Elôzô számunkban közöltük az osztrák és német népszavazás szövegét. Közben a németországi népszavazásról hivatalos közlemény jelent meg, amely szerint 1.845.141 közjegyzô által hitelesített aláírást számláltak, ebbôl 80% a katolikusé. Olvasóink nagy érdeklôdést mutattak a téma iránt, hozzászólásaikat csokorba gyûjtöttük. Pikáns incidens is színesítette a vélemények gyûjtését: Ternyák Csaba segédpüspök úr úgy tájékoztatta Acerbi érsek, vatikáni nuncius urat, hogy folyóiratunk már szervezi is a népszavazást. Az alábbi vélemények sokfélesége olvasóink felnôtt érettségét mutatja, a megemlített számos követelmény pedig azt, hogy ha népszavazásra nem is, de újfajta kommunikációra sürgôs szüksége van magyar egyházunknak.

Bíró László, a Központi Szeminárium rektora: Úgy gondolom, hogy ez nyugaton is veszélyes, nemhogy itt, Magyarországon. Szívesen pártfogolok olyan kérdôívet, ahol az értékek tudatosítása valósul meg. Pozitív irányba kérdeznék, pozitív irányba erôsíteném az elkötelezettséget. Miért ne örülhetnénk a pápa hûségének, annak, hogy vannak hûséges papok is?! Úgy érzem, kevés információ jut ma el az emberekhez. S egy ilyen információszegény világba belekérdezni olyan divatos kérdésekkel, amelyekkel a sajtó is - mert szenzáció - sokat foglalkozik: ez olyan torzulást hozhat az eszekben és a szívekben, hogy ez egy utolsó rúgás lenne a magyar egyházba.
Hajoljunk a hamu fölé, fújjuk le, s élesztgessük a parazsat, ne söpörjük ki.

Szennay András, nyugalmazott pannonhalmi fôapát: Ausztriában már lezárult a Kirchen-Volksbegehren (nem népszavazás). Több mint ötszázezer aláíró kérte az egyházi vezetést, hogy foglalkozzék néhány - az aláírók által fontosnak tartott - strukturális és lelkipásztori kérdéssel. Az egyházi törvénykönyv 212. kánonja a krisztushívôk számára jogként ismeri el, hogy kívánságaikat az egyház és pásztorai elôtt feltárják. Tudásuk, szakértelmük, tekintélyük alapján joguk, sôt néha kötelességük, hogy az egyház javát érintô dolgokról véleményt nyilvánítsanak, és azt a többi krisztushívônek is tudomására hozzák. Ezzel a kánonjog által biztosított joggal és lehetôséggel élt több mint félmillió osztrák katolikus, akik - kétségtelenül eddig még szokatlan módon - kívánságukat aláírásukkal erôsítették meg. Azon nyilván lehet vitatkozni, hogy a felsorolt témák az osztrák katolikus egyház életének legfontosabb problémái-e. Mégis, az osztrák püspöki konferencia elnöke, Weber grazi püspök, az új bécsi érsek és a konferencia több tagja fôpásztori kötelességének tartja, hogy az üggyel komolyan foglalkozzék. Amint a híradások jelzik, a párbeszéd azóta több fórumon meg is indult. Ugyancsak ismertté vált, hogy több európai országban hasonló akcióra készülnek. Hogy nálunk ilyenre sor kerül-e? Nem vagyok futurológus, de nem nagyon hiszem. Aligha akad ugyanis hazánkban félmilliónyi katolikus, aki lelkiismereti meggyôzôdése nyomán komolyan foglalkoznék az egyház problémáival, és aktívan közremûködne azok megoldásán. Ha tévednék, és mégis sor kerülne ilyen akcióra, akkor csupán a gyakorlatban alkalmaznák a 212. kánon által megadott lehetôséget és jogot. Igaz, a kánon a jog gyakorlásának konkrét módját nem említi, de a mai általános gyakorlat szerint az aláírásgyûjtés valamilyen jó vagy annak tartott úgy érdekében elfogadott. (MK)

Seregély István, egri érsek, a püspöki kar elnöke: Az osztrákok közül azok gyûjtik az aláírásokat, akik vagy nem ismerik, vagy elfelejtették, hogy a vallás mindenkor Isten és ember kapcsolata. Ez az egyetlen kapcsolat, amelyben nem az ember, hanem az Isten a meghatározó. Ezért kár arra gondolni, hogy Jézus Krisztust, Isten hozzánk intézett szavát, akit az egyház képvisel, aláírásokkal meg lehet változtatni. Ezért nem foglalkozom ezekkel, a média számára szenzációt jelentô, de Isten ügyében nem játszó aláírásokkal. Lehet, hogy nálunk is akad néhány szimpatizánsuk. Az egyházat kezdettôl végigkísérték a másként gondolkodók. Ezután is lesznek, amíg meg nem halnak. (Népsz. 1995. szept. 30.)

