Május 12. - Urunk mennybementele - Mk 16,15-20 - Menjetek el az egész világba!
Márk evangéliumának ez a befejezõ része valószínûleg más szerzõtõl származik. Ettõl függetlenül szervesen illeszkedik a jézusi koncepcióba. A kezdetben csak zsidóügyben gondolkodó Jézus földi életének végére, de még inkább "kozmikus" életének elejére eljutott a világméretû látásmódig. Örömhírét mindenki számára gondolta, megszûnt a zsidó "beszûkülés". Korunkban azonban vigyázzunk a világméretû küldés értelmezésével. Könnyen eshetünk abba a hiszembe, hogy csak mi értjük pontosan Jézus üzenetét, tehát utaznunk kell. Amikor messzirõl jött emberek hirdetik nálunk az Igét (Hollandiából, USÁ-ból,...) mindig van egy olyan érzésem, hogy ezek az emberek tulajdonképpen csak utazni, egy kicsit "csodáskodni" akarnak, hiszen lenne épp elég hirdetnivalójuk saját hazájukban is. Vigyázzunk, nehogy félreértsük Jézus küldési szándékát és megideologizált utazásokat tegyünk (Erdély, Felvidék, Ausztria, Németország... Amerika...) Ha hiszünk és aszerint is élünk, akkor majd híre megy ennek. Jézus egy liturgiát is hagyott ránk a benne történõ hit lepecsételésére. Vannak, akik ezt a pecsétet egy még kitöltetlen lap tetejére, és vannak, akik már csak teljesítéseket felsoroló lap aljára ütnék oda. Számomra ma a lényeg, hogy ezen a papíron a pecséten kívül legyen más is! Jézus azt is mondta, hogy a hitet jelek fogják kísérni. Kísérik-e jelek a mi hitünket? Jézus nevére, tanítására távoznak-e a mai világ ördögei, amelyek megkötözik, megszállottakká teszik az embereket (autó, telek, utazás, tv, video, hifi, számítógép, szex...)? Képesek vagyunk-e ezeket csak annyira beengedni az életünkbe, ahogyan ma Jézus tenné? Tudunk-e olyan "új nyelveken" szólni, amelyek komolyan ellensúlyozzák az elõbbieket, van-e fajsúlyos koncepciónk, vagy csak naiv, vallásos szövegeink? Ártanak-e nekünk a jelen mérgei, amik persze a lelket, a morált mérgezik? A gyengélkedõ világ állapota javul-e általunk? Vannak-e személyes sikereink, "kigyógyításaink"? A mai evangélium utolsó mondatában még megerõsítést nyer, hogy csak az igehirdetés után lehet számítani ezekre a jelekre, amelyek azután visszahatnak az elhangzott tanításra, megerõsítik azt a "hittanulók" szívében. Természetesen nem szeretném kizárólagossá tenni a hitet kísérõ jelek értelmezését, miért ne kísérhetnék a tanítást valóban testi gyógyulások is? De akkor is - miként Jézusnál is - a tanítást követõ életváltoztatás a lényeg! Eddig még egy szó sem hangzott el a mai vasárnapon ünnepelt mennybemenetelrõl. Hogy volt, mint volt, hol volt, kik voltak jelen? Lényeges ez? Lényeges az Örömhír és annak személytõl személyig történõ átadása, megélése!
Május 19. - Pünkösdvasárnap - Jn 20, 19-23. - Békesség nektek!
A sok nehéz óra, félelem, szorongás, várakozás még jobban összekovácsolta a tanítványokat. Együtt várták vissza a Mestert, akinek megjelenése kiûzte szívükbõl a félelmet, és a kezdeti meglepõdés után az öröm lett úr bennük. Jézus bizonyságul megmutatta sebeit nekik.
Szenvedésébõl csak hegek maradtak. Lénye szeretetet, erõt, nyugalmat, békességet árasztott. Ezzel a békességgel köszöntötte barátait.
Megjelenésével egyben nagy feladatra hívja a tanítványokat. Nem kisebb küldetéssel, mint ahogy Õt küldte az Atya. Tanúságot tenni arról, hogy csak a megbocsátás által élhet az ember békességben, szeretetben emberrel és Istennel egyaránt.
Kinek kell megbocsátanunk? Elõször magunknak. Aki saját hibáit, bûneit nem tudja letenni Isten elé és új irányba fordulni, az nem tudja a sérelmeit elfelejteni, és megbocsátani másnak. Harag, düh, szorongás, negatív érzések, mindenki magának árt elsõsorban. Ezeken való túllépés nélkül nem lehetünk lelkileg egészségesek. Meg kell tanulnunk rossz gondolatainkat, negatív érzéseinket kisöpörni, és ezek helyét pozitívummal megtölteni. Csak így tudjuk a Jézus által hozott örömet, békességet továbbadni.
