HANS-H. HÜCKING: A VÁLTOZÁS JELEI?
(A katolikus egyház az NDK-ban és a béke kérdése)
(Megjelent az Egyházfórum legelsõ – 1986/1. - számában.)
HANS-H. HÜCKING (szül. 1942.) dipl. teológus, filozófiatanár Dortmundban. A "Pax Christi" katolikus békemozgalom német szekciójának Középkelet-Európa egyházainak ügyeiben volt illetékes. Tagja a dortmundi városi tanácsnak a "Zöldek" képviseletében.
Az NDK evangélikus egyházai magukat úgy értelmezik, mint “egyház a szocializmusban" illetve mint "tanúságtevô és szolgáló közösség". Ezzel szemben a katolikus egyház (ca. 1,2 millió tag) magát "a szekularizált, materialista környezetben élô kis nyájként" definiálja.1 A katolikus önértelmezésbôl eddig adódott egyházpolitikai következményeket a következôképpen vázolhatjuk:
- minden olyan tevékenység elkerülése, amely alkalmat adhatna az állami szerveknek, hogy beavatkozzanak. Eme felfogás sokszor az egyházon belüli pasztorális aktivitás "önkorlátozásához" vezetett;
- a központi hatalom erôsítése (ez általában a berlini püspök szerepének hangsúlyozását jelentette, aki a "Berlini Püspökkari Konferencia" elnöke), amely bizonyos ellenpozíciót jelentett a bázis nehezen ellenôrizhetô és újszerû fejlôdésével szemben;
- messzemenô lemondás olyan megnyilatkozásokról, amelyek konkrét bel- vagy külpolitikai problémát érintettek akár a béke, akár a társadalmi igazságosság vonatkozásában. A jelszó:
A fennálló megôrzése
Ahol nem ebben az értelemben dolgoztak, ott áthelyezték vagy akár felfüggesztették a papokat, különösen, ha ezek az ifjúsági- vagy diák-lelkigondozásban tevékenykedtek. Egy olyan egyház, amelyik a fennálló megôrzésére rendezkedett be, természetébôl fakadóan nem érdekelt a másként-gondolkodókkal vagy a mást-hívôkkel való párbeszédben, tehát sem a "kifelé való nyitásban”, sem az egyházon belül a hierarchia, a papság és a laikusok közti párbeszédben. A pap, amelyik nem konform módon azonosul püspökével, választás elôtt áll, vagy minden körülmények közt helyreállítja az egységet, vagy kiválik az egyházi szolgálatból és ezzel lemond minden megélhetési alapról: "Az 'egykori' mind társadalmilag, mind anyagilag sivatagban találja magát... Káderlapján lehetetlenné van téve. A meglepô az, hogy az így kitaszítottat az állam azzal gyanusítja, hogy egy ügyes húzással állami üzemekbe akar beszivárogni ... Szó szerint kapun kívül áll."2
Az itt bemutatott felfogás - zártság kifelé; véleményformálás kizárólag a hierarchia szûk köreiben; szigorú, fölülrôl lefelé irányuló parancsuralom; liturgiára, hitoktatásra és szeretetszolgálatra való korlátozódás - tehát abból indul ki, hogy az egyháznak az NDK-ban csak akkor van kilátása a túlélésre, ha mind befelé, mind kifelé szigorúan ôrzi egységét. A püspököknek az a véleménye, hogy ha az egyház megengedi a vélemények sokféleségét és ebbe a "laikusokat" is bevonja, akkor az adott körülmények közt képtelen lesz a "manôverezésre", egyházon kívüli erôknek túl sok támadási felületet nyújtana, s önmagát szükségtelenül veszélyeztetné. Feltételezik, hogy minden differenciálódás azt eredményezhetné, hogy az állam az egyik felfogást és képviselôit a másik ellen