Ha egyházi, akkor szamizdat?

Mottó: "Aki énérettem elveszíti életét, megnyeri azt!" (Mt 10,39 s par.)

1. Mi lehet abban a bizonyos nagykönyvben?

A diktatúrát megélt emberekben kialakulhatott az egészséges gyanakvás a nyilvánosság információi iránt. Még a gyerekek is tudták általában, hogy hamisított történelmet tanulnak az iskolában. Az emberek önkéntelen 'tartalomelemzési módszerekkel' próbálták a sajtót olvasni: amit szid, az talán jó lehet, amit állít, annak talán igaz az ellenkezôje.
Jézus sokat foglalkozott a képmutatással. Újra és újra hangsúlyozta, hogy a valóság számít, az kerül följegyzésre a mennyekben (vö. Lk 10,20), mert az Atya a rejtett dolgokat is látja (vö. Mt 6,4), míg a nyilvánosság csak a gyakran félrevezetô külszínt mutatja. Az evangéliumok tanúsága szerint a képmutatás veszélye éppen a vallási intézmények életében különösen nagy.
A nyilvános egyházi sajtó el tudja-e kerülni ezt a nagy veszélyt? Lehet-e az egyházi sajtó más, mint szamizdat? Egyáltalán, milyen értelemben lehet tovább szamizdatról beszélni egy látszólag cenzúra nélküli, szabad társadalomban?
Néha elôkerülnek bizalmas akták, például viharos hatalomváltások idején. Az utóbbi években megélhettünk itt Magyarországon is egy ilyen feltörést. A sajtó, a könyvkiadás, a dokumentumfilmek tömegével hozták nyilvánosságra azt, amit a megdôlt hatalomnak már nem volt módja némaságra kényszeríteni, bizalmasnak megôrizni. Ilyenkor fölsejlik, hogy mi minden rejlik a nyilvánosság mögött. S mivel vannak régóta fennálló hatalmak, amelyeknek a dolgai továbbra is rejtettek, ilyen feltörésekkor erôsödhet a gyanakvás, hogy a nyilvános bizonyos mértékben szinte szinonímája lehet a képmutatónak, a meghamisítottnak.
Jézus segített tanítványainak eligazodni a látszatok világában. Többször hangsúlyozott fô kritériuma a gyümölcs: a gyümölcsérôl lehet megítélni mindent (vö. Mt 7,16). Ez a kritérium például semmiféle más utódlást, folytonosságot nem ismer el, csak a tettekét: "Ha Ábrahám utódai vagytok, azt tegyétek, amit ô tett. De ti az életemre törtök... a Sátán az atyátok, mert azt teszitek, amit ô tett... aki kezdettôl fogva gyilkos." (vö. Jn 8,39-44) Isten a kövekbôl is tud utódokat támasztani Ábrahámnak vagy az apostoloknak (vö. Lk 3,8).
Amikor a sajtó tudósít egy megtörtént eseményrôl, azt elkerülhetetlenül legalább egy implicit értelmezéssel ellátja egyszerûen azzal, hogy mennyire simítja bele a történelem- és társadalomértelmezés status quo-jába vagy mennyire engedi, hogy éppen az esemény megkérdôjelezze az értelmezést. Az implicit értelmezésnek ez a kikerülhetetlensége az egyházi sajtónál például szüntelenül fölveti ezt a kérdést: vajon milyen történelem van megírva abban a mennybeli nagykönyvben?

