David Tracy: Nevet adni a jelennek

Tracy professzor 51 éves chicagói pap. Rómában doktorált. Azt a kérdést veti fel: Hogyan is nevezhetnénk meg a jelent? Mi a megfelelõ elnevezés rá?
I. Bevezetés: a jelen és a saját személyiségünk. Modern korban élünk-e még, a polgári én triumfálásának korában? Vagy egy antimodern korba hajoltunk vissza, a tradíciók kiegyenlítõdésének, egy általánosabb énnek a korába? Vagy éppenséggel átléptünk valami posztmodern korba, amelyben többé nem valamely intellektuális elitnek van meghatározó szerepe, hanem peremre szorult misztikusoknak, mûvészeknek, bolondoknak? Ki dönti ezt el? Hol dönthetõ el? Valami centrumban? És az hol van? Bizonyos magukban sem biztos nyugati körökben? Vagy be kell látnunk, hogy egyetlen centrumról józanul nem lehet többé beszélni? Igenis: ma sok centrum van. A pluralizmus nem idegen a keresztény tradíciótól; pl. 4 evangéliumunk van! A jelent is úgy érdemes tehát elnevezni, hogy szóba állunk és szolidaritásba lépünk a többi centrummal. Más felekezetekkel, vallásokkal, egyéb tradíciókkal és értelmezési rendszerekkel. Arra azonban vigyázni kell, hogy ezzel ne a fogyasztási cikkek egyvelegét növeljük csupán, hanem képesek legyünk 1. szükséges megkülönböztetésekre 2. fontos emlékezésekre 3. éltetõ reményre 4. becsületes ellenállásra is.
II. A jelennek nevet adni: újkor. A racionalizmusba, a haladás mítoszába vetett remények összeomlóban vannak. Az individualizmusnak nincsen esélye. Túlhaladott, túlhajszolt az autonomizmus, az expresszionizmus, az egzisztencializmus, sõt a transzcendentalizmus is.
III. A jelennek nevet adni: a modernség ellenzése a fundamentalistáknál és az újkonzervatívoknál. A modernség hagyományellenes vadhajtásainak ellenhatása a mai neokonzervativizmus, amely behódol ugyan a technikának és az iparosodásnak, de azért a tradíció értékeit is elõbányássza. Kár lenne a modern pluralizmust, demokratizmust is kiönteni, kár lenne visszacsempészni a triumfalizmust és az önkritika hiányát.
IV. A posztmodern és az újkori szubjektum halála. A posztmodern misztikusok, mûvészek nemcsak Isten haláláról beszélnek, hanem ironikus éllel az emberi én haláláról is. Ám a becsvágyába belehalt ént nem is kell gyászolni.
V. Befejezésül: misztikus prófétai ellenállás és remény. A modernek , antimodernek és posztmodernek elméletein túl van egy gyakorlati jelenértelmezés is; ez az elnyomás és szenvedés elleni harcban fogalmazódik meg: Latin-Amerikában, Ázsiában, Afrikában, Közép- és Kelet-Európában, az "SA fekete és vörös teológiáiban, a feminista teológiákban stb. Így lehet az eredmény új történelmi szubjektumok szolidaritása, s mindenki egyháza egy policentrikus világban a próféták, a misztikusok és Jézus Istenének ígéreteire építve.
K. Tádé

4. ad David Tracy

4. 1. Két nem jelentéktelen centrum
A szerzõ felvázolta korunk szellemi körképét, annak minden egyes szellemtörténeti kapcsolódásával a közelmúlthoz, pártatlanul és kiegyensúlyozottan foglalt állást az egyes irányzatok szerepének értékelésében, ugyanakkor nem rejtette véka alá saját meggyõzõdését sem, amely a policentrikus, misztikus prófétai teológiával szimpatizál.
Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy két szempontból hiányosnak éreztük helyzetértékelését. Az egyik a szellemtörténeti távolhatások kérdése, amely azt mutatná meg, hogy a semita világszemlélet (szemben az indiaival!), nevezetesen a zsidó küldetéstudat és a görög fogalmi gondolkodás - a maga instrumentalista szemléletével, amely elszakadt már a világ és a szubjektum megismerésének egységétõl - a kereszténységben összekeveredve létrehozta azt a mentalitást és gondolkodási eszköztárat, amely imperialista, és napjainkra már katasztrofálisan sikeres civilizációt teremtett. A jelen modern, antimodern, fundamentalista és posztmodern szellemiségei ezen az alapon érthetõek fejlõdésükben, kapcsolataikban és hatásaikban. Ez a háttér megadhatná a kiútkeresés vezetõ irányfényeit is, amelyek nyilván a szellemtörténeti hasadásokat megelõzõ egység felé mutatnak; nevezetesen önmagunk és a világ megismerésének és alakításának egyenrangú és harmonikusan fejlõdõ egysége felé. Ez pedig életcél és feladat mindannyiunk számára, ha el akarjuk kerülni a jelen szellemtörténeti zsákutcájának életveszélyes kövekezményeit. E fölismerés nélkül, amelyet talán a fenntartható létezés eszmerendszerének mondhatnánk, a szegények és elnyomottak - a posztmodernek módján hallhatóvá tett - sürgetõ igényeire sem tudnánk mást válaszolni, mint saját jelenünk fájóan értelmetlen és üres válaszait, legyenek azok akár a modernek új ipari forradalommal ámító csodavárásai, akár a neokonzervatívok tekintélyelvû, parancsuralmi társadalomszervezési ambíciói.
A másik hiányzó szempont az indiai szemlélet elõretörésének elemzése lenne, ami nemcsak a benne rejlõ értékek föltárását jelenthetné - holisztikus látásmód, önismeret, önnevelés é, hanem potenciális veszélyeire is utalhatna, pl. a passzivitásból fakadó irgalmatlanságra. Lehet, hogy a jelen szellemi körképéhez ez az irányzat ma még nem tartozik hozzá, de a jövõben - az említett teológiai nyitás miatt is - számolni kell vele.
4. 2. Egy jézusi centrum
Sokféleképpen lehet nevet adni a jelennek. Úgy is, ahogy Tracy teszi: a modernek, antimodernek, posztmodernek világa, s másfelõl a prófétai-misztikus reményt hordozó szegények és elnyomottak világa. Az elsõ három számomra egyhasi testvér, minden egyedi különbözõségük ellenére is: a jóllakottak, a hatalomban levõk racionális, tekintélyi vagy habalygós alapállásai. Velük állnak szembe azok, akiknek történelmileg még nem volt módjuk a nagyság, gazdagság, hatalom birtokába kerülni, azaz abba, amit, mint kísértést Jézus elutasított a pusztában.
Lehet, hogy ez a két csoport adja a jelent. Ha így van, nincs sok okunk az Isten Országa reményére. Kétezer éve volt Jézus és körülötte egy kis csapat, amely Isten Országáról álmodott, mert volt Hegyi Beszéde, és nem volt kardja. Ha ma két csoport volna - az egyiknek van kardja és birtokolja, ami karddal megszerezhetõ, a másik pedig vágyik a kardra, amivel megszerezze, amije kard híján nincs é, akkor a reménytelenség a jelen indokolt neve.
Van, ma is van egy harmadik csoport. Két alig ismert példával illusztrálom. Az egyiket a hutteriek adják. Alapítójukat a 16. században az innsbrucki székesegyház elõtt elégették, követõi nem katonáskodnak, vagyonközösségben élnek, s ötödfélszáz esztendõn keresztül vállalták ezért a Jézusra hivatkozó egyház véres üldözését. A másikat a mindeni nyilatkozat (1989) aláírói adják: a közéletet óhajtják szolgálni, de kizárólag erõszakmentes eszközökkel.
Jézus szemével, a Hegyi Beszéd szellemében nézve a dolgokat, kétféle ember van: ismer ellenséget és hajlandó embert gyilkolni - ez az egyik, ennek ellentmondása a másik. Egyházunk az elsõ csoportnak neveli a tagjait. A II. Vatikáni Zsinat ugyan kegyesen engedélyezi a másik csoportba tartozást is, de pl. Magyarországon az ateista kommunista államhatalom a katolikus hierarchia egységes és lelkes helyeslése mellett zárta börtöneibe a katonáskodást megtagadókat. A hierarchia a maga részérõl beérte azzal, hogy az erre "felbujtó" papokat felfüggesztette, internálta, kényszernyugdíjazta, a városokból elhelyezte, s egész tekintélyi súlyával a hívõk tömegei elõtt tévtanítónak bélyegezte õket.
Kicsiny csoport ez a harmadik, de van. Nélkülük ne adjunk nevet a jelennek, mert nélkülük nincs misztikus-prófétai remény.
4. 3. Az uralkodás elutasítása
A kilátástalanság érzésének és a névadás nehézségének oka véleményünk szerint az evangélium gyakorlatának elfeledése, ill. elnyomása. Mi is tapasztaljuk az erõszakos, hódító civilizáció pusztításait és betegségeit. E baj gyökere az ember bírvágya és agresszivitása, azaz lemondás- és szeretethiány. A megoldás: az uralkodás elutasítása, az erõnemalkalmazás.
