(Stephen Kim Soo Whan bíboros beszéde az Ázsiai Lakásjogi Konferencián, 1989 június, Szöul.)

A szegényeket a világ minden országában lenézik. Sok országban úgy tesznek, mintha nem is lennétek, s megpróbálnak eltakarni. Van, ahol még üldöznek is.

Valaki azt mondta, hogy a városi szegények: láthatatlan nép.

Ti építitek hatalmas iroda- és bérházainkat; Ti söpritek az utcáinkat, fõzitek az ételünket és mossátok a ruháinkat; Ti vezetitek a buszt, a vonatot, a metrót, a taxit és a kocsinkat; Ti hordjátok a piacra és az üzletbe az élelmiszert és mindazt amire szükségünk van az élethez, néha a hátatokon, vagy biciklin; Ti áruljátok az utcasarkon mindazt, ami csak elképzelhetõ, olyan áron, amelyet a szegények meg tudnak fizetni.

És mégsem látunk titeket soha. Vagy inkább, anélkül látunk, hogy valóban észrevennénk. Ezért bizonyos értelemben láthatatlanok vagytok.

De szerencsére, az elmúlt héten, itt Szöulban hirtelen láthatóvá váltatok, itt, és mindenütt a világon. Elõször is gratulálok, hogy végül láthatóvá váltatok.

Másodszor, megköszönöm, hogy láthatóvá váltatok. Mert megmutatva, hogy kik vagytok, megmutattátok nekünk, hogy kik lehetnénk, és kivé kellene lennünk. Arcotokban és szemeitekben szavaitok és gesztusaitok által sok mindent látok és hallok:

Emlékezem, hogy ázsiai vagyok; Gyökereim után vágyakozom; Honvágyam van a mi útjaink után.

Emlékeztettek engem Ázsia hagyományainak szépségére és gazdagságára; kultúráink eredeti emberiességére és szellemiességére, a család és a közösség titkára, amelyek új életet adnak, és erõt a folytatáshoz. Kedvességet mutattok nekünk, könyörületet, szorgalmat és intelligenciát...

Fájdalmat mutattok nekünk, bánatot és igaz, jogos haragot. Korea városi szegényeinek leggyakoribb kiáltása: "Emberi lények vagyunk. Azt akarjuk, követeljük, hogy emberként bánjatok velünk".

Csak sejthetem, milyen szörnyû fájdalmat okoz, ha ember alatti lényként kezelnek valakit. De tudom, milyen rettenetes bûn másokat így kezelni.

Így, azokkal a nyilatkozatokkal együtt, amelyeket ma tesztek - hálásan nektek és milliónyi testvéreteknek és nõvéreteknek, akiket képviseltek - szeretném a magam szerény nyilatkozatát megtenni:

Nem vagytok lusták és nem vagytok gonoszak, nem vagytok törvényen kívül, igényeitek és tetteitek azért, hogy emberi lényekként kezeljenek titeket, nem törvénytelenek. Nem vagytok értéktelenek, nem vagytok jelentéktelenek; nem vagytok eldobható emberek.

Szépséges fiai és lányai vagytok annak az Istennek, akiben hisztek; Országotok gerince, élete és ereje vagytok; Ti vagytok az emberiesség fénye és kovásza ebben az egyre embertelenebb és sivárabb világban; Röviden: emberek vagytok - nem több, nem kevesebb.

És éppen ezért vagytok láthatatlanok - mert nem akarunk meglátni titeket. Nem akarunk észrevenni titeket, mert kérdõre vontok és nyugtalanná tesztek. Kényelmetlen érzést keltetek bennünk.

Mert ha titeket ember alatti lényként kezelnek, akkor mi vagyunk azok, akik így bánunk veletek. Így fájdalmatok (és e fájdalmak közepette is lenyûgözõ emberségetek) megmutatja a mi embertelenségünket.

Helyet, ahol élni lehet! Van ennél alapvetõbb kívánság? Van ennél csekélyebb igény? Hogyan létezhet egyáltalán valaki hely nélkül? Hogyan élvezhetné emberi jogai bármelyikét, ha nincs hol?

Imával és felhívással fejezem be.

Amíg egyetlen hajléktalan is van a világon, sem a kormányoknak, sem a nagy vállalatoknak, sem magánosoknak nincs joguk ahhoz, hogy nagy és drága házakat építsenek bárki számára is. De mindegyiküknek kötelessége mindenki számára megteremteni azt a kis helyet, ahol élhet.

Imádkozom, hogy az Ázsiai Emberek Párbeszéde érje el:

1. a világon mindenütt azonnal állítsanak le minden kényszerkilakoltatást;

2. azonnali elismerését annak, hogy minden embernek mindentõl független joga van tisztességes helyhez, ahol élhet;

3. minden kormány, politikai elv, gazdasági szerkezet és piaci erõ minél elõbb alakuljon át, hogy megvalósítsa ezt a jogot.

(Forrás: IFDA-Dossier, Gaia-sajtószemle)