Jézussal való találkozásaim elûzik-e a félelmeimet? Mitõl félek? Bezárom-e az ajtómat Jézus elõtt? Megértettem-e, hogy köszöntése "Békesség Nektek!" nekem is szól? Mit jelent számomra a békesség? Törekszem-e rá? Van-e a napomban helye a nyugalom perceinek? Mennyire vállalom fel a Jézustól kapott küldetést? Meg tudok-e bocsátani magamnak? Letett bûneim miatti bûntudatom kísér-e még?
Törekszem-e a negatív gondolataim pozitívvá cserélésére? Sérelmeimet el tudom-e engedni, vagy ápolgatom inkább? Hagyom-e, hogy a Szentlélek tüze betöltsön hittel, reménnyel, tenni akarással?
Május 26. - Szentháromság vasárnap - Mt 28,16-20 - Hazaszeretetrõl másképp
Nem szeretem a definíciókat. Egyrészt, mert nem vagyok "magolós" típus, és így nehezemre esik pontosan, szó szerint megjegyezni valamit.
A másik ok, hogy nem tudunk olyan meghatározást, amely tökéletes volna. Különösen nehéz az érzelmekrõl beszélni, mivel mindenki másképp, személyisége szerint éli meg, értelmezi azokat.
Barátommal beszélgetve jött elõ, hogy hívõ ember hogyan értelmezheti a hazaszeretetet. A hazaszeretet könnyen kaphat nacionalista színezetet.
(Megjegyzem, hogy ez csak egy kis részecske akar lenni az értelmezések nagy mozaikján.) A hívõ ember testvérnek tekint minden embert. Hittestvérei lehetnek a világ minden táján. Mi nem élhetünk a másik ember ellen, csak egymásért.
A keresztények egyik nagy feladata Jézus munkáját folytatni itt a Földön.
"Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg õket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében." (Mt 28,19)
Ez a parancs minden embernek szól, aki kereszténynek vallja magát.
Ritka azon emberek száma, akik messze, idegen földön végzik missziós tevékenységüket. Legtöbben itthon maradunk, és itt vár ránk a munka, itt nehezedik ránk ennek a felelõssége. Isten tudja, hogy ide fogsz születni. Tudta, hogy itt lesz rád szükség. Itt van feladatod. Ezt a feladatot itt tudod a legjobban elvégezni, mert ennek a népnek ismered a nyelvét, történelmét, szokásait. E haza örömét vagy búját tudod leginkább átérezni a saját bõrödön is. Ennek az országnak hegyei, alföldjei, folyói, tavai vallottak neked a Teremtõ hatalmáról.
Ezekért az emberekért vagy elsõsorban felelõs, hogy képességeid szerint segítsd boldogulásukat. Ha Isten nélkül élnek: elvesznek. Ha megismerik Õt: élnek. Ha érzed küldetésedet - lehet ez is hazaszeretet!
Június 2. - Úrnapja - Mk 14,12-16 - Emlékezés vagy cselekvés
Úrnapja ünnepe logikusan zárja azt a sort, mely húsvéttal kezdõdött, s Jézus feltámadásának, a megjelenéseknek, valamint a Szentlélek eljövetelének bemutatásával jelezte, hogyan gondoskodott övéirõl, milyen erõforrásokat akart nekik adni. Már az emmauszi úton felsejlik, s a tóparti jelenetben is fellelhetõ az a motívum, hogy Õt ezután a megtört kenyérben lehet felismerni, s ebben a kenyértörésben õ jelenik meg. A mai evangéliumi részletben pedig láthatjuk, milyen gazdag is ez a szimbolika. Elõször is valóságos ételrõl van szó. Nem térdreborulós szentségimádásról, tömjénfüstös, virágesõs körmenetrõl, tabernákulumban õrzött szentségrõl elsõsorban. Mindezek csak annak számára lehetnek õszinték, aki az étel-funkciót az elsõ helyre tette: vette a kenyér és bor színében õt - hisz azt mondja az evangélista: "mindnyájan vettek belõle". Úgy él és hat bennünk Jézus, úgy ad új erõt, mint ahogyan a táplálék járja át bensõnket. Nem szabad azonban felednünk, hogy itt megtört, keresztre adott testrõl, kiontott vérrõl van szó. A szentmisében együtt ünnepeljük Jézus halálát és feltámadását. A totális szeretetben életét is odaadó Emberfia szövetségkötésének emléklakomáját. A vérrel kötött szövetség - vérszerzõdéshez hasonlóan - életre-halálra szóló szerzõdést jelent. Mi a tartalma ennek a szerzõdésnek? Az utolsó vacsorai képrendszerben erre is megtalálható a válasz. "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Ez a felszólítás nem csupán a szentmise történelmén keresztüli ismétlésének parancsát tartalmazza, hanem sokkal többet: Te magad, a te életed is legyen mások számára "odaadott", "feláldozott", legyen, mint egy darab kenyér az éhezõnek. Te, aki veszed Jézust, hogy benned éljen, általad is szeressen, folytasd a mûvét! Osszad meg a rászorulókkal kenyeredet, pénzedet, idõdet, figyelmedet! Vedd észre a szentmisén a melletted álló magányost, szegényt, hívd meg asztalodhoz! S akkor a Jézus alapította jelbõl, emlékünnepbõl ma is élõ valóság lesz számodra.
