Ez is teljes élet
Lassan meg tudtam különböztetni egymástól a hangokat. Óvatosan próbáltam kinyitni a szemem, de az erõs fény arra kényszerített, hogy rögtön be is csukjam.
Egy-két perc kellett, mire sikerült megszoknom. Nem tudtam, hol vagyok, és ki az a fiatal lány, aki az ágyam mellett áll. Testem egész jobb oldalán zsibbadtságot éreztem, és bal lábam furcsán, természetellenesen fel volt függesztve.
Próbáltam visszaemlékezni, mi történhetett velem. Azt tudtam, hogy feleségemmel utaztunk Budapestre, hogy a nagynénjét meglátogassuk. Délután szándékoztunk hazajönni. Ki is mentünk az állomásra, és felszálltunk a vonatra. Mivel csak nemdohányzó kocsiban kaptunk ülõhelyet, az indulásig leszálltam, hogy elszívjak egy cigarettát. Ez volt az utolsó emlékem.
Figyelmemet most az ágy mellett álló lányra fordítottam. Magasnak tûnt, hosszú barna haja a vállára omlott. Fekete szemei mosolyogtak, de tekintete mégis komor maradt.
- Mi történt? - préseltem ki magamból a szavakat.
- Volt egy komoly balesete, de most ne ezen töprengjen. Egyelõre az a lényeg, hogy fizikailag összeszedje magát. Azt nem is tudhatja, hogy azóta már három hét telt el, hiszen egész végig eszméletlen volt, csak pillanatokig tudott értelmesen válaszolni a kérdésekre. Rögtön szólok az adjunktus úrnak, hogy magához tért.
Magamra maradtam és az elhangzottakon kezdtem gondolkozni.
"Ezek szerint már benne járunk a szeptemberben. Elmulasztottam a fiam születésnapját, pedig hogy készültem rá"
Hatalmas termetû férfi lépett be. Biztos volt vagy százötven kiló. Rövid, barna haja volt, arcában mélyen ülõ, apró malacszemek csillogtak. Egészében véve mégis megnyugtató benyomást keltett. Valószínûleg ebben az is közrejátszott, hogy tudatomban ott motoszkált a valahol hallott-olvasott megállapítás: a kövér emberek jóindulatúak.
Egy darabig némán nézett, majd megszólalt:
- Üdvözlöm! Matos adjunktus vagyok. Hogy érzi magát?
- Õszintén? Mint akit ledaráltak és a kutyák el- dobtak. Szóval pocsékul.
- Ez nagyjából érthetõ is - bólintott az adjunktus.
- Megtudhatnám, hogy valójában mi történt velem?
A férfi hallgatott, ráncolta a homlokát, majd lassan nekikezdett.
- Azt valószínûleg tudja, hogy egy baleset áldozata lett.
Némán bólintottam.
- Ekkor sajnálatos módon elveszítette a jobb kezét és lábát. Valamint a bal lába is erõsen roncsolódott.
Hirtelen döbbent belém a felismerés: a zsibbadtság, amelyrõl én azt hittem, hogy majd idõvel elmúlik, valójában egy nagyon tompa fájdalom, ami talán állandóan megmarad. A hiány fájdalma.
Az adjunktus nem zavartatta magát, tovább darálta a szövegét.
- A bal lábát plasztikai mûtétek segítségével talán megmenthetjük, de már az sem lesz soha olyan, mint volt. Higgye el, mi mindent megpróbáltunk, de többet sajnos nem tehettünk. Most az a lényeg, hogy a szervezete felerõsödjön, a többi csak utána következhet.
A beszélgetés után törtek rám a kétségek. Az az elsõ pillanatban nyilvánvaló volt, hogy munkahelyemen, a honvédségnél nem számíthatnak rám. Mi fog történni? Nyugdíjas leszek huszonhat évesen? Mi lesz a családdal? A feleségem, a kislányom, a fiam. Mit fognak õk tenni, és mihez kezdek én?
Csupa kérdés, és mind megválaszolatlan - egyelõre. De vajon az idõ megválaszolja-e õket? Egy újabb kérdés. Ebbe bele lehet õrülni, de nem szabad. Nem lehetek ennyire önzõ, hogy az õrület menedékébe húzódjam vissza.
- Ne haragudjon - szólítottam meg habozva a visszaérkezõ ápolónõt -, tudom, hogy kérésem furcsa. Szükségem lenne egy cigarettára.
Rám nézett. Látszott rajta, hogy erõsen gondolkodik.
- Tényleg szokatlan és szabályellenes, de azt hiszem, én sem kívánnék mást ilyen helyzetben.
