Építõ és nyaraltató tábor
Söréd. Az országban lakók többsége nem ismeri ezt a Székesfehérvártól kb. 20 km-re található kis falut, amelynek "különlegessége": a megüresedett plébániát átalakították mozgássérült gyerekek nyári táborozási helyévé. A megyei újság 88-ban említette elõször a tábor létezését - egy mondat erejéig. Tavaly már cikket írtak róla.
Idén tavasszal nagy munka vette kezdetét. Lebontottuk a raktárat és a fiúszállást, majd egy új épületrész építését kezdtük el. Sok diáknak ráment az egész tavaszi szünete, de bõségesen kárpótolta ezt a jó hangulat, az együtt végzett munka öröme, a tudat, hogy az új házrész valóban a gyerekeknek és nekünk készül. Legnagyobbrészt Deli Józsefnek köszönhetõ, hogy nyáron már használni lehetett a fedett ebédlõt, a padlást, az orvosi szobát és a fiúszállást. Tervezõ, anyagbeszerzõ, mester, segédmunkás és munkástoborzó volt egy személyben.
A tábori misék hangulata felszabadultabb a megszokottnál. Utána a gyerekek sokszor vidám énekléssel folytatják Isten dícséretét. A közös étkezéseknek is jó hangulata van. Dezsõ bácsi finom fõztjét egymást segítve tálalják fel. Mindez az elsõ keresztény gyülekezethez hasonlít: "Egy szívvel - lélekkel mindennap összegyûltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt..."
Napközben vidám zsibongás hallatszik a plébánia felõl. Többen az udvaron játszanak, mások a faluban sétálnak. Az évente visszatérõ gyerekek sok ismerõst, barátot köszöntenek az utcán.
Az eredeti plébániára szinte rá sem lehet ismerni. Többször át lett alakítva, a falakat gyerekrajzok, mesefigurák, szövegek töltik be. "Amit egynek is tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek." De többrõl és nehezebbrõl van szó, mint tettekrõl. A kezdeti lendület, frissesség szertefoszlik. A belsõ tûzrõl tanúskodó szemek körül megjelennek a fáradtságot jelzõ karikák. Már nem is olyan könnyû mosolyogni. Elviselni, hogy a gyermek már századszor akar sétálni, és századszor is jókedvûen sétálni vele: igazi megmérettetés ez önmagunk elõtt.
Látszólag érthetetlen, miért jön ide ennyi fiatal, ahelyett, hogy a Balaton partján napoznának vagy kirándulnának a hegyekben. Nem csak a régi ismerõsökkel akarnak újra találkozni, nem csak az éjszakai vidám órák hiányoznak. Néha a felnõttnek van szüksége rá, hogy egy kisgyerek megfogja a kezét. Talán mindnyájunk nevében írta Pilinszky János:
"Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék."
Regõczi Tamás

SÖRÉD

A nyaraltatás fõ szervezõje Dr. Simonyi Gyula ügyvéd.
Dr. S. Gy.: Három gyermekünk és 12 unokánk van. Személyes indíték vezetett. Az elsõ unokánk, most 17 éves leány, súlyos testi és szellemi fogyatékos. Amikor ápoltuk, gondoztuk, akkor határoztam el, hogy próbálok segíteni más hasonló sorsú gyermekeknek is. Tizenöt gyermek kéthetes nyaraltatásával kezdtük, teljes csendben, csak a mi kisközösségi köreink tudták. Az évek során ez fokozatosan bõvült, kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor már a célt látva az akkori állami szervek is, ha nem is jóváhagyólag, de elnézték ezt.

Az idén 42 gyerek nyaralt Söréden. Az egyik turnus vezetõje Mihályi István mérnök volt.
M. I.: Legidõsebb, keresztes nõvér nagynéném a szüleim mellett meghatározó volt a neveltetésemben. Késõbb találkoztam olyan emberekkel, akik mellém álltak, akik segítettek, akik hívtak ide Sörédre is. 87-ben találkoztam az ott tábori orvosként szolgáló Mányok Évával. A találkozásból házasság lett.