4. 4. A fölösleg odaadása
Korunk gyötrõ ellentéte: egyes országok túlgazdagodása; mások mérhetetlen eladósodása és nyomora. A megoldás: ha a gazdagabbak szegényítik magukat és megosztják javaikat: Isten a másik, a szenvedõ, a peremre szorított emberben áll elénk centrumként, ahogy Jézus az ítélettablóban megfogalmazta. A megoldás: tisztelik és kímélik a természetet, gondolnak unokáikra, azaz felelõsséget éreznek a jövõért. Rossz közérzetünk oka, hogy elfelejtettük az evangéliumot; emiatt törnek korunkra a 10 egyiptomi csapáshoz hasonlóan - K. Lorenz szavával élve - a civilizált emberiség 8 halálos bûnének következményei.
4. 5. Felebaráti szeretet
Rá kell mutatnunk a kereszténység és a többi világvallás alapjainak mély rokonságára. Újra föl kell szabadítanunk az embereket az egyházi és politikai lidércálmoktól. Ötödik evangéliumként újra kell fogalmaznunk a kereszténység és a világvallások egybecsengõ tanítását: "amit akarsz, hogy ne tegyenek neked, te se tedd másokkal", hogy Isten gyermekeinek szabadságában élhessünk.
A hatalom mindig központokat hoz létre, erõket koncentrál. Nem véletlen, hogy a Biblia az erõszak termékeinek nevezi a városokat. Eme központosított erõszakos hatalom következménye az ellentét: falu és város, fõváros s vidéki városok, kis és nagy országok között. Világméretû következménye pedig Észak és Dél ellentéte. Ezt a kiáltó ellentétet az ember megromlott õsrégi vágya hozta létre, hogy birtokoljon, ne pedig létezzen, hogy uralkodjék, ne pedig szolgáljon (v. ö. Erich Fromm: Haben und Sein).
4. 6. Páncentrizmus
A többcentrikusság is rivalizálhat egymással. A perem is törekedhetik a központ helyére, sajnos. Ám a remény centrumai nem a hatalmi centrumokban vannak. A remény centrumai nem a jóllakottak, hanem az éhezõk és a rajtuk segítõ emberek. A remény centrumai nem a katonai nagyhatalmak, hanem a nemkatonáskodók, mindenféle erõszakot elutasítók. A remény centrumai nem az uralkodók, hanem az önzetlenül szolgálók.
Isten annyira policentrikus, hogy minden emberben hajlandó centrumot létrehozni, ha az ember együtt dolgozik Vele; ez esetben az ember új történelemformáló énné válhat. Isten tehát túlmegy a policentrikusságon, páncentrizmust akar.
4. 7. A kisközösség
Az én elhalásához vezet, ha az embereket mozgalmakba hívjuk és nem kisközösségekbe. A kereszténység hatástalanságát is éppen eltömegesedése okozza. Korunk tele van mozgalmakkal, mégis a kisközösségi szolidaritás jelenti az egyház és a társadalom igazi reményét. Nem adhatunk nevet a kornak, ill. a reménytelenség a kor indokolt neve, amíg csak két tábor jellemzi: az egyik a jóllakottak, hatalmon levõk; a másik: akiknek még nem volt módjuk a nagyság, gazdagság, hatalom birtokába kerülni, de szeretnének - akár van prófétai-misztikus önkifejezésük, akár nincs. Van egy piciny harmadik tábor is a peremen, nem egyszer üldözöttségben: ez az erõszakmentes kiscsoportok tábora, Helder Camara, Desmond Tutu közösségei és társaik. Nélkülük ne adjunk nevet a jelennek, mert nélkülük nincs misztikus-prófétai remény. Azok a kisközösségek hordozzák az igazi reményt, amelyekben megvan a sokszínûség elfogadása és az azonosulás igénye. A kisközösségnek nincs nagy múltja, de súlyos emlékezések hordozója.
4. 8. Jézusra emlékezés
Emlékezünk Jézusra:
- aki a szegényeknek hozott jóhírt,
- aki a szegényekbõl gyûjtött magának kisközösséget,
- aki szegényeknek és gazdagoknak egyaránt megtérést hirdetett,
- aki a rászorulókon segített és övéit is erre szólította fel,
- aki nem tanúsított erõszakos ellenállást a vallási és világi keresztácsolókkal szemben, és övéit is eltiltotta ettõl,
- aki tanítványokat gyûjtött,hogy azok tanítványokat gyûjtsenek.