Június 9. - Évközi 10. vasárnap - Mk 3,20-35 - Család és család
Furcsa dolgokat állít a mai evangélium Jézusról: tanítása, viselkedése hatására rokonai - szánalomból - mint õrültet akarják elvinni, mert szégyenlik az emberek elõtt. Még a Szûzanya is köztük van. Jézus azonban rájuk sem hederít, hagyja õket, sõt szavaiból az vehetõ ki, hogy a vér szerinti anyaságot, rokonságot lecseréli valami másra: anyja, rokonai helyett az Õt hallgatók, Atyja akaratát teljesítõk lesznek számára új családtagokká.
Egyértelmû, hogy prófétai szóval állunk itt szemben. Két dolgot akart Jézus kinyilvánítani: egyrészt, hogy tanítása, az Õ követése megosztottságot hoz a családokban, tanítványaiknak is számolniuk kell azzal, hogy õrültnek tartják õket egyes családtagjaik; másrészt, hogy az újonnan létrejövõ közösség, egyház olyan alakulat, ahol otthont és meleg családi légkört találhat mindenki.
Jézus nem akarta a családi kapcsolatokat tönkretenni. Szüleinkkel, testvéreinkkel szemben könnyebb is a szeretet megélése. Nem hanyagolhatom el kamaszkorban a házimunkában való derekas helytállást, nem húzhatom ki magam öreg, elesett szüleim támogatásából arra hivatkozva, hogy nekem Isten Országát kell építenem. A család az elsõ hely, ahol szükség esetén meg kell mutatnom, hogy a másokra figyelõ, szolgáló szeretet határozza meg életemet.
Persze tudni kell függetlenné válni, ha a családi kötelékek a radikális jézusi úttól vissza akarnának tartani, tudomásul kell venni, hogy kinevethetnek, botránkozhatnak rajtam, ha többet akarok a tisztességnél, ha a megszokott, középszerû vallásosságon felül tevékeny részt vállalok - áldozatosan, veszélyek közepette is - az apostoli munkában. De a segítõ szeretetet nem tagadhatom meg tõlük ekkor sem.
Ritkán adatik meg - bár csodálatos élmény - ,hogy egy családból mindenki egy szívvel élõ tagja a keresztény közösségnek. Talán ezért is kárpótlásul a közösségben új szülõket, testvéreket, sõt gyermekeket találhatok. Az együvé tartozás érzése, az egy célért munkálkodás, a köztünk jelen lévõ Jézus összetartó ereje igazi családi légkört biztosít. Ezt persze nemcsak élvezni lehet, hanem magamnak is olyanná kell lennem, hogy a közösségbe újonnan bekerülõ számára, de a többiek számára is mindig érezhetõ legyen: családtagként közeledem feléjük.
Milyen messze vannak ettõl egyházközségeink, de sokszor közösségeink is!? A változásért talán te is tehetsz valamit.
Június 16. - Évközi 11. vasárnap - Mk 4,26-34 - A földbe vetett mag
A szentírási rész elolvasása után vizsgáljuk meg a hasonlatokat és párhuzamokat, nézzük meg ezen fogalmakban jelenlévõ tartalmak mûködéseit. Ezek után vonjunk le elméleti következtetéseket a magunk számára s végül váltsuk életgyakorlattá az elveket!
Egyszerûek a hasonlatok: a vetni való mag = Isten Országának jó híre; a föld = az ember szíve, lelke, szellemisége (maga az Ember).
A mag rendeltetésszerû fölhasználása a termõtalajba ültetése, vetése. Elültetés nélkül nem hozhat termést, nem bontakozhat ki az életereje. A termõtalaj rendeltetésszerû fölhasználása a megmûvelése: fellazítás és bevetés. Ezen mûveletek nélkül nem teremhet benne haszonnövény. A magnak tehát az elõkészített földbe kell kerülnie, egyébként a mag csupán müzlinek jó, a föld pedig a vetni való mag hiányában a maga ötletszerûségeivel termi a gyomnövényeit (amelyek azért hasznosak is lehetnek, mint a gyógynövények). A hasonlat minden mozzanatára itt nem térhetünk ki, de egyénileg-közösségileg tovább bogozható.
