BOCS Homepage


Zsidó - keresztény párbeszéd

A zsidó Jézus

Egymásra találhat-e két évezredes viszály után a zsinagóga és az egyház? Felülemelkedhetünk-e a minket elválasztó teológiai problémákon? Lehetséges-e köztünk párbeszéd? Mit tehetünk a párbeszédet akadályozó tényezõk felszámolása érdekében?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ egy rendkívül érdekes könyv: Der jude Jesus (Benziger kiadó, 1979). Szerzõi: Pinchas Lapide, a jeruzsálemi American College újszövetség-professzora, és Ulrich Luz, aki a göttingeni egyetemen az újszövetséget adja elõ. A könyvben Pinchas Lapide "Egy zsidó tételei" címszó alatt fejti ki mondanivalóját, amelyre Ulrich Luz "Egy keresztény válaszai" címet viselõ nyílt levele válaszol. A könyvnek már a címe is sokat sejtet: "A zsidó Jézus".
A bevezetõben Lapide hangsúlyozza, hogy a becsületes dialógus nem tûzheti ki célul a közös álláspont mesterséges kialakítását, ha ennek a közös álláspontnak nincs meg a megfelelõ teológiai alapja. Ezért az õ álma egy olyan dialógus, amelyen minden állítást a teológia alapoz meg. A dialógus teológiai megalapozása végett írta meg a könyvét.

E könyvnek nem célja a keresztény hitigazságok megingatása, ill. cáfolata. A szerzõ mûvében a hatástörténeti módszert alkalmazza, vagyis elsõsorban arra kíváncsi, hogy valamely bibliai hely milyen szellemtörténeti ill. szociológiai, politikai hatásokat váltott ki a késõbbi történelem során. Más szóval: a bibliai helyek vizsgálata során nem a keresztény állásponttal száll szembe, hanem az antiszemitizmus potenciális veszélyét kívánja hatástalanítani. S itt - érthetõ módon - meghatározó élménye a nemzetiszocializmus, amely számára (Hans Künggel együtt) a kétezer éves "keresztény" antiszemitizmus szerves folytatásának tûnik! Meggyõzõdése, hogy a nemzetiszocialista antiszemitizmus a "keresztény" antiszemitizmus nélkül sohasem született volna meg. Hisz voltaképpen semmi olyan nem ment végbe Hitler Németországában, ami a keresztény középkorban ne lett volna szokásos gyakorlat a zsidókkal szemben! Akkor is minden rosszért a zsidókat tették meg bûnbaknak - és ami a fõ: a középkor antiszemitizmusát már az ókorban az egyház ideológiája-teológiája alapozta meg!
Aranyszájú Szent János a homíliáiban heves kirohanásokat intézett kora zsidósága ellen, s egyik homíliájában odáig ment, hogy így fakadt ki: "Az Isten gyûlöl titeket." Lapide itt látja a "keresztény" antiszemitizmus egyik ideológiai pillérét. Az a teológiai felfogás, amely arra támaszkodik, hogy Isten elvetette Izraelt annak bûnei miatt, egybecseng Aranyszájú Szent János idézett antiszemitista mondatával. Lapide ebbõl arra következtet, hogy (hatástörténeti szempontból) rendkívül veszélyes az a teológiai koncepció, amely szerint Isten elvetette Izraelt.
Az ókori egyházatyák egy olyan fogalmat alkottak, amelyet a zsidó toll csak önmagával tusakodva mer leírni: az istengyilkosság (deicidium) fogalmát. Ezzel a zsidókat illették a Krisztus kereszthalálában való 'bûnrészességük' miatt. Lapide ebben látja a 'keresztény' antiszemitizmus másik okát.
Persze az 'istengyilkosság' vádja csak úgy áll meg, ha bizonyítani lehet, hogy Jézus Istennek, de legalábbis Messiásnak hirdette önmagát a nép számára, és a nép ennek ellenére elutasította õt.
Lapide tehát hatástörténeti szempontból nagyon veszélyesnek tekinti a következõ két állítást:
1. Jézus meghirdette magát Messiásnak a népe számára.
2. Izrael népe elutasította Jézust.
Így - teljesen érthetõen - könyvének célját három tétel bizonyításában jelöli meg:
1. Jézus nem hirdette magát Messiásnak a népe számára.
2. Izrael népe nem utasította el Jézust.
3. Jézus sohasem vetette el a népét.

