BOCS Homepage


Toynbee: Tanulmány a történelemrõl

Századunk egyik legnagyobb tudású történésze, történetfilozófusa, Arnold Joseph Toynbee 1889-ben, Londonban született, tipikus angol birodalmi családból. Életútja a középosztály fiainak szokásos iskoláival kezdõdött, Winchesterben járt gimnáziumba, egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte. A Balliol College-ban annyira megkedvelte a görög és latin klasszikusokat, hogy élete megrendítõ élményei nyomán görög vagy latin versekben fejezte ki érzéseit. Angolul csak prózát írt, nem is keveset és nem is hatástalanul. Saját oxfordi kollégiumában és a londoni egyetemen tanított ókori és közel-keleti történelmet, késõbb az angol kormány szakértõje volt, elsõsorban külügyi intézmények keretében. 1924-tõl 1956-ig írta 'A Study of History' c. hatalmas világtörténelmi munkáját. Késõbbi mûvei egyikében a vallások kialakulását és történelmi szerepét vizsgálta, ma is követendõ elfogulatlansággal és eredeti üzenetük iránti érzékenységgel: 'An Historian's Approach to Religion'. Korunk problémái, a Kelet-Nyugat és az Észak-Dél konfliktus különféle vetületei és saját hosszú élete tapasztalatai újabb könyvek írására késztették. 1975-ben halt meg.

A 'Study' eredeti beosztása tizenhárom fejezetet foglal tíz kötetbe. A rendkívül gazdag történeti anyagra fölépített mûvet a gerincét alkotó gondolatmenet megtartásával, de jóval szûkebb és tömörebb hivatkozásokkal rövidítette két kötetre D. C. Somervell. Ennek a kétkötetes rövidletnek mintegy negyvenoldalas összefoglalását Toynbee és Somervell együtt készítették el. Amikor ezt lefordítottam, a magyar változatot még mindig túlságosan terjedelmesnek és szerteágazónak vélte néhány barátom, és kérték, hogy foglaljam össze néhány oldalon, most már nyilvánvalóan csak a történetfilozófiai mondanivaló lényegét. Az alábbiakban erre teszek kísérletet, tisztában lévén azzal, hogy egy rövidített változat összefoglalásának a kivonata aligha nyújthat valós képet az eredeti mûrõl, inkább csak kedvet ébreszthet Toynbee gazdag szókincsû, választékos stílusú életmûvének megismerésére.

A 'Study' 1939-ig megjelent elsõ hat kötetének módszertani elõföltevése: a történettudomány értelmes egységei nem népek vagy korszakok, hanem 'civilizációk'. Összesen huszonegy fajtáját különbözteti meg a 'civilizációknak', amelyeket egyazon faj filozófiailag egyidejû tagjainak tekint. Huszonegy 'civilizált' társadalmunkból tizenöt elõzõ civilizációkhoz kapcsolódik, hat viszont egyenesen a primitív életformából emelkedett ki.

Az ortodox kereszténység, hasonlóan a mi nyugati kereszténységünkhöz, a görög társadalom kapcsolt civilizációja.

Az iszlám társadalom gyökereit kutatva, azt látjuk, hogy az két, eredetileg különbözõ társadalom egyesülésébõl jött létre, az irániból és az arabból. Az utóbbiak eredetét kutatva, egy ezeréves görög betörést megelõzõen egy kihalt társadalmat találunk, a szíriait.

A hindu társadalom elõdje az indiai.

A távol-keleti társadalom elõdje a kínai.

A 'kövület'-ként föntmaradt társadalmak a már azonosított kihalt társadalmak túlélõi.

A görög társadalom mögött a minószit találjuk, de ezúttal, eltérõen az eddigiektõl, azt látjuk, hogy a görög társadalom nem vette át az elõd-társadalom belsõ proletariátusa által fölfedezett vallást. Ezért nem mondhatjuk, hogy szorosan kapcsolódna ahhoz.

Az indiai társadalom mögött a sumért találjuk.

A sumér társadalomnak az indiain fölül két további sarja a hettita és a babiloni.

Az egyiptomi társadalomnak sem elõdjét, sem utódját nem leljük.