Dr. Gorove László, állandó diakónus: Úgy gondolom, mielôtt bármilyen kezdeményezésbe fogunk akár az Egyházon belül, akár azon kívül, két kérdést kell feltennünk magunknak:
1. Mennyire szolgáljuk az Evangélium hirdetésének ügyét?
2. Építô-e az, amit csinálunk?
Ennek fényében mindenképpen jónak tartanék egy - szerintem helyesen közvéleménykutatásnak nevezett - felmérést, melyben szerepelhetnének a felvetett kérdések is. Ezekbôl megtudhatnánk, hogy:
- Milyen a köztünk élô felelôs keresztények aránya, akik szívükön viselik az Egyház sorsá?
- Melyek azok a kérdések, amelyek az Egyház tagjait foglalkoztatják, illetve amelyekben tájékozatlanok?
- Milyen eredményes és mennyire Krisztus-központú az evangelizációnk?
De: semmiképpen nem helyeslem az osztrák, illetve a német minta követését, mert
1. Így a kérdésfeltevés nem ad lehetôséget arra, hogy csak egyes pontokkal értsek egyet.
2. Nem derül ki, hogy aki nem írta alá az ívet, annak milyen indokai voltak: teljes vagy csak részleges egyet nem értés? Érdektelenség? Vagy csak egyszerûen nem szerzett tudomást az egészrôl?

Szöllôsy Ágnes: Fontos kezdeményezésnek tartom az innsbrucki egyházmegyék krisztushívôkbôl álló csoportja által szervezett egyház-nép-szavazást, és szükségesnek tartom, hogy e közvélemény-kutatásra Magyarországon is sor kerüljön.
Az osztrák/német társadalom és a mai magyar társadalom felépítése, szervezôdéseinek struktúrája és mûködése közötti - alapvetôen történelmi okokra visszavezethetô - különbségekre tekintettel úgy gondolom, hogy mind a tartalmat, mind a szervezést illetôen igen átgondolt, jól elôkészített, a hazai viszonyokhoz adaptált megoldásra van szükség. A magyarországi változat közzététele elôtt a szervezôknek célszerû lenne tisztázniuk, hogy a katolikus egyház megújulásra törekvô önmeghatározását vagy imázsteremtését célozza-e az akció. Ennek megfelelôen kell megválasztani, hogy a nyilvánosság mely színterein kíván fellépni. Mennyire számít a kívül- és távolállók tömegeinek véleményére, tud-e viszonyulni hozzájuk, van-e válasza kérdéseikre, vagy úgy ítéli meg a helyzetét, hogy a megújulás igényét önvizsgálatra alapozva elôször az egyházszervezeten belül szeretne tisztán látni.
A tartalmi kérdéseket illetôen óvakodnék a sommás kijelentésektôl akkor is, ha igazságuk kétségtelen. Az árnyaltabb megfogalmazás inkább talál konstruktív visszhangra, mint a sarkosan fogalomazott követelések. Szükséges lenne a szándékok, javaslatok, jogos igények súlypontozása, hierarchiájuk megállapítása. Nem tartanám szerencsésnek, ha a többféle téma egyetlen csomagba kerülne, és a magyar katolikus egyház tagjainak nem lenne módjuk külön-külön véleményt nyilvánítani az egyes kérdésekben. A Krisztus követésére tudatosan elkötelezett, felnôtt keresztény képes a lelkiismerete elôtt mindent megvizsgálni, és az evangélium alapján, a testvéreivel folytatott dialógus nyomán, velük közösen a jó megtartásán munkálkodni, "hiszen Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erô, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk". (2 Tim 1, 7-8.)

Dévai Márton: Nagyon jó, hogy az Egyházfórum is beszámolt az osztrák katolikusok aláírásgyûjtésérôl. De még jobb, hogy a szerkesztôség tovább lépett, amikor olvasói véleményt kér; kell-e Magyarországon egyház-nép-szavazás?
A cikk szerint; "Sebtiben összeállítottak egy listát és érzésük szerint megfogalmazták a legfontosabb és legaktuálisabb követelményeket." A magyar lista ne sebtiben és érzés szerint készüljön, hanem megfontoltan. Az osztrák közvéleményektôl eltérôen, a súlypontot a testvéri egyházra tenném, és ide venném a nôk helyzetét, tárgyalási és szavazati jogukat. Viszont kihagynám a nôk diakonátusát és papságát. Ugyancsak kimaradna a papok választása a cölebsz és nem-cölebsz életforma között.
