3. Az elsõ enciklika
Fél évvel a pápaválasztás után már olvashattuk az új pápa elsõ nagyobb lélegzetû írását: Redemptor hominis (1979. márc. 4.)4. Maga írta, lengyelül írta... alighanem azt írta, ami esze és szíve közepében volt. Revelatív írás, mint az újmisés elsõ prédikációja... nem is tudja, mit prédikál a következõ vasárnapon, mert az elsõ prédikációban mindent elmondott már.
Az enciklika négy egységre tagolódik. Az elsõ: Az örökség. Ennek gondolatai:
- Az elõzõ két pápától a szeretetet kapta örökségül, õ is ezt akarja mûvelni.
- A Zsinat megütközéseket váltott ki, mert a kritizálók belülrõl akarták meglékelni az egyház hajóját. Orvosság: jobban megismerni az Egyház misztériumát és rendíthetetlenül szeretni az Egyházat.
- Belsõ bajok kínozzák az Egyházat: kritikai törekvések, amelyek nem szolgálni, hanem másokat befolyásolni akarnak, s kritikáikat még publikálják is, pedig az Egyház a teljes igazságot vallja és hirdeti. Orvosság: jobban megismerni az Egyház misztériumát, fokozott erõvel mérlegelni a meggondolatlan kritikákat, nagyobb erõvel ellenállni a sokféle újításnak.
- Az Egyház a Zsinat után egységesebb lett a szolgálatban - a Péter-utódhoz kapcsolódó szinódusok, nemzeti püspöki konferenciák, az egyházmegyei papi tanácsok révén.
- A keresztények egységéért tovább kell dolgozni; bár vannak, akik attól tartanak, hogy emiatt még nagyobb lesz a szakadás, összekavarodnak a fogalmak, vallási közömbösség lesz úrrá "lehet, hogy jogosan jelentették ki ezek az emberek félelmüket". Orvosság: semmi módon meg nem sérteni az isteni igazság kincstárát, amelyet az Egyház állandóan birtokolt... nem kételkedni az Egyházban hirdetett igazságok felõl... saját biztos hitünket el nem veszíteni.
Ha felvázolom a fentiek kontrapunktját, egyértelmûvé tehetõ a szöveg szingularitása, aminek gyökerei mélyen belenyúlnak a lengyel katolicizmus mivoltába. Íme:
- Az ember megváltója - Jézus. Azáltal az, hogy tanításával és magatartásával Istent a tékozló fiú apjának alakjában rajzolta meg, akit bûnünkkel nem haragíthatunk magunkra, aki még kevésbé zárja be országát a bûnös leszármazottai elõl, aki nemcsak nem tanította az eredeti bûnt, de fenti istenképe következtében nem is taníthatta... ideje tehát már, hogy abban lássuk Jézus jelentõségét, amit Jézus maga tanított... abban az Istenben, aki szeretetbõl felkínálja az üdvösséget bármely nyelvû vagy vallású embernek, és aki a szeretet irányába mozdítja életünket.
- Sokakból megütközést váltott ki a fenti irányban az elsõ lépéseket megtevõ Zsinat, és meg akarják lékelni a Zsinat hajóját. Orvosság: rábízni magunkat a legutolsó laikus nõben is szólni képes és szólni akaró Szentlélekre, odaigazítani a szeretethez gondolkodásunkat és életünket a teljes szabadság és minél teljesebb metanoia szellemében, hogy ezáltal az Egyház jobban hasonlítson Jézusra.
- Nem lehet egység ott, ahol kinevezett személyek teljhatalommal rendelkeznek szavazási-döntési jog nélküli személyek fölött, ezért a következõ szinódus témáját Nagy Szent Leó pápa adja: "Aki hivatottnak érzi magát, hogy emberek elöljárója legyen, az gondoskodjék arról, hogy ezek az emberek megválasszák õt." E tekintetben sajnálatosan lemaradtunk evilág fiaitól. Utol kell érnünk, majd meg is kell elõznünk õket - olyan munkahelyek megteremtésével, melyeken a dolgozók maguk választják meg a munkavezetõiket, és nem a tulajdonos jelöli ki õket.
