Az 1989-es évtől úgy tűnik folyamatosan jelennek meg itthon Antonio Massimo Scaligero (-dzs-, eredetileg Scabelloni, 1906-1980) olasz író, szellemkutató életművének egyes kötetei, ez idáig az "Értekezés az élő gondolatról" (Trattato del pensiero vivente, 2. kiadás, Róma, 1977), "A meditáció gyakorlati kézikönyve" (Manuale pratico della meditazione, 2. kiad. Róma, 1984.), "A gondolat mint antimatéria" (Il pensiero come antimateria, Róma 1978) című művek, valamint egy "Jáspis" nevű kiadványban a "Beavatás és hagyomány" (Iniziazone a tradizione, Róma, 1956) és más írásainak részletei.

A Szerző több mint harminc kötetes életművével egy új ember- és világkép megalapozásának döntő jelentőségű feladatára vállalkozott: általa az "új idők mesterének" nevezett Rudolf Steiner eredményeihez kapcsolódva, de teljes mértékben önállóan, egy benső koncentráció ritmikusságának megfelelően voltaképp mindig ugyanarra, a gondolkodás titkaira világítva, a mai ember tudati helyzetének rejtett hátterét kutatta.

Szokatlanul éles világossággal és határozottsággal vizsgálta felül beteg, feje tetejére állított korunk fő kórokká vált, de a fizikai realitás erejével támogatott téveszméjét, a materializmust, amely még a szellem álruháját is felölti magára az ember öntudatlan közreműködésével, aki anélkül használja szellemi erőit – a szellemmel s így önmagával való szembenállás önellentmondó "igazolási" kísérleteiben, de legtöbbször a szellemi- isteni nevében is -, hogy tudná, hogyan jön létre benne a gondolat, hogyan vesz részt ő maga a gondolkodásban, mellyel inkább mutatkozik egynek az ember, mint azzal amire gondolkodása irányul, az érzékleti világ vagy akár egy pusztán elképzelt természetfeletti szerint: "A materializmus tulajdonképpen nemcsak az a tan, amii ezzel a Révvel neveznek hanem a mai emberiség reális állapota. Fel nem ismert és ezért ki nem dolgozott alapja miden doktrínának és minden tradicionális vagy nem-tradicionális spiritualizmusnak, amely nem tudja, hogyan megy végbe a materiális megjelenés folyamata, és menekül a feladattól, hogy szembenézzen a természet fizikai objektivitásának, vagyis az érzékleti észlelés és ennek képzetalkotásba való átfordulása problémájával."

Scaligero gondolatai sem úgy illeszkednek a tudományos szemlélődés egzaktságra vonatkozó követelményéhez, hogy egy részterület, mondjuk a szellemtörténet vagy a tudományelmélet megszokott irányvonalaihoz kapcsolódnának. Egzaktsága abból táplálkozik, hogy megtette az univerzalitás felé azt a valóban megtehető lépést, amit a korszellemtől való egyoldalú függés miatt Nyugaton is csak igen kevesen, nevezetesen azt az utat, amely a gondolkodás mindenkori tárgyaitól, a gondolatoktól a fogalmi, képi struktúrákat kialakító szellemi folyamatok megismeréséhez vezet. Egy magasabb, felszabadító erejű élet tapasztalásának nyomait fedezheti föl itt az, aki figyelmében, gondolkodásában odaadónak bizonyul. Ez a tapasztalás tette áttetszővé, és telítette nagy erejű benső evidenciával a Szerző gondolatait. Ha a filozófia szűkös terminusaival akarnánk meghatározni, talán empirikus idealizmusnak, az ideák tapasztalásának nevezhetjük Scaligero szemléletét: "Az a tapasztalat, amelyre utalni kívánunk nem filozófia többé hanem az, amire minden filozofálás mint saját beljesedésére törekedett, és amire minden emberi ténykedés törekszik, miközben ügy véli, hogy meghatározott tárgyakat és ideálokat akar, köztük ellentéteseket is. Az út, amelyre utalunk ... arra irányul, hogy a meghatározottságoktól tehermentesítse a tudat tiszta mozgását. .. Ennek a folyamatnak az észlelése, ami semmilyez spekulációnak nem sikerült soha, a harmónia titka a lét és a gondolkodás között, mert gondolkodásban az ember a lét felé nyílik meg."

