Tíz esztendõs koromban - több hetes betegség után - hörghurutom volt - azt tanácsolta édesapámnak a doktor bácsi, küldjön fel engem három hétre a Tátrába.

És nemsokára, egy szeptemberi délutánon, már lépegettünk is lefelé a magyarkúti vasútállomásra. Utolértük útközben három osztálytársamat. Én észre se vettem, hogy túlságosan is hangoskodnak. De édesapám rájuk szólt: - Csöndesebben gyerekek, erdõben vagytok! - A három kis törpe, Nevenincs, Puff és Jajneked most már velünk jött tovább. Nevenincs nagyot kiáltott: - Üdvözlöm a tátrai zergéket! - Ekkor még csöndesen feleltem: - Nem a zergék érdekelnek engem, hanem a mormoták! - Nevenincs dicsekedett: - Én már láttam mormotát! Állatkertben!

Önkéntelenül leintettem: - Az semmi, én a hazájukban, a sziklák közt akarom látni õket!

Puff mindkettõnket leintett: - Nem a mormota a fontos a Tátrában, hanem a jó levegõ!

Jajneked leintette Puffot: - Ezt Moha nélküled is tudja, azért fog fekvõkúrázni!

Most már én is kiáltottam: - De csak délután! Mert délelõtt sétálgatok!

Nevenincs a szavamba vágott: - Én délelõtt feküdtem! Amikor a lábam fájt.

Az õ szavába Puff vágott bele: - Ne mászkálj sokat Moha, az egészség a legfontosabb!

Leintettem Puffot is: - Bízd csak rám! - és felrikkantottam: - Lehet, hogy holnap este már hóban járok! Szeptemberben! Nevenincs megint túl akart rajtam tenni: - Én már nyáron is jártam hóban! Fogarason, amikor kicsi voltam! - Puff nevetett rajta: - Sose lehettél kisebb, mint amekkora most vagy! - Jajneked Puffon nevetett: - Ez a legrégibb törpeházi vicc! - Puff megsértõdött: - De legalább nem olyan buta vicc, mint amilyeneket te szoktál mondani. - Jajneked is megsértõdött: - Na, Puff, ezért jaj lesz neked, majd számolunk!

Puff hátat fordított neki, úgy beszélt hozzám: - De csakugyan, Moha, ha sokat mászkálsz, nem hízol!

Jajnekedbõl az én rovásomra tört ki a harag: - Ne féltsd te Mohát! Hízik a büszkeségtõl máris, hogy a Tátrába megy. - Elszégyelltem magam, mert igaza volt. S hogy ne vörösödjek fülig, rákiáltottam: - Ezért viszont neked lesz jaj! Ha hazajöttem, számolunk!

Másnap már sötét este volt, amikor a drótköteles hegyi vasút felvitt a tarajkai fogadóba. De már korán reggel talpon voltam. Földigszakáll bácsi a lelkemre kötötte, hogy legalább egyszer sétáljak fel az Öt-tóhoz, és nézzek le egy órahosszat, de lehetõleg egyedül a poprádi síkra. Megbámultam útközben a Tarpataki-zuhatagot, és fél óra múlva már azon bámultam el, hogy nem földön járok, hanem sziklatalajon. Újabb félóra múlva már engem bámult egy mormota. És most már hamarosan véget is ért az út egy óriási hegykatlan elõtt. Úgy éreztem, a csönd birodalmában járok. Balra tõlem a Lomnici-csúcs vakító fehérségû hósüvege, elõttem a négy sötétzöld vizû tengerszem, mert csak valamikor volt öt. Köztük egy-egy hófolt. Körben pedig világosszürke sziklák lejtõs tömegébõl az óriási katlan. Találtam a menedékház mögött - a menedékház zárva volt - egy rozzant fonott karosszéket. Azt halkan a ház elé vittem, felmásztam az ülésére, törökülésben letelepedtem benne, és lenéztem a poprádi sík felé. Azért csak felé, mert ott, ahol az elõbb a mormotával találkoztam, ekkor már felhõtenger hömpölygött. Órákig el tudtam volna bámulni ezt is. A világosszürke, gömbölyded páraóriások lassú hömpölyödését. De egyszerre csak ritkulni kezdett, és megláttam a mélységben és a messzeségben a napfényben ragyogó egész poprádi síkot a kilenc faluval.

Másnap délelõtt lementem szétnézni Ófüredre. De még a bazár kirakatai elõtt is fel-felpillantottam az Öt-tó felé. Sajnáltam, hogy nem vagyok ott, abban az ünnepélyes csendben, egyedül. Másnap reggel elmentem, harmadnap megint és negyednap is.