Keresgélt a zsebében, meggyújtott egy szál cigarettát, és a számba helyezte. Kerített egy hamutartót, azzal tért vissza. Ahányszor a hamu megnövekedett, kivette a kezembõl a cigit és leverte róla.
Már majdnem a végére értem, amikor megszólalt:
- Ildikónak hívnak. Ha esetleg nem baj, tegezõdhetünk is.
Nagyon jólestek ezek a szavak. Azt hiszem, nem a felajánlott lehetõség hatott rám így, hanem a mondat hangsúlya. Ettõl kezdve mondhatom, barátság alakult ki köztünk.
Jó volt, hogy valakivel tudtam beszélgetni néha.
Egyik délután mozgást vettem észre az ajtó felõl. Arra fordítottam a fejem és nagy örömömre a feleségemet és anyósomat pillantottam meg. Sok férfival ellentétben én szeretem az anyósomat. Édesanyám halála óta õ volt az elsõ, aki mondhatnám, anyai szeretettel volt irántam. Mindketten az ágyhoz léptek és megcsókoltak.
Bár ritkán érzékenyülök el, könnycsepp jelent meg a szememben.
Leültek az ágy mellett álló székekre és sokáig csak némán néztük egymást. Egyikõnk sem tudta, hogy ilyenkor mit illik, vagy lehet mondani. Végül nem bírtam tovább elviselni a csendet.
- A gyerekek?
Marika, a feleségem válaszolt.
- Jól vannak, csókoltatnak. Tündike azt üzeni, hogy ne legyél szomorú, bármi történt, a szeretetüket ez nem csökkentheti. Különben én is ezt érzem.
A kezem után nyúlt és megszorította. Anyósom továbbra sem szólt, csak a könnyeit törölgette. Végül szépen, lassan megnyugodott és már beszélgetni is tudtunk.
- Ne aggódj, kisfiam! Otthon minden rendben lesz, errõl én gondoskodom. Amíg te kórházban leszel, én ott maradok, így Marika mindennap meg tud látogatni. Most csak azzal törõdj, hogy megerõsödj.
- Úgy beszélsz, mint az orvosok - nevettem el magam. Erre már õk is elmosolyodtak.
Még tényleg nagyon gyenge lehettem, mert hamarosan elálmosodtam. Marikáék csendben távoztak.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már sötét volt. Az éjszakai lámpa gyenge fényénél egy fehér köpenyes férfit vettem észre, amint a szomszédos ágy fölé hajolt.
- Kérem! - mondtam halkan.
Felém fordult, végigmért, majd odavetette:
- Csak sorban.
Körülbelül tíz perc telhetett el, mire odalépett mellém.
- Na, most mondd, hogy mi kell.
Kicsit furcsán éreztem magam, mert nem emlékeztem, hogy vele is tegezõdõ viszonyban lettem volna. Ennek ellenére meg tudtam szólalni.
- Kérnék egy kis vizet, nagyon szomjas vagyok.
Furcsán elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Rövidesen visszajött a vízzel és a számhoz tartotta a poharat. A folyadék nagy része a nyakamba ömlött. Ez õt nem zavarta, engem annál inkább.
- Ma éjszaka már csendben lehet lenni - közölte ellenvetést nem tûrõ hangon.
Sokáig nem tudtam elaludni. Másnap Ildikótól kérdeztem meg, hogy ki volt ez a "kedves" ápoló.
- Õ volt az Endre. Már többen panaszkodtak a modorára, de nem történik semmi. Úgy látszik, valahol "jól fekszik".
Ekkor már egyre többet voltam ébren, de még adódtak olyan idõszakok is, amelyek kiestek az emlékezetembõl.
A délelõtt folyamán ismét felkeresett az adjunktus.
- Azt hiszem, már nincs arra szükség, hogy az intenzív osztályon maradjon, ezért még ma elhelyezzük innen.
Érdekes módon a következõ osztályon töltött idõszakból alig emlékszem valamire. Szinte nyomtalanul hullott ki az agyamból és késõbb sem sikerült visszaidéznem.
A következõ kép, ami élesen rögzõdött, a mûtõ látványa volt. Éreztem, hogy roncsolt bal lábamon végeznek valamilyen beavatkozást. Innen a szeptikus osztály lett a következõ állomás.
Ettõl kezdve már minden emlékem tiszta és világos. Amikor betoltak az ötágyas szobába, félénken néztem körül. Természetesen minden tekintet felém fordult, ami minden új jövevénynek kijár.
Csak akkor szólaltam meg, amikor a beteghordó már kiment.
- Jó napot kívánok!
Mindenfelõl köszönések hallatszottak. A sarokban lévõ ágyról egy idõsebb férfi szólított meg.
