II. János Pál 1990 febr. 6-i levele Mindszenty bíborosról (Új Ember II.18.) nem rehabilitálja az idõs hitvallót, nem kér tõle bocsánatot azért, amiért a Vatikán ilyen diplomáciai kérlelhetetlenséggel ('jobb, ha egy ember hal meg a népért', vö. Jn 11,50) bánt el vele. Ezzel szemben idézi Mindszentynek 1971-es (még a Vatikánnal való konfliktusánál két évvel korábbi) hûségnyilatkozatát VI. Pál felé, azt a látszatot keltve, mintha Mindszenty nem tekintette volna (már e nyilatkozat után két héttel, a békepapok kiközösítésének feloldásakor) az egyház javával ellentétesnek a Vatikán diplomáciáját. Végül aláírja a levelet 'annak az egyháznak a nevében, mely iránt (Mindszenty) a hûségnek oly ragyogó bizonyítékát adta'. õszintébb lett volna 'a Mindszenty bíborost megbuktató vatikáni diplomácia mai szentesítõjeként' aláírni ezt a levelet.

Ebben a megvilágításban jól látszik a pápai levél és a Mindszenty-ünneplés szándéka, hogy Mindszenty gerincessége helyébe az utókor emlékezetében egyháziasságot rajzoljanak, példamutatását pedig éppen annak a 'szent' hatalomnak szolgálatába görnyesszék, amelyben annyira csalódott. Vajon milyen esélye van a hiteles történelmi tények megõrzésének tekintélyimádattól fertõzött és cenzúrázott kollektív 'egyházi' emlékezetünkben?