"Miért van szükségünk ilyen tapasztalásokra?" hangzik az ismert, és sajnos "spirituális" társaságokban is gyakran hallható kérdés. Ez a kételkedő kérdés maga mutat a válaszra: éppen azért, mert gondolkodásunk, lelki életünk egészsége általánosan meggyengült, belezuhant az absztrakt részletekbe, sémákba, ami elsivárosította az életünket. Egyre inkább tapasztaljuk, hogy ha nem akarunk az élet látszatainak áldozataivá válni, jövőnk a mi tudatos, benső kezdeményezésünkön múlik: nekünk kell visszaadnunk tudati életünk eredeti mélységét és vitalitását azáltal, hogy felfedezzük ezt a mélységet és vitalitást, hogy legalább olyan objektív, tiszta, éber észleléssel tudjunk élni a gondolkodás folyamatában, mint ahogyan a külső világgal találjuk szemközt magunkat. A mai ember adekvát benső egyensúlya akkor állhat helyre, ha legyőzve materialista életfölfogásából fakadó lelki ürességérzetét vagy kaotikusságát, menekülésvágyát és a gondolkodás iránti közönyét, jelenlétre és tudatosságra nevelő diszciplínák által megtanul összefüggően gondolkodni, majd ezen keresztül végigviszi az észlelést a gondolat születéséig, amit csak intuitíve, villanásszerűen észlel a mindennapi életben: a testi bázison a neuro-szenzorikus folyamatok által tükrözött, és a tudat eredeti erőitől az emberi fejlődés mai szakaszában elvont gondolkodásból spontán módon már alig vagy egyáltalán nem jönnek a helyes, időszerű szellemi, morális vagy bármilyen más továbbfejlődés impulzusai. Az embernek az újkor hajnalától tapasztalnia kellett magasabb lelki élete, hite elhalását, de csak azért, hogy ebből megszülessék a benső feltámadás új, önálló akarata, és nem azért, hogy a benső észlelés bizonyos fokú elhalásával időlegesen létrejövő materialista fölfogás és hatásainak korlátai közt maradjon, az emberi élet vagy a világ nem-fizikai alapjainak vonatkozásában és így ellentmondásban ezekkel az alapokkal.

Scaligero a logikus gondolkodást a szellemiekkel kapcsolatban is megerősítő kiutat mutat, mind az absztrakt materialista racionalizmus fogságából, mind pedig az ennek elégtelensége miatt keresett tradicionális spiritualizmus mára ugyanúgy tévedések hordozóivá mert üres és előírt formákká vált visszhangjaiból: műveivel a hit és a megismerés, más szóval a régi megismerő érzés és tudatos gondolkodás középkorban szétvált áramlatainak újraegyesítésére, közös forrásuk megtalálására hívná fel a figyelmet, és leleplezi azoknak az ún. ellenerőknek a működését, amelyek – anélkül, hogy bárkiben is ez tudatossá válna – a modern civilizáció majd minden részében megakadályozni igyekeznek az emberi élet kiteljesedését, a lelki-szellemi képességek rendeltetésszerű használatát, azaz ezeknek az emberi énhez való visszakerülését. "A Logosz csak a szabad ember által tud teremteni a világban. Az ember mindezt megkaphat és valóban mindent meg is kapott a testtől a lélekig, de van valami, amit nem kaphat ajándékba: a szabadságot. Ajándékba kapta a benső feltámadás képességét, a logosz életét, amit gondolatokká absztrahál, az Én erejét, amit az ego erejeként él át, de a szabaddá válás csak saját tette lehet. Az erő helyes felhasználása csak saját elhatározásából történhet."