kijátszaná és ezzel az egyháznak komoly károkat okozna. Hogy ez a veszély valós, egyházi részrôl úgy állítják, hogy az evangélikus egyházak szövetségének példájára utalnak. "A katolikus püspökök ökumenikus visszafogottságának alapja, hogy a püspökök meg akarják ôrizni a közösségek és a lelkipásztorkodás katolikus jellegét. Ez a magatartás maga után vonja a zártság szükségességét, különösen az állami-társadalmi területeken. Az NDK katolikus egyháza távolságtartó és esetenként gondterhelten figyeli az evangélikus egyház törekvését arra, hogy mint "egyház a szocializmusban" társadalmilag helyet találjon magának. E törekvés ugyanis olyan ellentmondásos vitákhoz vezet, melyek korántsem korlátozódnak belsô egyházi gondolatcserére."3
Az egyházról mint "kis nyájról" vallott katolikus felfogás ugyan az NDK-ban - másként, mint több országban a "reális szocializmus” keretei között - ahhoz vezethetett, hogy a papságon belül nem jött létre szakadás. Nem alakult ki olyan papi (vagy laikus) szervezet, melyet az állam favorizált és privilegizált volna. Ezt az egyházpolitikai vonalvezetést - melynek fô képviselôje az 1979-ben elhúnyt Bengsch bíboros (Berlin) volt - azonban nem támogatta valamennyi katolikus. Ezt bizonyítja a “hallei akciócsoport” (Aktionskreis Halle - AKH) egyházkritikai álláspontja. Ez egy 1969-ben alakult informális csoport, melynek tagjai egyházilag elkötelezettek, s közöttük nagyobb számban találunk "hivatalban lévô, vagy anélküli” papokat. 1969-ben kiadott "elôzetes alapnyilatkozatukban" céljukként a megújulásra szoruló egyház "demokratizálását” és "humanizálását" jelölték meg. Az AKH a következô feladatokat jelölte meg a maga számára: együttmunkálkodás a hit korszerû interpretációján, és az egyházban síkraszállni "a nyilvános tudat- és akaratképzés, a véleménynyilvánítás szabadsága, a korlátozatlan információáramlás, az igazgatási folyamatok áttekinthetôsége mellett és azért, hogy az egyházi vezetôség döntéseiben szélesebb körök részt vehessenek, illetve ellenôrizhessék azokat". Az NDK egyháza ugyanis - így az AKH - "tekintélyelvû szerkezetével és magatartásmódjával a szocialista állam hatalmát biztosítja; az állam és az egyház hagyományos uralkodási mechanizmusai egymással annyira "rokon" jellegûek, hogy ezek az egymásnak annyira ellentmondó végletek egymást végül kölcsönösen igazolják és támogatják."
Az AKH fennállása kezdete óta gépírásos állásfoglalásokat közölt egyházi és társadalmi kérdésekben. Az AKH-t mind a mai napig nem ismerték el a püspökök, mint "lelkipásztori célzatú egyházi testületet”, sokkal inkább szemükre vetik, hogy veszélyesen gondatlanul viszonyulnak a politikai-társadalmi adottságokhoz, valamint nem szolidárisak az egyházi vezetôséggel, mert az egyházpolitikai vonalvezetést kritizáló magatartásuk gyengíti a püspökök pozícióját. Az AKH Nyugaton is nyilvános feltûnést keltett, amikor 1982 elején szemére vetette az NDK egyházának, hogy az “önazonosság túlzott hangsúlyozásával képtelen arra, hogy tanúságot tegyen a béke mellett”, amely pedig mind teológiailag, mint politikailag kötelessége.
Képtelen a béke melletti tanúságtételre?