2. Az írja meg a történelmet, aki gyôz

Diocletianus üldözési parancsa kifejezetten szigorú büntetéssel fenyegette a szent írásoknak nemcsak a nyilvános felolvasását, de még a magános olvasását is, sôt mindazokat, akik egyházi írásokat tartottak maguknál. Általában elmondható, hogy a keresztény írások mai szóval a szamizdatba, a tûrt vagy tiltott kategóriába tartoztak. Az ôsegyházi írások pusztításának eredményességét jelzi, hogy például a Didaché csak 1873-ban került elô újra, s a reformátorok Ágoston írásait hitték ôsegyházi hagyománynak - aminek súlyos következményeként a reformáció nagy felekezetei a hatalom és erôszak kérdésében kezdettôl nem találtak rá az ôsegyházi hozzáállásra, s így a reformáció a bajok fô gyökerét illetôen csak a kis erôszakmentes egyházakban hozott igazi reformot.
Az információnak ezt a személyiségformáló, döntésbefolyásoló, társadalomalakító, történelmet fordító jelentôségét minden korban sejtették, ezért azután a könyvégetés, az ideológiagyártás és a történelemhamisítás sem újkori találmány. Az újszövetségi szentírás fennmaradt kétezer éven át, de annak a mindenkori hivatalostól eltérô értelmezései többnyire pusztítás áldozataivá váltak. Pedig minden korban önmagáról állította ki az igazság és hitelesség teljes hiányának bizonyítványát az olyan ideológia, amely nem a szellem eszközeivel, hanem az írások és a máskéntgondolkodók elpusztításával aratott földies gyôzelmet.
Például a konstantini kor hamar meghozta az elsô esetet, amelyben a korábban üldözést szenvedett egyházi intézmény maga szabott ki halálos ítéletet. A vád: információs eltévelyedés (eretnekség). Priscillianus püspököt és hat társát (köztük egy nôt) kivégezték. Ez az eset még óriási ellenérzést váltott ki: például Szt. Márton toursi püspök és Szt. Ambrus milánói püspök minden közösséget megtagadtak az ítélkezésben résztvett püspökökkel. De a múlt bûneit bevallani mindig a legnehezebb dolgok közé tartozott. Könnyebbek a koncepciós perek utómunkálatai: a vádlott írásainak megsemmisítése és a vádak továbbhagyományozása. Ezért az egyházi köztudatban Priscillianus mindmáig egy eretnekség névadójaként szerepel. Ezen az sem változtatott, hogy a múlt század végén mégiscsak elôkerült néhány írása, amelyek nem igazolták a vádakat.
Hála Istennek végsô értelemben is igaz, hogy az írja meg a történelmet, aki gyôz. Elôbb-utóbb minden földi hatalom és történelemhamisítás elenyészik, s csak az a bizonyos mennybeli nagykönyv marad fenn, amely nem papíron létezik, hanem a lelkekben s Isten emlékezetében.

3. Mi az, hogy egyházi?

Jézus adott egy világos kritériumot arról, mi az egyház: "Arról lehet megismerni, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást!" (Jn 13,35)
Ha a szeretetnek csak egy legeslegminimálisabb fokát tekintjük, azt, hogy az egymást szeretôk legalább nem ölik meg egymást, már akkor is megállapíthatjuk, hogy semelyik jelenleg létezô nagy keresztény felekezet, mint egész, mint intézmény, nem nevezhetô egyháznak. Hiszen tagjaik a legkülönfélébb háborúkban ölték még saját felekezetükbeli 'testvéreiket' is, katolikusok a katolikusokat, protestánsok a protestánsokat, ortodoxok az ortodoxokat. S nem egyéni bûnösségbôl tették ezt, hanem mert nem is volt megtiltva nekik, sôt sokszor vallási buzdítást kaptak rá.
Jézus kritériumából következik, hogy csak az erôszakmentes keresztények között kereshetjük azokat, akik objektíve Jézus egyházába tartoznak. (Hogy szubjektíve ki mindenki tartozott s tartozik Isten népébe, s ki üdvözül, azt csak a szíveket vizsgáló Isten ismeri. Az evangéliumból úgy tûnik, például Jézus gyilkosai is üdvözülhettek, hiszen nem tudták, mit cselekszenek.) Jézus egyházának tagjai valószínûleg megtalálhatók a nagy felekezetekben éppúgy, mint a leeretnekezett kisegyházakban szerte a világon és végig a történelemben. Némelyeknek talán különösen hangzik erôszakmentes keresztényekrôl beszélni a nagy felekezetekben, pedig az amerikai Katolikus Munkás mozgalom (talán ismerôsen hangzik Dorothy Day, Thomas Merton, s a Berrigen testvérek neve) még nem is számít különlegesnek az Anglikán Pacifista Szövetséghez képest - gondoljunk csak bele, micsoda ereje az evangéliumnak, hogy olyan egyház tagjai is eljutnak az erôszakmentesség meggyôzôdésére, amely egyháznak a feje az országuk uralkodója.
A jézusi egyházfogalom fényében legföljebb csak egyetlen egyházszakadásról lehetne beszélni, arról, amikor a keresztények egy része összeszûrte a levet a római császársággal, s ennek következtében hamarosan üldözni kezdte az erôszakmentesség mellett kitartó korábbi testvéreit. De ez sem egyházszakadás volt, csak sokak elpártolása az elsô századok alapvetô eszményétôl, kilépése az egymást szeretôk egyházából.
Lehetetlen is, hogy Jézus mûve annyira kudarcot vallott volna a történelemben, amennyire a látszat mutatja. Sem egyházszakadás, sem keresztények közti háború, sem keresztények általi gyarmatosítás és népirtás soha nem történt, hiszen a hatalommal összefonódott, magukat egyháznak nevezô intézmények közti viszályok, a hittérítés címén végzett gyarmatosítások nem a jézusi kritérium szerinti egyház történései voltak. Furcsa is lenne az olyan ökumené, ahol teológiai tételeken próbálnak egyezségre jutni, de gyakorlatilag még annyit sem ígérnek egymásnak, hogy alkalomadtán nem fogják ölni egymást. A különbözô felekezetekben ill. kisegyházakban élô erôszakmentes keresztények testvérisége a szeretet legalább minimális fokán mindig fennállt. Kihirdethetjük a nagy örömhírt: a keresztények egysége megvalósult, sôt mindig is megvolt.
Az erôszakmentesség automatikusan megóvja az egyházat attól is, hogy a csak egymást szeretôk valamiféle kollektív önzésévé legyen. A magukat nem védôk az erôszak világában óhatatlanul a szegények, a kicsik, az elnyomottak közé sodródnak, ahol Isten is áll.