Az euro-amerikai társadalmak két fő szellemi iránya, vallás és tudomány még egyaránt nélkülözi az ember önálló, materiális bázistól független valóságának megismerését, ami pedig nemcsak a vallásnak, de a materialista tudományosság megjelenésének is tulajdonképpeni értelme volt, belátható lévén, hogy csak annak számára mutatkozhat objektívnek a külső valóság, aki maga tudati lényében anyagtalan, s hogy a materializmus csak akkor lehetne igaz, ha az ember a gondolkodás beszüntetésének veszélyes praxisával élne, ha nem támaszkodna a gondolkodásra, csak az érzékelésére. Tragikus módon a materializmus egy ilyen gondolkodási következetlenségből kiindulva meg is indult az igazzá válás útján: az ember a fizikai világ – sokszor valóban nagyszerű eredményeket is hozó – kutatása és törvényeinek kódolása közben tárgya, pontosabban a tárgy absztrakt képének, fogalmainak foglya lett, és új civilizációja fölépítésénél naiv módon fokozatosan kirekesztette gondolati rendszereiből önmagát, mint mindenkori alanyt, az anyagi-testi folyamatok javára. Az élő szellemet elveszített nyugati tradíció utódja, a középkorban kialakult skolasztikus-nominalista szellemtől áthatva, de más tartalmat, a matériát transztendáló modern tudományosság tagadja a szellemet, és még a pszichológia sem közvetíti a valóban gyógyító szellemi erők megismerésének, fejlesztésének gyakorlatát. A természettudományok, híven benső indíttatásukhoz, ezt egy ideig talán jogosan tették, de ez a magatartás mindenütt kórosan elterjedt, egészen a mindennapokig. Ez vezetett a modern babonákhoz, a parapszichológiától a tradicionális maradványok felélesztésén át az ufó-misztikáig, ami arra készteti az embereket, hogy alapkérdések világos föltétele helyett ilyen és hasonló tartalmakban úszkáljanak. Scaligero kritikája éles: "A materializmus az ember hite az anyagban, melyet a gondolkodás konkrét erőivel nem tud kitapasztalni. A legsötétebb miszticizmus, mert azt tartja magáról, hogy a miszticizmus ellentéte, minthogy matematikai számításokkal vagy absztrakt dialektikával táplálkozik. Az ember benső gyengeségét táplálja a gondolkodás halott termékeivel, mely gondolkodás, mivel nem hatol bele az agyagba, azt öntudatlanul misztikus realitásra emeli. Nincs olyan bigott, aki szolgaibban hű lenne mákonyos hite tárgyához, mint a materialista... A legdestruktívabb materializmus az intellektuális vagy dialektikus materialistáé aki szellemi erőket vet latba, hogy tagadja a szellemet... De: a szellem minden megszállottja vagy fanatikusa valójában materialista."

Egyértelmű továbbá, hogy a tapasztalásban résztvevő alany megismerését nem közvetítheti a vágyott tradíció sem, amelynek képviselői nem élve a tapasztalás mai, reális továbbvitelének lehetőségével az érzékfeletti szintre, ennek pótlására és a rajongók hipnotizálására régi formájú szellemi, testi gyakorlatokat, ezoterikus tartalmakat, szimbolikát, nyelvezetet helyeznek előtérbe. Mivel ezeknek a régi – s a maguk idejében és helyén természetesen megfelelő – utaknak nem kellett még számolnia a mai ember előtt álló megismerési, tudati problémákkal, így ezek megoldása sem várható el adekvát megismerést nélkülöző antik szellemi gyakorlatok vagy tartalmak puszta felvételével. Sőt, a tradicionalizmus eredménye emiatt előbb-utóbb az, hogy a tanítványokat elszakítják a valóságtól, illúziók és hallucinációk közé hajtja és – a tradicionális gyógymódokkal együtt – a testhez-kötözöttség érzetét növeli bennük. "A szellem és a természet erői közötti mai viszony nincs meg egyetlen tradicionális tanításban sem, mert létrejötte az emberi és az isteni közötti – a tradícióban tükröződő – régi viszony kialvásának következménye... A régi világ vége tényleg eljött... Tragikus volna, ha az ember a Szellem lehetséges új tapasztalása pótlékaként a tradicionális forrásuktól immár elszakított és ma elkerülhetetlenül a testi tudat sötét állapotaival összekötött – tartalmak visszaállításával élne.

Scaligero szélesebb összefüggésekben is rámutat, hogy a gondolkodás forrásainak napról-napra megújított megismerése nélkül a mai átlagos tudatszinten legtöbbször minden pozitív gondolat vagy gyakorlati megoldás devalválódik, a testi-érzékletivel e megismerés nélkül szükségképp helytelenül összekapcsolódva az ellenkezőjét kezdi kifejteni. Így a társadalmi életben a szabad szellemi élet a silány tömegkultúra megjelenési terévé, politika és gazdaság pedig az anyagi és hatalmi érdekek által meghatározott antagonisztikus önkények színterévé válik. Amiként nem tud időlegesen és tudatosan megszabadulni az ember gondolkodása megszokott tartalmaitól, amelyek így ösztöni mechanizmusokkal, vágyaival, szükségleteivel összeszövődve és ezek kielégítését egyedüli céllá és értékké emelve őrajta válnak uralkodóvá, ugyanúgy igyekszik épp ilyen célok és "értékek" szerint determinálni az egyes embereken keresztül a társadalom szellemi, jogi-politikai, gazdasági életét üres jelszavakká változtatva a szellemi szabadság, jogegyenlőség és testvériesség vagy szocialitás ideáit – egy erő, amely egyfelől az ember tekintetét a közeli vagy régmúltba fordítva el akarja őt szakítani tudati kifejlődésének – szellemi és morális felnőttségének – mai és jövőbeni lehetőségeitől, másrészt pedig attól, hogy a múlt alapján levonja a mára és a jövőre is érvényes szellemi konzekvenciákat, s így pl. a technika bűvkörében mozgó absztrakt, túlmodernizált élet megteremtésére szorítja az embert.