Millei Mihályné lánya, Mariann is ott volt a táborban. Õ az egyetlen gyerek?
M. M-né: Õ a negyedik. Tizenhat éves és a legelsõ pillanattól ilyen mozgássérült. Türelmes beteg. Amikor két mûszakba jártam, az apja vagy a bátyja is elláthatta a kis Marikát.
Mariann, mesélj a táborról.
M. M.: Nagyon jó volt, kellemes. Voltak ott barátaim.

Kovácsné Deák Éva kilenc éves fia, Peti is Söréden nyaralt.
K. D. É.: Peti egyéves korában gennyes agyhártyagyulladást kapott és azóta súlyosan fogyatékos. Ogy kell ellátni, mint egy csecsemõt. Járni tud, valamennyit lát és hall, de szellemileg is fogyatékos. Férjemmel együtt tanárok vagyunk. Van még egy nagyobb lányunk és két kisfiunk. Nagyon kevés idõ jut a többire, ezt meg kell mondanom, mert Peti ellátása napi 5-6 órát vesz igénybe. Egy etetés kb. másfél óra. De kapunk is hozzá erõt, férjemmel együtt. S a barátaink is rengeteget segítenek.
A másik három gyerek hogy viseli a negyediket?
K. D. É.: A kislányommal épp most beszélgettünk róla, hogy neki természetes Peti betegsége, hiszen 3 éves kora óta ebbe nõtt bele. A két kisfiam is ilyennek fogadja el Petit, bár fölteszik néha a kérdést, hogy mikor tanul meg beszélni, mert a kommunikáció ezen formája nagyon hiányzik nekik. Mindamellett odamennek, cirógatják, szeretik. Eszter lányom olyan csodálatos lelki élményekkel jött haza Sörédrõl, hogy nem is gondoltam volna. Boldogan újságolta, hogy a Petit mennyire szereti mindenki. A többiek szeretetén keresztül ismét megerõsítést kapott az õ testvéri szeretete is.
Peti mennyire tudja felfogni azt, hogy õ most közösségben van, hozzá hasonló emberek közt?
K. D. É.: A nyaraltatás után egyszer Kristóf nálunk volt, s Peti odament hozzá, megölelte, a maga módján megpaskolta, rámosolygott, hozzábújt. Ez volt az elsõ olyan alkalom, hogy a szülein kívül mást is megölelt.

Most már áruljuk el, hogy Vadovics Kristóf kicsoda.
V. K.: Tizennyolc éves vagyok, négy éve járok Sörédre, két éve ápolóként. Korábban féltem a sérült emberektõl és talán undor fogott el, amikor rájuk néztem. Most próbálok szeretettel rájuk nézni, elfogadni õket olyannak, amilyenek, az embert nézni bennük.
Megváltoztál ettõl?
V. K.: Felszabadultabb lettem, több barátot szereztem.

Farnady Ritáról azt mondta Simonyi Gyula, hogy messzirõl érkezett. Mit jelent ez?
F. R.: Egész más barátaim voltak, más családi háttérbõl, más felfogású emberek közül kerültem ide tizennégy éves koromban. Nem voltam boldog, bár általában jó hangulatú ember vagyok, legalábbis úgy tûnik. Nagyon sokat segített a közösség, ahol éreztem: figyelnek rám, számítanak rám; ahol nem csak annyit kérdeznek, hogy vagy és elbeszélgetünk az idõjárásról meg az iskoláról, hanem kiváncsiak arra, hogy én ki vagyok.
Mit jelent ápolónak lenni Söréden?
F. R.: Egy sérült gyerekért teljes mértékben felelõsek vagyunk, hogy enni adjunk neki, megmosdassuk, elbeszélgessünk vele, örömet szerezzünk neki, hogy közösségi élménye legyen, hogy ne az ápolója, hanem a barátja legyek. Már a nyaraltatás elõtt megkapjuk a címet, hogy kire fogunk vigyázni, meglátogatjuk, a család elmondja, mit kell csinálni vele. Többnyire ismerjük õket az elõzõ évekrõl is. Barátságok szövõdnek az ápolók és a gyermekek között.
Ha nekem valaki a barátom, attól még nem tudom, hogy kell bepelenkázni.
F. R.: Egy nõ számára nem olyan nagy kunszt bepelenkázni egy gyereket. Hat éves voltam, amikor az öcsém született, már akkor gyakoroltam.
Osztálytársaid mit szóltak, amikor megtudták, hogy te mivel töltöd a nyaraidat?
F. R.: A fele hülyének nézett, a másik fele megkérdezte, hogy mennyit kapunk érte.
És mennyit kaptok érte?
F. R.: Azt a sok mosolyt és szeretetet és vidámságot és élményt, ami egy egész éven át elkísér minket. Ez több minden pénznél.