A második hét közepén, amint a rozzant karosszékbõl törökülésben néztem a kilenc falut, eszembe jutott Nevenincs: vajon ha majd elmondom pajtásaimnak, mi mindent láttam, és mit éreztem itt, akkor is folytonosan handabandázni fog? - "Én is láttam, - Én is voltam. - Én meg így, - Én meg úgy". Tartottam attól is, hogyha nem handabandázna Nevenincs, akkor se bírom kifejezni, milyen hatást tesz rám ez a csönd! Ezek a sziklahegyek! A hömpölygõ felhõtenger, meg ez az óriási síkság ott a mélyben a kilenc faluval. Tartottam tõle, hogy csak olyan üres szólamokkal tudok majd beszélni róla, amilyeneket Puff szokott használni: "Óriási élmény! - Ünnepi hangulat!" Mert tulajdonképpen nem is tudtam, miért szeretek annyira itt lenni. Eszembe jutott Jajneked is. És az is, hogyha hazamegyek, megtorlom egy sértését. De hogy mivel sértett meg, azon percekig kellett gondolkodnom.

Az elutazásom elõtti napon, miután elhelyezkedtem a karosszékben, búcsúzni kezdtem az Öt-tótól. Néztem, néztem a Lomnici- csúcsot, az óriási sziklát, a poprádi síkot, - és nagyon elszégyelltem magam. Hiszen én ugyanolyan vagyok, mint Nevenincs! Handabandázni, dicsekedni akarok vele, hogy mit láttam, mit éreztem! Szégyenkezésem bosszankodássá erõsödött. Leugrottam a székbõl, megelégeltem az érzelgõs búcsúzkodást is. Mialatt visszavittem a karosszéket a menedékház mögé, a búcsúzkodás szólamainak a megvetése eszembe juttatta Puffot. Puffról eszembe jutott Jajneked, és úgy meredtem magam elé, mintha nem is a négy sötétzöld tóra tapadna tekintetem a sziklakatlan mélyén, hanem a szívembe bámulnék bele megdöbbenten: Hogyan volt lehetséges, hogy még másfél héttel ezelõtt is meg akartam torolni valamit? Hiszen helytelenítettem a szándékos bántást. Hogyan tehetném hát magam is ugyanazt?

Amikor harmadnap délután már a törpeházi játszótisztás felé lépegettem, egyszerre csak ijedten megálltam: - Miféle baj történhetett velük, hogy ennyire kiáltoznak? Elszoktatta tõle fülemet az Öt-tó csendje. Nevenincs pillantott meg elsõnek: - Szerecsen! Szerecsen! Én már télen is lebarnultam egyszer! Kiskoromban a hónap fényétõl! - Puff kezet nyújtott: - Látom, híztál! De most aztán jobban vigyázz az egészségedre, az egészség a legfõbb kincsünk. - Jajneked lehurrogta: - A kövérség nem mindig az egészség jele! - Puff visszavágott: - És az minek a jele, hogy te mindenbe belenyelvelsz? - Nyelvelek? Ezért majd kapsz!

Mosolyogva hallgattam õket, és gondoltam magamban: hiába ösztökéltek, hogy beszéljek a Tátráról. Ezt feleltem nekik: - Majd máskor! Ne hagyjátok most miattam abba a játékot, beállok én is. - De haj, egyetlen óra, amelyet köztük töltöttem, elég volt rá, hogy egyszerre csak azon kapjam magam, már sorolom nekik lelkendezve, és szintén kiáltozva, kérkedve tárai élményeimet. Nevenincs közbekiáltott: - Én olyan sûrû felhõben voltam Fogarason, hogy azt hitték, elvesztem.

Szerettem volna, de már nem tudtam csöndesíteni a hangom: - Én meg olyan sûrûben, hogy az ujjaim végét már nem láttam!

Rémület fogott el, amiért belesodródtam a kiáltozásba, dicsekvésbe, és mégis néhány perc múlva már azt szerettem volna megértetni velük, mit éreztem az Öt-tónál. És amin hiába töprengtem odafenn, az most hirtelen világossá lett elõttem: Arra tanított az Öt-tó, hogy semmi sem fontos, ami kicsinyesség, kisszerûség. De hát akkor miért küszködöm, hogy dicsekedjem azzal, ami történt velem? Azt mondjam el, hogy megtanultam, nem fontos, hogy elmondjam? Megkönnyebbülés volt, hogy Puff belevágott a hebegésembe: - Értjük, Moha! Óriási élmény! Ünnepi hangulat!