Valaki ellenvetést tehetne, hogy nem érdemes olvasói véleményt kérni, mert hazánkban most tartják egymás után az egyházmegyei zsinatokat és ott folytatnak majd párbeszédet. A zsinat lehetôséget ad ugyan a tennivalók megbeszélésére, de lám, az osztrákoknál és a németeknél a zsinatok után vetôdtek fel ezek a követelmények, mivel más a szép szöveg és más annak megvalósítása.
Nem aláírásgyûjtést javasolok osztrák mintaszöveg szerint. Helyette kérdéseket kellene összeállítani a katolikusok többségi véleményének megismerésére és ennek alapján lehetne párbeszédet kezdeményezni az egyházi vezetôkkel, valamint követelményeket állítani. Elsô kérdésem; hogyan érzi magát az egyházban? Mindjárt válaszolok is; nem jól érzem magam. Következô kérdésre, hogy miért nem érzi magát benne? Erre már hosszabb a válasz. Nem érzem jól magam, mert a tizennyolcezer lakosú volt szocialista kis városunk egyetlen plébánosa árt az egyházközösségnek, ezért már el kellett volna helyeznie a püspöknek. Az elmozdítását sok templomba járó kérte, azonban a levélre nem válaszolt az értünk felelôs fôpásztor, aki nem segít abban sem, hogy az egyházközségbôl közösség legyen. Magunkra hagyott, így pásztor nélkül lézengünk. Püspökünk viselkedésének indítékát csak találgatni lehet. A paphiány nem elegendô ok, hiszen az öregedô plébánost bármikor érheti olyan esemény, hogy hivatalát már nem tudja ellátni és akkor a püspök kénytelen lesz gyorsan gondoskodni papról, mert egy kisvárost nem hagynak szentségek kiszolgáltatása nélkül. Püspökünk nyilatkozataiból kitûnik, hogy a kultuszt akarja csak fenntartani. A lelkipásztori feladat, az egyházi közösség létrehozása nem olyan fontos számára, hogy ennek érdekében tegyen is valamit. Egyedül a papi hivatások növekedésében látja a megoldást, a világiak bekapcsolásáról szó sincs. Püspökünk magatartása azt az elavult egyházkormányzati modellt mutatja, amikor a klérusnak vannak alávetve a kiskorú passzív hívek. Mindezek hatására a híveket eltölti az értetlenség, a bosszúság, a fásultság. Összehasonlíthatják az evangéliumban hallott jó Pásztor viselkedését a két hivatalos pásztoréval.
Mit lehet tenni ilyen helyzetben az imádkozás mellett? Adódik a következô kérdés a katolikus közvéleményhez: szükségesnek tartja-e a püspök kormányzati teljhatalmát demokratikussá tenni, korlátok közé szorítani? Félreértés ne essék, nem a püspök tanítói- és szentségeket kiszolgáltató hatalmának csorbításáról van szó.
Újabb kérdés; kívánja-e, hogy a püspök kifogásolt döntéseirôl nyilvánosság elôtt indokolást adjon? Legyen-e olyan testület, ami a püspökkel szembeni panaszokat kivizsgálná, indokolt esetben kötelezné a változtatásra, sôt súlyos esetben akár a felmentését is szorgalmazná Rómában?
Az osztrákok követelménye ebbe a tárgykörbe tartozna, de kérdô formában; helyesnek tartja-e, hogy a helyi egyházak tárgyalási- és szavazati jogot kapjanak a püspök kinevezésekor? (Csak az lehessen püspök, aki élvezi Isten népének bizalmát.) Hogyan képzeli el a gyakorlatban, hogy a hierarchia szolgálja a közösséget és ne uralkodjon rajta?
Milyen esetekben fordult paphoz, püspökhöz tanácsért?
Az Egyházközségi Képviselôtestületek Szabályzatának átdolgozását kívánja-e a világiak jogainak növelésére? Kívánja-e az egyházmegye kormányzásába a világiak bevonását?
Több kérdésben a kánonjogi szabályok megváltoztatása szükséges, de mivel ezek emberi tekintély elôírásai és ezért változóak, bírálattal illethetôk és a hívek kívánhatják a megváltoztatását is.
Ami az egyház-nép-szavazás értelmét illeti: kiderülhetne, mit is gondol valójában a "hallgató többség", amelynek véleményére "odafönt" persze nem kíváncsiak (a hangzatos szólamok ellenére sem). Ami az esélyét illeti, úgy vélem, ez kettôs kérdés: a) Sikerül-e jelentôs mértékben kivitelezni a népszavazást? E tekintetben bizakodó vagyok. b) Hallgatna-e az egyházi vezetés a nép szavára? Ennek semmi valószínûségét nem látom. Egyébként is, a helyi egyházak vezetôi mindenütt azokat a kívánságokat fogják teljesíteni, amelyekkel Róma egyetért; márpedig onnan egészen más szelek fújnak, mint a közzétett kérdôívbôl.