Elsõ tételét öt lépésben törekszik bizonyítani:
1. Õ maga nem lépett fel Messiásként. Noha a Mt 24,5 szerint kijelentette: "én vagyok a Messiás", ezt azért tette, hogy az akkor jelentkezõ álmessiásoktól megóvja övéit. Jóllehet Péter tudata egyértelmûen messiási Jézusról tanúskodik (Mk 8,27-30; Mt 16,13-23; Lk 9,18-22), a többi tizenegy nem csatlakozik hozzá, és Jézus jóváhagyása is hiányzik. Sõt, így feddi meg Pétert: "Távozz tõlem, Sátán!"
Ezzel Lapide Oscar Cullmant idézi, aki szerint a Mt 16,13-25 perikopának nem "Péter tudata", hanem "a sátáni messiás-koncepció elutasítása" lenne a megfelelõ címe. Péter ugyanis olyan Messiásra gondolt, akinek nem szabad szenvednie.
2. Jézus tanítványainak és ismerõseinek nyomatékosan megtiltotta, hogy szenvedésének titkát leleplezzék. Az effajta hallgatási parancsoknak se szeri, se száma (pl. Mk 8,30; Mt 16,20; Lk 9,21 stb.)
3. Jézus ismételten elmenekül a nép részérõl megnyilvánuló minden hódolat elõl. Gyakran egy elhagyatott helyre menekül, hogy ott elrejtõzzön. Legtöbb gyógyítását a titoktartás pecsétje alatt hajtja végre (Mk 1,40; Mk 5,43; Mk 8,26; Mt 12,15).
4. A messiási megváltásról szóló példabeszédei sem feltáróak. Az Isten Országa eljövetelével kapcsolatos összes elképzeléseket homályban hagyják és a világ végére vonatkozó legtöbb példabeszédének értelme mindmáig vitatott (Lk 9,45; Mt 13,10 kk; Mk 4,11 kk).
5. Ha igaz Pál tétele: "De hogyan higgyenek abban, akirõl nem hallottak?" (Róm 10,14), akkor nem kevésbé igaz az is, hogy a zsidó nép túlnyomó többsége sem Jézusban, sem "Krisztusban" nem hihetett, minthogy Jézusról sohasem hallott.

Lapide második tétele így hangzik: Izrael népe nem utasította el Jézust.
Sok hely mutatja, hogy a zsidók igenis befogadták õt: Mt 25,35-6; Lk 13,3; Mt 4,25; Mt 5,1; Mt 8,1; Mt 8,18; Mt 26,3 kk; Mk 12,35 kk; Mk 15,40; Lk 7,29; Lk 11,27; Lk 12,1; Lk 13,17; Lk 14,25; Lk 15,1; Lk 18,43; Lk 19,2; Lk 19,48; Lk 20,1; Lk 20,45; Lk 21,38; Lk 22,2; Lk 23,27; Lk 23,48. Ezek bizonyítják, hogy a zsidó nép egymástól távolodó rétegei Galileában, Júdeában, Jeruzsálemben és másutt Jézus befolyása alatt álltak, naphosszat hallgatták, rajta csüngtek, vele utaztak és újra meg újra szeretetteljesen fogadták õt. Lapide szerint a zsidó történelemben nem ismerünk olyan személyt, akinek a népszerûsége ennyire dokumentálható lenne, mint Jézusé.
Jánosnál viszont az ördög fiai a zsidók (Jn 8,44). Ám ennek oka János dogmatikai szemlélete. János a dogmatikus dualizmus alapján áll. Ez a dualizmus az egész világot a fény-sötétség, igazság-hazugság, élet-halál, Isten-ördög, de fõképpen: "Jézus-zsidók" absztrakt ellentétpárjaira osztja fel. Ez az oka János ilyen állásfoglalásának.
Ám János sem hallgathatja el, hogy a nép körében Jézus nagy, általános és tartós népszerûségnek örvendett (Jn 2,23; Jn 3,26; Jn 4,45; Jn 6,5; Jn 7,31; Jn 7,46; Jn 8,30; Jn 8,31; stb.).
A Jézus ellen "a fõpapoktól fölizgatott tömeg" (Mk 15,11) talán 2%-a sem volt a jeruzsálemi zarándokoknak és õslakosoknak és jóval kevesebb, mint egy ezreléke az összes akkori zsidóknak. A fõpapok féltek a néptõl, amely õt prófétának tartotta (Mt 21,46). Semmiképpen sem mondható tehát, hogy a zsidó nép adta halálra Jézust.
S itt Lapide azt az érdekes történelmi hipotézist állítja fel, hogy az evangélisták azért tompították Jézus elítélésével kapcsolatban Pilátus felelõsségét és azért tették meg "a zsidókat" bûnbaknak, mert az evangéliumok megírásának idején azt remélték, hogy ezzel a gesztussal megnyerik a római hatóságok szimpátiáját, vagy legalábbis a türelmét, s ezzel a keresztényüldözést csökkenthetik ill. megszüntethetik.