Az NDK katolikus egyháza egészen a legutóbbi idôkig lemondott arról - ellentétben az evangélikus egyházzal -, hogy nyilatkozzon a lelkiismereti okokból történô katonai szolgálat-megtagadással kapcsolatban. Igaz, már 1962. február 6-án állást foglaltak a katolikus püspökök a katonaszolgálati kötelességrôl szóló törvénnyel kapcsolatban, ez azonban csak "egyházon belüli használatra" szolgált, s nem az állammal való tárgyalás alapelveként. Ebben a püspökök megállapítják, hogy a katonai szolgálati idô alatt is érvényben marad a szabad vallásgyakorlás joga, a zászlóeskü nem vallási tett, a hadseregben való engedelmesség kötelességét korlátozzák az emberi jogok normái, és a vallásszabadságot a zászlóeskü nem korlátozhatja. Ha a katolikus püspökök rövid állásfoglalását összevetjük az evangélikus püspöki konferencia állammal való tárgyalási alapelveivel;4 akkor a következô jellemzô különbség tûnik szembe:
A katolikus álláspont tehermentesíteni akarja a fiatal keresztények lelkiismeretét, amennyiben arra utal, hogy a katonai szolgálati kötelezettség semmi olyat nem követel, amely hitükkel vagy lelkiismeretükkel ellenkezne. Eszerint egy katolikus keresztény minden további megfontolás nélkül teljesítheti a katonai szolgálatot. Egyáltalán nem kerül említésre, hogy a fiatal kereszténynek vallási vagy hitbeli meggondolások mellett etikai érvei is lehetnének a katonai szolgálat ellen, és, hogy az atomkorban a katonai szolgálat etikailag még kérdésesebbé vált. 1965-ben az evangélikus egyház kiadott egy támogató nyilatkozatot "az egyház békeszolgálatáról"5 amelyben az egyes személyeknek a katonai szolgálattal kapcsolatos lelkiismereti döntését az egyházi tanúságtétel összefüggésébe helyezi, tehát kiemeli azt az individualitás tartományából. Egy ennek megfelelô katolikus nyilatkozat hiányzott, s ezt a hiányt csak 1975-ben pótolták az NDK egyházi körzeteinek szinodális határozatában, melynek témája az “egyház szolgálata a kiengesztelôdés és a béke érdekében"6 volt. Ezóta az NDK katolikus egyháza békefeladatairól nem tartottak megbeszéléseket. A szinodális határozat egyébként semmi szerepet nem játszott az egyházközségek életében, s mind a mai napig messzemenôen ismeretlen maradt.
A katolikus egyház nem látott semmi problematikus elemet a nemzeti néphadsereg zászlóesküjében, ám évtizedek óta kemény harcot folytatott az ifjúsági avatás fogadalmi szövege ellen, amely pedig nem tartalmaz problematikusabb elemeket az elôbbinél. A katonai szolgálatot megtagadóknak minden pap a maga elgondolása szerint nyújthatott lelkipásztori segítséget. (Egyedül az erfurti püspökség bízott meg egy laikust a 70-es évek végén ezzel a feladattal.) Az evangélikus keresztényektôl eltérôen csak nagyon kevés katolikus döntött az építôszolgálat mellett. A katolikusok közt gyakorlatilag nem találunk ún. "totális megtagadókat”, akik a katonai pótszolgálatot is megtagadják lelkiismereti okokból, és ezért hosszú börtönbüntetéssel kell számolniuk. Ennek okát abban kereshetnénk, hogy az egyházközségekben továbbra is töretlenül hat a háborúval és békével kapcsolatos hagyományos egyházi felfogás. 1981. márciusi pásztorlevelükben nyilatkoztak ugyan a püspökök a gyûlölet propagandisztikus terjesztése ellen és a békére nevelés szükségessége mellett,7 ha ez csak úgy mellékesen is történt. A diákok militarista nevelésével kapcsolatos kétségeiket kifejezték egy 1978 júniusában, a vallásügyi államtitkárnak, Hans Seigewassernek írt iratukban is. Ezen irat és kísérô körülményei azonban éppen klasszikus példája annak, mennyire eltér egymástól az evangélikus és a katolikus egyházi vezetôség magatartása a béke problémájával kapcsolatban. Míg az evangélikus egyház közösségeinek nyilvánossága elé lép, és a kormány döntéseivel kapcsolatos kétségeit feltárja, katolikus részrôl minden a püspöki konferencia szintjén marad. A plébánosokat mindenesetre tájékoztatták a Seigewassernek eljuttatott iratról - "a berlini püspökség keleti fele klérusának" - azzal a hangsúlyozott kitétellel: "Nem prédikációs anyag, megfelelô módon azonban a szülôk és a diákok tudomására lehet hozni."