4. Mikor egyházi egy sajtó?

A fentiekbôl kiindulva akkor, ha alapállása az erôszakmentesség. Azaz akkor egyházi egy sajtó, ha a szamizdatnak egy speciális fajtája.
A szamizdat természetesen semmiképp nem jelent automatikusan egyházi írást. Például az ÁEH is összeállított meghamisított kisközösségi írásokból egy szamizdatot Új Forrás címmel, s azt úgy adta át a püspököknek, mint az utcán elkobzott példányt. Érdekessé akkor vált az eset, amikor az Új Emberben egész oldalon közölt vádirat bizonyítékként hivatkozott erre a kötetre. Hasonló történt egy püspökkari körlevélben, amely elítélte a Lelkipásztori Marketing c. tanulmányt, kétszer is idézve belôle - csak éppen olyan mondatokat, amelyek nem is szerepeltek benne. Errôl a hamisított szamizdatról azt rebesgették, hogy az esztergomi szemináriumban készült.
Az egyházi sajtó szamizdat volta gyakran nem csak saját alapállása (amibôl fakadóan nem kér engedélyt létéhez, mondandójához, csak Istennek hajlandó engedelmeskedni), de külsô kényszer is. Az erôszakmentesség látszólag egyszerû kritériuma felmérhetetlen következményekkel jár a felekezetek történelmének és jelenének, a világ problémáinak és a hatalomhoz való viszonynak a szemléletmódjában. Jézus többször is hangsúlyozta a földi lét talán legalapvetôbb elvét: aki meg akarja tartani életét, elveszíti, aki viszont elveszíti az evangéliumért, az megôrzi örökre. Úgy tûnik, ez nemcsak az egyénre, de az egyházra és annak sajtójára is érvényes. A történelem bizonysága szerint az erôszakmentes egyház az üldözésben sokszor elveszíti épületeit, intézményeit, nyilvános sajtóját, sôt nevét, jóhírét és történelmét is. Eretneknek rágalmazzák, koronként és helyenként máshogy nevezik el (gyakran kivégzett emberekrôl), történelmét meghamisítják és sajtóját lejáratják, árusítását és olvasását tiltják, ha lehet, betiltják.
A gyermek és a szelíd pusztul a legkönnyebben. Meg az egyház. Ereje nem abban mutatkozik meg, hogy folyamatosan és dicsôségesen fennáll, hanem hogy az egyházi-állami üldözések után is mindig újra föltámad, elpusztíthatatlanul. Éppen azért, mert nem alkuszik meg a létéért sem, inkább vállalja a pusztulást, Isten máshol és más néven és egyszerre sokfelé mindig újra föltámasztja. Mivel hajlandó életét elveszíteni, örökre megôrzi.