A Jó hír rendeltetészerû "fölhasználása" tehát nem más, mint annak elültetése az ember szívébe, lelkébe, szellemiségébe: bele az emberbe. Jó hír nincs meg az ember nélkül és az ember nincs meg Jó hír nélkül!
Egyszerûek a párhuzamok is: a földbe vetett mag ugyanúgy mûködik, mint az emberbe elvetett Jó hír. De hogyan is mûködik és mi a leginkább reá jellemzõ tulajdonság? A hasonlatnál, a párhuzamnál maradva: kicsírázik, gyökeret ereszt, szárba szökken, termést hoz. Ami pedig a legfontosabb jellemzõje, hogy mindezt magától, a benne rejlõ életerõbõl teszi.
Ha a mag és a föld egymásra talál, abból "automata" élet születik; ha a Jó hír és az ember egymásra talál, abból pedig ÉLET születik.
A mag elvetéséhez a szántó-vetõ ember kemény munkája szükséges; a Jó hír elmondásához, tovább mondásához ugyancsak az ember kemény munkája szükséges.
Az ember dolga tehát a mag elvetése, a Jó hír elmondása. A többi pedig a mag "dolga", a Jó hír "dolga". "A gazda szeme hizlalja a vetést" - mondja a népi megfigyelés.
A növénylélektan - mint újszerû tudomány - ezt úgy fogalmazza, hogy amelyik növényt szereti a "gazdája", az szépen fejlõdik, amelyiket kevésbé szereti, az gyengébben fejlõdik.
Az elültetés után a gazdának csak ilyen szerep jut. Az embernek elegendõ a vetés miatt, a Jó hír elmondása miatt gondban lennie.
Ha ez ügyben megtett mindent, "nyugodtan drukkolhat" az Élet kibontakozásáért.
- Eddig kiknek mondtad el a Jó hírt?
- Hol vetettél?
-Van-e termés?
-Keresel-e hatékonyabb módszereket?
Június 23. - Évközi 12. vasárnap - Mk 4,35-41 - A vihar
Ha elolvastad ezt a részt, engedd szabadjára a fantáziád és gondold azt, hogy te is ott vagy a tizenkettõ között. Sötétedik és a Mester azt mondja, hogy evezzünk át a túlsó partra. Ha van 10 perced, ne is olvasd tovább e sorokat, mert én is azt írtam le, amit a szabadjára engedett fantáziám mondott, és ez lehet, hogy kevesebbet ad számodra, mint a saját gondolatvilágod.
...Sötétedés elõtt elindulni a túlsó partra...? Tudhatná a Mester, milyen alattomos ez a tó... hirtelen kerekedik a vihar..., egyébként is rövidesen tök sötét lesz... Bár a túlparton mintha fények pislognának és ezekhez igazodni lehet evezés közben. És ha vihar jön...? Eltûnnek az igazodási fények!
Mit csináljunk, fiúk? - Menjünk? - Menjünk! Menjünk, mert a Mester ezt mondta, majd csak lesz valahogy... Ez a nagy tömeg egyébként is már nagyon fárasztó. Csendre vágyom, hogy fölfogjam, mi minden történik velem és körülöttem. Talán a csendben, az alkonyatban evezve, a túlparti fényeket figyelve összerendezõdnek a gondolataim. - Lökjétek el a hajót! - Na nézd, mások is jönnek velünk. Így talán biztonságosabb lesz...! A Mester is jól elfáradt, talán el is aludt a csónak végében; rekedtre beszélte a torkát napközben. Vajon lesz-e gyümölcse? A mag, amit elvetett, hoz-e majd kalászt? Szívét-lelkét beleadta... bárcsak én is így tudnám majd egyszer csinálni. Úgy érzem, tudom is, ha itt látom Õt magam mellett, de nélküle félek.