Az érvelés szintjén is különbözött a katolikus állásfoglalás az evangélikustól: Kérik az állami hatóságokat, hogy ne hurcolják meg azokat, akik nem akarnak részt venni a katonai kiképzésben. Az egyháznak a békérôl való tanúságtétele, a leszerelést és a politikai enyhülést célzó világméretû erôfeszítések, a kiképzés hatása magára a társadalmi együttélésre említést sem nyernek. Az iskolai, un. honvédelmi nevelés során felvetôdô kérdések is megválaszolatlanul maradnak: Mi biztosítja biztonságunkat? Milyen szerepet játszik az erôszak a világban, mely tele van megsemmisítô fegyverekkel? Mik az emberiség túlélési esélyei? Hogyan lehetne kialakítani a béke légkörét? Mind olyan kérdések, amelyeket az evangélikus egyház az NDK-ban évek óta feltesz, s melyekre válaszolni is próbál az egyházközségek számára kidolgozott iratokban.
Az 1981. óta egyre jelentôsebbé váló önálló békekezdeményezések szakadatlanul foglalkoztatják az evangélikus szinódusokat és az egyházi vezetôséget; a katolikus egyház hivatalosan nem foglalt állást ebben a kérdésben. A püspökök informálták ugyan papjaikat arról, hogy miként viselkedjenek laikusok ilyen jellegû érdeklôdésével kapcsolatban, mit tanácsoljanak nekik, de továbbra is a "Döpfner-rendelet"-hez tartották magukat. Eszerint az NDK katolikus egyháza nevében csak a berlini püspöki konferencia és annak elnöke beszélhet. (Ezt az utasítást 1957. november 26-án a korábbi berlini püspök, Julius Döpfner adta ki.)8
Annak ellenére, hogy a Vatikán minden püspöki konferenciának ajánlotta, az NDK katolikus egyháza nem alapított "Justitia et Pax" (igazságosság és béke) nemzeti bizottságot - kivéve egy ilyen célú munkacsoportot, melyet a lipcsei dékán, Dieter Grande vezet -, s a béke kérdéseivel kapcsolatos bizottságot sem hozott létre. Nem mûködik együtt az NDK evangélikus egyháza békebizottságával, s nem törekszik együttmûködésre a "Kiengesztelôdés Jele" (Aktion Sühnezeichen) csoporttal sem. A legutóbbi idôkig úgy tekintették a "békemunkát", mint politikailag-ideológiailag másoknak fönntartott tevékenységet, és ez az egyházi cselekvés egy egész dimenziójának kiesését jelentette. A II. Vatikáni Zsinat "Gaudium et spes" pasztorális konstituciójára való hivatkozás esetében pedig arra utaltak, hogy az egyes személyek "közvetlen békeszolgálata" és az egyház egyetemes békeszolgálata közt különbséget kell tenni.
Így mindazt, amit a katolikus egyház a békérôl vagy a nemzet(köz)i igazságosságról mondott, az NDK keresztényei elôtt valótlanul elködösítették. Az egyház nem érdeklôdött ezen kérdések iránt, és adós maradt a béke példásan bemutatott tanúságtételével. Az így szigorúan társadalmiatlanul elgondolt vallás- és egyházértelmezés abba a veszélybe került, hogy magánzó izolációjával - ha akaratlanul is - a társadalmi ellentmondások és belsô egyházi feszültségek parafrázisává válik anélkül, hogy bármi segítséget is nyújthatna ezek meghaladásához. Nyugati konzervatív körök "bátor" lépésnek tekintették az NDK egyháza visszahúzódását a "tiszta" hit, a kultusz és a szeretetszolgálat tartományába. Mindez azonban alapjában nem jelent többet, mint a keresztény tartalom újabbfajta immunizációját, az egyháznak a társadalomból való titkon óhajtott kivonulását - egy olyan társadalomból, melyben a keresztények nem érzik jól magukat.
