Érted Vagyok Öko témájú anyagok

Lelkigyakorlatos elmélkedés 1991. nyarán

"Szedjétek össze a maradékot,
nehogy kárba vesszen!" (Jn 6, 12)

Miért nem megy úgy az emberiség dolga a környezettel, ahogy mehetne? Miért, mehetne másképp is?! Bizony mehetne! Az egész emberiség tulajdonképpen kicsi pont csupán a földgolyón. Mint faj, nagyobb lélekszámú ugyan, mint biológiai adottságai, testméretei alapján várható lenne, de ez csak annak tudható be, hogy nagy alkalmazkodóképességével minden égövön sikeresen elterjedt és saját magán kívül ellenségei nincsenek. Viszont megdöbbentõen kicsi pont a Föld golyóbisán. Egy km3-be belefér az egész emberiség, szemben a Föld ezermilliárd köbkilométernyi térfogatával, s még az élõk rendszerében is csak egy vagyunk a sok közül, s nem is a leghatalmasabb. Ugyanakkor az emberiség valami olyasmit csinál, ami semmi másra nem jellemzõ és feltûnõ, veszélyes: saját tömegénél, táplálékigényénél százszorta nagyobb anyagmennyiségeket mozgat meg, szór szét, rendezkedik, szemetel. Olyan változásokat kezdeményez, amelyekhez nincs meg a védõbiztosíték az élõvilágban. Az eredmény, legalábbis a pillanatnyi állás: vészes mértékben felhalmozódott hõ, szén-dioxid, kénes gázok, nehézfémsók, olaj, vegyszerek, szemét, zaj, rendezetlenség földön, vízen, levegõben.

Miért nem megy úgy az emberiség dolga a környezettel, ahogy mehetne? ...Csak nagyon kevesen vallják az önzõ szlogent, hogy "utánam a vízözön". A legtöbben elismerik, hogy gyermekeinkre nem volna helyes egy végletekig kifosztott, egészségtelenségig elszennyezett világot hagyni. S ha valaki mégsem ismerné el, az is folytonosan megszenvedi a környezeti problémákat, s ez alapot adhat valamiféle cselekvésre. ...A megvalósulás akadályai csak gyakorlatiak lehetnek, úgymint lustaság, tudatlanság...

A lustaság témakörét egyelõre nagyvonalúan lépjük át, különben ez a gondolatsor is pillanatokon belül olyan zöld parancsolatgyûjteménnyé válna, melyben a sokadik pont már úgy szól, hogy ...a szorgos ember nemcsak a mosáshoz, de még a mosogatáshoz is esõvizet gyûjt. ...Az embert ilyenkor leginkább az "ez képtelenség, úgyis minden hiába" érzése keríti hatalmába, még akkor is, ha tudja, hogy valahol élnek azok a zöld brigádok, akik efféle jótanácsok gyártásával és megvalósításával hivatásszerûen foglalkoznak. Mindazonáltal jó ötletek meríthetõk ezekbõl a 'zöldségekbõl', tehát illõ, hogy némi kritikával, de alaposan átolvassuk és megszívleljük õket.

Tudatlanság: ezen talán könnyebb segíteni, oktatással, ismeretterjesztõ elõadásokkal, önképzéssel. Tudatlanság: nem tudjuk, hogy megy az emberiség dolga a környezetével; ha rosszul megy, miért megy rosszul. Nem tudjuk, hogyan mehetne, mi az, ami megvalósítható, mi fog megvalósulni, amit szeretnénk, nem utópia-e. Nem ismerjük környezetünk állapotát. Nem tudjuk, hogy tevékenységeink közül melyek befolyásolják lényegesen a környezetet, s melyek másodlagosak. Például mit jelent az, hogy Budapest villamosenergia-fogyasztása 6,3 millió MWh (1988-ban); sok ez, vagy kevés? Lényeges-e ez? Mennyinek szabadna lennie? Elõállítható-e ez az energiamennyiség ártalmatlanul is? Saját háztartásunk ehhez hogyan viszonylik: többet markol-e a közös kalapból az átlagnál, vagy kevesebbet? Az energiaárak megfelelõen befolyásolnak-e minket? Drága-e a villany vagy olcsó?

Lássunk hozzá a tanuláshoz! Hogy egészen tananyagszerûek legyünk, állapítsuk meg azt a tényt, hogy környezetszennyezésünk legnagyobb része valamilyen, az életünkhöz szükséges vagy kevésbé szükséges anyaggal, annak elõállításával, felhasználásával kapcsolatos. A kulcstényezõ a mammon, az anyag. Kövessük végig ennek az útját és vegyük sorra az okozott károkat.

