BOCS Homepage


Legdrágább kincsünk

(Miklovitz László Legdrágább kincsünk az élet - legdrágább kincsünk a gyermek c. elõadásának ismertetése. Elhangzott a budapesti Család Kongresszuson, 1991. júniusban)

"Mindenben úgy tagyetek hát az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy õk tegyenek veletek." (Mt 7,12)

Életünket meghatározó egyetlen csúcsérték
Az ember életében egyetlen csúcsérték lehetséges. Az ember élete boldogsága áll vagy bukik azon, hogy megtalálja-e az életét meghatározó legjobb csúcsértéket: az igazit. Ha megtalálta, akkor már elvileg sínen van az élete, hiszen a többi értéket eszközként e csúcsérték alá kell összerendeznie.
Arról teszek hitet, hogy az ember élete egy módon lehet boldog, és ebben fejlõdõképes, ha csúcsértéke a szeretet.
De mi a tartalma ennek a fogalomnak? Célja és következménye szempontjából próbálom meghatározni; tudva azt, hogy ezek sokszor egybeesnek és mindenképpen elválaszthatatlanok.
Célja a mottóként használt evangéliumi részlet, a Mt 7,12. Azt szeretném, ha mindenki tisztelne, megbecsülne, tehát nekem is erre kell törekednem mások irányában.
Azt szeretném, ha gondjaimban, bajaimban segítenének nekem, ebbõl következik, hogy segítõkészséget kell mutatnom mindenki felé. Azt remélem, hogy hibáimat megbocsájtják, tehát nekem is meg kell bocsátanom mások hibáit.

A gyakorlatban így nézünk ki
Nem csúcsérték számunkra a karrier és a pénzkeresõ munka (melynek kísértése, hogy idõnk nagy részét elvigye). A pénzkeresõ munka a szükségletek megszerzését célozza. A munkavégzés idejét ennek a célnak megfelelõen redukálni kell. A csúcsértékünkbõl az következik, hogy minél több idõnk, energiánk, szeretetünk maradjon egymásra, gyermekeinkre.
Feleségem hosszú belsõ küszködés után tette félre tanári hivatását és már 10 éve gyesen van. Így sikerült megvalósítani azt az elvünket, hogy gyermekeink ne járjanak bölcsõdébe, óvodába, napközibe. Ennek konkrét elõnyei: talán ami szemmel látható, az az, hogy egészségesebbek; és amit nehezebb lemérni: nemcsak testileg, de lelkileg, szellemileg is harmonikusabbak, mint azok a gyermekek, akik az állami gondozás említett formáiban nõnek fel.
Nem csúcsérték a biológiai szaporodásunk sem. Szeretetben akarunk növekedni és ennek következményeként vállalni újabb gyermeket (gyerekeink szerint legalább 20-at...).
A gyermekeinkhez való viszonyunkat is az elõzõekben megrajzolt szeretetfogalmunk határozza meg. "gyanazokat az elveket gondoljuk rájuk nézve is érvényesnek, amelyek a csúcsértékünket szolgálják ill. abból következnek. Tanulásukkal kapcsolatban két szempontunk van: 1. emiatt szó nem érheti a ház elejét; 2. tanulásuk célja az önálló gondolkodás és a szellemi igényesség (mely alapjai a szellemi-lelki fejlõdésünknek).
A szeretet csúcsértékébõl következik, hogy az erõszak minden formájától távoltartjuk magunkat és gyermekeinket is erre neveljük. Katonakönyvemet is visszaküldtem ennek kifejezésére, és remélem, a fiúgyermekeim ezt a fajta döntésüket nem halogatják 35 éves korukig.
Sok barátunk van és mivel õk is többségükben nagycsaládosok, a gyermekeinknek is sok barátjuk van. Évek óta rendszeres közösségi találkozók keretében élünk szellemi-lelki életet, gyerekeinknek táborokat szervezünk, magunknak pedig lelkigyakorlatokat.