A szakács egy pici, kékszemû és egészen õsz bácsi, Turcsik Dezsõ.
T. D.: Gyuszi bácsi négy éve megkért, hogy vállaljam el a konyhavezetést és fõzést. Az egy hét alatt, amit ott tapasztaltam, a gondozók és a gondozottak közti harmóniát, szeretetet, példás életet, az engem annyira megfogott, hogy most a negyedik évet töltöttem ott. A Földmérési Fõiskolán töltöttem az utolsó tizenöt évemet, mint képesített vendéglátós üzletvezetõ és szakács, most a hetvennegyedik évemet taposom. Három gyermekem van. A feleségem szintén vendéglátós és õ is nagyon jól tud fõzni és süteményeket kitûnõen készít, azt én tanulom õtõle.
A konyhavezetõk panaszkodni szoktak, hogy a pénzbõl egyszerûen képtelenség kijönni.
T. D.: Kérem szépen ez függ attól, hogy a pénzt hogy tudja beosztani, a szakácsnak milyen a szakmai tudása és gyakorlata, mert lehet kevés pénzbõl laktató és jóízû ételeket kihozni. Erre szinte születni kell és átélni. Komoly akarat kell hozzá, hogy az ember a helyét az életben becsülettel és odaadással megállja.
Mit szól egy átlag magyar falu, amikor egyszerre megjelenik huszonegy tolókocsis?
T. D.: Söréden szeretettel voltak hozzánk a község lakói és még a környékrõl is nagyon sok adományt kaptunk a betegek részére. Az asszonyok hoztak tojást, tyúkot, süteményt, gyümölcsöt, zöldséget, burgonyát, paprikát. Nagyon sokat kaptunk tõlük.

Ismét Dr. Simonyi Gyulától kérdezem, hogy fogadták Önöket kezdetben a faluban?
Dr. S. Gy.: Egy tömegben a vasárnapi misén találkoztak a mozgássérültekkel. Elõször kétségtelenül idegenkedtek. Az idõ múltával ez egyre inkább rokonszenvvé változott. A "sörédi szellemiség", hogy az ápolók és a gyerekek szeretetközösséget alkottak, barátkoztak, egymásra figyeltek, együtt pihentek, játszottak, imádkoztak, ez a szellem kisugárzott a falura is. Észrevették, hogy ez nem üzleti vállalkozás. A rokonszenv mára kifejezett szeretetté, féltéssé alakult.
A sok ajándék csak a falubeli hívõktõl érkezik, vagy másoktól is?
Dr. S. Gy.: Nyugodtan mondhatom, hogy az egész falutól, mindenki magáénak tekinti ezeket a gyerekeket, hitbeli hovatartozás nélkül.
Az egészségügyi szakmai hozzáértést hogyan oldották meg?
Dr. S. Gy.: Az ápolók részére évek óta elõkészítõ elõ-adásokat tartanak szakemberek. Közülük három orvosnõ, dr. Mányok Éva, dr. Vados Mariann és dr. Szinnyei Katalin a nyaraltatás során felváltva kinn lakik a táborban és így éjjel-nappal biztosítva van a gyermekek orvosi ellátása és felügyelete.