Minden anyagot ki kell termelni - pontosabban nem kell kitermelni, csak az igaz, hogy környezetromboló útja a kitermeléssel kezdõdik; azután a feldolgozás, mozgatás és maga a felhasználás; és végül minden anyaggal lesz valami.

A kitermelés területét viszonylag könnyû áttekinteni. Az anyagok elrejtve helyezkednek el valahol a Földön, ahol semmi bajt nem okoznak. A kitermeléssel elindítjuk õket egy nehezen kiszámítható pályán. Elõbb vagy utóbb pedig kifogynak.

A készletcsökkenést a piac is visszatükrözi. Ha valami kifogy, annak elõbb fölmegy az ára. A baj csak az, hogy a piac ezeket a folyamatokat rosszul szabályozza. Egyik bányavállalkozó sem érzi különös gondjának azt, hogy egy mondjuk 30 év múlva bekövetkezõ kifogyással törõdjön; érzi magát és gyermekeit elég rugalmasnak ahhoz, hogy majd a kellõ idõben módosítson a vállalkozás irányán, és esetleg valamely más anyag kitermelésére nyergeljen át. A kifogyás elõtt öt-tíz évvel már jelentkezik az árfelhajtó tényezõ, csakhogy akkor már késõ. A készleteknek csak a legnehezebben kiaknázható 1-2 %-a marad a helyén. Ilyen áremelkedés észlelhetõ már ma is sok nyersanyagnál és erõforrásnál. Nem lenne szabad, hogy a természet kincseit egy-két generáció eltüntesse a Földrõl. A kifogyást legalább 4-5 generációra kellene elhúzni, hogy az adott anyag pótlását, vagy összegyûjtését és újrafeldolgozását az utódaink meg tudják addigra oldani. Bele kell törõdnünk, hogy a Föld véges, tehát ha valamire szükségünk van, azt újra és újra körbe kell járatnunk. Még ilyenkor is van veszteség, fogyás, amit szintén csak kitermeléssel lehet pótolni, de csak ha van mibõl. Az anyagok ciklikus megújítását jó lett volna, ha már mi meg tudtuk volna oldani, de ilyen fokú fegyelemhez és technológiához, úgy látszik, még túl primitívek vagyunk. Hiszen még a végképp irracionális világháború cipõjébõl is csak nemrég léptünk ki, ha egyáltalán...

Igen sok nyersanyag kifogyása 20-60 év múlva várható. Ha most drasztikusan megemelkedne az áruk, ahogy majd az utolsó éveikben fog, akkor maradna belõlük az utódainknak. Megtehetjük, hogy 'felemeljük az árat' legalább önmagunk számára. Átgondoljuk, hogy például akkor is ennyi olajat vagy gázt fogyasztanánk-e, ha a tízszeresébe kerülne. Akkor mennyit fogyasztanánk? Akkor fogyasszunk is csak annyit! Igen kemény akaraterõpróba, különösen, ha belegondolunk, hogy mennyi mindent veszélyeztet a gyors kifogyás. Ide sorolhatjuk legkényelmesebb energiahordozóinkat (a kõolajat, a földgázt, az urániumot), a legtöbb színesfémet, stb. A kõolaj ráadásul értékes vegyi anyag, mégis leginkább energiahordozóként használjuk el.

A szénbõl kb. ezer évre való készletek vannak a Földön. Könnyen belátható azonban, hogy ha ezt a teljes szénmennyiséget elégetnénk, vagyis széndioxid-gázzá alakítanánk, akkor ahhoz éppen a Föld légkörének teljes oxigénkészletére lenne szükség. Tudniillik ez a szén éppen úgy keletkezett, hogy a növények a saját testük építésére megkötötték a széndioxid tartalmú légkörbõl a szenet, és mintegy mellékesen elõállították azt az oxigén-atmoszférát, mely nélkül nem élhetnénk. A megkötött szén ma a föld alatt van, az oxigén a levegõben. Ha a kettõt kémiailag egyesítjük, akkor visszajutunk ahhoz a légkörhöz, amelybõl még nem lélegezhettek állati élõlények. Természetesen eddig az állapotig soha nem juthatunk el, hiszen már a 6% széndioxid tartalmú levegõ sem lélegezhetõ, és már 0,05% széndioxid tartalom mellett is biztosan felforrósodna a légkör az üvegházhatás miatt. Tehát szénbõl is csak a készletek néhány százalékának elégetésével számolhatunk, ami gyakorlatilag megint igencsak közeli kifogyásra való felkészülést jelent.