Növekvô elégedetlenség a hivatalos egyházzal szemben
Az állam álláspontját közvetítik a katolikus egyházpolitikai kérdésekrôl a "Begegnung" (=találkozás) havi folyóirat körül csoportosuló katolikus CDU-tagok. Kritizálják a hivatalos egyházat, hogy nem motiválja eléggé a hívôket "a békéért való harcra”, ahogy ezt "példaszerûen” az "európai katolikus Berlini Konferenciája" (BK) teszi. Ez a kelet- és nyugat-európai katolikusokból álló laza szervezet, melyet a CDU-vezetôségi tag Hartmut Fuchs vezet, a "Nemzeti Front" támogatásával élénk tevékenységet fejt ki. Béke, egyhülés és leszerelés, a fô témái a BK konferenciáinak - mindig figyelembe véve az NDK-kormánya politikai vonalvezetését -, úgy, hogy ezeket a témákat ügyesen a katolikus hit elvei, a pápai köriratok és az összegyházi dokumentumok perspektívájába állítják. Az NDK püspökei visszafogottan tekintenek erre a tevékenységre. Félnek - teljesen jogosan -, hogy az együttmûködés az egyház politizálását jelentené - azaz, az egyház az állam külpolitikai támogatójává kényszerülne válni - és a belsô zártság fellazulásához vezetne.
Fontosabb azonban a CDU-katolikusok évtizedek óta tartó kritikájánál az NDK-ban egy ellenkezô motivációjú és pozíciójú elégedetlenség: fôként fiatal katolikusok hiányolják a békével kapcsolatos, igazi elkötelezett tanúságtételt, kritizálják a békepolitikai semlegességet valamint hallgatást, és egyre inkább az evangélikus egyház felé fordulnak, amennyiben a béke iránti elkötelezettségükben segítségre vagy válaszra szorulnak.
Az AKH - amely ellentétben a "Begegnung" ill. a BK köreivel magát egyházon belüli csoportosulásnak tekinti - 1982. május 7-8-i hallei általános gyûlésére való meghívójához egy iratot csatolt, mely Joachim Garstechkitôl származik, aki katolikus tagként dolgozik az evangélikus egyházi szövetség békekérdésekkel foglalkozó csoportjánál és tagja az AKH-nak is. Ebben az iratban olvashatjuk, hogy sok fiatal katolikusnak az az érzése, hogy a béke kérdéseiben "etikai vákuumban" vannak és egyházuk magukra hagyta ôket. Ez az érzés egyre inkább kifejezôdik a saját egyházukhoz intézett kritikus kérdéseikben, amely nincs felkészülve erre a helyzetre. Az 50-es évek kérdésfeltevése a háború erkölcsi megengedettségével kapcsolatban, a minôségileg megváltozott fenyegetettség miatt már nem idôszerû; az egyháznak egészen új felfogást kell kidolgoznia a háború elkerülése, a béke, a katonai és békeszolgálat biztosítása kérdéseiben.
Az általános gyûlés határozott állásfoglalást eredményezett, amit pünkösdkor nyilvánosságra is hoztak - mindenesetre a kötelezô kitétellel: "Csak egyházon belüli használatra!" Az AKH állásfoglalása szemére vetette az egyháznak, hogy képtelen "a békérôl való tanúságtételre”, s hogy egyetlen gondja , hogy "problémamentes" kapcsolatban legyen az állammal és folytathassa az egyre kínosabbá váló beépülést. Mint "kis nyáj" - eltekintve attól, hogy idônként idéznek a világegyház dokumentumaiból - a "hallgatás bölcsességét" választotta. Csak a politikával való elfogulatlan kápcsolattartás - aminek a katolikus egyházban komoly ellenzôi vannak - tudná az egyházat abba a helyzetbe hozni, hogy "támogasson egy jó politikát anélkül, hogy annak 'erôsítôjévé' váljék és kritizáljon egy rossz politikát anélkül, hogy a rendszerellenesség gyanújába keverednék. Minthogy az egyház ma nem elfogulatlan, sem egyiket, sem másikat nem tudja megtenni". Ugyanígy hiányolja az AKH azt a készséget, hogy a katolikus egyház "közösen más keresztény egyházakkal a békés cselekvés példáját adja". Bírálja, hogy az evangélikus egyházak elkötelezettségét a katolikus "bizalmatlanul fogadja, politikai opportunizmusként jellemzi”, ugyanakkor az állam-egyház viszonyának szükségtelen megterheléseként kritizálja". Ez az elhatárolódás több, mint nem ökumenikus, mert gyengíti a keresztény tanúságtételt a békével kapcsolatban. Az AKH javasolta ezért az NDK egyházainak, hogy az egymásközti kapcsolatokban adjanak helyet a békérôl való megfontolásoknak, s törekedjenek közös nyilatkozatokra és közös cselekvésre. Ezáltal utolérnék a bázis mozgalmát, ahol a különbözô felekezetû keresztények már egymásra találtak.