Emlékezni akarunk az õsegyház, valamint az európai- és a világtörténelem minden gondolkodójára, vértanú szentjére, "eretnekjére", aki ezekrõl az emlékekrõl nem felejtkezett el, vagy ezekkel konvergenseket újra felfedezett.
E súlyos emlékek életrekeltése hordozza az igazi reményt:
- a kisközösség nemcsak remél, hanem Magyarországon a hamis remények leleplezõje is,
- ellenáll a haladásmítosznak: lemond a pénzhajszolásról, és a munkával megszerzettet is megosztja a rászorulókkal,
- peremhelyzetét önként vállalja, mert tudja, hogy Jézus a kicsik oldalán áll, s azokat viszi magával az Atyához.

Hans Küng: Istent újra felfedezni

A nagy vallások több mint ötezer, a keresztények közel kétezer éve beszélnek Istenrõl. Kérdés azonban, hogy elvont, merev teológiájukkal tudnak-e élményszerû Isten-képet nyújtani korunk emberének. Az Isten az a láthatatlan, felfoghatatlan, mindent meghatározó elsõ és végsõ Valóság, akit sem racionális bizonyítékokkal, sem irracionális élményekkel meg nem ragadhatunk, csak azzal az ésszerû bizalommal, amelyet hitnek nevezünk. Ésszerû, mert érthetõvé tehetõ és mert mindennapi tapasztalataink alapján közvetetten igazolható.
Körülöttünk számtalan nem hívõ ember él, akikben megvan a készség, hogy Istent felfedezzék vagy újra elfogadják.
Vannak akik számára ma is a Szentírás, a szentségek, a hívõk közösségi együttléte s az istentisztelet jelentik az Istennel találkozás élményét. Sokkal többen vannak azonban azok, akik életidegen szövegeknek, kiüresedett formáknak érzik s pótcselekvésnek tekintik mindezeket a társadalomért való fáradozás helyett. Jogosan mondhatjuk, hogy a valóságos Isten képe elsötétült egyházainkban, gyakran éppen egyházaink révén.
Úgy tûnik, egyedüli lehetõség befelé fordulva, saját bensõnkben megtalálni Istent. A misztikus élmények keresése divattá lett. Sokak számára a keleti meditáció gyakorlása látszik kiútnak a hagyományos vallás kötöttségeibõl. Látnunk kell azonban: az indiai eredetû misztikus vallások befelé irányuló útja végsõ soron az indulati és akarati élet kioltására, a létezésrõl, a lemondásra irányul, míg a prófétai vallások - zsidó, keresztény, iszlám - istentapasztalása az élet akarása, feladatok, célok megvalósítására ösztönöz. A kérdésre, hogy a misztikusok vagy a próféták istenére kell a ma emberének rátalálni, valószínüleg a helyes válasz: a kettõ közötti kölcsönös áthatás, gazdagodás a célravezetõ út.
A szerzõ, Küng, arról vall, hogy számára nemritkán a zene a vallási tapasztalás forrása. Az elmélyült zenehallgatásban eljuthat az ember olyan pontra, hogy teljes lényével befelé fordul, sikerül megnyílnia a legnagyobb mélységig, s a végtelen szép hangban meghallja a Végtelen hangját.
Megnyílok, s Õ feltárja magát - ez az alapstruktúrája minden istentapasztalásnak.
A legszemélyesebb istenélményben is csak az Õ jelenlétét, közelségét, kisugárzását tapasztalhatjuk meg, földi életünkben mindvégig transzcendens marad számunkra: Isten olyan Szellem, aki közelebb van hozzánk mint mi magunk, és mégis különbözik lelkünktõl. Személy, de több, mint emberi személy a Végtelen, a Felfoghatatlan. Nem férfi és nem nõi lény, hanem transzcendálja a kettõt: az "Atya" szó csak jelkép, analógia. Isten nincs felül és odaát, hanem átfogja az egész világot.
A názáreti Jézusban megjelent az Isteni dimenzió, s a keresztény üzenet révén eljutott hozzánk. Mindnyájan ebbõl a nagy emlékezésbõl élünk.
A hétköznapi élet is - egyéni, társadalmi v. politikai - számos olyan tapasztalatot nyújt, melyben ezt a másik dimenziót megsejthetjük. Istent "felfedezni" annyit jelent, mint ezeket a tapasztalatokat szavakba foglalni, hogy szabad és hívõ döntéssel eljussunk a Megragadhatatlan Titkába vetett értelmes bizalomhoz.