Puff komolyan mondta ezt, a kistörpék mégis hahotában törtek ki. Fülig vörösödtem, de magam is nevettem, hogy leplezzem zavaromat, és arról kezdtem beszélni, milyen közelre bevárt egy mormota. Valaki felkiáltott: - Ilyen közelre nem vár be! - Jajneked rákiabált: - Hagyd Mohát! Nem látod, hogy milyen büszke, hogy személyes ismerõse egy tátrai mormota! Megint harsogott a nevetés. - Megint elvörösödtem. De ötletem is támadt a visszavágásra, és örültem, hogy az elutazásom elõtti sértést is megtorolhatom: - Te viszont csak arra vagy büszke, hogy személyes ismerõsöd Tóbiás!

Még végig sem mondtam, már lobbant bennem ismét a rémület: hát ezt is elkövettem! A megvetett megtorlást! Elvörösödtem újból, de most a szégyentõl, mert nem is volt igazam. Tóbiás csacsit mindnyájan szerettük. De most sokan voltak együtt a kistörpék, tehát mégis hahotáztak Jajneked rovására. De örülni már szerencsére nem bírtam a nevetésüknek. Tele voltam csömörrel önmagam iránt, és beszaladtam az erdõbe. Futottam, futottam és dobogta megkeseredett szívem: - Földigszakáll bácsihoz! Földigszakáll bácsihoz tanácsot kérni! Mit tegyek, hogy olyan bírjak maradni, amilyen az Öt-tó birodalmában voltam. - Hirtelen eszembe jutott: Földigszakáll bácsi elutazott! Akkor hát kihez? Erdõ Csöndjéhez! Csöndes és okos törpelegény, talán õ is tud segíteni rajtam. Mondta is tüstént határozottan: - Ne menj közéjük! Hát persze, hogy nem bírsz ellenállni a viselkedésük hatásának, ha köztük vagy. Ne menj közéjük!

Amikor már a harmadik estén sétáltam egyedül az erdõben, lassú lépések közeledtek Magyarkút felõl. Földigszakáll bácsi lépegetett hazafelé a vasútállomásról. Felkísértem hegytetõi házába, és útközben mindent elmondtam neki. Leültünk teraszán, és így szólt: - Erdõ Csöndjének mást kellett volna tanácsolnia. A "ne menj közéjük" helyett másik három szót. Ezt a hármat: Nem oda Buda! Én tehát azt mondom: járj közéjük továbbra is, de maradj köztük olyan, amilyenné az Öt-tó tett. Ne korhold õket egy szóval se, de ne engedd, hogy hasson rád az õ viselkedésük. Ezt gondold magadban: - Hohó, barátocskáim! Nem oda Buda! Nem ti fogtok hatni énrám, hanem én tirátok! A jóakarat fogja megszüntetni a rosszalkodást, nem pedig fordítva.

Másnap délután, amikor közéjük lépdeltem, hódító hadvezérnek éreztem magam, és gondoltam nagy örömmel: - No, most jaj lesz a rosszalkodásnak! Megszünteti a meg nem ingó, szilárd jóakarat! Este majd néztek egy nagyot: "Mi történt velünk? Hiszen mi már nem viselkedünk úgy, mint délután!"

Jaj, este megint ott ültem Földigszakáll bácsi teraszán, és nagyon szomorúan panaszoltam: - Senki sem változott meg egy picikét se! Semmi hatása se volt a viselkedésemnek!

Földigszakáll bácsi mosolygott: - Ne úgy mondd: "nem volt", így mondd: "nem vettem észre"! Mert, hogy ne lenne hatása, az lehetetlen, mindennek van hatása. Az viszont lehetséges, hogy a változás nem éppen Nevenincsben, Puffban, vagy Jajnekedben történik, hanem majd Nevenincs, Puff és Jajneked kisfiában, ha majd harminc vagy ötven esztendõ múlva elmondják gyermekeiknek, milyen volt az õ Moha pajtásuk. Talán lángocskát vet valamelyiknek a lelkében egy picinyke parázs, és õ lesz ugyanolyanná - lehet, hogy évtizedek múlva - amilyenné te az édesapját szeretted volna változtatni egyetlen délután. Olyan a hatás, mint a búvópatak, csordogál, és folydogál a föld alatt. Aztán egyszerre csak - száz év múlva, vagy kétszáz év múlva - felszínre buggyan valamelyik völgyben. Vagy átmelegszik a föld mélyében, és gyógyerejû hõforrásként szökken a magasba. Nem puskagolyó a hatás, hogy egyetlen pillanat alatt célba röppenjen: a természet pillanatai évszázadok. Te meg a természet munkatársa vagy. Lehet, hogy te már régóta porladozni fogsz a törpeházi temetõben, amikor viselkedésed és életed elkezd jellemet alkotni, emberebb embert teremteni.

Kiegyenesedtem, mély lélegzetet vettem, és úgy éreztem, nem is a Börzsöny üde levegõje az, amivel töltekezem, hanem maga az öröm.