Az AKH elismerte azonban, hogy 1982 elején feltûntek a remény elsô halvány jelei, hogy az NDK hivatalos katolikus egyháza hajlandó átgondolni a békével kapcsolatos álláspontját. A húsvét elôtti idôkben néhány püspök kitért a béke problematikájára, ezek a megnyilatkozások azonban mindig helyi jellegûek voltak, s nem pótolhattak egy hivatalos egyházi állásfoglalást.
Az új erfurti püspök, Joachim Wanke békérôl való prédikációsorozata egészen konkrétan foglalkozott az NDK-beli helyzettel. Ez volt eddig a legnyíltabb szó egy NDK-beli püspök szájából a békével kapcsolatban. Wanke kifogásolta "a védelemre való penetráns nevelést”, amely mindenkinek azt sugallja, hogy "nekünk mindig meg kell védenünk magunkat". Felelôtlen, ha "mindig azt mondják, ellenségeink vannak; ha a gyerekek játékainál mindig ellenséggel számolnak". Wanke abban látja "a béke veszélyeztetettségét”, hogy a "hatalom kevesek kezében összpontosul", s elterjed az a vélemény, hogy az "erôszak helyes módszer egy jó cél elérése érdekében", míg Jézus útja az erôszakmentesség. A püspök védelmébe veszi azokat, akik "civil katonai pótszolgálatra" törekszenek: "Egészen határozottan tiltakozunk az ellen, hogy a valódi békefelfogásból eredô meggondolásokat már eredendôen törvénytelennek és alkotmányellenesnek minôsítsék, mintha az az ellenségtôl származna."
Az 1983. január 1-i pásztorlevél
Az egyházi béke világnapja alkalmából kiadott közös pásztorlevél,9 melyet 1983. január 2-án az NDK minden katolikus templomában felolvastak, az elsô olyan nyilatkozat, amelyben a püspökök a keresztény békefelelôsségrôl hivatalosan nyilatkoznak. Az elsô, teológiai részben rávilágítanak, hogy a keresztényeknek a béke iránti elkötelezettsége abban a tudatban gyökeredzik, hogy az átfogó béke végsôsoron Istennek, Jézus Krisztusban való ajándéka. A második részben "hibás fejlôdésekrôl" beszélnek, valamint "azokról az alapelvekrôl és értékekrôl..., amelyekre az igazságos békerend épül" . A legjelentôsebb szavak az iskolai "honvédelmi nevelés" és a szülôk felelôsségérôl hangzanak el - olyan témák, amelyekrôl a püspökök már nyilatkoztak (egy levélben a vallásügyi állámtitkárhoz 1978-ban és egy 1974. novemberi pásztorlevélben).