- A hagyományok nevében és védelmében sokan kritizálják megkezdett utunkat. õszintén figyelünk hangjukra, de csak azokat a hagyományokat akarjuk tovább õrizni, amelyek közelebb visznek minket az egyetemes emberszeretethez, hiszen a hagyomány nem önérték. Jézus is elvetette azokat a hagyományokat, amelyek nem simultak bele igéjébe. E tekintetben is példát adott nekünk.
- Sokan félnek az ökumenizmustól, pedig a szeretet természetéhez tartozik, hogy eggyé tesz. Óvakodnunk kell attól a káros önközpontúságtól, amely azt gondolja, hogy a misztériumokat tökéletesen meg lehet magyarázni, s éppen a mi egyházunk magyarázza tökéletesen. Jézus felfedte nekünk az Isten Országának misztériumát: a szeretetet. Jézus óta ez nem titok többé. Ebben kell egynek lenniök a keresztény felekezeteknek. Ennek érdekében kell életünket egyre jobban megtisztítani mindentõl, ami ellenkezésben van a szeretettel.
Egy ily kontrapunkt, úgy gondolom, egyértelmûvé teheti, hogy az enciklika a megindult zsinati folyamatot az azt aggodalommal nézõknek a szemüvegén át vizsgálja, és õket nyugtatja. Hangmegütése tradicionalizmus felé hajlik, s magában rejti a restauráció minden veszedelmét. Gondolom, azon kellene csodálkoznunk, ha a hangja más volna. A konklávé nem tudott megegyezni progresszista bíborosban, s így a hagyományõrzõk kerültek elõtérbe. A lengyel pápát pedig meghatározta és meghatározza a remény, hogy a lengyel modell a világegyházban is hatásos lehet. Érthetõ tehát, hogy az újítások miatt aggodalmaskodók hangjára figyelt, és nem a zsinati folyamat elakadása miatt gondban levõkre.
Az enciklika második egysége: a megváltás misztériuma. Gondolatai:
- A megváltás misztériumát kell közelebb vinni az emberiséghez - ez az Egyház dolga.
- A modern ember bajról bajra hág, de Jézus visszaadta az Ádám bûne miatt eltorzult embereknek hasonlóságukat Istenhez.
- Istent Jézus kiengesztelte, s most Isten újra közeledik az emberiséghez. Hite bizonyságával tudja az egyház, hogy a kereszten történt megváltás örökre visszaadta az embernek a méltóságot.
- Összetartozunk minden kereszténnyel azáltal, hogy hirdetjük a megváltás misztériumát, és harcolunk az emberméltóságért, amelyet Krisztusban megkapott minden ember.
- Az egyház az õre az igazságnak, s ennek ismerete teszi szabaddá az embert.
A fenti gondolatokat meghatározza, hogy Jézus halála másmilyenné tette az embert, mint amilyen korábban volt; továbbá, hogy az emberiség sorsának jobbra fordulása azon fordul, magáévá teszi-e az enciklika gondolatait. Mi felel meg ezeknek a valóságban? A vallásos zsidóság azért nem hiszi el, hogy Jézus a Messiás, mert nincs salom, azaz nincs békesség az emberiség életében, de még a keresztények életében sem. Aligha kétséges, hogy a történelem legnagyobb tömeggyilkosságait (pl. Amerika népeinek kiirtása) megkeresztelt emberek követték el. A történelmi tényektõl elvonatkoztatott és az azokkal szembenálló misztérium-igazságok hatóereje felette problematikus. Jézus is úgy tudta, hogy Istenbe, a Végtelen Szeretetbe mindig módja volt belekapcsolódnia az embernek (niniveiek). A fõpapok által kivégeztetett Jézus erre a belekapcsolódásra biztatott bennünket. De helyettünk nem tudott és nem tud Istenbe kapcsolódni... ahogyan Ádám sem kapcsolódott ki Istenbõl helyettünk. Jézus tanítványává válni - erre kell nevelnünk magunkat és egymást egy Jézus alapította és Jézushoz hûséges közösségben. Ha ezt tesszük, megtettük a dolgunk, és biztosan fel is figyel ránk a világ. Esetleg keresztre feszítések formájában, de esetleg a római százados döbbenetével is. Ennyit tehetünk. A többi a többiek dolga.
