté formált Jézus általunk a farkasokat is föl tudja emelni a szeretet isteni rendjébe.

Augusztus 25. - Évközi 21. vasárnap - Jn 6,61-70 - "Kemény beszéd"

A kemény beszéd Jézus ajkán sem lágyul meg oly mértékben, hogy tartalmát formálhatná ki-ki tetszése szerint.

Szó sincs róla, hogy az Atya hozzá küldhet bárkit is, akibõl hiányzik az az élõ hit, mely nemcsak hisz Jézusnak, hogy növelje ismereteit, hanem hisz Jézusban, vagyis életét fenntartás nélkül rendelkezésére bocsátja.

Jézus tudta, hogy van és lesz, aki nem hisz Benne. Ezért mondotta, hogy az Atya nem küld hozzá mindenkit. Aki hisz Jézusban, aki életét rátette arra az útra, mellyel Jézus azonosította magát, az az Atya küldetésével jár.

Tanítvány az, aki állapotszerû tanuló. De a Jézusban hívés döntõen nem tudománykodás. Jézus életét, életstílusát megtanulni sem íróasztal-munka elsõsorban. Sok-sok vágyat, hiú álmot, ábrándot, önzést, öntetszelgést, lustaságot és kényelmet összetörõ mûveleteket kell gyakorolnia annak, aki ebbe az iskolába beiratkozott.

Beiratkozni sem könnyû. Vállalni kell gyakran a kemény beszédre figyelés fegyelmét. Vállalni kell a különbözõ színekben és címekben hatalmaskodók elõtt a félelmet, a meghunyászkodást, a többivel együtt "üvöltést" nem ismerést, bármilyen kényelmetlen is ez. Arra kell igent mondani, akinél az örök élet igéi vannak, és ez csak Egy Valaki! Sokan jöttek és jönnek az õ nevében, de hitelt csak az õ sorsában osztozóknak adhatunk.

Õ változtat át, de az én odaadottságom árán. Mint a kenyeret, melyet elõbb átsüt a kemence lángja, mint a bort, mely elõbb átvérzik a könyörtelen présen. A megváltozás lehet szerepjátszás. Az átváltozás bensõbb, lényegibb, maradandóbb. - Az egész Jn 6. fejezet lényegében azt a gyümölcsöt hirdeti, mely olyan fán termett, ami a Golgotán fordul termõre.

Jézus kemény beszéde olyan füleknek való, akik ellenséget nem, csak felebarátot és testvért ismernek.

Akik csak a Golgotára menni készeket fogadják el átváltoztatottaknak, Jézusban hívõknek, hitelt érdemlõknek.

Csak ilyenek mondhatják ki õszinte szándékkal: "Uram, kihez menjünk? Örök életet adó igéid Neked vannak."

Szeptember 1. - Évközi 22. vasárnap - Mk 7,1-8,14-15 - "Hamisan tisztelnek engem"

A zsidók Mózes törvényéban Isten akaratának megfogalmazását látták, és a babiloni fogság után (Kr. e. 585-515) fokozottan törekedtek (legalábbis egy részük) annak megvalósítására. Az írástudók és farizeusok aprólékos, nemritkán szõrszálhasogató magyarázatokkal látták el a Törvény egyes tételeit, ezekhez társult az idõk folyamán kialakult számtalan szokás, így jött létre az "õsök hagyománya", s ennek a hagyománynak az ápolásában, megtartásában merült ki aztán a legtöbb ember vallásossága. Mondanunk sem kellene, hogy ebbõl a vallásosságból éppen csak a lényeg hiányzott.

