A kritika határát - ha elfogadjuk, hogy van ilyen - a történelmi 'illemtudásban' kellene megállapítani. A 'népi Lengyelországban' például, amelyre a párt ráerõszakolta az ateizmust, nyilvánosan bírálni a klérust nem volt történelmileg illendõ cselekedet, mert ez megzavarta a nemzeti kultúra kapcsolatát keresztény forrásaival, meggyengítette a hagyományok folytonosságát. (Sajnos ilyesmi történt Magyarországon, amikor Mindszentyt és az ötvenes-hatvanas évek hitvallóit az új rendszer egyházi felszíne elítélte - a szerk.)

Ma már nem létezik ez a párt, de alakul az új establishment, s ez (mint minden hatalmi rendszer) törekszik rá, hogy a kritika ne legyen mély vagy erõs. S noha (egyelõre?) mindenkit és mindent lehet bírálni, a katolikus egyház - úgy tûnik - kibújik a bírálat alól. A posztkommunista vagy bulvárlapokon kívül az egyházat nyilvánosan senki nem bírálja, mert nemzetünk körében még mindig nagy az erkölcsi tekintélye. S bár többfelõl is hallatszik tiltakozás a püspöki kar bizonyos kijelentései vagy törekvései ellen, az emigrációban pedig határozottan egyházellenes a párizsi kultúra, itthon az antiklerikális véleményeket csak szégyenlõsen és diszkréten közlik.

Félünk hangosan kimondani, mi nem tetszik nekünk az egyházi emberek magatartásában? Pedig köztársaságunk már szabad. Érdemes megvizsgálnunk, vajon az epés és csendes megjegyzéseknek az egyházról van-e valami ésszerû indoka, vagy csak olyan emberek üres és rosszindulatú fecsegése ez, akik nem akarják az egyház által kívánt erkölcsi erõfeszítéseket vállalni.

Hogyan hozta létre (Jézus) az egyházat? Tanítással és kínnal. Követõi ugyanazt tették, amit Õ: tanítottak és elviselték a szenvedéseket. A tizenkét apostol közül csupán Szent János halt meg természetes halállal, s az õskeresztények is életüket áldozták hitükért.

Az egyház nõtt, erõsödött, terjedt - mindenekelõtt híveinek mártíromsága következtében. Azért írom azt, hogy "mindenekelõtt", mivel nyilvánvaló, hogy itt más, teljesen anyagi-társadalmi tényezõk is közrejátszottak. Meglehetõsen gyakran kérdõjelezik meg a mártíromság egyháztörténeti szerepét, mivel ilyen gondolkodáshoz szoktatott bennünket az állam által programozott marxizmus. De a történelem elsõsorban szellemi fejlõdés, hiszen õsforrásául az emberi élmények szolgálnak. Az egyház tehát elsõsorban mártírjai jóvoltából nõtt naggyá, tett szert akkora erõre, hogy a világi hatalmak versenytársává vált. Ekkor vagy egyezségre lépett velük, vagy politikai (és olykor fegyveres) harcot folytatott ellenük. Ha egyezségre lépett, akkor erkölcsileg vesztes maradt, bár látszólag és átmenetileg növelte hatalmát.

A keresztény egyházak a keresztes háborúknál és az inkvizícióknál is nagyobb mértékben rombolták szellemi, erkölcsi tekintélyüket az ellenreformáció idején. Európaiakat gyilkoltak meg a XVI. és XVII. században azért, mivel másképpen értelmezték Krisztus tanítását. Lehet-e ennél bármi is irracionálisabb?

A következményekre nem kellett sokáig várni. A felvilágosodás kultúrájának kereszténységellenessége, sõt vallásellenessége, amely a késõbbi vallási közömbösség és a mai ateizmus alapjául szolgált, fõleg az egyházak e fogyatékosságaira és anyagi hatalmukra való reagálás volt (ez éppúgy érvényes a katolicizmusra, mint a görögkeleti vagy a nagy protestáns egyházakra). Amikor ugyanis az egyház politikailag gyõzelmet arat, erkölcsileg mindig alulmarad. Hiszen az egyház küldetése a hit igazságait és az etikai értékeket õrizni.

Igaz, az erkölcsi aktivitást nem lehet különválasztani a politikai aktivitástól. Hiszen mindaz, amit a közéletben és a köz érdekében (vagy rovására) teszünk, politika. Én azonban itt az egyház politikamentességének egy másik jelentésére gondolok: arra, hogy ne kössön szövetséget a hatalmon lévõkkel... És ez a kérdés lényege: valahányszor 'trón' és 'oltár' egyesült, a 'trón' megerõsödött, az 'oltár' pedig anyagilag gazdagodott - erkölcsileg, szellemileg azonban elkorcsosult. Amikor pedig egy egyház szakított a 'trónokkal', küzdött ellenük a legfõbb értékekért, akkor kitette magát az üldözéseknek - de szellemileg és társadalmilag erõsödött. Ezért nem véletlen, hogy a kommunizmus által brutálisan elnyomott lengyelországi katolikus egyház erkölcsi nagyhatalommá vált.

Ma államunk legfõbb hatalmi szerveinek számos képviselõje nyilvánosan azonosítja magát az egyház által hirdetett eszmékkel. A köztársasági elnök tüntetõen viseli zakója gomblyukában a Szûzanya képét, amely a lengyel katolicizmus jelképe. Semmiféle politikai erõ nem gördít akadályt a vallásgyakorlás útjába. Éppen ellenkezõleg. Így a szentmisén való részvétel többé nem számít hõstettnek, hanem megszokott kötelesség. Ezért gyakran nem is teljesítik.

Az egyház most egy csapásra szeretne befurakodni életünk minden területére, hogy megóvjon bennünket az erkölcsi zülléstõl, amelyet a kapitalizmus okozhat. Igaz, a kereszténységet mindig közösségekben gyakorolták. De igaz az is, hogy a kereszténységben az egyén saját lelkiismeretének megfelelõen fogalmazza meg a viszonyát Istenhez és felebarátjához. Vallásunknak ez a kettõssége - társadalmi, ugyanakkor individuális jellege - alapvetõ ellentmondást rejt, melyet nem lehet filozófiai fejtegetéssel eloszlatni. Meg lehet viszont próbálni, hogy tettekkel, magatartással küzdjük le.

Csakhogy az egyház szeretné minél gyorsabban visszaszerezni az elmúlt évtizedekben elveszített pozícióját és erõsíteni éppen a maga intézményes jelentõségét. Netán az 'oltár' és a 'jogar' valamiféle új szövetsége van készülõben? Talán már el is kezdõdött?

Mindenesetre az ezzel való szembehelyezkedés már érezhetõ. Ebbõl az aggodalomból táplálkozik az egyház egyes intézkedéseivel kapcsolatos mai (egyelõre még mértéktartó) bírálat is. Tiltakozást vált ki a társadalomból egyes papok gyõzelemittas magatartása is. Ahogyan a közelmúltban az értelmiség az egyház felé fordult, most távolodni kezd tõle. Ezt nyilvánosan már most meg kell mondanunk.

Lehet (adja Isten), hogy Lengyelországban a mártíromság 1984 októberében Jerzy Popieluszko kínhalálával véget ért. Ez azonban egyáltalán nem jelentheti, hogy visszatérjenek azok az idõk, amikor az egyház szövetséget kötött a politikai hatalmakkal. Hiszen az egyház nem e világról való, bár e világért van.