A magam részérôl a kérdôív minden pontjával egyetértek, és kész vagyok aláírni, nem mintha nem lennének kritikus észrevételeim. Kettôt hadd említsek meg: A kérdôív öt pontjából a középsô három (sôt az 5. pont 2. alpontja is) - így vagy úgy - a szexualitással kapcsolatos (pedig a 4. pont ezt a túlhangsúlyozást is bírálja...). A kérdôív megfogalmazói (és aláírói?) "fölülrôl" várják a megoldást az egyházbeli problémákra; nem világos, mennyire készek maguk cselekedni (akár "fölülrôl" jövô engedélyek nélkül is).

Ifi Géza: Némethonban végeztem teológiai tanulmányaimat, és a Kaposvári Egyházmegyében vagyok plébános három plébánián, plusz filiákban.
Ilyen "elôélettel" nem vagyok mégsem hivatalból Rómaellenes, sem megrögzött félénk típus, ha az engedelmességrôl van szó. Ma már biztosnak látom, hogy nem kell leutánozni a Volksbegehren népszavazását Magyarországon, mert:
Igaz, hogy Ausztriában ötszázezren aláírták a kérdôíveket, de a st. pölteni püspök úr, Krenn véleményén vagyok egy pontban: Az ötszázezer aláíró közül hány a nem katolikus aláíró és hitét nem gyakorló, elidegenedett katolikus? Eléggé megvékonyítja az eredményt, ha levonjuk az utóbbiakat, mert Ausztriában van vagy hatmillió katolikus.
Szeptemberben, a német futam megkezdése után röviddel megnéztem egy Tv-adást a WDR-en. Vita-szögletes asztalnál ültek többek között a kölni segédpüspök úr, Jansen és a münsteri püspöki helynök, akik az egyházi felfogást képviselték Róma szerint. Néha szót kértek a közönségbôl, s kiemelték, hogy a protestáns testvéreknél már rég megvalósult a követelések legnagyobb része, de mégsem több pasztorális eredmény látható. Itt megjegyzem, hogy a hallgatóság soraiból jöttek ezek a vélemények.
Jött egy másik hír is, az észak-európai Norvégia, Svédország Püspöki Konferenciáknál éppen egy nô lett a fôtitkár, aki nyilván nem felszentelt egyén.
Megjegyzem, Regensburgban a dogmatikát Ratzingernél hallgattam, Paderbornban Mühlennél, akkor még nem volt ott Drewermann. Ausztriában is dolgoztam fél évet, hogy teljesebb legyen rólam a kép, igen nem szerették, ha nem pap temetett.
Akkor hogyan is kellene itthon? Szerintem legyen kérdezés és vigyék a Püspöki Kar elé az eredményt, s annak megtárgyalásából lépjünk tovább. Egy leutánzott Wir sind Kirche-szavazás nem hiszem, hogy nálunk meghozza a kívánt eredményt, mert minden marad a régiben, ugyanis máris megkeményedett frontok rajzolódtak ki úgy Ausztriában, mint Németországban a Püspöki Karok és a népszavazók között. Ezt a megkeményedést tudnánk elkerülni, ha a javaslatom követendô példát mutatna.

Müller Márta: Végre valaki kíváncsi a véleményemre! Íme: mármint népszavazás dolgában. A bevezetôbôl inkább az tûnik ki, hogy ez nem (nép)szavazás, hanem inkább közvélemény kutatás. ("Meg akarták tudni...") Az elnevezés megmásítását célszerûnek tartanám.
Olyan óriási a különbség a fôváros, a nagyobb vidéki városok és a kis települések között ebben a pici országban, hogy használható eredményt egy összesítés nem adna. Sokkal fontosabbnak érzem, hogy a hívôk helyett a klérus válaszolja meg elôször ezeket a kérdéseket. Az alsó papság. Mert mi van, ha szavazhatunk egy püspökre? Ismerjük? Mindenkit csak közvetlen környezete ismerhet hitelesen. Nem a hívôknek, hanem a papoknak kéne püspököt választani!
Minél többször tekintem át ezt az 5 pontot, annál több kétely ébred bennem. Sok ez így egyszerre. Nem lehet egy kalap alá venni a hívôk-papok egyenértékûségét a cölibátussal, nôk papságával, fogamzásgátlással, válással stb. A legfontosabb az egyenértékûség, a testvéri egyház. Ezt kellene elérni és az összes többit már együtt, a szeretet közegében megoldani. Mert a szeretet hiányzik a legjobban.