Jézus nem is fogadta el az effajta üres, külsõséges vallásosságot, nem ismerte el helyénvaló Isten-tiszteletnek; Izajás próféta szavait vonatkoztatta rájuk: "Ez a nép csak ajkával tisztel engem... Hamisan tisztelnek engem." A hamis tisztelet abban állt, hogy az isteni parancsok megtartásának címén emberi hagyományokhoz ragaszkodtak, és ily módon nemcsak hogy nem tartották meg Isten parancsait, hanem egyenesen ki is játszották azokat. Jézus egyik "forradalmi újítása" éppen az volt, hogy leleplezte ennek a fajta vallásosságnak az üres és képmutató voltát, és rámutatott (tetteiben is eszerint járt el), hogy Isten elõtt nem a "vallási elõírások" (obszervanciák) megtartása számít, hanem az ember hétköznapi viselkedése, másképpen: Isten helyes tisztelete az embertársak iránti szeretetben valósul meg, s a "vallási elõírásoknak" és a különféle "vallásgyakorlatoknak" csak annyiban van jelentõségük és létjogosultságuk, amennyiben az embertársaink iránti szeretetünket elõmozdítják. (Többek között ezért az újításáért "jutalmazták" a keresztre feszítéssel.)

Néhány évtized, de legfeljebb másfél évszázad múltán azonban Jézus tanítása - sajnos - gyakorlatilag ugyanerre a sorsra jutott: az egyházban is kialakultak a külsõségek, formaságok, vagy a különben fontos dolgok is azzá váltak. Mind a mai napig azt tapasztaljuk, hogy a szertartásokon való puszta részvétel, a szentségekben történõ formális részesülés, a böjti napok elõírásos megtartása, a körmeneteken, búcsújárásokon, zarándoklatokon (hogy ne mondjuk, pápalátogatásokon) való jelenlét számít - a hívõk és nem hívõk közgondolkodása szerint - igazi vallásosságnak, eszerint fogalmazódik meg valakirõl a "vallásos" vagy "nem vallásos" minõsítés, és nem aszerint, hogy milyen magatartást tanúsít az illetõ embertársai iránt.

Az ember eredendõen, lényegénél fogva "vallásos" (vallással rendelkezõ) lény, csupán vallásának-vallásosságának tartalmai és formái változnak, s ez azt is jelenti, hogy természetszerûen szertartásai és obszervanciái is vannak. Csakhogy az ember olyan lény is, aki szeretné a vallásosságot olcsón megúszni: pusztán az obszervanciák és a szertartások útján, Isten parancsainak megtartása, értsd: az embertársak iránti szeretet gyakorlása helyett akarván gyakorolni amazokat. A mai evangéliumi szakaszban Jézus arra figyelmeztet, hogy ilyen út nem vezet Istenhez. Legfeljebb áltathatjuk magunkat azzal, hogy igen.

Szeptember 8. - Évközi 23. vasárnap - Mk 7,31-37 - A gyógyulás létélménye

Ki érthetné meg - érezhetné át valóban a testi fogyatékosok létélményét, ha nem volt maga is fogyatékos? Mégis, meg kell próbálnunk beleélni magunkat az õ helyzetükbe. Abba, hogy öntudatra ébredésük (vagy fogyatékossá válásuk) elsõ pillanatától kezdve korlátok közé szorítva, állandó bántottságban, ütöttségben, kitaszítottságban élnek. Ki bántotta, ki bántja õket? Õsi kérdés (vö. Jn 9,2). Még ha konkrétan senki sem bántaná is õket (de ez is csak illúzió), akkor is azt mondhatnánk: az élet. Az õ számukra ez gyakorlatilag talán annyit jelent: mindenki. (Ezért kell nagy együttérzéssel megértenünk õket, ha netán úgy viselkednek, mint akit folyton bántanak.)

Ki érthetné meg - ki érezhetné át, mit jelent süketnek, némának lenni? Nem hallani a madarak csivitelését, a muzsikát, nem érteni az emberi szót!? A szó, bár kétélû és a félreértéseknek is forrása, mégis a megértés és a megértetés eszköze, az egyik legcsodálatosabb emberi képesség.

És ez az ember, akirõl történetünk szól, süket is volt, néma is volt. Azazhogy nem teljesen. A hallását a görög szöveg a "kófosz" = tompa, életlen, gyönge jelzõvel illeti, beszédérõl pedig azt mondja: "mogilalosz", azaz nehezen beszélõ, dadogó. De így még talán rosszabb lehetett neki, mert így azért megsejtett valamit abból, milyen lenne, ha rendesen hallana és beszélne, másfelõl pedig nagyothallása és fõképp dadogása alighanem újabb gúnyolódókat szerzett számára.

