Valami mindig szép!

Amikor Ugribugri, az öcskösöm négy éves lett, egy kis játékhajót kapott édesapánktól. A születésnapi vacsorán arra kérte édesapát, menjenek ki másnap reggel együtt a patakra, tanítsa meg a gépezet kezelésére. Édesapánk azt felelte, hogy hajnalban be kell utaznia Budapestre.

Én nagyon szerettem volna minél elõbb játszani a hajócskával - hatesztendõs voltam akkor - mondtam hát, hogy én is megtaníthatom rá. Az öcskös azonban édesapánkkal akart elõbb hajókázni. Visszatette dobozába a hajót, és arra kérte édesapát, hogy zárja el. Édesapánk kelletlenül fogadta a kérést:

- Nem kell azért elzárni, fiacskám. Megígéri Moha, hogy nem nyúl hozzá. Gyopártól meg nincs miért tartanod.

De Ugribugri nagyon kérte, hogy mégis zárja el. Gyopár bátyánk, aki ekkor már elmúlt tíz éves, szüleim szemében a legjobb magaviseletû kis törpe volt egész Törpeházán. Én azonban tudtam csínyjeirõl, és Gyopár éppen ezért megpróbálta idõnként, hogy velem is elkövessen valami titkolnivalót.

Amikor már mindhárman ágyban voltunk, és az öcskös már aludt is, suttogva így szólt hozzám:

- Nekünk Ugribugri érdekében is minél elõbb ki kell tapasztalnunk a hajó mûködését, hogy majd segíthessünk neki.

ûreztem, hogy nem bírnék ellenállni a kísértésnek, egy kis örömmel súgtam hát neki vissza:

- Dehát édesapa elzárta! Nem lehet!

Gyopár azonban nevetett:

- Hát éppen ez a szerencsénk, hogy elzárta! A szekrénynek üvegajtaja van. Ugribugri láthatja a dobozt, és eszébe sem fog jutni, hogy nincs benne a hajó.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Gyopár óvatosan rázogatja a vállam.

- Már nálam van a hajócska és gyönyörû az idõ.

Ugribugrira pillantottam, még mélyen aludt. Nem bírtam ellenállni a csábító lehetõségnek.

Amikor néhány perc múlva a konyhaajtó elõtt akartunk elosonni, Gyopár megállt, gondolkodott egy kicsit, aztán benyitott és így szólt édesanyánkhoz:

- Olvastam, hogy egészséges, ha sétál az ember reggelizés elõtt. Felmehetünk a hegyre?

- Hát persze, hogy felmehettek, gyermekeim!

Ebben a pillanatban felcsapódott a szobánk ajtaja, és ott állt Ugribugri hálóingben:

- Hova szöktök ti, nem hajócskázni?

Gyopár úgy tett, mint aki nagyon megsértõdött.

- Nahát, micsoda szemtelenség! Elzártad a hajócskádat és mégis vádolsz?

Ugribugri azonban nem ijedt meg.

- Te ki tudod nyitni a szekrényt! Hátha már nincs is a dobozban?

Gyopár édesanyánkhoz fordult.

- Tessék megengedni, hogy csakugyan megpróbáljam kinyitni a szekrényt! Szégyenüljön meg ez a vádaskodó!

De édesanya megrázta a fejét.

- Édesapa szekrényéhez nem szabad nyúlni! Nem is gondolja ezt Ugribugri komolyan. Menjetek csak sétálni!

Kimentünk a kertbe, és Gyopár kuncogva meglökött a könyökével:

- Látod, milyen jó, hogy beszóltunk a konyhába? Édesanya nem is gyanakszik ránk.

Ekkor azonban felhangzott mögöttünk panaszosan és szomorúan Ugribugri kiáltása:

- Moha! Igazán nincs nálatok a hajócska?

Kiszaladt utánunk a kertbe, s az almafák alól kiáltott. Gyopár odasúgta nekem:

- Ne felelj neki! Ne is nézzünk hátra!