K. Teréz

5. ad Hans Küng

5. 1. Isten-élmény és a szeretet tettei
Jézus nem Isten-élményeink alapján állít majd jobbjára vagy baljára, hanem szolgáló szeretetünk tettei alapján. A szeretet tettei, azaz a magatartásazonosság Jézussal és ebbõl adódóan a sorsazonosság elvállalása. Mindez természetesen megköveteli az állandó ráfigyelést, odahallgatást, tudatalakítást; ez a párbeszéd az alapja a létazonosságnak Vele. De minden imádság, Isten-tapasztalás, Isten-élmény értékmérõje csak az lehet, hogy fakad-e belõle evangéliumi élet, vagy legalábbis állandó törekvés arra. Ha nem, akkor bizony csak álmisztikát, önbecsapást feltételezhetünk. Történelmünk bizonysága szerint mély imádságos élettel is lehet az evangélium szellemével ellentétesen élni, sõt az evangélium szellemét megélõket üldözni. Az ily következményû imádság nem talált rá a Szeretet-Istenre, hanem maradt csupán emberi monológ, önkivetítés.
5. 2. Közösségi imádkozás
Mi a prófétai Isten-kapcsolatban vagyunk inkább jártasak, s ennek következtében a hangsúlyt inkább a közösségi Isten-kapcsolatokra tesszük. De akár egyéni, akár közösségi az Isten-tapasztalás, meg kell születnie belõle a küldetésnek, a prófétai szónak. Isten-tapasztalásaink elsõsorban a közösségi élettel függenek össze: megtapasztaljuk Õt a közösségi imában, lelkivezetõi kapcsolatainkban, testvéreink vonzó életpéldájában és áldozatvállalásában, buzdító szavában, közös töprengéseinkben és így megszületõ felismeréseinkben. A családi élet (házastársak együttimádkozása, családi ima) szintén fontos területe Isten-tapasztalásainknak. Ahhoz, hogy tapasztalhatóvá tegyük Õt egymás számára, természetesen szükséges négyszemközti ráhallgató és Hozzá igazodó kapcsolat is.
5. 3. Új liturgikus formák
A liturgikus szövegeket alakítjuk: például a hagyományos, de torz Isten-képet megjelenítõ "él és uralkodik" megfogalmazás helyett az isteni lényeget sokkal inkább megközelítõ "él és szeret" formulát használjuk. Az ilyesfajta alakításokkal felfrissülhetnének a hagyományos liturgikus események, jobban kifejeznék gondolkodásunkat, hitünket.
Ahogyan megtanultuk Istent a kötött imaszövegek mellett kötetlenül, személyesen is megszólítani, hasonlóképpen kialakíthatjuk a találkozás új formáit, liturgikus kereteit is, hiszen belsõ igénye az embernek, hogy érzéseit, gondolatait rendezett formába öltöztesse, ünnepeit megszervezze. Jó tapasztalataink vannak többek között a következõ területeken: az Eucharisztia kisközösségi megünneplése; 3-4 napos lelkigyakorlatok; újszülött gyermekeink családba-közösségbe befogadásának liturgiája (a keresztelést és elsõáldozást a közösségbe kerülés idõpontjára kitolva) stb.
5. 4. Hit és Istennek tetszés
A hit Jézusnál nem csupán intellektuális elfogadást jelent; nem elegendõ, ha valaki Urának vallja meg Õt. Jézus azt kívánja, hogy aki hisz benne, az egész személyiségével forduljon feléje, egész gondolatrendszerét fogadja el, és álljon be Országának szolgálatába. Aki hívõ, az a megismert jézusi gondolkodáshoz legyen mindenkor hûséges, azaz valósítsa a jézusi tanítást minden körülmények között. Csak ennek erejében lesz istennek tetszõ (dikaiosz).

Gustavo Gutiérrez: Hogyan lehet Ayacuchóból Istenrõl beszélni?

G. Gutiérrez, az ún. felszabadítási teológia atyja és egyik legismertebb képviselõje, 1928-ban született Limában, jelenleg az ottani egyetemen teológiát és társadalomtudományt tanít. (Ayacucho a perui Sierrában található város, mely szegénység és erõszak jegyében él; neve kecsua nyelven azt jelenti: "Halottak zuga".)