- Mi ez? Villámlik? Éreztem, hogy nem kellett volna elindulnunk. A szél is erõsödik, ebbõl baj lesz... A túlparti fényeket sem látom már. Nincs elég bajunk a farizeusok támadása miatt, még a természet is ellenünk fordul. Csak ezt ússzuk meg... Merjétek a vizet, fiúk, mert elsüllyedünk!! - Ha annak idején valamivel kimentettem volna magam és otthon maradok és nem követem Õt, akkor most nem kerülök ilyen nyomorult helyzetbe...! Szóljatok már a Mesternek, mert elsüllyedünk!... Õ az utolsó reményünk...! Mi történt? - "A szél elállt és nagy csend lett." Végigborzongat a félelem és a gondolataim miatt a szégyen... Szégyen az idõrõl idõre - nehéz helyzetekben - visszatérõ hitetlenségem miatt. Szégyen amiatt, hogy a Mester meghallott hívását vonakodom megtenni. Ismét csendben evezünk és magamban a Mesterhez fûzõdõ pislákoló hûségemet szítom lobogó tûzzé. Jó látni a többieket, akik körülöttünk eveznek, alighanem õk is a hitüket-hûségüket ápolgatják legbelül. Mester! Figyelni akarlak, meghallani és megérteni akarlak. Követni szeretnélek, hûséges barátod-munkásod is szeretnék lenni. Életem viharosabb idõszakaiban sem akarok elbizonytalanodni abban, hogy jó irányban haladok családommal, barátaimmal egymás kezét fogva.
Õrizzen meg bennünket ez a kézfogás és a Hozzád fûzõ hûség az Országodat építõk táborában."
- Egyértelmû-e számodra az, hogy mit vár el tõled a Mester? - Mozdulsz azonnal a feladatra, vagy óvatosan fontolgatsz?
- Hiszed-e, hogy életed legnagyobb viharában is csendet tud teremteni a Mester?
Június 30. - 13. évközi vasárnap - Mk 5,21-43 - Jézus betegeket gyógyít
Ha feltalálnám a rák ellenszerét, minden rákos beteget meg akarnék vele gyógyítani. Reklámoznám a gyógyszeremet. Jézus mindenfajta betegséget meg tudott gyógyítani, mégsem reklámozta magát. Ellenkezõleg, titkoltatta gyógyításait. Jairus lányának meggyógyítása-feltámasztása után is így tett, "szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról". Értitek Jézust? Azt, hogy miért tesz így?
Én azt hiszem, értem. Elmondom, hogy mit gondolok, miért tesz így. Mindenekelõtt: a betegség az élet velejárója. A növények, az állatok életének is kísérõje. A lét biológiai szintje ilyen. Ha Isten akarja a létnek ezt a szintjét, akarnia kell a betegséget is. Nem tudott és nem tud betegség nélküli biológiai szintû létet teremteni. Ha nem akarta volna a betegséget, meg kellett volna állnia az ásványoknál. Azok nem betegek. Ha embert akart, a betegséget is akarnia kellett.
A biológiai lét velejárója a betegség, és a biológiai lét parancsa, hogy küzdjön a betegség ellen. A beteg kutya füvet eszik, napra fekszik... kúrálja magát. Az ember is. Gyógyítja magát, s mivel "társas lény", gyógyítja õt a társa is. Minden gyógyítás véges, határos, mert valamelyik betegségünk már nem lesz meggyógyítható, s abba majd belehalunk. Életünk végsõ célja tehát nem lehet egészségünk ápolása. Legkülönb tevékenységünk sem lehet a betegek gyógyítása.
Ezért Jézus nem is orvosnak jött, hanem tanítónak. S nem akarta, hogy orvossá degradálják, hogy orvosként használják. Azt akarta, hogy tanítóként használjuk õt. Nos, azt tanítja nekünk, hogy az egészség ugyan belesegíthet abba, hogy boldogok legyünk, de az egészséges emberek között is van sok boldogtalan. A betegség bizony zavarja boldogságunkat, mégis a betegek körében is találunk boldog embereket. Jézus nem akarja, hogy arra használjuk õt, amitõl még nem leszünk boldogok. Nincs nagyobb vallási eltévelyedés, mint Istent mulandó értékek megszerzésére használni. E téves vallásosság rendre szoktatni akarja Istent: add nekem ezt meg ezt, hogy semmiben se érezzek hiányt. E tévedés alapja: az tesz engem boldoggá, amit kapok. S a tényállás, amit Isten beleírt az emberi természetbe, ez: attól leszek boldog, hogy adok. Az is nagyon jó, ha kapok. De ez csak kiegészíti boldogságomat. Ha nem kapok, akkor is lehetek boldog. De hiába kapok akármit és akármennyit is, ha nem adok, nem leszek boldog.
Ezt megtanítani jött el Jézus. Ezért lett Tanítónk. S bár Õ - éppen a mondottak erejében - mindig nagyon boldog volt, amikor adott (adott egészséget, feltámasztott életet), mégsem akarta, hogy ezen a címen legyen ismertté és keresetté Izraelben. Szeretet-tanárnak jött. S titkoltatta, hogy milyen jól tudott szeretni. Miért? Mert attól még nem leszünk boldogok, hogy szeretnek minket. Csak attól, hogy mi szeretünk.