Csakhogy ekkorára én már hátratekintettem, és megláttam valamit, amit az elõbb nem vettem észre. Azt láttam meg, hogy virágba borultak az almafáink. Nem azért álltam meg én akkor, hogy feleljek Ugribugrinak - még nem is tudtam, hogy felelni fogok - ,azért álltam meg, hogy nézzem egy kicsit a hófehér virágokkal teli fákat. Amikor azonban Ugribugri újból kérdezte szomorkásan és panaszosan:

- Igazán nincs nálatok? - akkor hirtelen úgy éreztem, hogy soha többé nem tudnám becsülni magamat, ha ennek a reggelnek almafavirágos szépségén foltot ejtenék valótlan állítással. Ezt feleltem hát:

- De igen, öcskös, nálunk van.

Gyopár abban a pillanatban megragadta mindkét vállam, és rázott:

- Miért mondtad meg, te aljas áruló!

Sírni kezdtem izgalmamban:

- Nem vagyok aljas áruló! Nem tehetek róla, hogy megmondtam, én nem is akartam felelni, de megláttam az almafákat és akkor nem bírtam olyat mondani, ami nem igaz. Nézd meg, hogy milyen szépek! Kivirágoztak.

Gyopár egy óriásit rázott rajtam:

- Az almafákra fogod? Mert szépek? Még bolonddá is akarsz tenni? Te nemcsak áruló vagy, hanem pimasz is!

De nem lett akkora baj, amint hittük. Édesanyánk nem tekintette nagy hibának. Édesapánk meg se tudta, és továbbra is Gyopár maradt a szemükben a legjobb magaviseletû kistörpe egész Törpeházán. Persze most már óvakodott bevonni engem valamely csínyjébe: se nyáron, se az õszön meg se próbálta.

De télen ismét remélhette, hogy sikerülni fog. December közepe táján nagyon élénken jött haza egy este cimborájától, Csipicsókától, és ezzel ült le a vacsoraasztalhoz:

- Csak vacsorázni futottam haza, még vissza szeretnék menni. Csipicsóka mozigépet kapott, sok film is van hozzá, meg lehet pukkadni, olyan mulatságosak!

Akkoriban magam is nagyon szerettem volna ilyen játékvetítõt. És valósággal lázassá tett a gondolat, hogy Csipicsókáéknál közelrõl is láthatok egyet. Sõt talán forgathatom is a hajtókart. Izgatottan kértem hát szüleimet:

- Hadd menjek el én is Gyopárral!

Tél idején azonban nem szívesen engedtek el minket vacsora után. És édesapánk ezt mondta:

- Majd holnap menjetek át, vigyétek Ugribugrit is.

Az öcskös rikkantott:

- Éljen!

Gyopár meg én viszont összenéztünk. Gyopár figyelmesen vizsgálgatta is az arcom, aztán elmosolyodott. Meglátta rajta, hogy a mozigép kedvéért még édesapánk tilalmával is hajlandó vagyok szembeszállni. Arról most is gondoskodott, hogy ne gyanakodhassanak. Hálóingben bementünk szüleink hálószobájába. Édesapánk, aki ötvösmester volt, valami kancsónak a díszítését rajzolta íróasztala mellett. Édesanyánk meg karosszékében olvasott. Egy-két szó után úgy tettünk, mintha álmosak volnánk, elbúcsúztunk, és mentünk a gyerekszobába. Ugribugri már aludt, Gyopár mégis elfújta a lámpát és csak a hold fényénél kapkodtuk magunkra a ruháinkat. A holdfénytõl meg is ijedtünk egy kicsit, hátha meglát valaki, és elmondja szüleinknek. De odakint megnyugodtunk: felleges volt az ég, a hold csak idõnként világított ki egy-egy felhõablakon a hegygerinc fölött. Miután beosontunk Csipicsóka szobájába, legelõször is lelkére kötöttük, meg ne mondja szüleinek, hogy ott jártunk. Aztán egy óra hosszat vetítettük a moziképeket, némelyiket többször is, és én is forgathattam a hajtókart.