A harmadik tétel ezek után megnyugtatóan, felszabadítóan hangzik: Jézus sohasem vetette el a népét.
Voltak sokan, akik a próféták korholó szavaiból akartak amellett érvelni, hogy Isten elutasította Izraelt. Pedig a prófétai korholást mindig vigasztaló szavak követték, amelyek Izraelt Jahve további jóindulatáról biztosították.
Figyelemre méltó, hogy még Pál sem állítja sehol, hogy Isten elvetette volna Izraelt. Pál szerint Jézus Krisztus a körülmetélés szolgája (Róm 15,8). Õ azért jött el, "hogy az atyáknak adott ígéreteket beteljesítse".
Maga Jézus sem vetette el soha Izraelt. Õ végig annak tudatában élt és mûködött, hogy küldetése "csupán Izrael házának elveszett juhaihoz" szól (Mt 15,24). Ezért mondja a tizenkettõnek: "Ne lépjetek arra az útra, amely a pogányokhoz vezet. Ne lépjetek be a szamaritánusok városaiba, menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz."
Igaz, (Máté szerint) Jézus azt is mondta: "Sokan jönnek majd napkeletrõl és Napnyugatról és Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal együtt asztalhoz ülnek a mennyek országában. A Ország fiai kivettetnek a sötétségre" (Mt 8,11). Ám Lapide ezt az idézetet nem tartja sem eredetinek, sem jézusi eredetûnek. Érvei: Az idézett kifejezés a rabbinisztikus szóhasználatban az egész világra szétszórt Izrael messiási egybegyûjtését jelenti, az "Ország fiai" kifejezést viszont sem Márk, sem Lukács nem ismeri (Lk 13,28). Késõbb maga Jézus dicséri meg az "Ország fiait", mint jó magokat (Mt 13,38).
Vannak, akik Izrael elvetését látják az utolsó vacsora szavaiban: "Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik" (Mk 14,24). Ezt értelmezik úgy, mint az új szövetség megkötését és vele az Ószövetség (és a választott nép) elvetését. Lapide szerint viszont a "sokakért" szó a zsidó népre vonatkozik. Az "ez a kehely az új szövetség az én véremben" szöveg csak Lukácsnál és Pálnál található, ami azt a felvetést támasztja alá, hogy az "új szövetség" inkább kései hagyomány. Ha Jézus az utolsó vacsorán elmondott szavaival a nem zsidókkal kötött volna szövetséget, akkor az ApCsel. 15,2 által említett "nagy viszály" érthetetlen lenne.
Az Izrael elvetettségét bizonyítani akarók a legcsattanósabb érvnek a gonosz szõlõmunkásokról elmondott példabeszédet gondolják (Mk 12,1-12; Mt 21,33-46; Lk 20,9-19). De "az Isten Országát másoknak adják" mondat Márknál és Lukácsnál hiányzik. A szolid exegézis szerint a szõlõ Izraelt, a gonosz szõlõmunkások Izrael vezetõit jelentik, s így e példabeszédbõl sem lehet Izrael elvettetésére következtetni.

A Prológus a holnapért címû részben Lapide - többek között - kifejti, hogy Jézus nem volt egyedülálló páratlan lény, hisz hozzá hasonlóan más rabbik is tanítottak és betegeket gyógyítottak. Mégis: egyedül Jézust élték meg úgy követõi, mint feltámadottat. Kétségtelen tehát, hogy Jézusban minden más zsidóval szemben valami többlet volt, de arra a kérdésre, hogy mi volt a többlet, Lapide így felel: "nem tudom". Szilárdan tudni véli viszont Izrael messiási küldetését, amelynek célja a világ monoteizálása (és nem júdaizálása!): "Az üdv Izraeltõl jön" (Jn 4,22). Izrael feladata a pogányok egyistenhitre térítése és éppen ebben van meghatározó szerepe Jézusnak, aki a pogányok számára üdvözítõ, Isten Fia. A pogány világ ugyanis Jézus korában tele volt istenfiakkal, félistenekkel, az ég és föld közötti közvetítõkkel. S ahogy bölcsen állapítja meg Majmonidesz Mózes rabbi a XII. sz.-ban, Isten pedagógiája bevett szokásokat kínál fel, hogy ezek által magasabbra vezessen. Isten a Jézus istenfiúságába vetett hitet is arra használta fel, hogy a pogányokat az egyistenhit tisztaságára elvezesse. Lapide, mint hívõ zsidó - az ateista történészektõl eltérõen - nem engedi meg magának, hogy a kereszténység egész világra szóló hatását merõ tévedésre vezesse vissza. Ezért kijelenti, hogy (valamilyen módon) bizonyosan alapja volt a pogánykeresztények Jézusba vetett hitének. Ezzel a legmesszebbig ment el, amíg egy hívõ, meggyõzõdéses zsidó elmehet! Ezt a meggyõzõdést kínálta fel vitaalapnak a holnap dialógusa számára!