Jézus a maga természetességével, egyszerûségével meggyógyítja a nagyothalló-dadogó embert, ajkán a szó ("Nyílj meg!") teremtõ erejûvé válik, mint kezdetben Isten ajkán.

Micsoda élmény lehetett a gyógyulás az imént még beteg ember számára! Lehet-e fogalma-sejtése róla olyasvalakinek, aki nem élt át ilyesmit? Aligha. Mindenesetre azért lehetett olyan döbbenetes ez az élmény, mert minõségi változásról volt szó. Mintegy a nemlét határát lépte át - míg a mi életünkben jobbára csak mennyiségi változások vannak, az életünkön belül alakulnak a dolgok úgy, hogy ezt a határt nem lépik át.

De talán mégiscsak lehetséges a mi életünkben is egy ekkora súlyú, minõségi változás: a megtérésünk, amikor az addig süket és néma és vak és érzéketlen lényünk Isten országa-beli értelemben hallóvá és látóvá, érzékennyé és helyesen beszélõvé válik; amikor valóban egy új világ tárul fel elõttünk...

Szeptember 15. - Évközi 24. vasárnap - Mk 8,27-35 - Ti kinek tartotok?

"Hát ti kinek tartotok engem?" Az emberiség és az egyes ember számára sincs ennél fontosabb kérdés. A szó szoros értelmében létkérdés az, hogy kinek tartjuk Jézust. Élet-halál a tétje. Testi és szellemi, evilági és túlvilági vonatkozásban egyaránt.

Induljunk ki a zsidó nép példájából! Némelyek (az újraéledt) Keresztelõ Jánosnak, mások Illésnek vagy valamelyik prófétának tartották, egynek a sok közül. De nem ismerték fel, hogy õ "a" próféta, Istennek az a Küldötte, akire mindenekelõtt és feltétlenül hallgatniok kellene (vö. Mk 9,7). Nem hallgattak rá. Pedig ha megfogadták volna például az erõszakmentességet hirdetõ szavát, akkor nem lázadtak volna föl a rómaiak ellen, nem rombolták volna le templomukat és nem szórták volna szét õket, akkor talán folyamatosan fennmaradt volna Izrael állam, s ma talán nem lenne zsidó-arab konfliktus, és talán a kereszténységnek sem kellett volna zsidó szektaként útjára indulnia, majd kiválnia a zsidóságból, s talán elmaradt volna az immár két évezredes zsidó-keresztény konfliktus...

De mai példákon is szemléltethetjük kiinduló tételünket. Mert kinek tartják ma az emberek Jézust? Egy jelentéktelen, legfeljebb századszázalékokban kifejezhetõ kisebbséget leszámítva, csupán történelmi alaknak, egy régi, bölcs és jóságos tanítónak, akinek azonban nincs mondanivalója és hatása a mindennapi életükre. És ne gondoljuk, hogy ez csak a "világ fiaira" vonatkozik! Mert szubjektíve ugyan sokan tartják magukat Jézus követõinek ("keresztényeknek"), objektíve azonban korántsem Jézus eszméi irányítják az életüket, hanem egy teljesen bevett, "evilági" tisztességetika.

Meg is lehet nézni a következményeket. Az egyéni életben: mindenki hajszolja a pénzt, az életszínvonalat - és tömve vannak az ideg- és elmegyógyintézetek, a gyógyszertárakból pedig tonnaszám viszik a nyugtatókat és altatókat. A gazdasági életben: a környezet könyörtelen kizsákmányolása katasztrofális környezetszennyezéshez vezet (mely tönkreteszi az egészségünket, s holnap talán az életünket is).

A társadalmi életben: a megértés, a türelem, a szolidaritás hiányának fokát bárki lemérheti, ha egy hivatalban valamilyen ügyet szeretne elintézni, vagy ha betegként kórházi ágyra kerül.