A harmadik rész: a megváltott ember helyzete a mai világban. Gondolatai:
- A politikai közösséggel össze nem elegyedõ egyház célja: Krisztussal járjon együtt minden ember, hogy felszabaduljon a megváltás misztériumának igazság- és szeretet-energiája.
- Az ember belsõ meghasonlása szüli a társadalmi ellentéteket.
- Csak az a technikai fejlõdés jó, amitõl az ember erkölcsileg jobbá válik: szeretni kell a másik embert és nem uralkodni rajta.
- Fegyverkezés helyett meg kell etetni az éhezõket.
- Az államnak biztosítani kell a vallásszabadságot.
A harmadik részben is vissza-visszajõ a "misztérium", de ebben a hangszerelésben is megszólal a jézusi igazság, amelyben már nincsen semmi misztérium, és amiben mindenki egyetért velünk, aki jóakarattal van az emberiség ügye iránt. Itt egyetlen gondunk van csupán: mi, katolikusok aligha vagyunk kevésbé fogyasztó társadalom, kevésbé fegyvergyártó, a fegyvereket másokra kevésbé ráfogók, mint a többi emberek. Ereje e III. rész egyébként kifogástalan megállapításainak akkor lehetne, ha következnék utána a fenti önkritika, majd felszólítaná a keresztényeket életszínvonaluk csökkentésére, az éhezõk megetetésére, az embertgyilkolni tanulás elutasítására, azaz a katonai szolgálat megtagadására. Végezetül világra szóló módon a pápa kezdené mindezekben a példamutatást, aminek következtében az egyház történetének 264. Péter-utódja hamarosan osztaná Péter és közös Mesterük sorsát.
Negyedik rész: az egyház küldetése és az emberi sors. Gondolatai:
- Az Egyház a Lélek erejében végzi a maga nagy feladatát az ember szolgálatában.
- Az Egyházban valakik tévedhetetlenek (= a Tanítóhivatal tagjai), s a teológusoknak az a dolguk, hogy szolgáljanak ennek a Tanítóhivatalnak.
- Az Eucharisztia és a bûnbánat egyházának kell lennünk.
- Szolgálva kell uralkodnunk.
- Senki más nem tud bennünket úgy bevezetni a Krisztus-misztériumba, mint Mária; imádkozó egyháznak kell lennünk.
Ez utolsó rész kapcsán megint kontrapunktot kellene rajzolni, amelyben az imádság és a szentségek a Lélek felszabadítását szolgálnák az egyház minden egyes laikus és laika tagjában is. De ezúttal legyen elég arra utalni, hogy a teológusok nem kicsiny része úgy gondolja, hogy az igazság a valóság adekvát kifejezése, s nem gondolja, hogy ez az adekvát kifejezés akárminõ hivatalnak is birtokában lehet, s éppen ebbõl a véleménykülönbségbõl adódik ma egyházunk egyik legnagyobb belsõ feszültsége.
4. A 70. születésnap
A pápa minapi 70. születésnapjáról megemlékezett a világsajtó. A megemlékezések közül talán Heinz-Joachim Fischer tanulmánya ás a legmélyebbre5. Fischer fõbb gondolatai:
- Már eléggé belénk vésõdött, hogy mi jellemzi ezt a pápát: "lengyel származása, a világ minden részébe elvezetõ utazásai, szigorú egyházkormányzata, a házasságról és családról, születésszabályozásról és fogamzásgátlásról elhangzott határozott nyilatkozatai, jámborsága és filozófiai képzettsége, világpolitikai szerepe, gyakran fesztelen fellépése és hagyományos hitének szigorúsága, a világ lelkipásztorának, az egyház legbuzgóbb tagjának fáradhatatlansága."
- Nehezünkre esik ésszerû magyarázatot találni arra, hogy miért játszotta el és fõleg ilyen mértékben az egykor annyira népszerû pápa egyesek, mindenekelõtt a katolikusok jóindulatát.
- Nem kellene-e II. János Pálnak olyan pápaként bemennie a történelembe, mint aki segített végleg megszabadítani az Egyházat és az emberiséget legádázabb ellenségétõl, és mint aki saját bõrén tapasztalta meg a kommunizmus borzalmát?