Lapide tételeire Ulrich Luz professzor írta meg nyílt levél formájában az "egy keresztény válaszait", egyetértve abban, hogy el kell távolítani az akadályokat a zsidó-keresztény párbeszéd útjából.
1. Egyetért azzal, hogy Jézus nem hirdette magát Messiásnak a népe számára, csupán pontosítja, hogy Jézus politikai értelemben nem hirdette magát Messiásnak, azaz nem nyilvánította magát olyan személynek, aki Izraelt felszabadítja a rómaiak uralma alól, ám (a húsvéti élmények hatása alatt) a keresztények mégis Messiásnak fogadták el õt. Abban hittek, hogy benne az Isten végérvényes módon szólalt meg, s emiatt azután számunkra egy másik Messiás várása feleslegessé vált.
2. Egyetért azzal is, hogy Izrael népe nem utasította vissza Jézust. Ezt (lélektani okoknál fogva) nem is tehette, hisz Jézus Istennek mindenki, de elsõsorban Izrael kivetettjei, perifériára szorult személyei (a bûnösök, betegek, "tisztátalanok") iránt megnyilvánuló szeretetét tárta a zsidó nép elé. Itt teszi fel Luz azt a kérdést: hogyan lehetséges egyáltalán "keresztény" antiszemitizmus? Ennek okát (Lapidétõl eltérõen) nem a hellén hatásban látja (hisz a hellén embert és a hellén szellemiséget abban az idõben a zsidók nem érdekelték). Luz az antiszemitizmus végsõ okát magában az Újszövetségben keresi, annál is inkább, mert az antiszemitizmus vezéralakjai, Szt. Ágoston és Aranyszájú Szt. János is az Újszövetségen nõttek fel és arra hivatkoztak. Szembeszökõ, hogy a zsidókkal való szembefordulás éppen ott a leggorombább, ahol egy szerzõ különösen közel állt a zsidósághoz. Ez elsõsorban Mátéra áll, aki (evangéliuma megírásakor) már arra a fájdalmas múltra tekinthetett vissza, amit a saját közösségének a zsidóságtól való elszakadása jelentett a számára. Ennek hatására írta azt, hogy a messiási jövendölések Jézusban teljesedtek be, Izrael helyett a pogányok Isten ígéretének örökösei.
Amikor azután a keresztények és a zsinagóga közti szakítás véglegessé vált, adva volt az antiszemitizmusnak egy másik oka is: eltûnt a keresztény szem elõl a hús-vér vitapartner, a konkrét zsidó, s helyette csak a Máté-, valamint a János-teológia által vázolt absztrakt zsidó maradt meg eszmei ellenfélnek. Ez a szituáció azután manipulálhatóvá tette a keresztényeket mindenfajta, bárhonnan jövõ antiszemitizmus számára.
3. Végül egyetért Luz azzal is, hogy Jézus sohasem vetette el a népét. Jézus eszkatalogikus távlatokban gondolkodott. Ilyen távlatokban bizakodott Izrael újraegyesítésében. Ettõl a gondolkodástól teljesen idegen volt Izrael elvetése.
Luz epilógusának címe: "A jövõ párbeszéde felé." Ebben felveti azt a kérdést, hogy nem hamisítottuk-e meg mi, keresztények, Jézus alakját? Van-e folytonosság a történelmi Jézus és a hit Krisztusa között? E pontban hitet tesz Jézus egyedülálló, páratlan személyisége mellett. Jézus (a saját igényei szerint) több akart lenni, mint egy Tóra-tanító (vö. Lk 11,20; 10,18; és fõleg Mt 5,21: "mondatott a régieknek - én pedig mondom nektek"). Jézus Isten akaratát új alapokra fektette (többek között az ellenségszeretet parancsa és a válás abszolút tilalma által). Önmagát, saját követelményeit tette meg a végítélet döntõ mércéjévé (Lk 12,8).
Végezetül Luz kijelenti, hogy nincsenek dogmatikus elõítéletei. Ha az eljövendõ zsidó-keresztény dialógus meggyõzné, akár a dogmát is kész volna feladni. Azt is hozzáfûzi, hogy Jézus istenségének görög (platonikus) hatásra történõ megvallása tehertételt jelent a zsidó-keresztény párbeszéd számára és monofizita veszéllyel jár, amelyben Jézus istensége háttárbe szorítja, "elnyeli" a történeti Jézust. Luz szerint kétségtelen, hogy ma már nem gondolkodhatunk az ókori görögök módján, de ma is sokat tanulhatunk tõlük.