A politikai életben: az érdekek csatája, az önzõ hatalmaskodás nemcsak hazánkat dönti romlásba; pusztító hatása a világ eseményeiben naponta nyomon követhetõ.

Természetesen ezek csak kiragadott példák. De talán megmutatják, hogy kinek is tartjuk Jézust..., hogy tanítását mennyire semmibe vesszük..., hogy e semmibevételnek mi a tétje...

A Jézus részérõl ma újból, nekünk is föltett kérdés tehát változatlanul létfontosságú: "Kinek tartotok engem?"

Szeptember 22. - Évközi 25. vasárnap - Mk 9,33-37 - Versengés a jóban

Az élet minden területén megfigyelhetjük az emberek versengését: mindenki árgus szemekkel figyeli a többieket, folytonos összehasonlításban él, vajon ki az okosabb, ügyesebb, erõsebb, gazdagabb, tekintélyesebb, több hatalommal bíró és így tovább, s úgy látszik, a szépségverseny sem mai találmány, hiszen már az évezredek hagyományát õrzõ népmesékben is találkozunk a kérdéssel: "Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon!" De az emberek nem csupán összehasonlítgatják magukat a többiekkel, hanem szeretnék fölülmúlni is a többieket.

Egy lengyel rajzfilm tanulságos példát nyújt arra, hová vezet aztán a kíméletlen versengés. Egy ember szép házat épített gyönyörû vidéken. Örült a házának, élvezettel szemlélte a tájat. Egy arra menõvel is megosztotta örömét, étellel-itallal is kínálta. Mire amaz is elhatározta, hogy õ is itt épít házat. Így is cselekedett, ám egy emelettel magasabbat épített. Ezért elsõ emberünk lebontja a tetõt, s két emelettel toldja meg épületét. Vad építési verseny támad. Végül az egyik szomszéd felhõmagasságban hajol át erkélyérõl a másikhoz, s minthogy egy méterrel magasabban áll, gúnyolódva kiölti a nyelvét. Háza meginog, rázuhan a másikra, s mindkettõ a mélybe omlik.

Jézus elsõ tanítványai sem voltak kivételek. Kafarnaum felé ballagva (s mint tudjuk, máskor is, még az utolsó vacsorán is) arról vitatkoznak, ki a nagyobb közülük, ti. hatalmi szempontból, s a remélt dicsõséges messiási országban melyiküknek mekkora rész jut majd az uralomból (vö. Mk 1,37).

Érdekes, hogy Jézus nem háborodik föl, nem torkolja le õket. Talán azért nem, mert tudja, hogy a versengés szelleme, a naggyá és a többieknél különbbé lenni akarás együtt születik az emberrel. Ha pedig így van, akkor végsõ soron Istentõl van, és önmagában véve nem lehet rossz. Útmutatásából azonban kiviláglik, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen úton-módon akarja érvényesíteni az ember a naggyá levési vágyát. Mintha csak azt mondaná: "Nagyok, elsõk akartok lenni? Rendben van. De ennek egyetlen helyes útja van: aki nagy akar lenni, váljék egészen kicsivé a társadalmi ranglétrán (mint amilyen kicsi, mit sem számító a gyermek a korabeli viszonylatokban); aki pedig elsõ akar lenni, az menjen szépen az utolsó helyre, és legyen mindenki más szolgálatára. Parancsolgatni mindenki tud; kis vagy nagy zsarnokot játszani mindenki képes; ököllel az asztalt verni, az ajtót bevágni a tizenéves is képes; ordítani, toporzékolni már a kétéves gyerek is tud. De a parancsolgatás, a hatalmaskodás lealacsonyítja az embert, azt is, aki csinálja, azokat is, akik ellen irányul. A valódi emberi nagyság abban mutatkozik meg, hogy a másikért élünk. Nem azt akarjuk, hogy õ szolgáljon nekünk, hanem mi szolgálunk neki."

Versengeni, naggyá-elsõvé lenni - mindez önmagában véve nem rossz. De a vágyak kiélésének egyetlen olyan útja van, amely nem vezet katasztrófához: ha a jóban versengünk.