- Nem kétséges, hogy hideg szél fúj a pápával és a kúriával, a római centralizmussal és a vatikáni kormányzás ellentmondást nem tûrõ viselkedési formáival szemben... meghökkentõ, hogy a tiltakozás ésszerû okát nem lehet mindig olyan egyszerûen megnevezni, mint ahogy a kritikusok meg vannak gyõzõdve róla. Tényként megmarad egy széles körben elterjedt elégedetlenség.
- A pápa elsõsorban a katolikus hit biztos tanításainak van elkötelezve... a katolikus hit próbaköveként erõsítette meg elõdeinek a megnyilatkozásait a házasságról és családról, fogamzásgátlásról és születésszabályozásról, akár személyes elõszeretetbõl, akár az állítólagos folytonos pápai tekintély iránti kötelességtudatból.
- II. János Pál és a katolikusok viszonyát ráadásul megterheli az is, hogy egyesek a római kúriában és a püspökségeken pápábbak akarnak lenni a pápánál...
- A pápa kevéssé kész mások tanácsainak az elfogadására, ami megnehezíti azt, hogy gyakorolja a kollegialitást, ami az egyházban és a modern világban nagy értéknek számít. Egyes püspökök felpanaszolják, hogy a pápa ugyan meghallgatja õket, de nem hallgat rájuk. II. János Pál végtelenül komolyan veszi tisztségét, és hogyan lehetne ettõl személyiségét elválasztani... önállóan gondolkodó, szellemileg szakavatott tanácsadókat kell kívánnunk közvetlen környezetében.
- Végezetül Fischer úgy látja, hogy kiválóan alakította a katolikus egyház viszonyát a többi vallásokhoz és a világhoz, és így konkludál: "A katolikusok tulajdonképpen meg lehetnének elégedve II. János Pállal."
Mégsincsenek. Akkor se volnának, ha megvalósulna Fischer ajánlata a kiváló tanácsadókat illetõen, a rossz közérzet, az elégedetlenség oka nagyon mélyen fekszik. Egyre többen gondolják úgy, hogy Jézus a maga ügyét a maga közösségére bízta rá. Amikor az a rábízás megtörtént, akkor ez a közösség 12 fõbõl állt; ma pedig - az összes keresztény felekezeteket számítva - másfélmilliárd emberbõl. A pápa és nem kevesek - a múltban és a jelenben - ezt másképpen gondolják. Hogyan? Úgy, hogy Jézus egyfelõl a maga ügyét 12 hierarchára bízta, másfelõl pedig, hogy a 12-bõl 11 feltétlen engedelmességgel tartozik 1-nek, a Péter-utódnak. Ez a látásmód csúcspontját érte el az I. Vatikáni Zsinaton. Tanítás és fegyelem vonatkozásában egyaránt. E látásmód alapján a pápa nem úgy szól hozzá Jézus egyháza tanításainak a kérdéséhez, mint aki szintén megkapta, ill. megkaphatta azt a Szentlelket, aki eligazítja-eligazíthatja õt a Jézustól tanított igazság dolgában, hanem charisma hierarchicu- mot kapott. A hivatalos tanítás szerint ezt ugyan minden püspök megkapja, de ez olyan állítás a hivatalos tanításban, aminek a valóságban nincsen fedezete. Nincs, mert az összes püspökök közös véleménye a pápa más véleménye esetén csak magánvélemény, amely egyfelõl nem kötelez senkit, s amelyet másfelõl a püspököknek nem is szabad képviselniök, hiszen ez lázadás volna az egyház hierarchikus rendje ellen.