A tanulmány alapkérdése: Hogyan lehet egy olyan városban - országban, világban - Istenrõl beszélni, amelyet az elnyomás, s ennek következtében a szegénység, a nyomor, az erõszak s a halál jellegez meg? Mert amint a szerzõ megállapítja, a Biblia Istene nem választható el az Õ emberiségre vonatkozó tervétõl, az Õ országától, Isten jelenléte ott valósul meg, ahol elkezd megvalósulni az Õ országa, Jézus Istene annak az Országnak az Istene, amely belép a történelembe. Ezért azután az Istenre kérdezés egybekapcsolódik a szenvedés és az öröm, a halál és az élet legmélyebb hétköznapi tapasztalataival. Tekintettel a szegények mérhetetlen szenvedéseire, élesen visszatérõ kérdés: Hol van Isten? Isten nincs ott azokon a helyeken, azokban az emberekben és azokban a tettekben, ahonnan " hiányzik szeretetének ajándéka és az igazságosság követelménye".
A szegényekben viszont, állítja Gutiérrez, Jézussal, a köztünk lévõ Országgal találkozunk. Tehát a kifosztottakban, az elnyomottakban, akik egy igazságtalan gazdasági rendszer termékei. Azokban, akik a halál által megjellegzett helyzetben élnek, az élet Urát találjuk meg. (A szegénység ugyanis végsõ soron a halált jelenti. A táplálék és a lakás hiányát, az egészségügyi és nevelési szükségletek megfelelõ kielégítésének lehetetlenségét, a munkával, ill. tartós munkanélküliséggel történõ kizsákmányolást, a nõk diszkriminálását, az emberi méltóság hiányos tiszteletben tartását, a személyi szabadság jogtalan korlátozását a véleménynyilvánítás, a politika és a vallás területén.)
Tanulmányának ezután következõ, leghosszabb fejezetét a teológiai fejtegetésnek szenteli a szerzõ, melyben a Bölcsesség könyvének gondolatait idézve és Lk. 4,18-19-re hivatkozva egyrészt azt mondja el, hogy "Isten nem szerzõje a halálnak", ellenkezõleg, Õ "az élet barátja", másfelõl pedig azt, hogy minden ember kikerülhetetlenül szembekerül azzal a kérdéssel: melyik oldalon is áll õ, a halál vagy az élet pártján, s ha szavaival nem is, cselekedeteivel szükségképpen válaszol is erre a kérdésre. Mivel a Biblia Istene olyan, amilyennek az imént bemutattuk, Istenben hinni azt jelenti, hogy akárcsak Õ, az élet barátai vagyunk, ellentétben a halál társutasaival (akik aktívan vagy mulasztással a kizsákmányolás gyakorlói). Aki tehát az életet akarja, az a megszabadítás, az elnyomástól, a szolgaságtól, a szegénységtõl - a haláltól való megszabadítás oldalára áll.
Mert "a mi kezünkben van, hogy megváltoztassuk azt a kort, amelyben élünk, a mi felelõsségünk, hogy visszájára fordítsuk a dolgok folyását; nincs helye az olcsó rezignációnak, amely - ráadásul talán vallási megokolással - el akarja palástolni gyávaságunkat. Hiszen a teremtett dolgokban nincs mérgezõ halálcsíra, amelynek kényszerûen ki kellene fejlõdnie".
Nem lehet és nem szabad tehát semlegesnek lennünk, írja Gutiérrez; aki semleges akar maradni, az máris a halál oldalára állt.
Pedig Istenrõl is csak akkor beszélhetünk helyesen (és csak akkor van erre jogcímünk), ha szolidárisak vagyunk a szegények szenvedéseivel, s fõképpen csak így leszünk képesek arról az Istenrõl beszélni, aki megszabadít, mert Õ az élet barátja. Csak az képes helyesen beszélni a "Hol van Isten?" kérdésérõl, aki megfelelõ választ adott már a "Hol van a testvéred?" (Ter 4,9) kérdésre.
Ayacuchóban - vagy bárhol a világon.
Gergely G. András

6. ad Gustavo Gutiérrez

6. 1. Adoráljuk-e az elesetteket?
Indokolatlan a "szegények s elnyomottak" feltétel nélküli adorálása ("a szegényekben a köztünk lévõ Országgal találkozunk" - 59. old. "ahol szegény van, ott maga Jézus Krisztus van jelen" - 59. old.), de feltétel nélküli segítésük természetesen indokolt. Isten Országa nincs ott automatikusan, ahol szegények vannak (bár Isten - részben - ott van, a szenvedõben "erõsen" jelen van, aki szenvedést okoz, abban "alig"), csak ott, ahol segítenek a szegényeken. A "boldogok a szegények, mert övék az Isten Országa" csak megszorítással érvényes: "Boldogok a Szentlélek szerinti szegények""
6. 2. Ajándék-e Isten Országa?