Talán itt az energiahordozóknál érdemes megjegyezni, hogy azoknál az anyagoknál, amelyeknek az árát még nem a ritkaságuk határozza meg, az ár valójában a kitermelésbe, elõállításba fektetett energia árát tükrözi vissza. Az alumínium árában például benne van a bauxit mozgatásához, a lúgozó anyag elõállításához, a timföld elektrolíziséhez szükséges energia ára. Az energia elõállítása és felhasználása pedig mindenképpen környezeti károkat okoz. Leegyszerûsítve azt mondhatjuk, az ár az energiával, az pedig a kártékonysággal arányos. Drágább dolog = több munka s energia = több kár.

A helyükrõl elmozdított anyagokat azután hosszadalmas fizikai és kémiai folyamatokban alakítgatjuk, mozgatjuk, raktározzuk, csomagoljuk, míg végül egyszer csak elfogyasztjuk, és hipp-hopp, máris hulladék lesz belõle. Érdemes megfigyelni, hogy maga a fogyasztás ebben az egész folyamatban egy viszonylag csekély, jelentéktelen változást okozó lépés. Mennyi minden történik például egy fával, míg papír, majd füzet lesz belõle, aztán ráfirkantunk valamit, és megy a szemétbe. Mindezek a feldolgozási lépések persze mind - a technológiától függõen több-kevesebb - energiát igényelnek és mindig veszteséggel is járnak.

a) Mindezek a folyamatok és szennyezések miattunk vannak, azokért a dolgokért, amelyekre szükségünk van(?), hogy éljünk. ...mindaz a szennyezés, amit a Dunában, a talajvízben vagy a városi levegõben találunk, annak a mellékterméke, amit az utóbbi 10-20 évben megettünk, magunkra húztunk vagy közlekedtünk.

b) Persze ugyanazt az eredményt kisebb szemeteléssel is elõ lehetne állítani, de annyi bizonyos, hogy minden mozgatás, átalakítás legalábbis hõvel, porral, zajjal jár, és a hozzá szükséges energiát is csak hõvel, porral, zajjal és más szennyezésekkel (korom, szén-dioxid, szén-monoxid, kén-dioxid, nitrogén-oxidok, radioaktív hulladékok) tudjuk megtermelni.

c) Fontos ismernünk az arányokat, hogy életünkben mely dolgok okoznak nagy környezetszennyezést (ezekbõl lehet sokat lefaragni), és melyek jelentéktelenek (ezekkel csak akkor érdemes foglalkozni, ha egyszerûen lefaraghatók, különben esetleg pótcselekvés).

A feldolgozásnál is nagyjából minden ár és szennyezés energiafüggõ, tehát az ár vagy az energia ismeretében jól tudjuk modellezni, hogy mivel okozunk nagy bajt, mivel kicsit.

Az energiafogyasztásnak és környezetszennyezésnek nagyjából három egyenrangú forrása van: egyharmad rész az ipar, egyharmad a mezõgazdaság és egyharmad a lakossági közvetlen. A tisztább látás kedvéért átfogalmazva: egyharmad rész a tárgyaink, egyharmad az élelmünk, egyharmad az életünk.

Diákjaimmal kiszámoltuk az életünk energiatérképét és a következõ arányok jöttek ki:

- 100 W elektromos energia (fûtés nélkül). Ez azt jelenti, hogy ha a háztartási gépeink (mosógép, hûtõ, vasaló stb.) ill. villanyunk fogyasztását egész napra egyenletesen eloszlatnánk, akkor 100 W folyamatos teljesítményfelvétel jönne ki.

- 200 W közlekedési energia. Persze csak akkor, ha valaki úgy utazik, mint a diákok, villamossal, vonattal. Rendszeres autózás esetén ez a 200 W-os érték a tízszeresére is felmehet, akár a legnagyobb tétel is lehet; 1 liter benzin/nap megfelel kb. 600 W átlagos teljesítményfelhasználásnak.

- 700-900 W fûtési energia. Ez szintén egész évre átlagolt érték, és egy fõre, nem pedig az egész családra vonatkoztatott. Erõsen függ a fûtés módjától és a hõszigeteltségtõl.