Mindezt nem II. János Pál találta ki. Ezt a wadowicei kisministráns így tanulta Figliewicz káplántól. Sõt, így tanulta szüleitõl, nagyszüleitõl. Mért rá haragszik akkor a katolikusoknak az a része, amely nem hiszi, hogy Jézus ilyen alkotmányt adott volna az õ egyházának? Azért, mert a II. Vatikáni Zsinat hatására ezek a katolikusok úgy gondolták, hogy most már hogy... pedig dehogy. Az a záradék, amellyel Felici kardinális VI. Pál nevében ellátta a Lumen Gentium konstitúciót, egyértelmûvé tette, hogy VI. Pálnak nem volt lelkiismerete szabad útjára engedni a Lumen Gentium megszavazott szövegét, amely úgy mondta el az egyház hagyományos alkotmányát, hogy ablakokat nyitott egy másfajta alkotmány számára is. II. János Pálnak pedig nem engedi meg a lelkiismerete, hogy ezek az ablakok ablakok maradjanak, s úgy magyarázza a II. Vaticanum szövegeit, hogy azok teljes harmóniában maradjanak mindazzal, amit már kisfiúként tudomásul vett Wadowicében az egyház alkotmányáról, és aminek az alapján funkcionál az a lengyel egyház, amelynél jobban funkcionálót a pápa a világ egyetlen részegyházában sem tapasztalt. Az, hogy a pápák XXIII. Jánostól kezdve nemigen beszélnek ex cathedra, azaz "tévedhetetlenül", nem jelent módosulást, mert minden püspöktõl és minden paptól és minden "egyházhûnek" tekinthetõ katolikustól elváratik, hogy ne kerüljön szembe a nem tévedhetetlennek szánt pápai állásfoglalásokkal sem (lásd a teológiai bizottság 1990. júniusi 'instrukcióját'6). A klérushoz tartozók karrierje fordul ezen, a laikusoknak csak a klérus elõtti hitelük.
Az I. Vatikáni Zsinat nemcsak tanítás, hanem fegyelem vonatkozásában is megkoronázta a korábbi fejlõdést. A pápa nemcsak és egyedül tévedhetetlen, hanem egyedül a pápáé a jurisdikciós hatalom is. õ mondja meg, hogy ki lehet püspök, és hol lehet püspök valaki az egyházban. Aki pedig egyszer ily módon püspökké lett, addig gyakorolhatja tisztét, amíg a felszenteltsége mellett joghatósága is van ezt gyakorolni. Ezt a joghatóságot pedig a pápa bármikor megvonhatja tõle. Egy ilyen alkotmányt sokféle névvel lehet illetni: hierarchikus, centralisztikus, diktatorikus, a katolikusok, a papok gondolhatnak, amit akarnak, de püspökké más nem lehet, csak az, aki azt mondja, amit mondani kell. A további elõrejutásnak a ranglétrán ugyanez a feltétele. Egyszerûen kifejezve: ebben a hierarchikus alkotmányban a pápa kinevezett tisztviselõkkel óhajtja elõbbre vinni Jézus egyházának ügyét, akár egyházmegyés püspökökrõl, akár a római központi hivatalok bíborosairól van szó. E hierarchikus alkotmány addig áll fenn, amíg elegendõ számban vannak az egyháznak olyan tagjai, akik elhiszik, hogy Jézus is ezt akarta. Elhiszik és fizetik az egyházi adót.
Ennek a nagyon buzgó, s talán a pápai átlagon felüli tanultsággal is rendelkezõ, képtelen munkabírású, egyfelõl imádságos, másfelõl annyira barátságos pápának jut osztályrészül az a keserû sors, hogy nincsenek megelégedve vele. Amikor õt pappá szentelték, még XII. Piusz volt a pápa. Mert volna valaki a teológusok közül vele szemben elégedetlenkedni. Congar, Chenu és a többiek repültek a katedrájukról olyan megfogalmazások miatt is, amelyekben csak a legvájtabb fülûek voltak képesek felismerni a "nouvelle théologi" hangját. A jelenlegi pápa is röpíti bõséggel a teológusokat, de kénytelen viselni katolikus folyóiratokban és könyvekben is az egyre élesebbé váló kritikákat, melyek magatartását illetik. Mért kénytelen? Mert változnak az idõk. Az elmúlt századok során a francia forradalmat elõkészítõ felvilágosodás gondolatvilágának hatására egymás után számolódtak fel az isten kegyelmébõl való királyságok, bár a 19. századi francia katolikus romantika filozófiája megpróbálta a világi uralkodókat is tévedhetetlennek igazolni. Hiába mert "vissza nem foly az idõnek árja" (Arany). Az egyházat strukturálisan lekoppintani igyekezõ bolsevizmus napjainkban adja be a történelmi fejlõdésnek, a maga tévedhetetlenségének kulcsát... mert az ilyesmi, ha századunkban kezdõdik, íme, csak 70 esztendõt tud megérni. A miénk régebben kezdõdött. Régebben, bár - s én is osztom azok véleményét, akik úgy gondolják, hogy - biztosan nem Jézus Krisztussal, mert Jézus a szeretetrõl szóló tanítást adta át egyházának bizony azt várva tõle, hogy attól el ne tévedjen. Mindenesetre mára eljutottunk oda, hogy a teológusok merészebbje - s egyre többen vannak ilyenek! - az Egyház strukturális bûnérõl, sõt eretnekségérõl beszélnek.