Arról eddig nem lehetett hallani, hogy a püspökök figyelmet szentelnek azoknak, akik vallási okokból elutasítják a fegyveres katonai szolgálatot. Bár visszafogottan, az NDK katolikus egyháza mégis elsôízben nyilatkozik arról, hogy kétségei támadtak az "igazságos háború" hagyományos tanával kapcsolatban, s felteszi a kérdést, hogy a "erôszakmentesség gyakran megmosolygott ideálja”, ahogy azt Jézus a hegyi beszédben kinyilvánítja, nem nyer-e “egy eddig nem sejtett racionális kifejezôerôt". Teológiailag úgy alapozzák meg ezt a kérdést, hogy a modern tömegpusztító eszközök, de a hagyományos fegyverek is, melyeknek egyre nagyobb a pusztító ereje, hatalmas vidékeket és nagyszámú lakosságot képesek elpusztítani. A püspökök nem javasolnak szabványmegoldásokat, hanem egyéni állásfoglalásra szólítanak fel. A következôket írják: "Ki akarjuk fejezni megbecsülésünket azok iránt, akik vallási okokból megtagadják a fegyverrel való katonai szolgálatot. Elismerjük természetesen azok meggyôzôdését is, akik abban a reményben teljesítenek fegyveres szolgálatot, hogy ezzel a béke ügyét szolgálják." Ilymódon a püspökök óvatosan, de határozottan elhatárolták magukat a Német Szövetségi Köztársaság püspökeitôl, akik a "békeszolgálatot fegyverrel vagy anélkül" "még” egyenlô mértékben lehetségesnek tartják. Fogalmazásuk hasonlít az NDK evangélikus egyházaiéhoz, ahol a pacifista döntést a "béke egyértelmûbb jelének" nevezték. A katolikus püspökök elôször szállnak síkra a "katonai pótszolgálat lehetséges más formái mellett”, amivel nyilvánvalóan a sok fiatal által követelt szociális békeszolgálatot értik, melyek mellett az evangélikus szinódusok már többször szót emeltek.
Tehát a püspökök nem elégszenek meg azzal, hogy a pápák és a Zsinat általános állásfoglalásait ismételjék a biztonság és a béke megôrzése tárgykörében. Az NDK-beli konkrét helyzetrôl beszélnek, amelyet a mindennapi élet egyre növekvô militarizálása jellemez. A kötelezô iskolai "honvédelmi nevelés" és lôgyakorlatok veszélyeztetik a püspökök szerint az állam által az alkotmányban garantált lelkiismereti- és vallásszabadságot.
Az AKH "szóvivôi köre” üdvözölte egy köriratában a pásztori szót, több kiegészítésben azonban szûkkörûnek minôsítették a püspöki megnyilvánulásokat. Joachim Garstecki hiányolta például, hogy a püspöki irat nem tartalmaz konkrét utalásokat egy ökumenikus béke-párbeszédhez és hogy a pásztorlevél teológiailag messze elmarad az újszövetségi béke-tanúságtétel mögött. A pásztorlevél teológiai érvelése - szerinte - végsôsoron sokkal inkább "a keresztények távolmaradását, mint részvételét alapozta meg a békeszolgálatban".10
További okai voltak annak, hogy a püspökök nyilatkozni kényszerültek az adott idôpontban. Hosszabb ideje hallatszottak kedvetlen hangok a "bázis" szintjérôl, amelyek a béke kérdésével kapcsolatban alattomosságot vetettek a püspökök szemére. Katolikus fiatalok egyre nagyobb számban tájékozódtak az evangélikus "fiatalok közösségei" irányában és vettek részt az evangélikus egyház által szervezett "béke-tizedeken". Valószínûleg hatást gyakoroltak az USA püspökei leszerelési'pásztorlevelének vázlatai is. Végül maga a pápa is bátorította az NDK-püspököket 1982. októberi látogatásuk alkalmával, hogy ez ügyben aktívan kötelezzék el magukat.
1983. november 28-án Meisner bíboros zárt ajtók mögött találkozott a vallásügyi államtitkárral, Gysisprachhal, s szóbahozott “katonapolitikai jellegû" kérdéseket is.11 Emögött a kifejezés mögött a katolikus egyház panasza rejlik, hogy gyakran elôfordul, hogy fiatal katonakötelesek, akik az érvényes törvényekre hivatkozva "építô-katonáknak" jelentkeznek, mégis a reguláris egységekhez kapnak behívót, és - ha a behívónak nem tesznek eleget - büntetésben részesülnek. Továbbá arról volt szó, hogy az építô-katonák vallási igényét tartsák jobban tiszteletben, például, hogy az istentiszteleteken való résztvételüket ne csak szavakban biztosítsák, hanem valóban tegyék lehetôvé. Továbbá azért lépnek fel a katolikus püspökök - ha, szokás szerint a nyilvánosság kizárásával is -, hogy a tartalékos szolgálatot fegyver nélküli építôegységeknél is teljesíteni lehessen, s hogy diákoknál s iparitanulóknál is ismerjék el a lôgyakorlat megtagadásának jogát.