A fürdôvízzel kiöntenénk a gyereket. Odáig mégsem lehet elmenni, hogy mi, a nép, mondjuk meg, mi bûn, mi nem bûn. Hová lesz akkor az oldó-kötô hatalom? Krisztus ezt határozottan az apostoloknak adta.
Az emancipációnak sem az a megoldása, hogy lehessenek a nôk is papok. Ez olyan, mintha megkapnák a jogot az apaságra. Attól még nem képesek nemzeni. Persze, hogy egyenjogúak vagyunk, de végtelenül mások. Meg kell találni azokat a formákat, intézményeket, amelyekben a nôk nôi mivolta kibontakozhat. És hozzánevelni azokat a férfiakat, kik ezt tisztelik. De még a nôkbôl is hiányzik az anyaság tisztelete és fôleg öröme. Csak csínján ezzel a nôi papsággal. A nôk fogadnák el legkevésbé, hogy nôi papjuk legyen, márpedig vidéken a templombajárók 75-85 %-a nô!
A férfiak pedig, ha egy tanult nô Einstein, vagy maradjunk a szakmánál: Aquinói Tamás szintjén mozogna is, és nem egy bányarém, elôször mint nôt tekintik. (És szívükben megkívánják, mint tudjuk.)
Aztán, ha ezek a nôi papok szüzességben élnek és megtévednek, szükség esetén gömbölyödô kis hasukkal végzik el majd a szolgálatot?
Ha pedig házasságban élnek és jönnek sorba' az Isten adta gyermekek, az egyházban is ugyanolyan zilált, kimerült kisgyermekes anyukák szolgálnak majd, tépett idegekkel, örökös restanciákkal, mint akik elárasztották már az összes nevelési és oktatási intézményt, leszállítva azok szellemi színvonalát?
Azt hiszem, nincs ez a problémakör végiggondolva, nincs egyáltalán valóságíze! (Uraim, tegyék szívükre a kezüket: elmennének gyónni egy nôi paphoz? És az dobja be az elsô szavazócédulát, aki igent mond!)
Az egyenjogúságot kivívni szinte lehetetlen. Kicsit olyan, mint a becsület, csak én magam foszthatom meg magam tôle. Én pl. soha nem éreztem magam kevesebbnek egy férfinál. Nincs mit kivívnom, mert egyenjogú vagyok. Hogy nem tekint egy férfi vele egyenrangúnak, az olyan, mint mikor a buták nem ismerik el valaki okosságát. Attól ô a kisebb, én megmaradok annak, aki vagyok. - Szóval ennek belülrôl is kell érnie.
A házas papok esete más, de hát teljesen reménytelen. Még a diakónusoktól is nôtlenséget kér ma az egyház. Pedig ugrásszerûen megnövekedne - szerintem - a papság létszáma, csak ámulnánk-bámulnánk!
Végül is, ha fecsegés helyett röviden válaszolnék, azt mondhatnám, korai még egy ilyen széles körû közvélemény-kutatás a hívôk teljes számának, de a papságnál meg már szinte elkésett. Lehetetlennek érzem, hogy a magyar fôpapok akár csak az utóbbira is kíváncsiak lennének.

Simonyi Gyula, közgazdász-teológus:
1. Van-e esély? Nem fogunk tudni félmillió aláírást összegyûjteni, mint az osztrákok (akik pedig kevesebben vannak), de azért egyáltalán nem kell elkeserednünk (!), hiszen a civil társadalmat kell (épp ilyen akciókkal is) újjáépítenünk, amelynek romos állapotára jellemzô, hogy a francia atombomba-kísérletek ellen Ausztriában 800.000 tiltakozó aláírás jött össze, itt csak 26.000 (a Világbíróság Akcióval együtt), a mohi atomerômû Ausztriában 1.200.000, itt csak 40.000. Egyházi téren meg ezt a 30-ad annyit se fogjuk elérni (bár ne lenne igazam!), mert a katolikus tömegszervezetben még jobban és mindmáig megnyomorították és elûzték a gondolkodni és cselekedni szeretôket. De az ilyen akciók építik újjá a közösséget.
2. Az egyház nem demokrácia? Bizonyára zúdul majd a képmutató ellenérv: az egyház nem demokratikus, hanem teokratikus szervezet. Ez természetesen igaz, csak a gyakorlatban Isten 'kráciája' helyett egy szexualpatologikus, nacionalista, fegyverkezés-megáldó, "mennybolt jó bolt" kapitalista 'krácia' folyik (a normális papok és püspökök fölött is uralkodva).
Jézus tanítását természetesen nem szabad az olcsó tömegízléshez szabni, de még nagyobb baj egy ilyen vallási diktatúra ízlésének alávetni.