Úgy tetszik, az abszolút monarchiáknak befellegzik. Azt gondolom, hogy ennek teremtésteológiai alapja van. Ez pedig nem más, mint hogy Isten képére lettünk teremtve... s hogy ennek következtében van az emberi méltóság. Ha meghívom egy nálam nem kevesebb hozzáértéssel rendelkezõ embertársamat egy feladat elvégzésére azzal, hogy én majd parancsolok, s õ engedelmeskedik; õ pedig erre hajlandó, alighanem kényszerûségbõl vagy karrierista meggondolásból teszi ezt. De elhinni, hogy a hivatallal rendelkezõ személy hivatalánál fogva mindent jobban tud, mint én, ez már súlyos személyiségzavar. Az emberméltóság felelõsséget is jelent. S ez a felelõsség - egészséges személy esetén - nem engedi, hogy üres céduláknak aláírjam a nevemet. Erre valaki mondhatná, hogy látszik: nem végeztem hadi akadémiát. Ha végeztem volna, tudhatnám, hogy a hadi siker az okoskodásmentes és feltétlen engedelmességen áll vagy bukik. Csakhogy a civil társadalom is jól tudja ma már nem kevés helyütt, hogy a társadalom nem hadsereg, s nincs az a rossz 'demokrácia', amely annyi bajt és kárt tudna okozni, mint egy parancsuralmi rendszer. Az egyházon belüli parancsuralmi rendszerre is érvényesnek gondolom ezt a megállapítást. Egy ilyen rendszernek magamat odaadni, karrierizmust feltételez... nagyon tiszta emberek esetében pedig súlyos, nagyon súlyos belsõ megosztottságot, skizofréniát, ill. az agymosás elvállalását. Ez a dolog szubjektív oldala. Objektíve pedig egyet jelent a kontraszelekcióval. Gondolkodni képes ember nem megy oda, ahol nincsen szükség gondolatainak az erejére, ahol azt kívánják tõle, hogy keresse a nadrágvarrást, mint a katona, aki vigyázzállásban mondja: igenis. A nem gondolkodók és a karrieristák választódnak ki ebben a rendszerben.
Hogy mindezek azt eredményezik, hogy a katolikusok nem kicsiny hányada elégedetlen egy nagyon odaadott emberrel szemben, ez ennek a nagyon odaadott embernek súlyos, nagyon súlyos keresztje. De mért nem ül le beszélgetni azokkal, akik - talán nem kevésbé Jézusnak adottsággal - másképpen gondolkodnak, mint õ? Azt hiszem, képtelen reá. S ennek az okát nem valaminõ általánosan ismert személyiség-faktorban, nyitottság- vagy alázathiányban gyökerezõnek gondolom. Ezt a faktort inkább "Wadowice- vagy lengyel-tényezõnek" nevezhetném. Úgy érezheti a pápa, hogy tönkre fordul az egyház ügye, ha enged. S ez mutatja az egyház strukturális bûnének, eretnekségének végzetes hatalmát. Így vagy úgy nagyon sok tiszta ember hordozza és nyögi ezt az övéhez hasonló tényezõt. Egy nagyon tiszta pap, tanítványom is, mondta egy ízben nekem: "Ha Ratzinger elítél, nem maradhatok melletted."
Egy nagyon magas egyházi, vatikáni méltóság írta egyszer nekem: olyan sok jót hallott rólam, hogy biztos volt benne, azonnal deferálok, ha gondolataimat "egyházi" (értsd: a hierarchiától kapott) kritika éri. Ami nincs meggyõzõdésbõl, az bûn. Jézus egyházában meggyõzõdéses emberekre van szükség. Ezeknek asztalhoz kell ülniök, s meg kell keresniök a lélek közös nevezõjét. Ha nem tudom elviselni az enyémmel azonos célt szolgálni akaró személyek másképpen, az enyémtõl eltérõ gondolkodását, ha nem ülök le velük egy asztalhoz, nem az Isten országát építem, hanem valami egyebet.