Július 7. - 14. évközi vasárnap - Mk 6,1-6 - Jézus tanít Názáretben
Jézus tanít a názáreti zsinagógában. Megbotránkoznak azon, amit tanít. "Honnan vette ezt?" Ez az ács, a Mária fia, Jakab és József, Júdás és Simon testvére hogy jön ahhoz, hogy magyarázzon nekik? Inkább csináljon valami csodát... Az a bajuk, hogy a próféta rendre azt mondja, amit nem akarunk meghallani. Õ mégis mondja, mi meg elutasítjuk, amit mond. Felháborodva. A felháborodott elutasítás a megbotránkozás. Nem Názáretben és akkor, hanem Magyarországon és most, legalább a fél ország azon sír, hogy kevés a pénz, meg nagy az infláció és hogy nem lehet megélni. A kormány nyugtat: két év múltán már jobb lesz. Az ellenzék vádol: velünk akarják megfizettetni a pártállam által elherdált milliárdokat; fizessenek azok, akik herdáltak. A próféta másról beszél. Megkérdezi népétõl: ti vagytok a világ legszegényebbjei? S maga válaszol: Nem, az ötmilliárdból legalább négymilliárd embertestvéretek jóval nagyobb szegénységben él, mint ti. Nem gondoljátok, hogy nem magatokért, hanem a nálatok szegényebbekért kellene gondban lennetek?
Pál is errõl beszélt Korintusban, s a korintusi keresztények nem botránkoztak meg szavain, hanem kinyitották erszényüket. Megértették a prófétai szót: "Aki sokat gyûjtött, nem bõvelkedett; aki meg keveset, nem szûkölködött." Nem botránkoztak meg e szavakon, mert Jézus tanítványai voltak. Nem, mert aki Isten üzenetét hordozza a szívében, kedveli a prófétát, aki Isten üzeneteit mondja. Nehéz gazdasági helyzetünkben Isten üzenete hozzánk ez: vannak nálatok szegényebbek is, segítsetek rajtuk. Ha ezt meghalljuk, elindul egy folyamat: a németek segítenek rajtunk, mi segítünk a nyomorban levõkön, s a nyomorban levõk is segítenek azoknak, akik náluknál is nagyobb nyomorúságban vannak. Aki segít másokon, annak béke van a szívében. Aki csak magára gondol, annak a szíve tele van békétlenséggel és aggodalommal - akármilyen gazdag is.
Kétfajta ember van. Az egyik kiváltságokra törekszik. A másik azt akarja, hogy ne legyenek kiváltságok, hanem minden ember odaülhessen az élet asztalához. Az elsõ utálatos az Isten szemében, akkor is, ha vallásos. A másik kedves az Isten szemében, akkor is, ha nem jár templomba.
A "létezõ" szocializmus elbukott. Méltán. Erõszakkal akart segíteni az Isten képére megteremtett emberen, aki biztosan tönkremegy az erõszaktól, aki csak a szeretet melegétõl tud kivirágozni. Az erõszak bukott el, de nem az a gondolat, hogy az ember Isten teremtõi akaratából társa (szociusz; s ennek a szónak izmusa a szocializmus) a másik embernek.
Az Isten szerinti szocializmus nem bukott el. Az ma is az egyedüli reményforrás. Ugyanúgy, mint kétezer éve, amikor Jézus ezt tanította: Add el mindenedet. A hutteri testvérek több mint négyszáz éve vagyonközösségben élnek. Élnek és Istennek tetszõn élnek. Meddig tudjuk még hallatlanra venni Jézusnak ezt a szavát? Meddig reménykedünk még a szegénység és éhezés problémáinak megoldásaiban?
Hátha errõl beszélt Jézus Názáretben is? Õk felháborodva utasították el szavait. Mi felháborodás nélkül, csak rossz lelkiismerettel?
Július 14. - 15. évközi vasárnap - Mk 6, 7-13 - Tanítványok küldetése
A tanítványok útra kelnek, s egyfelõl hirdetik az embereknek, hogy térjenek meg, másfelõl meggyógyítják õket, ha betegek. A tanítványok visszamennek Jézushoz, majd újra útnak indulnak ugyanabból a célból, mint elõször. De a meglátogatott emberek, akiknek a tanítványok hirdették a megtérést, õk mit csináltak? Várták, hogy újból jöjjenek a tanítványok? Hogy újból felszólítsák õket a megtérésre? Kérdezem tehát, mit csináltak azok az emberek, aki "befogadták" a tanítványokat, és elhitték nekik, hogy meg kell térniök. Mit csináltak ezek a megtértek? Várták, hogy újból jöjjenek? Jézusnak mi volt a szándéka velük?