Ha abban akarjuk megmutatni nagyságunkat-elsõségünket, hogy a többieknél együttérzõbbek, türelmesebbek, megbocsátóbbak, segítõkészebbek vagyunk. A versengés egymás ellen éléshez és egymásért éléshez egyaránt vezethet. Rajtunk fordul, melyik utat választjuk.

Szeptember 29. - Évközi 26. vasárnap - Mk 9,37-47 - A szentírás vasárnapja

Világszerte egyre több embernek válik lehetetlenné a találkozás Istennel mint élõ személlyel. Mind többen panaszkodnak, vagy már nem is panaszkodnak, hogy képtelenek Istennel beszélni-beszélgetni, s csak úgy tudnak közeledni Hozzá, mint valami furcsa, érthetetlen, noha talán jelentõs tárgyhoz. Az egyik legismertebb katolikus hittudós jelentetett meg könyvet ezzel a címmel: Szólok a hallgatag Istenhez.

Ezzel szemben, ha bárhol felütjük a Szentírást, azt tapasztaljuk, hogy Isten egyik leglényegesebb tulajdonsága éppen az, hogy szól az emberhez. Csak néhány példát ragadva ki: Mindjárt a kezdet kezdetén, a teremtéstörténetben ezt olvassuk: "Az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: Hol vagy?" Majd a vízözön elõtt Noéval beszél, és felkészíti õt. Azután ott van Ábrahám története, melyet folytonosan átszõ Istennek Ábrahámmal folytatott beszélgetése. Mózesrõl ez áll: "És beszélt Mózes Istennel, ahogyan az ember szokott beszélgetni a barátjával." Számtalan példát sorolhatnánk még: mind arról tanúskodik, hogy Isten nem zárkózik el, nem hallgat, hanem beszél, szól az emberhez. A Szentírás maga is csak úgy jöhetett létre, hogy Isten szólt, és voltak, akik szavát meghallották és (a maguk módján) megértették.

A Szentírás ugyan nem írja le konkrétan azt a módot, ahogyan Isten beszél az emberhez, és ahogyan az ember megérti az Õ szavát; de olyan közlés, olyan beszéd az, amely átjárja az ember testi-lelki valóságát. Jeremiás a csontokba hatoló tûzhöz és sziklát repesztõ kalapácshoz hasonlítja; Ámosz próféta szerint Isten szava annyira valóságos, hatása annyira eleven, mint ahogy megremeg az ember az oroszlán ordítására; Ezekielnek pedig az a benyomása, hogy az Úr keze fogva tartja õt.

Isten minden korban, mindenkihez szól. Ma is. A természetben, a zenében, a történelem eseményeiben vagy a saját lelkiismeretünkön keresztül. Kitüntetett, bár nem abszolutizálható formája Isten szólásának a Szentírás szava.

Aki hajlandó kinyitni a fülét, de még inkább a szívét, az meg fogja hallani és érteni ezt a szót. Eligazítást, útmutatást és erõforrást talál majd benne.

A Szentírást természetesen nem olvashatjuk a napilapok vagy regények módjára; csak úgy mellesleg, mondjuk késõ este, fáradt aggyal, elnehezült szívvel. Aki csak felületesen olvassa, éppoly kevéssé fogja megérteni és kihallani belõle Isten szavát, mint az, aki pár napot tölt külföldön, s máris azt képzeli, hogy ítéletet mondhat az országról és lakosairól. Ha valaki komolyan akarja olvasni a Szentírást, annak sok idõt és energiát kell szánnia annak tanulmányozására, átelmélkedésére, önmagára alkalmazására legkevesebb annyi idõt és energiát, amennyit az átlagpolgár tv-nézésre fordít...

Aki ezt megteszi, tapasztalni fogja, hogy Isten nem hallgat, hanem nagyon is beszél; õhozzá is beszél; neki már csak válaszolni kell; és aztán Isten újból szól, és õ újból felelhet... A Szentírás Istennel összekötõ telefonunk lehet. Bármikor fölvehetjük.