Kivel sétált a laikus Jézus Galilea napsütötte dombjain? Tizenkét fõpappal vagy tizenkét laikussal? Ha az elõbbi a valóság, Jézus maga vetette meg az alapját annak a süketnéma párbeszédnek, amely ma a hierarchia és a másképpen gondolkodók között folyik vagy inkább nem is folyik. Ha tizenkét laikussal, akkor leülhetünk az asztalhoz, hogy meghallgassuk egymást: mit gondolunk, mit is kíván tõlünk most és itt az Isten.
A fentiekben az említett elégedetlenség legmélyebb okaira próbáltam rávilágítani. S annyit teszek még hozzá, hogy ezen az elégedetlenségen aligha tud segíteni egy III. Vatikáni Zsinat, és egy második XXIII. János sem. A püspökök - kinevezett hivatalnokok. Segíteni csak az a zsinat tud majd, melyet nem kinevezett, hanem az Isten népétõl megválasztott tisztségviselõk fognak alkotni... Mert van a pápa zsinata (= kinevezetteké!), és van az egyház zsinata (megválasztottaké!). Csak ez az utóbbi teheti rendbe nem kevés dolgunkat... a strukturális bûn elvetése után egybehívott zsinat.
5. Álmodom egy pápáról
Amikor a hazai bolsevizmusnak nem tetszett, hogy engedély nélkül kisközösségbe jártunk, több napos zárt lelkigyakorlatokat tartottunk, s nem voltunk hajlandók embergyilkolásra kiképzõdni, és ezért állami nyomásra - hazai püspökeink leeretnekeztek s felfüggesztettek bennünket, akkor Casaroli vatikáni államtitkár nyílt levélben szólított fel minket, hogy engedelmeskedjünk püspökeinknek... Casaroli ezt - így írta - II. János Pál nevében üzente nekünk. Amikor erre se hagytuk abba a kisközösséget, a lelkigyakorlatot, a katonáskodás elutasítását, akkor Ratzinger, a hittani kongregáció prefektusa megírta, hogy az Egyházrend címû kéziratom "ahogy hangzik - téves, veszélyes és félreérthetõ" - s õ is II. János Pál nevében írta, amit írt. Írták pedig mindezeket azért, mert - ha nem így van, cáfolja meg majd a történeti kutatás - a hazai pártállam eme nyilvános üzenetek nélkül nem volt hajlandó engedélyezni a Vatikánnak, hogy kinevezhessen újabb püspököket; persze olyanokat, akiket az ateista pártállam a maga törekvéséhez - a vallás elhalása! - megfelelõknek tartott. II. János Pál hivatalnokai - az õ nevében - teljesítették a pártállam kívánságait; s ennek ellenében püspöki méltóságba helyezhették azokat, akikben a pártállam bízott - elítélve azokat, akiket a pártállam a vallás elhalása akadályozóiként tartott számon. Megint nem vonom kétségbe a Casaroli-Ratzinger-Wojtyla vatikáni sor legteljesebb jószándékát. Írásaik megfogalmazásán érzõdik is a "kínkeserv". De megírták, amit írtak. Mért tették? Meg vannak gyõzõdve valamirõl: államhatalmi engedély nélkül nem lehet egyházat építeni, s ezért az államhatalmi engedélyért áldozatokat is kell tudni hozni... s ezt nem tekintik megalkuvásnak, csak okos kompromisszumnak.