A válasz azon fordul, hogy miért jött Jézus. Vallási reformért a megszokott keretekben vagy egy vallási reformot hordozó mozgalom céljából? Ha feltételeznõk, hogy jelenlegi gyakorlatunk a jézusi szándékot valósítja, akkor Jézus csak a megszokott keretek között akarta a vallási reformot. Mi az, amit az emberiség megszokott, s ami a mi mai gyakorlatunk is? Nos, az, hogy vannak papok és vannak kedves hívek. Ezek a papok hétrõl hétre prédikálják a kedves híveknek, hogy meg kell térniök, a kedves hívek pedig hétrõl hétre halálukig meghallgatják papjaik prédikációját arról, hogy meg kell térniök. Legfeljebb annyi történik, hogy a kedves hívek közül valakik átigazolják magukat a másik csoportba, azaz kitanulnak papnak. Ezt jelentik a megszokott keretek. Valakik mezõgazdák lesznek, mások iparosok, ismét mások kereskedõk, egyesek értelmiségi foglalkozást választanak, s ezek körében lesznek olyanok, akik a papi pályát választják, de a kedves hívek életük fogytáig ülnek a templompadban s hallgatják papjaikat.
Azt hiszem, hogy Jézus nem ezt akarta. Nem, és éppen ezért azokat, akiket hirdetõ körútra küldött, nem nevezte papoknak...saját magát sem tekintette annak. Jézus mozgalmat akart. Azt, mert amikor rájött, hogy meg kell térnie, azaz Isten Országa megvalósulásának szolgálatára kell szentelnie életét, nem ment el papnak, hanem elkezdte mondani másoknak, hogy éljenek õk is az Országért. Akik pedig ezt magukévá tették, azok nagyon természetesnek tartották Jézus kívánságát, hogy ezt a jó hírt adják õk is tovább. Következésképpen, akiknek továbbadták a tanítványok, azokról is csak azt gondolhatták, hogy azoknak is tovább kell azt adniok. Jézus tanítónak mondta önmagát, tanítványnak nevezte azt, aki azonosult vele, s a tanítványainak azt a feladatot adta, hogy tegyék az embereket a föld határáig menve tanítványokká. Jézus mozgalmat akart. Ebben a mozgalomban "szamár a végállomás" (az a végállomás, aki nem adja tovább), azaz nincs két kategória, pap és hívõ, hirdetõ és hallgató, hanem a mozgalom minden tagja tanítványa és hirdetõje az egyetlen Tanítónak.
A jó pap holtig tanul, de nem azért, hogy tanuljon, hanem azért, hogy taníthasson. Amit megtanultam, hasznosítanom kell embertársaim javára.
Amit Jézustól tanulok, nem rejthetem véka alá. El kell indulnom hirdetni a megtérést, az Országot, a szeretetet... segítve a bajban lévõkön.
Július 21. - 16. évközi vasárnap - Mk 6, 30-34 - Kenyérszaporítás
Az önkormányzati választások alkalmával polgártársaink nagy része nem ment el szavazni. Késõbb, a megüresedett parlamenti helyek betöltése céljából még kevesebben mentek el. Jeremiás szava jut eszembe: "Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és elszélesztik legelõim nyáját" (23,1). Jézus pedig hiába akar elbújni a sokaság elõl, hogy tanítványaival együtt pihenjen egy kicsit, kifigyeli õt a sokaság, utána megy. Jézus pedig nem teheti, hogy ne tanítsa tovább õket, hiszen olyan volt nélküle ez a sokaság, mint "a juhok pásztor nélkül".
Ez pedig rendellenes állapot. Az ember úgy tudja, hogy mennie kell valamerre, valamilyen irányban. Az elszéledés életellenes jelenség, csak a célratörés az életszerû.
Amikor írom e sorokat, tavasz van, nézem a fákat a kertben, s metszõollóm nyomán a fákban levõ életenergiák tolulnak a virágrügyek felé, hogy bõséges legyen a termés. Ha nincsen pásztor a jóra, majd lesz farkas, aki farkassá alakítja a nyájat keserves következményeket teremtve.
Hogy vártuk, mennyire sóvárogtuk a diktatúra embertelen évtizedeiben, hogy egyszer újra kezünkbe vehessük sorsunkat. Most itt a lehetõség: tehetnõk azt, amit akarunk, s nem tudunk közakarattal mozdulni valami jóra, mert nincs, aki ezt a jót megmutatná nekünk.
Nagy szégyen ez Jézus tanítványaira: nem tudják megmutatni, merre menjünk.
Hallom az ellenérvet: Jézus nem adott politikai útbaigazításokat... az evangélium nem bontható le a napi politika szintjére. Csakhogy az ilyesféle bölcsességek csak féligazságok, amelyek veszedelmesebbek lehetnek, mint a tiszta tévedések, mint a hazugságok, amelyeken könnyû keresztüllátni. Igaz, hogy Jézus elutasította az erõszakot, s ezért tanítványai nem alakítanak politikai pártot és nem törnek hatalomra.
