Nem tudom, szoktak-e gondolkodni a két idõsebb királyfi esetén. Meg a vámos és a lévita történetén. Ha egyáltalán van történetük. Ezek is elindulnak szerencsét próbálni, aztán valahogy nem lesz a vállalkozásukból semmi. Pedig elõkelõ emberek, edzettek, badiznak rendesen, jó paripát vezetnek, fényes a fegyverük, degesz az erszényük. Mégcsak valami nagy disznóságot sem követnek el. Ennek ellenére úgy pattannak le a történetrõl, mint ahogy a kacsázó kõ ugrik át a kis tó túlsó partjára.

Kiszállnak, végük, többé nem tudunk róluk semmit – mintha a világra sem jöttek volna. Csak annyi történt, hogy nem adtak enni a rókának, a törtszárnyú kacsán nem segítettek, az összevert ember mellett elsiettek, nehogy õk is a rablók kezébe essenek.

Testi emberek õk. Bizonyára rendesek, csak egy kicsit túl okosak. Azt hiszik – a mesékben – hogy az aranyos lószerszámot kell választani, a biztonságot, mutatós paripát, az elvarázsolt kastélyban az elsõ szobában meg kell rakodni a csalikincsekkel.

A rablóktól biz' mi is félünk, egy puttony arany mindannyiunknak jól jönne, és ritkán szokásunk odaadni útravalónk felét egy sündisznócskának.

A legkisebb fiú, Hamupipõke és az irgalmas szamaritánus másmilyenek. Õk, a lenézettek, a megvetettek, a kicsik, a versenyben lemaradottak lépnek be a történetbe. Talán mert az utolsó helyrõl olyan tartományok is látszanak a létezésbõl, amelyek a magas lóról nem? Nem esetet látnak, hanem sorsot? Mert nem utasok, modern szóval: nem túristák, hanem eleven és felelõs személyek?

Áldozat. A népmesék és a példabeszéd arról szól, hogy a világot az áldozat tartja fönn. A legkisebb fiú nem a fölöslegbõl ad, hanem botrányosan sokat, és nem befektet, mert aki kunyerál tõle, az még nála is elesettebbnek látszik.

Az áldozat valójában egy beavatási mozzanat. Aki kockáztat a félig agyonvertért, aki saját testével védi a griffmadár fiókáit a jégesõtõl, aki háromszor esik össze a pókoslábú, rossz gebe alatt, aki életébõl ad egy darabot a másikért, az beléphet a történetbe.

Kinek a történetébe? A sajátjába. Aki belép a történetbe, az testi emberbõl lelkivé válik, mert a történet, az életünk, az a testé és a léleké

A lelki ember nem azt jelenti, hogy az illetõ diplomás, és azt sem, hogy vasárnaponként akkorát ájtatoskodik a templomban, hogy a lourdesi Szûzanya szobra elpirul a grottájában.

A lelki ember beavatottsága annyiból áll, hogy tudja, hogy ami anyagi, ami mulandó az véges, az elmúlik, akár az idõ és az élet. Szemben a testivel, aki éppoly pontosan tudja, azt, amit a legkisebb királyfi, vagy a kiskondás, csak éppen nem aszerint él. Szétvált benne a gondolat, a szó és tett egysége. Úgy rendezkedik be, mintha porló cuccai örökös darabok volnának. Meghozhatná õ is a világfönntartó áldozatot, ha nem lenne olyan büszke.

A dölyfös királyfiak, meg a gonosz mostohák édes lányai nem állnak szolgálatba: ez számukra rangon aluli volna. Ha megkaparjuk a dolgot, azt látjuk, hogy túl erõsen kötõdnek a szerepeikhez, az önmagukrõl kialakított képhez, azokhoz a dolgokhoz, amelykre oly mohón rávetik magukat. Maguk sem veszik észre, hogy valójában a legsúlyosabb szolgaságban élnek. Nem a mesebeli királyok, mégcsak nem is emberek, vagy állatok, hanem Dolgok igájában, hiszen cuccaik és hiúságuk uralkodik rajtuk. Márpedig tudjuk a bölcsességet: ki mennyire hiú, annyi esze hiányzik. Aki meg akarja nyerni az életét, elveszíti.

A mesebeli kiskondások meg fölteszik az életüket és megnyerik.

Hanem ez itt nem mese, ez az élet, kérem!

A szocializmus báránytörvényei után most megint a kapitalizmus farkastörvényei.

Született nyertesnek kell lennünk az elénk állított példák szerint. Szupermennek, tininnindzsának, terminátornak. Barbi-nak. Igazán élvezetes szerep. A létnek semmi tétje nincs, se üdv, se kárhozat. Csak az a kérdés, hogy mennyi csokit ehetünk és mennyi kólát ihatunk és mennyi micsodát vehetünk. Csak nem a mennyországba kerültünk elevenen?