(Ruppert Scherr osztrák katolikus pap, a lapunkban már ismeretett indiai ESP európai összekötõje most egy afrikai misszióról számol be.)

Múlt évben, mikor Indiában jártam, jelen voltam egy papszentelésen. Richard Gomes felszentelése után Afrikába ment misszionáriusként. Õt látogattam meg 1990 nyarán mûködése helyén, Beninben.

Benin egy kis ország Togo és Nigéria között. Kb. 4,5 millió lakosa van. 1972 óta szocialista köztársaság. A kommunizmus nyomán teljes a gazdasági csõd. A megígért paradicsom nem jött el, az emberek borzasztóan szegények.

A lakosság 20 %-a keresztény, ez elég kevés, pedig a misszionáriusok nagyon tevékenyek, szociális munkát is végeznek a szegények között.

Ahogy Togóba érkeztem, éppen ünnepi körmenet zajlott. A templom a századfordulón épült, szakértõk szerint már rég össze kellett volna omlania. Gondoltam, talán csak nem épp akkor dõl össze, amikor bent vagyok. Az oltárképen az angyaloknak sötétbarna arcuk van: bennszülöttekrõl mintázták õket.

Egy bevásárlás itt nagyon idõtrabló, mert a különbözõ cikkeket a piac más-más részén lehet kapni. Ráadásul nincs is piac minden faluban. Az asszonyok a fejükön viszik a terhet, a tojásokat is - ajánlanám a hölgyeknek kipróbálni.

Amikor tovább indultam, mondták, hogy veszélyes éjszaka utazni. Késõbb jöttem rá, miért: több "baleset", támadás érheti az utast. Ezek oka részint a szegénység, részint a fehérek elleni gyûlölet. Ha meggondoljuk, mit tettek a fehérek az afrikaiakkal, nem csodálkozhatunk ezen.

Az olyan kisbuszban, ami nálunk 9 személyes, ott huszan utaztunk.

A hotelben megkérdeztem, mikor megy a vonat Beninbe. Azt mondták, reggel hatkor. Elmentem egy utazási irodába, ott is megkérdeztem, azt mondták, kilenckor. Végül megkérdeztem a vasútállomáson is, azt mondták, nyolckor. Tudtam, hogy csak egy vonat megy. Mit csináljak? Biztonság kedvéért hamar kimentem. A vonat fél kilenckor jött. Ahogy Benin felé ment, gyakran megállt, ilyenkor árusok jöttek oda, hogy ételt, italt kínáljanak az utasoknak. Én nem akartam venni, mert az orvos figyelmeztetett indulás elõtt, hogy vigyázzak az afrikai ételekkel. Egy fiú szinte minden állomáson kiment és vett valami ennivalót. Megkérdeztem egy különösen jóízûnek látszó ételrõl, hogy mi az. Patkányhús volt!

Este hat körül érkeztem Beninbe. Szerencsére missziós nõvérek voltak a vonaton és egyikük jól ismerte Richardot, aki három évig ott lakott. Utána, amikor elkészült a dzsungelbeli missziós állomás, átköltözött oda s most ott lakik más papokkal együtt. Egy kis teherautóval közlekednek. Az utak borzasztó állapotban vannak. Egy Kínával kötött "barátsági szerzõdés" alapján, ötéves terv keretében megkezdték egy aszfaltozott autópálya építését, de nem készült el. Tipikus eset. Most a franciák folytatják az útépítést.

Egy közeli kis faluban éppen ünnepeltek: meghalt az anyós. Egy héten át tartott a halotti tor, majd a tizenötödik napon, aztán minden hónapban, késõbb minden évben újra ünnepet ülnek. Minden nagyobb eseményt (születést, halált) így ünnepelnek. Ezért aztán nagyon sok ünnepük van. Ilyenkor táncolnak, esznek, isznak.

Engem is kínáltak, de nagyon kell vigyázni a betegségek miatt, amelyek gyorsan végeznek az emberekkel. Sokszor a legegyszerûbb gyógyszerek hiányoznak.

Fõ táplálékuk a kukorica. Általános az alultápláltság. Pedig nagyon gyümölcsözõ ország lenne, ha esne. Amikor én ott voltam, éppen beköszöntött az esõs évszak, minden kizöldült. Az emberek ilyenkor kihasználják az esõt, rengeteget dolgoznak. De ha véget ér az esõs évszak, egy hét alatt minden kiszárad és nincs mit enniük. A kukoricán kívül mindenféle állat (kutya, macska, patkány, kígyó) húsát is megeszik.

A katekéták bennszülöttek, családosok. A pap franciául prédikál (ez a hivatalos nyelv Beninben), szavait a katekéták fordítják a bennszülötteknek. Minden faluban van katekéta, aki összefogja a közösséget és vezeti az istentiszteletet, mert misszionárius csak hosszabb idõközönként jut el egy-egy faluba. Az istentisztelet nagyon élõ. Nem hiányzik a trombita és a dob - ezek minden ünnepen ott vannak.

Az asszonyok hozzák a vizet a családnak. A tiszta ivóvíz nagy kincs, rengeteg ember lesz beteg amiatt, hogy fertõzött vízhez jut csak hozzá. A gyerekek hasa puffadt az elégtelen táplálkozás miatt.

Nagy a különbség szegény és gazdag között, és ez a különbség egyre nõ. Az alsó rétegek életformája ötszáz év óta nemigen változott. Az ipar szinte teljesen hiányzik. Az emberek csákánnyal, ásóval törik föl a földet, rizst termelnek és cukornádat, amit néhány cukorgyár dolgoz fel - ennyi az ipar. Látástól vakulásig dolgoznak a földeken, mégis alig van foganatja a munkájuknak a kevés esõ miatt.

Az apácák kolostorban laknak. Korábban papok is éltek itt, amíg az õ házuk el nem készült. A plébános nem akarta, hogy a nõvérek háza a férfi testvéreké mellett legyen. Pedig jobb, ha nem nagy a távolság, mert elõfordulhat, hogy egy állomáson néhány ember, vagy akár mindenki beteg és nincs a közelben senki, aki segíthetne.

Egy-egy missziós állomáshoz 20-25 falu tartozik, a legmesszebb levõ nemritkán 40-60 kilométerre is lehet az állomástól. Ráadásul az utak a dzsungelben még rosszabbak, mint másutt. A plébánia autója nem ezekre az utakra való, ide dzsip kellene, de az nagyon drága. A falubeli templomok össz építési költsége átszámolva 30-80 ezer forint. A harang faállványra akasztott vasdarab, amelyet bottal ütnek.

Meglátogattunk egy másik missziós közösséget is. Sörrel kínáltak, de azt kellett mondanom, hogy az orvos megtiltotta. Az itteni testvéreket gyakran gyötri fejfájás, maláriás lázroham.

Ahogy visszafelé utaztam, Togo és Benin határán csak a sofõr maradt a kocsiban, az utasok gyalog mentek át. Az átkelõhelyeket elözönli az árusok tömege; mosóportól kezdve a különbözõ élelmiszerekig mindenfélét kínálnak.

Talán egy kis bepillantást tudtam nyújtani ezeknek az embereknek az életformájába és mindenekelõtt az ottani elképzelhetetlen nyomorba.