3. Mindig igaza van-e a többségnek? Az igazság igen gyakran a kisebbségénél van, de a legritkább esetben az uralkodó (!) kisebbségnél (amely persze szolgálatnak nevezi az uralkodását, miközben atyának, tanítónak hívatja magát Jézus parancsa ellenére).
Az az ideális, ha a legszentebbekre hallgatunk, akik igencsak kisebbség, de ehhez kis csöndet kell teremtenünk (legalább magunkban s magunk között), s ehhez pl. a magukat fônökökké tévôket, a Szentlélek sugalmazását kisajátító gôgôsöket, a maguk vélekedését hatalommal kényszerítôket meg kell tanulnunk legalább bizonyos mértékben figyelmen kívül hagyni.
Ebben a csöndteremtésben, a fônökök harsogó monológjának megszakításában sokat segíthet a demokrácia.
4. Az elnyomás nyelvi eszközei. Az 1.1. ponthoz: Nagyon fontos, hogy ne beszéljük laikusokról (hozzá nem értôk), sem világiakról (evilágiak), mert ez a szóhasználat a civilek elnyomásának eszköze. Tehát magyarra így kell fordítani (!): "Szûnjék meg a klérus és a civilek közti szakadék".
5. Két égetô magyar probléma. Még az 1. ponton belül (Testvéri egyházat) további két pont égetôen aktuális Magyarországon:
- Szûnjék meg az egyházi vezetés összefonódása a hatalommal, az erôszakszervezetekkel (tábornok-püspök?!), a pártokkal, mert ez lehetetlenné teszi a testvériséget az elnyomottakkal, kicsikkel, szelídekkel.
- Szûnjék meg az egyházi pénzkezelés önkényes és átláthatatlan volta.

Teleki Béla professzor, fôiskolai rektor: Az egyházban az "irgalmas anya"-, és a "jogszabályozó apa"-szerep történelme során ütközött. Voltak korok, amikor az irgalmasság, máskor a jogszabályozás nyert túlhangsúlyt. Az utóbbi érvényes századunkban, bár ez eléggé életidegen demokratikus nézeteket hangsúlyozó világunkban. Mindenképpen szükséges lenne a mérleg nyelvének billentése az irgalmasság, s ezzel az egyensúly felé. Ezt szolgálná pl. a "testvér" szó keresztény értelmének visszaállítása, s ide tartozik a nôk sajátságos jogai érvényesítésének biztosítása, és az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek autentikus gyakorlása, sôt a cölebsz és nem-cölebsz katolikus papok egyenértékûségének teljes körû érvényesítése.
Ugyanebben a szellemben komoly erôfeszítéseket tehetne egyházunk a nôk papságának teológiai tisztázására, a felelôs apaság-anyaság pontosítására és - általában - az egyházi szexuális erkölcstan megtisztítására a maniheizmus árnyékaitól.
Népszavazás az egyházban honos volt az elsô századokban, gondoljunk pl. Szt. Ambrus megválasztására. Miért ne lehetne ez jogos ma, amikor erre ugyanolyan szükség van, mint akkor?

Turcsik György "plébánatos", Gyôrzámoly: Elôször is a hozzászólásra felkérô levelet olvastam el. Szerencsére. Úgy értettem, szeretnék megkérdezni sokak véleményét Egyházunk jelenlegi helyzetérôl, kilátásairól. Ez jó - gondoltam -, a kérdések és vélemények elfojtása káros. Hadd mondják el sokan gondolataikat, ez gazdagíthat mindenkit, és ha vannak Krisztus Testének beteg testrészei, a bajok feltárása elôfeltétele a gyógyulásnak. Aztán eszembe jutott, milyen nagy hatással volt rám 20 éve a Vigilia körkérdésére (Ki nekem Jézus Krisztus?) Gyurkovics Tibor válasza: "Az ember nem nézi az anyját a fürdôben. Profánnak tartom a kérdést... mintha a pofámba ütöttek volna. Remélem, a papság is így van vele". - Ez az! - mondtam akkor -, hiszen ilyesmi annyira szívügy... Ezért zavarba hoz az aláírható ív. Méltatlan eljárásnak tartom. A Vigilia körkérdése Jézus Krisztusra kérdezett, a jelen ív az Egyházról szól. A kettô közé nem teszek minden további nélkül egyenlôségjelet. Mégis, ha az Egyház nem csupáncsak emberi képzôdmény, hanem van benne valami szent, valami isteni, akkor legyen meg a szentnek kijáró tisztelet. Még a kérdésfeltevésben is. Minden megszólalásban.