Többször beszél Gutiérrez a szeretet, ill. Isten Országa "ajándékszerûségérõl". Kérdezzük, mit ért ezen pontosan? (A "Gerechtigkeit" kinek a "Gerechtigkeit"-ja? Istené? Emberé? Egyáltalán: dikaiosünét vagy iustitia distributivát jelent?) Hiszen ha a szeretet vagy az Ország Isten ajándéka, akkor nekünk nincs tennivalónk: Isten vagy ajándékozza ezeket vagy sem. A mi dolgunk legfeljebb az lehet, hogy várjuk és kérjük, hogy Isten cselekedjék. Azaz: ebben az esetben fölöslegessé válik az is, hogy a szegények és elnyomottak cselekedjenek valamit a maguk érdekében, és az is, hogy mi cselekedjünk valamit az õ érdekükben (hogy szolidárisak legyünk).
6. 3. Karddal vagy anélkül?
Nem kétséges, hogy szolidárisnak kell lennünk a szegényekkel és elnyomottakkal, nem kivonulva a társadalomból. A fõ kérdés azonban az, hogy erõszak alkalmazásával (az elnyomókkal szemben) vagy anélkül? Erre a kérdésre azonban Gutiérrez (és az egész felszabadítási teológia) nem ad egyértelmû választ. Sõt: föl sem veti ezt a kérdést! A CONCILIUM 15 éve a felszabadítási teológiában látja a jövõ útját, de ezt a kérdést a 15 év során még csak témává sem tette. Pedig az egész felszabadítási teológia és a szegények és elnyomottak melletti kiállás evangéliumi megítélése (valamint a szegények evilági és túlvilági üdve szempontjából) ez a kérdés, ill. az erre adott válasz a perdöntõ.
6. 4. Hányadik teológia a latin-amerikai?
Az elsõ, a jézusi teológia a szegények, elnyomottak mellé áll, de teljes erõszakmentességgel, a hatalomgyakorlókkal közösséget nem vállalva és a hatalomgyakorlás bevett eszközeit elutasítva, kizárólag a szeretet eszközeit véve igénybe a kovásztársadalom felépítése érdekében.
A második, a nagykonstantini - észak-atlanti teológia a hatalmasok, gazdagok mellé áll: igazolja a "jó hatalmat", igazolja az igazságos háborúkat, Isten és a haza nevében embergyilkolásra kényszeríti a megkeresztelteket.
Vajon a harmadik-e a latin-amerikai teológia? Kétségtelen, hogy a szegények, elnyomottak mellé áll, de hogy azonos-e az elsõvel, a jézusival, vagy egy harmadikat jelent-e, az attól függ: igenli-e a felszabadítás érdekében az erõszakos eszközök alkalmazását vagy sem. Ha igen, akkor valóban egy harmadik teológiáról van szó, amely jézusi célokért jézustalan eszközökkel akar küzdeni.
A kérdést azonban nem tudjuk eldönteni, mivel nem világos kétségeket kizáróan, hogy Mózes vagy Jézus, az Exodus vagy a Hegyi Beszéd útján jár-e ez a teológia, hogy a nyomorultak Istene belehajigálja-e a nyomorgatókat az Atlanti- vagy a Csendes- óceánba harci szekereikkel együtt, vagy sem.
Aki a harcos megoldással kacérkodik, annak megfontolásra ajánljuk a 70 éves szovjet kísérletet, amely végóráit látszik élni. E kísérletben a forradalmárok az elnyomottak oldalára álltak - de fegyverrel akartak igazságos társadalmat létrehozni, s így kísérletük során csaknem annyi honfitársukat irtották ki, mint amennyi indiánt annak idején "keresztény" elõdeink. De többet is tettek. Tevékenységük zsarnoksággal itatta át a hétköznapokat, szétzilálta az emberi közösségeket, a családot, a munkahelyi kollektívákat, a falut. Atomizálta a társadalmat, kiirtotta az egyéni gondolkodást, az erkölcsi értékeket, elpazarolta és tönkretette az országok erõforrásait. Így aztán a nyomorultak, akiken segíteni akartak, akkora nyomorúságba kerültek, hogy visszakívánták régi nyomorúságukat.
6. 5. Az élet Istene és a segítés módja
Ayacuchóból eljutott hozzánk a szegények kiáltása. Azért jöttünk el, hogy megpróbáljunk segíteni bajban lévõ testvéreinken.