Felmerül a kérdés – amennyiben az emberi megnyilatkozások és az egész látható világ jellegzetességeiben meglátjuk a szellemi erőket -, hogy vajon az embertől származik-e ez az erő, ez az intelligencia, amely az ember által az ember ellen, minden emberit – gondolkodást, morált – figyelmen kívül hagyva szinte sugározza a vak automatizmust a vallás és tudomány meghatározott tartalmaival kapcsolatos "szakszerű" gondolkodás- és beszédmód absztrakt személytelenségében, egészen a különböző, gondolkodás nélkül használt, érzelmileg telített frázisokig, előítéletekig, és az ezek alapján létrejövő viszálykodásokig?

Az antropozófiai szellemtudomány ezt a megírigyelt erőt, amelynek két pólusa kölcsönösen kiegészítve egymást, hatásaiban mindenki által észrevehetően jelen van az emberi életben, a mai fülnek elsőre talán szokatlanul, de, hogy mégis el legyen nevezve, Lucifernek és Ahrimannak nevezi. Régi idők szellemtudományából származó nevek ezek, de híven kifejezik tevékenységüket a mai ember félrevezetésében: a szellemit egoisztikussá "Lucifer" teszi, "Ahrimán" pedig az anyagi világgal kapcsolatos illúziókat kelti fel a lélekben, itt csak néhány ismertetőjegyükre térünk ki.

Ezek a bizonyos fokig önálló hatalommal rendelkezőnek látszó lények ma a dialektika makacs szellemei, akik azáltal, hogy az ember még nem vette ténylegesen birtokába saját szellemi szabadságát, legitim hatókörükön – a jó és a rossz szabad felismerési képességében, az érzékleti észlelésben és a spontán képzetalkotásban való részvételükön – túl is működnek. És működni akarnak, ott ragadják meg az embert, ahol anélkül gondol valamit, hogy saját létrehozó tevékenységét – vagyis tőlük való függetlenségét – észrevenné, s így az ember mindig egy "valami", egy gondolt fontosságra mutatva nyilatkozik, él, megadva magát az érzéki látszatoknak, majd ebből azt a téves következtetést vonja le, hogy az ember mást nem is tehet, nem tud változni. E két hatalom összjátéka úgy valósul meg, hogy Lucifer – Jucis ferus, az ál- "fényt hozó" – hozza azt a tükrözött fényt, amiben leképeződik bennünk az érzékleti világ, Ahriman – a régi perzsák fényistene, Ahura Mazda sötét ellenlábasa – birodalma, jelenleg a tradícióktól a fizikai-természeti világig. Ez azt jelenti, hogy ma a gondolkodás alaperőinek megismerése nélkül általánosan ki vagyunk téve a megtévesztésnek, ha akár az anyagi, akár a szellemi világról próbálunk tapasztalatokat szerezni. Lucifer emeli "szellemi" rangra, ami Ahrimané, a befejezett, széttöredezett kikutatott, halott világot, a tradicionalista vagy a tudományos-racionális dogmákig, az érzékleti világ kívánatos "gyümölcseivel" együtt. Ember- és természetalatti vonzerejükkel ma azt akarják elérni, hogy a fizikai-földi élet síkján valóság maradjon, ill. science-fiction-szerűen idő előtti valósággá váljék az, ami már és még nincs, az emberiség valamely korábbi kultúrfoka vagy a technika mechanikus volta szerint, hedonizmus, fanatikus megszállottság vagy jéghideg racionalizmus szerint azt szabadítva föl az emberben, ami nem ő. Hatalmuk fenntartása érdekében az állandó ellentmondás szellemét is hordozzák az igazság elismerése nélkül, abban az értelemben, hogy Lucifer felemel, de – Ahriman "kezére játszva" – nem engedi kitapasztalni a földi élet valóságait, Ahriman pedig földhözkötötten tart és elutasít minden magasabbat, ami nem az érzékelésből vagy az érzékleti tudatból származik, többek között épp azokat a gondolatokat, amelyek saját maguk létezésével kapcsolatosak. Lucifer az életidegen, múltbenéző spiritualizmust, az illuzórikus szellemit és illuzórikus szabadságot, a gőgöt, az erkölcstelenségig menő önző szenvedélyeket, indulatokat, Ahriman pedig a szellemellenes materialista intellektualizmust, a primitivizmust, a hibás logikát hozza és ötvözi az emberbe. Így a felszínen tartalmilag különbözőnek tetsző, mindazonáltal számos formában jól összefonódó tradicionalizmust és materializmust ugyanaz az emberellenes, az ember igazi valóságát kibontakozni nem engedő erő tartja fenn a Földön.