A pásztorlevél utolsó bekezdésében a szülôkhöz fordulnak a püspökök, hivatkoznak "feladhatatlan nevelési jogukra", s figyelmeztetik ôket, hogy ne szoktassák gyermekeiket az erôszakhoz, hanem neveljék ôket megértésre késszé, hívják fel figyelmüket a békéért való imádságra, mely a "keresztények alapvetô békeszolgálata”. Itt van az egyetlen ökumenikus vonatkozás: “Elismerésre méltó, ha ez ügyben, túl a saját egyház határain, az imádságban egyesülünk a többi kereszténnyel". A püspökök nagyon jól tudják, hogy a katolikusok már régóta együttmûködnek más egyházak keresztényeivel a béke ügyében, mégis fontosnak tartják, hogy a katolikusok eme elkötelezettségét saját tradícióból alapozzák meg. Ezzel együtt említésre méltók az evangélikus fogalmazásokkal való hasonlóságok.
Fontosabb azonban, hogy miként reagálnak a püspökök a maguk "bázisa" követeléseire, amikor ezek békeszemináriumokat és békegyûléseket, a béke-tizedek alatti ökumenikus együttmûködést és nagyobb egyházi rendezvényeket követelnek. Hasonlóan döntô, hogy a közösségek elfogadják-e a béke-problematikát, s elmélyítik-e, továbbfejlesztik-e. Mivel "a Krisztusnak való elkötelezettség ma elválaszthatatlanul összefügg tetteinkkel és mulasztásainkkal - még egy olyan társadalomban is, mint az NDK, amely nem bátorít az önálló, felelôs cselekvésre".12
Jegyzetek
1. Wanke, Joachim püspök (Erfurt). vö. Richter, Klemens, Zu einer Standortbestimmung der katholischen Kirche in der DDR (Az NDK katolikus egyháza helyzetmeghatározásához), Deutschland Archiv 1982/8., 801.
2. Rosner, Clemens(Leipzig), SOG Papiere (Mitteilungsblatt der Solidaritaetgruppen katholischer Priester in der BRD) 1970/1., 14.
3. Henkys, Reinhard, Die DDR-Kirchen als ökumenische Partner (Az NDK egyházai, mint ökumenikus partnerek), Die evangelischen Kirchen in der DDR (Az NDK evangélikus egyházai) c. kötetben, München 1982, 199.
4. 1962. március 12-én párbeszéd alakult ki az evangélikus püspöki konferencia és az állam képviselôi közt arról a helyzetrôl, amely a hadkötelezettség bevezetésébôl adódott. Vö. Mechtenberg, Theo, Die Friedensverantwortung der evangelischen Kirchen in der DDR (Az NDK evangélikus egyházai a béke iránti felelôsségrôl), Henkys, Reinhard (szerk.), u.a. 361.
5. Zum Friedensdienst der Kirche - Eine Handreichung für Seelsorge an Wehrpflichtigen (Az egyház békeszolgálatához - útmutatás a sorkötelesek Jelkigondozásához), Kirchliches Jahrbuch 1966/93, Gütersloh 1968, 249k.
6. Idézi: Pay Christi-Zeitschrift (Frankfurt/Main), 1976/3-4, 9.
7. Kinyomtatva: FAZ, 1981. III. 23.
8. Vö. Richter, Klemens, Berliner Bischofskonferenz und Bistum Berlin, Deutschland Archiv 1980/8, 689.
9. Kinyomtatva: FAZ, 1983. I. 4.
10. Rundschreiben des AKH - "nur für innerkirchlichen Gebrauch" (csak belsô egyházi használatra), 1983. III. 7.
11. Kommunique lt. DDR-Nachrichtenagentur ADN, 1983, XI. 28., FAZ, 1983. XI. 30.
12. Stellungnahme des AKH - "Nur für innerkirchlichen Gebrauch" - zur Predigt von Kardival Meisner (Meisner bíboros prédikációjához) 1985. III. 5-én, vö. Publik Forum 1984/T4. 28.