Mintatársadalmat akarunk építeni
Szolgálni akarjuk az evilági életet és hitünk szerint részesedni szeretnénk a transzcendens Életben. A két élet szorosan összefügg: a kisbetûs életbõl születik meg a nagybetûs Élet. Nem akarunk családi önzésbe burkolózni, sopánkodva, hogy manapság milyen nehéz több gyerekkel megélni, és igenis minket megillet ez meg az, stb. Nem kevesebbet tûztünk ki magunk elé a szeretet csúcsértékével, mint a hegyre épült város, a föld sója és a világ világossága szerepkörét. Mintát szeretnénk felkínálni a környezetünknek a nagycsaládos életformánkkal, a hangsúlytevéseinkkel. Pusztán azzal a ténnyel, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt családon belül és kívül, a baráti körben. Pusztán azzal a ténnyel, hogy ez nekünk jó, hogy ez boldogít minket. Törekszünk a személyes kapcsolatok létesítésére, amely talán az egyetlen fórum arra, hogy a mintatársadalom tovább terjedjen és egész társadalmi méreteket öltsön. Így talán egyszer eljön majd az idõ, amikor a földkerekségen úgy emlegetik a magyar népünket: tudjátok, az a boldog nép, akik szeretettel vannak egymás iránt, szeretetközösségekben élnek, minden családban 3-4 gyerek van, nincs náluk katonaság, a rászorulókon segítenek és semmiben nem szenvednek hiányt"

Fejlõdés nélkül nincsen Élet
Fejlõdés nélkül nincsen sem kisbetûs élet, sem nagybetûs Élet. Az ember a maga nyughatatlan, keresõ természetével mindig újabb és újabb dolgokat talál ki. Mondhatjuk úgy, hogy fejlõdik. A fejlõdése eredményeit a helytelenül megválasztott csúcsértéke következtében rosszra használja föl. A haladásmítosz eredményeként elképesztõ méreteket ölt ma az éhezés, a nyomor, a szervezett gyilkolás, az élettér pusztítása.
Ha az ember a nyughatatlan, keresõ természetét, az "istenülõ" vágyait a szeretetben való fejlõdésre fordítaná, nem kellene tartanunk attól, hogy a gyerekeink éhen halnak vagy nyomorognak majd, esetleg háború áldozatai lesznek, vagy csak a szennyezett környezetünk sodorja életveszélybe õket. De talán mindezek az életveszélyek ránk, felnõttekre is leselkednek. Érték-e számunkra az élet, érték-e számunkra gyermekeink élete? Vagy tovább fokozva: azonosulni tudunk-e az elõadás címével? Ha igen, akkor nincs más lehetõségünk, mint a szeretetben való fejlõdés választása.

Remény nélkül nincsen Élet
Az a tény, hogy egy házaspárnak több gyermeke van, azt a reményét, hitét fejezi ki, hogy van perspektívája az életnek. Még akkor is kifejezi, ha ezt így még sohasem fogalmazta meg magának.
Van reménye, mert megvalósulhat az életében a családi szeretetközösség, öröme, boldogsága telhet gyermekei bontakozása láttán, idõs korára nem kell állami gondozásba kerülnie és az unokái kedves játszópajtása lehet stb. Az a tény, hogy egy házaspárnak nincs, vagy egy gyermeke van, az megfogalmazatlanul is a reménytelenség kifejezõdése.
De van-e reális remény az Életre a XX. sz. végén? Az Életre, vagy a pusztulásra szüljük és neveljük gyermekeinket?
Mindenképpen pozitív választ kell adnunk a kérdéseinkre és nemcsak a nagy családunk miatt, hanem mert ez méltó emberségünkhöz.
Van remény, de csak egy feltétellel: ha életünk csúcsértékévé a diszkriminálást és az ellenséget nem ismerõ szeretetet tesszük. Azt a szeretetet, amely csak felebarátot ismer, azt a szeretetet, mely csak a tökéletesedés felé fejlõdve létezik. Ez a szeretet pedig a családban, még inkább a nagy családban fejleszthetõ ki, a személyes kapcsolatok szálain adható tovább és baráti közösségekben gerjeszthetõ és élhetõ meg. Ez a szeretet menthet meg minket mint családot, mint nemzetet és mint emberiséget.
Ha vállalod ezt a feltételt, fogj hozzá a megvalósításhoz, ne kövesd el a mulasztás bûnét.