Az Újvilágban négy társadalmat különböztetünk meg: az andokbelit, a yucatanit, a mexikóit és a mayát.

Így összesen tizenkilenc fajtáját különböztettük meg a 'civilizációknak', és ha az ortodox keresztény társadalmat felosztjuk bizánci ortodoxra (Anatóliában és a Balkánon), és orosz ortodoxra, valamint a távol-keleti társadalmat kínaira és japán-koreaira, akkor huszonegy fajtát ismerünk.

A probléma a következõ: miért alakultak ki egyáltalán civilizációk, miért nem maradt az ember a ma is élõ néhány elzárt népcsoport kõkorszaki életformájánál? Toynbee elmélete szerint az ember nem felsõbbrendû biológiai adottságok vagy kedvezõ földrajzi környezet hatására alkot civilizációt, hanem válaszként egy olyan különlegesen nehéz helyzet kihívására, amely addig példátlan erõfeszítésre készteti. Mondhatjuk-e egyszerûen, hogy minél durvább a kihívás, annál nagyszerûbb a válasz? Nem, mert a megrekedt civilizációk (polinézek, eszkimók, nomádok) végzete az volt, hogy olyan kihívással kerültek szembe, amely a sikeres választ provokáló és a vereséget jelentõ nehézség határán állt. Növekedés akkor következik be, amikor egy sajátos kihívásra adott válasz nemcsak sikeres, hanem olyan további kihívást provokál, amelyre ismét sikeres válasz születik. Mivel mérjük a növekedést? A valódi haladás a 'légiesítés', amely legyõzi az anyagi akadályokat, felszabadítja a társadalom energiáit arra, hogy válaszoljon a kihívásokra, amelyek ettõl fogva inkább belsõk, mint külsõk, inkább szellemiek, mint anyagiak.

Toynbee a társadalmat egyének közötti kapcsolatok rendszerének tekinti. Az ember nem lehet önmaga, ha nincs kapcsolatban embertársaival, a társadalom pedig a közös tevékenységek színtere az emberek bizonyos köre számára. De az aktivitás forrása az egyénben rejlik. Minden növekedés alkotó egyénektõl vagy alkotó egyének kisebbségétõl indul, feladatuk kettõs: elõször sugallatuk vagy fölfedezésük megvalósítása, akármi legyen is az, másodszor saját társadalmuk megtérítése erre az új életformára. A társadalom megtérése elméletileg két úton mehet végbe: akár úgy, hogy a tömeg is átéli azokat a tapasztalatokat, amelyek az alkotó egyéneket átformálták, akár úgy, hogy külsõségekben utánozzák õket, ez a 'mimesis' (majmolás). Gyakorlatilag csak az utóbbi lehetõség áll nyitva az emberiség egésze elõtt, kevés kivételtõl eltekintve. A mimesis egyfajta levágás, rövidítés, de olyan út, amelyen a közkatonák tömegesen követhetik a vezetõket. Az alkotó egyén meg nem szûnõ tevékenysége a visszavonulás - visszatérés kettõs mozgásával írható le: visszavonulás saját személyes megvilágosodása érdekében, visszatérés embertársai fölvilágosítása céljából.

Eszményi esetben minden új társadalmi erõ, amely az alkotó kisebbségbõl kikerül, létrehozza azokat az új intézményeket, amelyeken keresztül mûködni tud. Ténylegesen sokkal gyakrabban mûködik régi intézményeken keresztül, amelyeket más célokra terveztek. De a régi intézmények gyakran bizonyulnak alkalmatlannak és rugalmatlannak. A konfliktus kimenetele kétféle: az intézmények vagy fölrobbannak (forradalom), vagy megmaradnak, és a rajtuk keresztül mûködõ új erõk elfajulnak (eltérítés). A forradalom nem más, mint késleltetett és ezért robbanásszerû mimesis; az eltérítés pedig a mimesis frusztrációja. Ha az intézmények megváltoztatása a tényleges társadalmi erõkkel összhangban zajlik le, növekedés következik, ha forradalmat eredményez, kétségessé válik a növekedés, ha pedig eltérítésre vezet, biztos a megroppanás.

A társadalmak élettartamára nézve semmiféle határt nem szab a történelem. Más szavakkal: egy társadalom soha nem természetes okok miatt pusztul el, hanem mindig öngyilkosság vagy gyilkosság végez vele, és csaknem mindig az elõbbi.