De az is igaz, hogy Jézus nem remetéket nevelt, hanem az Isten Országát propagálta, ez pedig nem a holdban van, hanem tanítványainak mindennapi, családi és munkahelyi életében, amelynek jézusi minõségére Õ Maga tanít meg minket, ha ketten, hárman összejövünk az Õ nevében.
Vannak Jézusnak a mai Magyarországon tanítványai? Ha vannak, akkor összejönnek és Jézus tanítja õket, hogy merre menjenek. S ha tanítja õket, akkor meg kell születnie körükben a világos látásnak és ennek nyomán az egész társadalom számára világító példának:
Nemcsak arról, hogy miként alakítsuk családi életünket, hanem arról is, hogyan keressük meg mindennapi kenyerünket, hogyan segítsünk azokon, akiken az új államhatalom nem tud segíteni... hogy ne legyünk már "mint a juhok pásztor nélkül". Ha Jézus bennünk van, akkor látunk.
Ha bennünk van, akkor van erõnk - szellemi és erkölcsi - utat is mutatni.
Július 28. - 17. évközi vasárnap - Jn 6,1-15 - Szeretet az Isten!
János nemkeresztényeknek írta evangéliumát. Az õsegyház már korán megérezte, hogy az eucharisztia kemény beszéd, és csak a megkeresztelt hívekre tartozó ügy. János ezért nem ír az Úrvacsora rendelésérõl. Mivel azonban az eucharisztiát a krisztusi üdvrend lényegéhez tartozónak vallja, egy egész evangéliumi fejezetet (6. fej.) szentel arra, hogy az utolsó vacsora Jézus ajkára adott szavait ismételje, magyarázza, s mindezt úgy, hogy a nem hívõ belássa a hit-hûség fontosságát, a hívõ pedig elmerülhessen az eucharisztia titkának értelmezésében.
A csodálatos hal-, kenyérszaporításról szóló történet nyitja meg ezt a nagyszerûen megszerkesztett fejezetet. Vonatkoztassuk magunkra az evangelista üzenetét, hogy a mi hit-hûségünk is növekedjék.
Jézus kezdeményezi a megvendégelést, mert önzetlen, irgalmas szeretete erre indítja, intve bennünket, hogy nem rajta fordul a vele való kapcsolatunk, egyes-egyedül mirajtunk. A megvendégelés a szegények eledelével - árpa, cipó és hal - történik, hangsúlyozva, hogy Jézus a társadalom alacsony sorsú embereivel vállalt közösséget, s tõlünk sem vár ennél kevesebbet. Füves helyre vezette a tömeget, ahogyan a jó pásztorhoz illik, mintegy ezzel figyelmeztet az evangélista, hogy vajon mi miféle pásztorokra hallgatunk, hisz oly sokan akarnak zászlajuk alá gyûjteni minket. Jézus családfõként hálát adva az eledelért felidézi a pászkavacsora emlékét s ezt teszi a "takarékossági" felszólítással is. Mindezekkel arra kérdez rá a szerzõ, hogy mi valós, vagy formális tekintélyeket ültetünk-e az asztalfõre.
A történet drámai véget ér. Hiába volt a figyelmeztetés, hogy rajtunk fordul a Jézushoz tartozásunk milyensége, mert a tömeg jóllakva félreértelmezi Jézust. Egy véleményre jutnak, de ez az egység a teli hasban és nem a Jézust megértõ szívben született meg: "Itt van a mi prófétánk-messiásunk, a szegények, éhezõk megetetõje. Egyként csodálhatjuk õt és egyként utálhatjuk a gazdagokat, a mindig ünnepien jóllakottakat!" Ehhez már csak a királlyá kikiáltás hiányzik, hogy vérbe boruljon az ország. A Jó Pásztor bárányok helyett öklelni kész kosokat talált, a Családfõ ráfigyelõ, megtérni kész tanítványok helyett politikai messianizmus kényszerpályáján mozgó tömeget látott vendégül. El kellett váljanak útjaik. Jézus hegyre vonul, hogy feldolgozza az eseményeket.
A Jézushoz való hûség nem nélkülözheti az egyre tisztábban látáshoz szükséges lelki, szellemi erõfeszítéseket.
Akár azért, hogy a Szeretet Ország csak éltetni akaró törvénye mindent meghatározóvá nõjön bennem, akár azért, hogy a csak Szeretetet ismerõ Országgal szembeni értetlenségek, félreértések meggyõzésére erõt és személyes szeretet-energiát gyûjtsek a "hegyen".