Kiosonásunkat se vette észre senki. És szerencsénk volt az utcán is. A holdat éppen fellegek takarták. Nem is értettük, miért ugatnak minden kertben a kutyák, mintha tiszta égbolton telihold volna. Amikor azonban már a magunk kertjében lépegettünk a ház felé, hirtelen ismét elõbújt a hold, és annak láttára, amit a fényében megpillantottunk, szinte megdermedve álltunk meg mind a ketten; szüleink kint várakoztak a veranda lépcsõjén, és mozdulatlanul néztek felénk. Néhány pillanatig mi is mozdulatlanul néztük õket, aztán Gyopár odasúgta nekem:

- Meg vagyunk mentve!

Azzal nyugodtan tovább indult, és kérdezte:

- Édesapáék is a kutyák miatt jöttek ki? Mi nem bírtunk aludni tõlük, gondoltuk, megnézzük, miért ugatnak ennyire, nincs-e tûz valahol, mint múltkor.

Kitûnõ magyarázat, dicsértem is magamban Gyopárt ezért. Édesapánk ezt felelte:

- Én megmondhattam volna nektek, miért ugatnak.

ûs abban a pillanatban hullani kezdett a hó. Az elsõ hó abban az évben.

Édesapánk meg így szólt:

- Ezért ugattak, érezték, hogy havazni fog, mi meg azért jöttünk ki, hogy lássuk, amint hullani kezd.

Egyetlen perc alatt fehér lett a kertünk, a veranda lépcsõje, a háztetõ - az egész világ. És mintha csönd is hullott volna a hóval. És ebben a csöndben kicsiny csizmasarok koppant. Ugribugri jött ki ködmönkéjében. Mint valami óriási boldogságot újságolta mindnyájunknak:

- Esik a hó!

Édesanyánk a kendõje alá húzta, onnan nézte az öcskös a havazást, és minket kettõnket a hulló pelyhek között. És bizonyára a helyzetünkbõl vette észre, hogy mi nem most jöttünk ki a házból, mert egyszerre csak így szólt:

- Te Moha! Nem Csipicsókánál voltatok ti? Ugye elmentetek énnélkülem mozizni?!

Gyopár hirtelen meglökött, hogy vigyázzak a válasszal, de én képtelennek éreztem rá magam, hogy ennek a fehér világnak a szépségét, az elsõ havazás boldogító ünnepélyességét ravasz óvatoskodással, ügyeskedéssel, mellébeszéléssel megsértsem. Ezt feleltem hát:

- Eltaláltad, öcskös, de holnap téged is elviszünk.

Édesapánk tekintete Gyopárra pattant. Gyopár zavartan nyögte:

- Moha akarta!

De édesapánk hallgatásából megértette, hogy nem hiszi el és hogy ez nem is mentség. Nem szólt hát többé és besompolygott a szobánkba. De amikor Ugribugrival magam is beballagtam, még mindig ködmönben, kucsmában állt a szoba közepén és markolászta széke támláját és azonnal rámtámadt:

- Szégyelld magad, te áruló!

Változtam tavasz óta, most már nem lobbantam izgalomba, és nemcsak nyugodtan, hanem még vidáman is magyaráztam neki:

- A havazás miatt kellett megmondanom! Mert olyan szép!

A padlóhoz csapta a kucsmáját:

- Most meg a havazásra fogod? Ha sütne a nap, azt mondanád, a napfény volt az oka, mert szép. Ha köd volna, azt mondanád, a köd volt az oka, mert szép. De akkor sohase volna szabad hazudni, mert valami mindig szép!

Magam is meglepõdtem, hogy milyen nagyot rikkantok:

- Igazad van, Gyopár, hogy te milyen okos vagy! Valami mindig szép!

ûs olyan jó kedvem kerekedett, hogy derékon kaptam, és táncra perdültem vele. Ellenkezett, birkózott:

- Eressz el, te bolond! Mafla!

De nem eresztettem. Táncoltam vele az asztal körül.

Ugribugri egy szót sem értett abból, amit beszéltünk, de a táncunk nagyon tetszett neki. Ugrált az ágyán hálóingben, nevetett, és kiáltozta:

- Okos vagy, Gyopár, valami mindig szép! Valami mindig szép!