Az alkotásra képtelen többség egyetlen módon követheti az alkotó vezetõket, mégpedig a mimesis útján, amely egyfajta szoktatás, gépies és felszínes utánzása a nagy és ihletett kezdeményezõknek. Ez az elkerülhetetlen 'levágás' kézenfekvõ veszélyeket hordoz. A vezetõket megfertõzheti követõik gépiessége, az eredmény megtorpant civilizáció lesz; vagy lehet, hogy türelmetlenségükben lecserélik a hamelni patkányfogó bûverejû fuvoláját a kényszer korbácsára. Ez utóbbi esetben az alkotó kisebbség uralkodó kisebbséggé válik, a tanítványok pedig vonakodó és elidegenedett proletariátussá. Amikor ez megtörténik, a társadalom rálép a széthullás útjára. Elveszíti önmaga meghatározásának képességét.

A megroppanás természetét három pontban foglalhatjuk össze: az alkotó kisebbség teremtõ hatalmának hanyatlása, amely ennélfogva csupán uralkodó kisebbséggé válik; válaszként a többség megtagadja a hódolatot és megszünteti a mimesist; melyek következtében a társadalom egészében elvész az egység.

Az alkotóképesség végzete: a pillanatnyi én, a pillanatnyi technika és a pillanatnyi intézmény bálványozása. A történelem azt mutatja, hogy az a csoport, amely sikerrel válaszolt egy kihívásra, ritkán ad sikeres választ a következõre. Akik egyszer sikert értek el, hajlamosak arra, hogy a következõ alkalommal babérjaikon heverjenek.

Vajon a szétesés szükségszerû és változhatatlan következménye a megroppanásnak? Az egyiptomi és a távol-keleti civilizációk története mutat alternatívát, mégpedig a megkövülést, amely csaknem a görög civilizációt is elérte, és amely saját civilizációnk sorsa is lehet. A szétesés kiemelkedõ feltétele a társadalom testének három részre szakadása, uralkodó kisebbségre, belsõ és külsõ proletariátusra. Amikor egy társadalomban a fenti hármas szakadás bekövetkezik, mindhárom rész sajátos alkotó munkát végez: az uralkodó kisebbség egyetemes államot alkot, a belsõ proletariátus egyetemes egyházat hoz létre, a külsõ proletariátus barbár hadseregeket.

Az élet síkján a cselekvések terének a makrokozmoszból a mikrokozmoszba történõ átvitelére két alternatív változatpár van, amelyek a 'légiesítés' folyamatát megerõsítik. Az alternatívák elsõ párja - archaizálás és futurizmus - nem érik el ezt az átvitelt, és erõszakot szülnek. A második pár - elkülönülés és átalakulás - sikeresen véghezviszik az átvitelt, és szelídség jellemzi õket. Az archaizálás kísérlet arra, hogy visszaállítsuk az órát, a futurizmus megkísérli az ezeréves földi birodalom elérését rövidített útvonalon. Az elkülönülés, amely az archaizálás szellemiesített változata, visszavonulás a lélek erõdjébe, a világ elhagyása. Az átalakulás, amely a futurizmus szellemiesített változata, lelki tevékenység, amely a magasabbrendû vallásokat hozza létre. Amint a szétválás a növekedés jele, úgy az egységesülés a szétesést jellemzi.

Az egységesülés eredményei az egyetemes államok. Az egyetemes államok polgárai nemcsak egyszerûen örvendeznek a saját államvezetésüknek, hanem halhatatlannak is hiszik azt, és nemcsak akkor hisznek ebben, amikor az egyetemes állam már nyilvánvalóan a szétesés szélén áll, hanem akkor is, amikor már el is tûnt. Ez azt eredményezi, hogy az intézmény elõzõ önmaga 'szellemeként' ismét megjelenik, mint pl. a görög-római világ Római Birodalma mint a Szent Római Császárság a nyugati kereszténység kapcsolt társadalmában. A magyarázatot az adhatja, hogy az egyetemes állam határozott kilábalást jelent a zavaros idõk után.