- Te vagy az a katona, aki vonat alá esett?
- Igen - kerekedett el a szemem.
- Ne csodálkozz! Ebben a kórházban ritkán ápolnak ilyen baleseteseket. A komolyabb esetekrõl az egész kórház értesül.
Hamarosan mindenkivel összeismerkedtem. A sarokban egy szombathelyi suszter feküdt, aki megsértõdött, ha valaki cipésznek nevezte. De nagyobb baj is érte: a takarítónõ annyira betolta az éjjeliszekrényét, hogy nem érte el a mögötte lévõ pálinkásüvegét. Már az elején sikerült elérnem, hogy megnehezteljen rám, mert megkérdeztem:
- Feri bátyám, maga biztos, hogy nem kefekötõ? Csak azért gondoltam, mert legalább annyit iszik.
Mellette egy régi vágású huszártiszt feküdt. Persze az már igen régen lehetett, de még mindig ebbõl az emlékbõl élt. Nagyon jó társakra találtak egymásban a körtepálinka pusztításának terén.
A mellettem fekvõ magánfuvarozó elõször lovakkal kezdte, de az idõk szavának engedve, átnyergelt ARO-ra. Szolid, csendes ember volt. Hamar megkedveltem.
A balomon levõ ágyban csak "átmeneti" vendégek feküdtek, mígnem megérkezett János. Vele egy õr is jött, ugyanis elítélt volt. Azt senki sem vette figyelembe, hogy János egyedül még felkelni sem tudott volna. A szabály, az szabály. Az õr mellett kiaggatva a rekvizitumok: gumibot, könnygáz-spray, bilincs és az elmaradhatatlan pisztoly. Többen váltották egymást, de mindegyik felelõssége teljes tudatában feszített a kórterem sarkában.
Délfelé egy idõsebb hölgy tálalókocsit tolt be, mellette két fiatal teremtés, akik rögtön nekiláttak az étel kiosztásának. Már mindenki elõtt ott gõzölgött az étel, csak velem nem törõdött senki. Végül egy feltûnõen csinos, keleties arcú lány lépett mellém.
- Szervusz! Fatima vagyok. Úgy hallottam, elég sokáig leszel még nálunk. Így semmi értelme, hogy magázódjunk. Segítek neked megenni az ebédet. Már biztosan éhes lehetsz.
Idáig hogyan ettem, nem emlékszem. Még halvány kép sem motoszkált az agyamban, pedig valahogy eddig is kellett táplálkoznom. Igaz, rengeteget fogytam. Végig meg tudtam számolni a bordáimat, pedig a baleset elõtt több mint nyolcvan kiló voltam.
A lány kezében levõ csészébõl egy mûanyag csövecskével szívtam ki a meleg csontlevest. Ez jó megoldás volt, mivel a felülésben a felfüggesztett bal lábam megakadályozott. Bár nagyon éhesnek éreztem magam, csak keveset tudtam enni.
Megkapaszkodtam a fejem felett bõrszíjon függõ farúdban, amíg Fatima megigazította a párnáimat. Most éreztem csak, milyen gyenge vagyok. Teljesen kifáradva hanyatlottam vissza.
Az edényeket összeszedték, s az idõsebb hölgy lépett be.
- Ki kér kávét?
- Én kérek egyet! - szólalt meg mellettem Pista bácsi.
- Egyet nekem is hozhat, Mária nõvér - mondta az öreg suszter. Én azt hittem, hogy a "Mária nõvér" megszólítás csak túlzott udvariasságból fakad, ezért így szóltam:
- Én is kérnék, Marika néni!
A nõvér gyilkos pillantással odalépett az ágyamhoz és fojtott, de erélyes hangon mondta:
- Lacikám, tisztázzunk valamit most az elején. Én Marikának már túl idõs vagyok, de néninek viszont túl fiatal, tehát maradjunk a Mária nõvér mellett. Szóval te is kérsz?
- I...Igen. - dadogtam alig hallhatóan, és szerettem volna elsüllyedni szégyenemben.
Mária nõvér kifelé indult, de az ajtóból még visszafordult.
- Azért nincs harag. Ez az egyetlen vesszõparipám.
A csészékkel a másik fiatal lány tért vissza. Barna haja a válláig ért, lágy hullámokban omlott alá. Hatalmas, csillogó mackóbarna szeme derût sugárzott. Könnyû kis kórházi inget viselt. Hegyes, ruganyos mellei majdnem átszúrták a vékony anyagot. Hirtelen még a kávét is elfelejtettem megköszönni, de õ szólalt meg elsõnek.