(A riport este a székesfehérvári MÁV mûvelõdési házban, a Noé klub összejövetelén folytatódott)

Este a mûvelõdési házban találkozott a társaság. Ahogy körülnézek, legalább kétszázan lehetünk, rengeteg torta és mindenféle aprósütemény van az asztalokon. Ide érkezett meg Horváth Klára is, a Mozgássérültek Fejér megyei Egyesületének elnöke. Hogy értékeled ezt az elmúlt hat évet?
H. K.: Amikor engem megkerestek, nagyon örültem neki. Egyrészt ezek a mozgássérült gyermekek egy lelki többletet kapnak: szeretetet, fiatal társaságot, kiszakadnak a családból. Mert ez is egy óriási gond, hogy ezek a gyerekek soha nem tudnak igazán felnõtté válni, mert nincs olyan közeg körülöttük, amely erre inspirálná õket. Viszont a tábor alatt õk is megtanulják, mi az, hogy teljes életet élni, társakat találni. A másik: rendkívül örülök annak, ha nem mozgássérültek érdeklõdnek ennek a társadalmi rétegnek a problémái iránt. Mert a mi teljes rehabilitációnkhoz erre van szükség. Nekünk, mozgássérülteknek és nem-mozgássérülteknek együtt kell élnünk a társadalomban. Egy harmadik vágyam is volt, hogy ezek a nem-mozgássérült fiatalok, ha megismerik a mozgássérültek életét, problémáit, akkor megpróbálnak értük tenni valamit.
Egy fogyatékos embernek mennyit adhat a hit?
H. K.: Azt gondolom, hogy az embernek mindig nyitottnak kell lennie és ha valakinek az kell az élet elviseléséhez, hogy higgyen egy rajtunk kívül álló hatalomban, én azt mondom, kapja meg. A lényeg, hogy nyúljon felé egy kéz.

Az elõbb, amikor Gyûszû Gábor megérkezett, felujjongott a társaság.
Gy. G.: Szeretem ezt a társaságot nagyon. Jókat lehet beszélgetni. Tizennyolc éves múltam. Nyitott hátgerinccel születtem. Három húgom van. Kijártam a nyolc osztályt magánúton s azóta nem csinálok semmit, csak vagyok. Szeretnék telefonnal foglalkozni, megrendeléseket fölvenni. Most van is remény, hogy ilyen munkát csinálhatok és otthon. Egy ideje már egyedül is le tudok menni a ház elé tolókocsival és elég sok barátom van ott a ház körül is.
Megszervezted, hogy a sörédi nyaraltatottak levelezzenek egymással év közben. Már aki tud írni.
Gy. G.: Nekem is a napjaim jó része azzal telik, hogy levelezek. Sajnos nagyon lassan megy az írás, egy nap csak egy levelet tudok megírni. Sörédi ápolóim is visznek sokfelé, év közben. Béder Andrással is szoktam menni.

Béder Andrásról is azt mondják, hogy messzirõl jött.
B. A.: Én úgy érzem, hogy éppen közelrõl jöttem, mert intézetben nevelkedtem és ezek a gyerekek sokkal közelebb állnak hozzám. Az intézetben ugyanúgy voltak szellemi fogyatékos gyerekek. Biztos, hogy én valahol ezekre sokkalta érzékenyebb vagyok. S hogy õk mit jelentenek az életemben, azt nem lehet elmondani, mert õtõlük igazán sokat kapunk, ahogy mondta Rita, a tekintet, a mosoly, a gesztus, a kézmozdulat. Egy barátomnál lakom itt Fehérváron. Úgy érzem, ha megérek arra, hogy a társadalom peremére szorított emberekkel foglalkozzam, akkor megpróbálom.
Mondd csak, amit csinálsz, kicsit nem öngyógyítás?
B. A.: De igen. Mindig az jut eszembe, amikor egy kisgyereket megsimogatok, mintha talán engem kellene megsimogatni. Azt hiszem, minden emberi szenvedést és mindent át lehet formálni úgy, hogy másik embert segítsen.

(Sombor Judit rádióriportja alapján összeállította ifj. S. Gy.)