- Kb. 1000 W élelem.

- Kb. 1000 W egyéb tárgy. Ez fõként a lakásunkban lévõ tégla; de sok drága iparcikket birtokló embereknél ez jóval több is lehet.

Talán sokan meglepõdnek az arányokon, vagy éppen elkeserednek, hogy ennyire a mindennapjainkba van beleépülve a fogyasztás.

Mi a teendõnk ezekkel a számokkal? Elõször is értsük meg, mit jelentenek. Erkölcsi kötelességünk megérteni cselekedeteink hatását, súlyát. A természet tönkretétele szempontjából mindegy, hogy az bûn volt-e a részünkrõl vagy csak (tudatos) tudatlanság. Másodszor: számoljuk ki a saját életünkre ezeket a számokat vagy hasonló tájékoztató arányokat. Ez a gyakorlatias környezettudomány csak középiskolás ismereteket igényel. A szükséges számadatok a függvénytáblában megtalálhatók... Ha valaki csak egyszer is utánaszámol annak, mit tesz, és a váratlan értékek a különbözõ ellenõrzések hatására sem akarnak csökkenni, akkor talán elgondolkozik és elszánja magát... Harmadik teendõnk: a legnagyobb tényezõkbõl nagy, döntõ mennyiségeket lefaragni.

Eljutottunk a mammon útjának utolsó kérdéséhez: mi lesz a tárgyakkal, anyagokkal? Ma Magyarországon egyértelmûen szemét lesz belõlük és szétszóródás, lassú lebomlás lesz a sorsuk. Mindenbõl és mindig keletkeznek hulladékok, de a veszélyességi fokuk eléggé különbözõ. A szennyezések még nincsenek beleépítve az árakba, tehát lehet egy egészen kicsi és olcsó dolog is mint hulladék nagyon veszélyes. Az emberre közvetlenül talán a városi füstgázok a legveszélyesebbek, amelyek szén-monoxidot, ólmot, ózont, aldehideket, rákkeltõ anyagokat tartalmaznak. Az erõmûvek, kohók füstgázai messzire eljutnak és savas esõvel, korommal károsítják a környezetet. Igen nagy baj, hogy nálunk sok helyütt rendezetlenül tárolják a hulladékokat, vagy egyáltalán nem gyûjtik, így a legkülönfélébb szemetek szóródnak szét úton-útfélen. A háztartási szemétbe sok veszélyes hulladék is kerül (festékdobozok, hígítók, elemek, akkumulátorok, permetlémaradékok), amelyek a közönséges szeméttelepekrõl bemosódhatnak az élõ vizekbe. A talajvízkészletet már sokszáz településen károsította a túlzott nitrogénmûtrágya-felhasználás. A folyóvizeknél a fokozódó szervesanyag-tartalom és az olajszennyezés a legveszélyesebb. Szintén pusztító hatásúak az élõ vizekre a fenolok, mosószerek és növényvédõszer-maradványok. Speciális probléma az izotópok és veszélyes hulladékok, különösen, ha több ezer év a bomlási idejük...

Fõként vásárláskor ajánlatos a nyomkövetõ játék. Képzeljük el lehetõleg valósághûen, hogy egy bizonyos tárgy, amit megfogunk vagy megvennénk, milyen alapanyagokból, hol, milyen technológiával készült. Vajon mennyi energia kellett hozzá és ez mennyi füstgáz-, hulladék- stb. kibocsátást okozott. Ezeket is képzeljük mellé egy nagy zsákban. Azután gondoljuk meg, ténylegesen mi a haszna az adott dolognak. Nagyobb-e a haszna az okozott kárnál? S végül kövessük nyomon, hogy mi lesz a sorsa. Ki fog gondoskodni az elhelyezésérõl, hol, mikor, mivé fog elbomlani? Örülni fognak-e a gyerekeim a végeredménynek? Ezután általában gazdagabban jövünk ki a boltból, mint ahogy bementünk.

A hulladékügy ABC-je: újrafeldolgozás, hatástalanítás, rendezett lerakás. Nézzünk körül a házunk táján, hogyan juthatunk elõre az újrafeldolgozás irányában.