Ezek után elolvastam az aláírható ív szövegét. 1. A kommentár szerint "sebtiben" állították össze. Meglátszik. Az Egyház sebtiben is többet érdemel. 2. E szöveg alapján akarták elérni, hogy "induljon el komoly dialógus"? Aligha fog. 3. "Ki kell fejezniük... a jelenlegi vezetéssel szembeni elégedetlenségüket". Szerintem Krisztus elégedetlen velünk, és ez fontosabb, mint az elvilágiasodott, és a demokratizmusnak álcázott érdekszövetségek által manipulált massza ún. elégedetlensége. Elégedetlen vagyok a régi mosóporommal, tamponommal, tévémmel, egyházammal... - na ne! 4. "Ezek olyan célok, melyeket... sürgôsen el kell érnie". Pont ezeket? A krisztushívôk között nyíltan fellépô irigységet, jellemtelenséget, harácsolást, hatalomhoz dörgölôzést, szakmai lelkiismeretlenséget, de fôképp a pénzvilágnak való lefekvést nem? Tényleg attól fog megváltozni minden, hogy a nôk (tisztelettel) szavazati jogot kapnak minden grémiumban? 5. Infantilizmusnak tartom azt a beállítást, hogy az aláíráshoz bátorság kell. Mindent összevetve, a kérdôív szerintem az erôsen eltorzult nyugati civilizáció korcs szüleménye. Nyílt párbeszédre szükség van, de ehhez nem kérdôívet íratnék alá, hanem nyugodtan kifejtett véleményeket hallgatnék meg nagy türelemmel és szeretettel.

Pálvölgyi Gyula: Magyarországon is szükséges lenne olyan népszavazás, igazi egyház-nép-szavazás, mint amirôl az Egyházfórum 95/3. számában olvashattunk. Szükséges lenne, de úgy gondolom, hogy nálunk még csak néhány szavazó jelentkezne erre. A templomba járó hívek többsége idôs ember, biztonságra és nyugalomra vágyik, a fiatal korában átélt gyönyörû körmenetekre, Eucharisztikus Kongresszus látványos tömegeire emlékszik csupán, nyugalomra vágyik, nem változásokra. Ebben találkozik a magyarországi idôs papsággal is, akik az elmúlt idôkben sokat szenvedtek és arra sem volt idejük a hívek szolgálata mellett, hogy saját helyzetük változtatásán gondolkodjanak. Az egyházi élet belsô reformja végsô soron laikus segítôket mozgósítana a lelkészkedô papság számára, de ennek a belátásához fiatalos kezdeményezôkészség és a tekintély-fogalomnak olyan megváltoztatása szükséges, mint amilyenrôl az Egyházfórum 94/2. számában már olvashattunk Johannes Gründel cikkében. "A testvériesen szolgáló tekintély" azonban nem mindenki számára rokonszenves.
Azok számára, akik remélni tudnak még, az egyház-nép-szavazás által felvetett kérdésekre a következôket válaszolom:
1. "Azt szenteljék fel püspökké, akit az egész nép választott, és aki kifogástalan." (Idézet a TRADITIO APOSTOLICA II. fejezetébôl. megjelent "Az ókeresztény kor egyházfegyelme" kötetben. Szent István Társulat, Budapest, 1983.)
2. A nôk papságáról szólók is elfogadják II. János Pál pápának azt a kijelentését, hogy: "Ha Krisztus csak férfiakat hívott meg apostolainak, akkor ezt tökéletesen szabadon és függetlenül tette." (Christifideles laici.)
A patriarkális felépítésû társadalomban a nôk nem hagyhatták el a családjukat a családfô, atya, vagy a férj engedélye nélkül. A bûnbeesés története szerint Isten szavára hivatkozhattak: "Vágyakozni fogsz férjed után, ô azonban uralkodni fog rajtad." A nôket az otthoni munkára tanították, sütésre-fôztésre, ruhakészítésre, mosásra, takarításra, gyermekgondozásra, de írni, olvasni nem tanultak, a zsingógába nem jártak, a templomba is csak az "asszonyok udvaráig" mehettek el, ha azt a családfô engedélyezte. Ilyen körülmények között Krisztus is csak férfiakat hívhatott tanítványai közé.
Ô szabadon és függetlenül tette. De a korabeli nôknek sem szabadsága, sem függetlensége nem volt még abban a társadalomban.
A francia katekizmus magyar fordítása 1992-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában "A KATOLIKUS HITE" címmel. Ebben a 30. oldalon ez olvasható:
"A katolikus egyház állandó visszautasítása, hogy megvizsgálja a nôknek felszentelt szolgálatra bocsátásának kérdését, a közvéleményen keresztül végül is nagy tekintélyû teológusokat - köztük hagyományos felfogásúakat is - a kérdés tanulmányozására indított, s ezek azt mondták ki, hogy nincs egyetlen mértékadó szentírási vagy dogmatikai akadály, amely megkívánná ennek a vétónak a fenntartását. ... Akárhogyan is álljon a dolog a szigorúan vett teológiai érvekkel, nem kétséges, hogy fennállnak igen mély irracionális ellenállások a katolikus közvélemény széles rétegeiben."