5. Szamizdat a kommunikációs hatalom korában?

A katolikus szamizdat egy markáns sorozata, a Karácsonyi Ajándék, amely 1971-ben indult, több mint másfélszáz kötettel érte meg a diktatúra végét. De a fennmaradt régi gépelmények mutatják, hogy a diktatúra más idôszakaiban is termett a szamizdat. De beszélhetünk-e szamizdatról az úgynevezett információs társadalomban, amikor a kommunikációs hatalom nemigen használja a kis hatékonyságú diktatórikus cenzori eszközöket?
A diktatúrában bizonyos értelemben csend volt, a minden csatornáján ugyanazt mondogató és nem éppen igazmondónak tartott tömegkommunikáció nem kötötte le az emberek figyelmét. Ha valamit szidott, azzal csak azt érte el, hogy az embereknek tudomást szereztek róla. A szamizdat példányszáma elenyészôen kicsi volt, létezésének tudata mégis belengte a szellemi köröket. Az emberek szomjazták az igazi híreket s a nyomtatottnál sokkal nagyobb érdeklôdéssel és bizalommal vették kezükbe a gépírásos anyagokat.
A börtönben tiltott volt minden vallásos anyag, még a biblia is. A rabok rejtegetési technikái közül egy - népmesékben is szereplô - igen jónak bizonyult: a tût szalmakazalba rejteni, azaz a papírokat papírhalmazba. Egy könyvtárat, levéltárat, archívumot átkutatni elrejtett - a többihez hasonló formájú - papírok után mérhetetlen energiát és idôt igényelne. Csak az tudja használni, aki tudja, hová rejtette.
A kommunikációs hatalom szûrési mechanizmusa is a szalmakazalhoz hasonlóan mûködik. Nem csendet parancsol, amelyben csak az ô hangja hallatszik, hanem megengedi a legteljesebb hangzavart, hiszen úgyis csak az ô hangja hallatszik ki belôle. Miért akadályozná meg, hogy valaki fénymásolva terjessze eszméit: a rengeteg televíziós és rádiós csatorna, a figyelmet elkábító reklámözön, a naponta több könyvnyi szöveget kínáló újságok, a postaládát ingyen megtömô színes prospektusok hangzavarában ki figyel oda fénymásolt cetlikre? Csak akinek ereje, pénze, hatalma van a mondanivalóját sokszor ismételt tévéhirdetésekkel, óriásplakátokkal, vezércikkekkel sulykolni, annak a szava jut el széles körökhöz.
Szamizdatról ilyen körülmények közt nem negatív és külsô meghatározással (kiadni nem engedett) beszélhetünk, hanem pozitívan és saját funkciója oldaláról: szamizdat az, amely vállalja Jézus erôszakmentességének mindkét oldalát. Jézus szelídsége egyrészt kemény prófétai szó (nem felszabadítási harc!) a szegények, elnyomottak, más emberektôl szenvedôk érdekében (különös éllel az Isten nevében uralkodás és ölés ellen), másrészt ennek ára, az üldözés elviselése visszaütés nélkül.
Az evilági 'szelídség' ezzel szemben a hatalommal való békességet jelenti és ennek árát a szó területén: az erôszak jóváhagyását legalább cinkos némasággal, de akár a templom kufárjai ellen fellépô, ostort suhogtató Jézus esetének félremagyarázásával is; s a mai kufárokról kemény szavakkal beszélôk letorkollását.
A fizikai vagy hatalmi erôszaktól szenvedôk tudják, hogy nem szerencsés az erôszak szó jelentését gyengíteni ilyesféle szellemeskedéssel: erôszakosan képviselitek az erôszakmentességet. Egy olyan világtársadalom csendes zugában élünk, amelyben a történelem legnagyobb nyomorúsága, környezetpusztulása, háborúskodása, menekülése, népességrobbanása s ugyanakkor vagyonfelhalmozása és dôzsölése folyik. Nem kis részben felelôs ezért a magukat egyháznak nevezô, de az erôszakmentességet nem valló, sôt az erôszakmentes egyházat leeretnekezô intézmények 'antitanúsága'. Nagy szükség van az evangélium teljességére, a kemény szavaira is. Az ezt felvállaló egyházi sajtó ma is (s a világ sok pontján szó szerint is) szamizdat.