A szétesõ társadalom egyetemes állama és a környezõ barbárok közötti katonai határterület, a limes kialakulásának lélektani és társadalmi következménye a hõsi korszak. Völgybe rakott torlaszhoz vagy duzzasztógáthoz hasonlítható, amely fölött víztározó alakul ki. A határon, avagy a gáton nõ a nyomás, amint a határon túli barbárok eltanulják azon civilizáció haditechnikáját, amely ellen támadnak. A civilizáció õrei annyira legyengülnek, hogy maguk is barbárokat alkalmaznak, a zsoldosok gazdáik ellen fordulnak, és a birodalom szívét veszik célba. A gyõztes barbárok szükségképpen saját gyõzelmük áldozatai lesznek, mivel teljesen alkalmatlanok annak a válságnak a megoldására, amelyet létrehoztak. A rendezetlenség hõsi korszaka meglepõ gyorsasággal ér véget, majd sötét korszak követi, amelyben a törvény és a rend erõi fokozatosan újratermelik magukat. Az interregnum véget ér, új civilizáció kezdõdik.

A 'Study' újabb, háború utáni köteteiben Toynbee módosította módszertani alapelvét, ekkor már nem a civilizációkat, hanem a magasabbrendû vallásokat tekintette a történelem legfontosabb jelenségeinek. Ennek indoka az a felismerés, hogy minden ma élõ harmadik generációs civilizáció mögött valamilyen egyház áll, amelyen keresztül az adott civilizáció egy második generációs civilizációhoz kapcsolódik. Ezzel ellentétben a második generációs civilizációk más módon kapcsolódnak a saját elõdjeikhez, ezért felül kell vizsgálni a történelem menetérõl mindezideig elfogadott sémát.

A civilizációk tündöklését és bukását a vallás hintaját elõrevinni hivatott kerék körülfordulásaihoz hasonlítja. A vallási haladás egyes állomásait jelzõ nevek: Ábrahám, Mózes, a zsidó próféták, Krisztus úgy is tekinthetõk, mint a sumér, az egyiptomi, a babiloni és a görög társadalom szétesésének eredményei. Az egyházak jellemzõ jegye az, hogy mindegyikük vallja az egyetlen igaz Istent. Ez különbözteti meg õket minden más társadalomtól. Ugyanakkor Toynbee elismeri, hogy az egyházak eddigi története méltatlannak mutatja azokat arra a szerepre, amelyet nekik tulajdonít.

A kapcsolt civilizáció elszakadása az egyháztól az egyház hibás lépéseinek következménye, ezek pedig elkerülhetetlen következményei annak, hogy a vallási szellem a "földi harciasság" céljait szolgáló egyházi intézményben testesült meg. Három ilyen hibás lépést említ: a politikai terjeszkedés, mint beavatkozás a világi hatóságok saját kötelességeinek teljesítésébe elegendõ ok azok sértõdésére; a gazdasági kötelességek teljesítése "teljes szívvel, mint az Úrnak, és nem mint embernek" szükségképpen magával vonja a gazdasági sikert, ez pedig az irigységet; a testületi én bálványozása az egyházban gõghöz és elzárkózáshoz vezet.

Nemcsak a magasabbrendû vallások és a civilizációk kapcsolódásai mutatnak túl az eredeti elgondolás egységein, hanem az egyes civilizációk térbeli és idõbeli kapcsolódásai is. A befejezõ kötetek legérdekesebb és legeredetibb szellemtörténeti eszmefuttatásai áttekintik a modern nyugat kapcsolódásait Oroszországgal, az ortodox kereszténységgel, a hindu és az iszlám világgal, a zsidókkal, a távol-keleti és az amerikai benszülött civilizációkkal. A középkori nyugati kereszténység a maga idejében a szíriai és a görög ortodox civilizációval került kapcsolatba. Civilizációk idõbeli kapcsolataira kidolgozza általánosított értelemben a 'reneszánsz' fogalmát.

Törvény és szabadság a történelemben komplementer fogalmak. Toynbee mind a történelmi materializmus determinizmusát, mind a pozitivista tudósok nihilizmusát elutasítja, és az ember számára az Istentõl kapott szabadságot tekinti történelemalkotó lehetõsége és feladata alapjának.

Demeczky Jenõ