- Szia, én Jutka vagyok - hangja kicsit mélyebb volt a kelleténél, de így is szép volt. Valószínûleg észrevehette a zavaromat, mert elmosolyodott. Arca két oldalán apró gödröcskék jelentek meg, és ettõl, ha lehet, még csinosabb lett. Segített meginni a kávét.
Már délutánra járt az idõ, amikor félénken kopogtattak az ajtón. Feleségem lépett be. Nagyon megörültem. Gyengéden megcsókolt.
Rengeteg mondanivalóm lett volna, de most, hogy itt volt az alkalom, semmi sem jutott eszembe. Csak néztük egymást szótlanul. Természetesen nagyon érdekelt, hogy vannak a gyerekek, mi történt otthon, és egyáltalán, minden kórházon kívüli esemény. Ennek ellenére egyszerûen nem bírtam megszólalni. Ez az állapot jó öt percig is eltartott. Végül aztán mégis megszülettek a kérdések. Marika alig gyõzte õket megválaszolni.
Az egyik legfontosabb kérdést még nem tudtam - mertem - feltenni. Végül úgy döntöttem, hogy jobb a biztos tudat, mint a kínzó bizonytalanság. Összeszedtem minden bátorságomat.
- Marikám, te is látod, hogy mi történt velem. Szeretném tudni, hogy ez mennyiben változtat kapcsolatunkon.
Feleségem láthatóan megdöbbent, de azonnal válaszolt.
- A férjem vagy. Amikor nem volt baj, akkor is együtt voltunk, így lesz ezután is! Errõl nincs mit beszélni, ennek így kell lennie.
A torkomat sírás fojtogatta és egy könnycsepp gurult le az arcomon.
- Jaj, majdnem elfelejtettem - húzott elõ egy keszekusza rajzot a táskájából -, ezt a fiad küldte.
A papírra vetett vonalakból egy kép bontakozott ki, amelyen mind a négyen együtt voltunk és éppen játszottunk. Nagyon jólesett ez az apró figyelmesség. Sokáig nézegettem, majd eltettem.
Annyira örültünk egymásnak, hogy nem is vettük észre, mennyire elszaladt az idõ. Odakint már sötétedett. Egy darabig fogtam a kezét, mielõtt útjára bocsátottam volna. Az ajtóból még visszafordult és felém intett.
Lassan, egyhangúan teltek a napok. Feleségem minden délután meglátogatott. Az étvágyam kezdett visszatérni.
Egyik délelõtt Matos adjunktus lépett be az ajtón.
- Úgy gondolom, eléggé megerõsödött már a következõ mûtéthez. Kérem, hogy holnap a mûtétig ne egyen és ne igyon semmit, különben erre a nõvéreket is figyelmeztetjük.
Végighallgattam a monológot, és a végén csak bólintani tudtam. Nem lettem volna jó modell a bátorság szobrához.
Másnap rettenetesen hiányzott a reggeli kávé. Rágyújtottam egy cigarettára, amit nem vettek jó néven, de senki sem szólt, mivel képtelen lettem volna kimenni a dohányzóba. Egyre sûrûbben pillantottam az órára. Nyolc óra, fél kilenc, kilenc, még sehol semmi. Egyre türelmetlenebb és mérgesebb lettem. Végül már a tálalókocsi zörgését is lehetett hallani, amikor egy zöld köpenyes alak nézett be.
- Önnek lett volna ma mûtétje?
- Igen, reggel kilenckor - válaszoltam.
- Jó. Akkor ebédeljen nyugodtan, ma már nem kerül rá sor, de holnap reggel önnel kezdünk.
Nem mondhatnám, hogy repestem a boldogságtól, hiszen lelkileg már a mai napra készültem fel, de hát mit tehettem? Délután Marika óvatosan tekintett be az ajtón. Nagyon meglepõdött, amikor lelkesen intettem felé.
- Elhalasztották, mármint a mûtétet - közöltem könnyedséget színlelve -, így most holnap izgulhatok.
Amíg ott volt velem, szinte el is felejtettem az elõttem álló próbatételt, de amint kitette a lábát, rögtön rám tört a kétségbeesés. Kár lenne szépíteni a dolgot: féltem. Ezen az éjszakán csak nagyon nehezen tudtam elaludni. Másnap reggel szerencsére nem sok idõm maradt a töprengésre, mert már nyolc óra elõtt a mûtõben találtam magam. Aztán már örültem, hogy túl vagyok a dolgon. A lábam erõsen sajgott, de kibírható volt.
Édesapám hetente látogatott. Általában nem sokat beszéltünk, csak ült az ágy mellett és láthatóan alig várta a látogatás végét. Kapcsolatunk azóta, hogy édesanyám halála után újra nõsült, nem volt felhõtlen.