3. Jézus szavai nem parancsot, hanem tanácsot közvetítettek:
"Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, fogja fel." (Mr 19,12.)
Amikor Jézus meggyógyította Péter anyósát (Mt 8,14. Mk 1,29. Lk 4,38.), a szövegbôl kitûnik, hogy Péternek felesége is volt.
Pál apostol írja: "Nincs jogunk ahhoz, hogy asszonyt vigyünk magunkkal, mint a többi apostol és az Úr testvérei vagy Kéfás is teszi?" (I. Kor 9,5.)
Pál apostol Timóteushoz: "A püspöknek azonban kifogástalannak, egyszer nôsültnek ... a tanításra termettnek kell lennie" (I. Tim. 3,2.)
Pál apostol Tituszhoz: "...egyházi elöljárókat (presbitereket) rendelj utasításom szerint. Olyat keress, ... aki feddhetetlen és csak egyszer nôsült." (Tit. 1,5-6.)
4. A hagyományos szexuális erkölcstan Jézus szavaiból indult ki: "Aki bûnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el." (Máté 5,28) Biblikusok ugyan már megállapították, hogy itt is, mint a tízparancs szövegében szereplô "Ne kívánjad" szövegében is olyan szó szerepel, amely már az akkori nyelvhasználatban a cselekvés elhatározását is magában foglalta, mégis tág tere maradt annak, hogy a "gondolati bûn" fogalmát kiterjeszthessék már a természetes tetszés vagy tetszeni akarás területére is. Így a nemi kapcsolat csak házastársak között és csak úgy látszott bûntelennek, ha az - Isten akarata szerint - az emberiség szaporodását szolgálja. Ez a felfogás már erkölcs-teológusoktól is annyi kritikát kapott, hogy itt megismételni talán nem szükséges. Már 1968-ban a Vigilia folyóirat júniusi számában Faith István teológus "A lelkiismeret problémája" címû cikkében a következôket írta:
"Abban az esetben, ha valaki elôtt nem világos, hogy az egyház illetékes hivatala valóban Isten akaratát hirdeti, akkor a tanító- és lelkipásztori hivatal tekintélyével szemben is hivatkozhat saját lelkiismerete szabadságára." (A. Müller: Das Problem von Befehl und Gehorsam in der Kirche, Einsiedeln, 1964. 125-136. o.)
Ilyenkor természetesen vállalnia kell a felelôsséget is azért, hogy miért a lelkiismeretének és nem a tanítóhivatalnak engedelmeskedik. Ez a felelôsség megoszlik, ha a hívô ember álláspontjával nincs egyedül, hanem abban az egyház közvéleményének jelentôs része támogatja. Klasszikus példa erre korunkban a házasság-erkölcs területe, nevezetesen a születésszabályozás - vagy ha úgy tetszik: a fogamzáskorlátozás - megvalósítási módjának problémája. A hagyományos tanítás erre vonatkozó erkölcsi normáit ma már nemcsak a keresztény házasfelek túlnyomó része, hanem a tanítóhivatalon belül a püspökök és a teológusok többsége sem tartja kielégítônek. A kérdés kiváló ismerôje, Böckle helyesen állapítja meg:
"A hívô keresztény ember olyan személyes meggyôzôdést szerezhet, amely ellenkezik a hivatalos tanvéleménnyel. Ha pedig fokozatosan mind többen ilyen közös tanúságtételben találkoznak, akkor az egyháznak rá kell eszmélnie ebbôl, hogy az alapul szolgáló tanmegnyilatkozást helyesbíteni, vagy pontosabban differenciálni kell. Úgy látszik, ez történik ma a Casti Connubii tanításával a sok meggyôzôdéses katolikus ember egzisztenciális erkölcsi döntése által." (Empfangnisverhütung in der christilichen Ehe, Mainz, 1966. 12. o.)
Ôszinte együttérzéssel mindazok felé, akik keresik a jó tanács lehetôségét más ember számára.

Végezetül egy idézet Jörg Müller palottínus szerzetestôl: "Az Egyháznak Jézus népszerûtlen követelményeihez kell igazodnia, akkor is, ha a valóság más képet mutat. A népszerûségre való törekvés, a tömeg kegyének keresése a végét jelentenék. Ezért nem jelenthet megoldást a demokratikus egyházkormányzás sem. (J.M.: Isten más Bp. 1995. 93. o.)