Jól nézzük meg, hogy mit dolgozunk. Különösen a férfiak életük legnagyobb részét, hatékonyabb, és így a környezetre is nagyobb hatású részét a munkájukkal töltik. Az egészséges környezet szempontjából jót vagy rosszat teszünk többet a munkánkkal? Szálljunk erõsen magunkba. Természetesen a nõknek is a háztartási üzemben megvannak a maguk 'fegyverei' a természet ellen: különféle mosó és maró anyagok, energiafogyasztások, ételmaradékok stb. A valamilyen okból fontosnak látszó rendszeres közlekedés, elsõsorban a munkahely és az otthon távolsága súlyos környezeti tényezõ.

Fog-e javulni a helyzet? Milyen akadályai vannak az elõrejutásnak? Le lehet-e gyõzni ezeket az akadályokat?

Az egyik legnagyobb akadály, amit itt ezen a lelkigyakorlaton le tudunk gyõzni, az "egy fecske érzés". Miért pont én legyek az elsõ fecske? Mindig épp nekem kell olyan baleknak lennem, aki mindent megreformál, miközben az emberek zöme a markába röhög és nyugodtan szemetel tovább? Mondjuk meg ma egymásnak, hogy ebben a teremben nem te vagy és nem én vagyok az elsõ fecske, mert mi legalábbis, akik itt vagyunk, együtt szeretnénk repülni, mindnyájan együtt akarjuk meggyógyítani beteg környezetünket, amely nélkül nem élhetünk. Tudatosítsuk, hogy mások ezt már réges-rég elkezdték és egész életüket rááldozták arra, hogy környezetvédõ áramlatokat hozzanak létre a Föld megmentése érdekében. Akarunk-e beállni a csapatba, biztatjuk-e magunkat és társainkat...

Szintén lelkigyakorlatra való téma: a vallási eligazítás hiánya. Szinte már beletörõdtünk abba, hogy környezetvédelemrõl nem szól a Szentírás, hiszen abban az idõben ez még nem volt probléma. De bizony szól, csak ezzel a szemmel is újra kell olvasnunk a textusokat. Az ételmaradékok puritán összeszedegetése, amit Jézus megparancsol, egyrészt takarékosság, másrészt környezetmegóvás, rendezett hulladékgyûjtés és vélhetõleg újrafelhasználás is. Az éhínségek korában ez a tevékenység természetes volt, bár Jézus jelenlétében éppenséggel nem lett volna szükséges. Ma szükséges, de már nem természetes.

"Hajtsátok uralmatok alá a Földet" - olvashatjuk a Genezis könyvének fordításaiban. Az újabb szövegelemzések szerint az eredetiben használt ige valószínûleg csak ennyit jelentett: "Járjatok rajta!" Micsoda különbség! Csak járnunk kell a Földön az isteni parancs szerint, nem pedig igába hajtani és kizsákmányolni a természetet. Érdemes lenne újraértelmezni a kollektív bûnösségrõl szóló ószövetségi fejezeteket is (pl. Nábot szõleje), hiszen ma igencsak aktuális, hogy az egyén bûne maga után vonhat kollektív, sõt heted-íziglen tartó bûnhõdést. Például a 8., 23., 148. zsoltárban természeti képek formájában az élõvilágot mint megbonthatatlan egységet szemlélhetjük Dániel próféta énekéhez, vagy Szent Ferenc Naphimnuszához hasonlóan.

Mondta az Úr a vakon születettnek: Eredj, és mosd meg magad a Siloám tavában, melynek neve azt jelenti, küldött. Ma vajon azt mondaná-e nekünk: Menj a Dunához megmosni a szemedet, hogy láss! Vagy épp ellenkezõleg: Vak farizeusok, világ megrontói, tisztítsátok meg vizeiteket, hogy magatok is tiszták legyetek és lássatok. Esetleg ezt: Lélekben tisztuljatok meg, és lássatok hozzá a takarításhoz! Mert nem az szennyezi be az embert, amit felvesz, hanem amit eldob.

Azon testvéreinknek pedig, akik nem ismerik a Szentírást, nem ebben nõttek fel, másfajta érzelmi motivációra is szükségük lenne. Hiányoznak, össze kell gyûjtenünk, meg kell írnunk a környezetvédelemre inspiráló verseket, dalokat, közmondásokat, szállóigéket, mindazt, aminek emocionális hatása lehet embertársainkra, gyermekeinkre. Amennyire csak lehetséges, vegyünk részt környezetvédõ szervezetek munkájában, mert ezzel is érzelmi megerõsítést nyújthatunk egymásnak. Magyarázzuk el gyermekeinknek, hogy itt minden elõbb volt, mint mi; mi csak vendégségbe jöttünk...