A nyugati "haladó" gondolkodású teológusok számon kérik a pápán azt, amit az evangélium tartalmából - függetlenül attól? - a felvilágosodás megértett és magáévá tett, ti. az emberi jogokat; és súlyosan elégedetlenek, mert a hierarchia kiskorúakként kezeli az egyház tagjait: hozzászólási jogukat is megkérdõjelezi, döntéshozatali joguktól eleve elhatárolja magát. A magam elégedetlensége ennél szélesebb, alapvetõbb. Azért ilyen, mert elutasítom azt a paktumot, amelyet az egyház Nagy Konstantinnal kötött, s amely mind a mai napig érvényben van... a hierarchia gondolkodásának a gyökereiig érõen. Jézus a pusztában visszautasította az evilági nagyság, gazdagság és hatalom kísértéseit; s egy olyan társadalom felépítésébe kezdett, amelynek eszköztárában a fegyverre épülõ hatalom nem található meg. Csak életét odaadó hatalmat ismert el a maga társadalmában, életet elvevõt nem. Jézust az evilági nagyok, gazdagok, hatalmasok - profán és vallási képviselõik egyaránt - kiutasították az élõk sorából. Akik pedig követték Jézus magatartását, azokat eretnekeknek minõsítettük és máglyára küldtük. Így jártunk el, mert a "Ne ölj!" parancsot érvényesnek tanítottuk a rablógyilkosokra vonatkozóan, de felfüggesztettük érvényét az apostoli és nem apostoli királyok esetében és az ezeknek engedelmeskedõ egész "keresztény"(!?) társadalom esetében is. A hatalom parancsára embereket gyilkoló hivatásos és nem hivatásos fegyverforgató lehet egyháztag. Ez az én minõsített elégedetlenségemnek az oka. Az evilági ország és az Isten országa egybekeverése. A fából vaskarika. Az Isten országa reményének elszabotálása.
Ebben az 1600 esztendõn keresztül húzódó magatartásunkban a mai nyugati "haladó" teológia nem marasztalja el a hierarchiát. Magam pedig álmodom egy jelenlegitõl eltérõ egyházrendrõl, amelyben a hierarchia nem üldözi a kicsiség-szegénység-szelídség jézusi eszményeit felvállalókat, hanem maga is ott található az ezeket az eszményeket felvállalók körében. Álmodom, mert Isten létérõl, Jézus istenfiúságáról, az õ egyházáról és lakomájáról - ha tetszik: misztériumáról - bizonyságot tenni a világnak üres és értelmetlen, ha mindezek nem a jézusi magatartás lételméleti hordozóiként jelennek meg akár mi magunk, akár az egyházon kívüli emberiség szemében. Egy ilyen egyház nem ismer majd semmiféle uralkodást (-archia), azt nem fogja a szent (hier-) jelzõvel ellátni, hanem csak pándúliát, azaz a mindenkit (pán) szolgálni (dúlia) akarást ismeri majd. Meghatározva Isten, a próféták és Jézus reményétõl (elpisz), azaz nem utópiától, hanem elpídiájuktól. Ekkor az egyház - ám kisded nyájként - utat fog mutatni a világnak, mert bizonyítani fogja, hogy körében megvalósult a szolgálás, az adás és a mindent megbocsátás, tehát a szeretet országa.
Uralkodó Jézus-tanítvány - ez ellentmondás; gazdag Jézus-tanítvány - ez is ellentmondás, embergyilkos fegyvert használó Jézus-tanítvány pedig a legnagyobb ellentmondás. Jézus nem uralkodott, nem volt vagyona, Péter kardját is hüvelyébe dugatta. Isten sem uralkodik, csak él és szeret. Azt, hogy uralkodik, Ágoston találta ki... a Nagy Konstantin-i fordulat után. Ideje volna elhagyni és visszatérni a Jézushoz közelebb álló századok doxológiájához, hogy mi se uralkodjunk testvéreink hitén.
Most pedig álmodom. Arról, hogy II. János Pál pápa ezt elolvassa és megszólít engem:
- Igazad van, testvér! De hiszed, hogy ez lehetséges?
- Hiszem. Hiszem, mert Jézus mondta... és hiszem, mert belepusztul az emberiség, ha meg nem csinálják valakik. A Jézus-tanítványok, mi, az Egyház... hiszen erre lettünk.
Óbudavár, 1990. aug.8.
Bulányi György Sch.P.
Jegyzetek:
4 II. János Pál pápa elsõ enciklikája és levelei Bp., 1980.
5 B. J., II. János Pál 70. születésnapjára Mérleg 1990/2. 114-7. lapok
6 Theologenkommission: Dogma darf kein "totes Relikt" sein, Kirche Intern 1990. július (Nr.7) 9. oldal; Walter Axtmann: Strafe für schlimme Professoren, Kirche Intern 1990. augusztus (Nr.8.) 10-11.oldal