Megdöbbentünk azon a súlyos társadalmi igazságtalanságon, amely az egyszerû népet elnyomja, kifosztja, éhezteti, megvonja tõle azokat az emberi jogokat, amelyek megilletnék és ezzel a halált készíti elõ számukra. A szegények türelme pattanásig feszült, hiszen arra születtek, hogy éljenek! Ezért mi felelõsséggel kijelentjük, tudatában vagyunk annak, hogy ottani éhezõ, szomjazó, ruhátlan, beteg, börtönben vagy vándorúton lévõ testvéreinkben magát Krisztust látjuk, aki az utolsó ítéletrõl tett kijelentésében mindezekkel azonosította magát. Részünkrõl a legfontosabb tennivalóknak látjuk:
- hogy anyagi segítségünkkel legalább valamit enyhítsünk éhezésükön és betegségeiken;
- szolidaritásunkról biztosítsuk õket azzal a vigasztalással, hogy velük van az Élet Istene, és nem a kizsákmányoló hatalmasokkal és gazdagokkal, még akkor sem, ha azok "kereszténynek" mondják magukat;
- kiáltásunkat pedig minden országban hallják meg a gazdagok, hogy metanoiát tartva megtérjenek és javaikat - Zakeus módjára - megosszák a rászorulókkal.
6. 6. Hol van a szeretet Istene?
teszi fel a kérdést Gutiérrez a szegények mérhetetlen szenvedése láttán.
Isten a világot törvényszerûségekkel és benne az embert szabad akarattal teremtette, hogy szabadon szeresse vissza Õt. A törvényszerûség és a szabad akarat minden jó és rossz forrása. Lelkiismeretünkben, a jézusi tanításban és a próféták által szól az Úr. Aki ezt meghallja, megérti és követni törekszik - az teszi a jót. Segíti-szolgálja testi-lelki nyomorban lévõ embertársait.
Ezt a szeretetbõl fakadó szolgálatot tette Bokor-bázisközösségünk egyik fõ céljává.
A Szót meghalló, szeretetbõl szolgáló ember találkozik Istennel: a szolgálatot tevõ és a szolgálatot elfogadó egyaránt. Amikor beteghez vagy más rászorulóhoz megyünk, vezessen az a bibliai alapot hordozó gondolat, hogy Jézussal megyünk Jézushoz.
A Szeretet Istennel csak a szeretet cselekedeteiben lehet találkozni! Az imádság és a böjt segíti, de nem pótolhatja ezt. A Bibliában sokszorosan dokumentált igazságból forrásozik, hogy a Krisztust követõk - és köztük a Bokor bázisközösség is - a szolidaritás gyakorlati módozatait ajánlják. Többek között azt, hogy szakképzett fiatalok, akiket a Lélek erre indít és módjuk van rá, néhány évre menjenek ki a harmadik világba és gyakorlati tudásukkal segítsék az ottaniak emberi méltóságuk szintjére emelkedését. Az itthoniak pedig ne felejtkezzenek el a komoly anyagi támogatásról!
6. 7. A rejtõzõ Isten
Gutiérrez mindnyájunknak utat mutat azzal a kijelentésével, hogy a "Hol van Isten?" kérdésre csak az tud válaszolni, aki megtalálta, hol van a testvére!
A rejtõzõ Istent az irgalmas szamaritánusok, a Zakeusok, a drága kenetet Jézus lábára "pazarló" bûnös asszonyok találják meg - a Heródesek, Kaifások, farizeusok, gazdag ifjúk - soha! A szívtelen gazdagság és az emberalatti nyomor eltakarja Istent. Itt van a keresztények óriási felelõssége és magatartásuk botránya: pénzüket nem - õskeresztény mintára - Isten népe szegényeivel osztják meg, hanem pazar templomokat építenek és az egyházi "üzemet" tartják fenn. Fõleg pedig szóba sem állnak azzal a kérdéssel, hogy vajon az irgalmat akaró Istent követõk lepecsételõ Szeretet Szentsége kiszolgáltatható-e a metanoiát tartani nem akaró, népeket kizsákmányoló államfõknek, luxuspalotákban élõknek és tömegeket legyilkoltató hadvezéreknek?!" A kongresszus résztvevõi gondolhatnak itt - a múltban és sajnos a jelenben is - nemcsak a dél-amerikai államokra, de a többi kontinenseken lévõ magukat kereszténynek valló nemzetekre is" A közvéleményt formáló tudatátalakítás ezen a téren is sokat segíthet!