P. Lapide - U. Luz kitûnõ könyvének elolvasása után a keresztény teológus számára elkerülhetetlennek tûnik néhány megjegyzés:
1. Lapide azzal érvel, hogy amikor Péter Messiásnak vallotta meg az Urat, a többi tizenegy nem csatlakozott hozzá. De az "argumentum ex silentio" (=a hallgatásból vett érv) "semperest debile" (= mindig gyenge). Számos okból elõfordul, hogy hallgat az, aki valamit tud. Még gyengébb az érv, ha a hallgatásról egy forrás tudósít, hiszen elõfordulhat, hogy nemcsak az eredeti szereplõnek, hanem a forrás szerkesztõjének is jó oka van a hallgatásra.
2. Ahogy O. Cullmann és U. Luz is megjegyzi, Jézus nem azért korholja Pétert, mert õ Messiásnak mondja, hanem azért, mert Péter szerint a Messiás nem szenvedhet.
3. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy Jézus nem nyilvánította Messiásnak önmagát - a szó akkori, zsidók között szokásos politikai értelmében. Nem nyilvánította ki, hogy Izraelt fel akarja szabadítani a római iga alól.
4. Az is világos azonban, hogy Jézus a saját társadalmának kivetettjei pártján volt, tehát gondban volt a köz dolgai iránt. Ebben az értelemben igenis politizált.
5. Lapide azt állítja, hogy az evangelisták azért mossák tisztára Pilátust, és feketítik be a zsidókat, hogy ezzel mérsékeljék, ill. megszüntessék a keresztényüldözést. Noha a keresztény teológus tudván tudja, hogy egy bibliai könyv szerzõje csupán eszköz az õt sugalmazó Szentlélek kezében, s ezért az emberi szerzõ éppen úgy módosítja az isteni mondanivalót, mint ahogy az írógép, a nyomda, meg a zongora is befolyásolja, színezi az emberi üzenetet, azt azért nem tudja elfogadni, hogy a Szentlélek sugalmazása alatt álló író a tényeket teljesen meghamisíthatja. S erre a feltételre nincs is szükség, hiszen másképpen is megmagyarázható a Máténál, ill. Jánosnál észlelhetõ "zsidóellenesség": amint Luz részletesen kifejti, Máténak is, Jánosnak is nagyon fájt, hogy az egyház ki lett taszítva a zsinagógából.
6. Az, hogy Isten nem vetette el Izraelt, a Szeretet-Isten fogalmából deduktív módon is levezethetõ. Isten sohasem lehet nem-szeretet. S minthogy változhatatlan, sohasem változtatja meg a korábban tett ígéreteit. (Ennyiben kiegészíthetjük Lapide érvelését.)
7. Egyértelmûen megállapítható, hogy a "keresztény" antiszemitizmusért nem a hellén szellem felelõs, hiszen - ahogy Luz helyesen állapítja meg -, a hellének számára gyakorlatilag nem volt zsidókérdés. Az újszövetség legantiszemitább könyveit Máté és János írták meg.
8. Egyértelmû, hogy Jézust nem vetette el egész Izrael, és Jézus sem vetette el Izraelt.
9. Jézus istenségének megvallása nem a görög filozófia függvénye, hiszen Jézus istenségét a Szentírásban szereplõ jézusi nyilatkozatok tárják elénk. Ezért Jézus istensége a keresztény hit elhagyhatatlan eleme és Jézus valóságos emberségének szem elõtt tartása esetén nem vezet monofizitizmusra.
10. Egészen természetes, hogy az igazi keresztény lelkiségtõl teljesen idegen bármely fajnak (s így a zsidóságnak is) megvetése, gyûlölete, vagy éppen az üldözése. Sajnáljuk és szégyelljük, hogy ilyenre "keresztény" címkével a történelem során sokszor sor került.

(Takács János)