"Ezen lények feladata nem a felszabadítás, hanem az elcsábítás, nem az, hogy megmutassák a megismerés eszközeit – amit nem is tudnának, – hanem, hogy meggyőzzenek újraélesztett antik tanokkal már megmagyarázott szimbólumokkal, tradicionális ösztönzésekkel, melyek az antik léleknek szóltak, ami a mai ember tudat- alattija lett... Feladatuk megakadályozni, hogy a tanítvány felismerje az új idők mesterét, azt, aki megmutatta a módját, hogy az ember saját alapjaiból kiindulva mint szabad lény működjön."

"A történelem jelenlegi fázisa a legkedvezőbb pillanat ezen vezető és akadályozó erők akciójára, mert az ember még nincs tudatában annak, hogy szabadsága most van születőben, és hogy mit jelent ez a szabadság. Hatalmukba akarják keríteni azt, ami az emberben születik, vagyis azt, ami mint racionális-technikai tevékenység, lényegében a szellem produktuma. Állandóan elzárják a terméket – civilizációt és kultúrát – annak lehetőségétől, hogy felemelkedjék a teremtő erőhöz, mert elszakítják a felelősséget és a moralitást a racionális gondolkodástól, ami pedig ezektől elkülönítve nem tud megszületni. Ilyen értelemben az Ellentéterők – melyek létezését a jelenlegi pozitivista realizmus még csak nem is sejti – azáltal, hogy a jelen kultúrát ösztönzik, a leghatékonyabb támadást indítják az emberi civilizáció ellen. "

E kettős lényiségnek azonban, melyek spirituális, tudományos vagy hétköznapi csábításokkal igyekszenek elvágni az embert saját alapjaival való szuverén egyesüléstől, megszűnik a hatalma azon a ponton, ahol az ember tudatosan kézbeveszi képzetvilága alakítását, ha valóban értelmet felfedőn tekint a világba, ha legyőzve belső kényelmességét figyelmével a fej és a szív, a gondolkodás, az érzés valamint az akarat egészséges kialakítását és magasabb szintézisét végrehajtja a gondolkodás érzékfeletti folyamatának meditatív megismerésével, mert az emberi énnek ebben az alapvetően szabad, önmaga feletti lehetőségében él ma valójában a krisztusi impulzus ereje, amely – éppen a lehetőség létrejötte mutatja – ezen a szinten ténylegesen legyőzte a "világ fejedelmét" – Lucifert és Ahrimant, mint az evangéliumok írják. A Krisztus-impulzus, mint az újkor tudati alaperőinek inspirátora most már arra a vár, hogy az ember tudatos együttműködést valósítson meg vele azon az úton, ami az érzékleti észlelésekkel keveredett megtévesztő gondolatoktól Hozzá, az élet igazi fény- és melegségforrásához vezet, hogy ebből az igazságra és szeretetre orientáló forrásból merítsünk erőt mindennapi feladatainkhoz, emberi kapcsolatainkhoz, az ellenerők csábításával szemben. Nem könnyű, de a mai kor és ezen belül az emberi jövőt meghatározó tudományos gondolkodás számára létkérdést jelentő feladat ez, hogy végre megtaláljuk a megismerés régóta keresett igazi lapjait, amelyből kiindulva megújítható lehet az egész Föld. "A múlt összes erői koalícióra léptek a Krisztus- impulzusból fakadó megismerési erők ellen, hogy útjukat állják. Végső soron a jelenkor nagy krízisei és a még ránk váró felfordulások ebből a konfliktusból származnak amely a jelenben a múlt és a jövő között zajlik, aközt, ami nem akar kimerülni és ami nem tud elkezdődni:"

Az ember eredetét, lényének, történetének magyarázatát mindenütt keresik, az ásatag leletektől, az állatvilágtól az agyfolyamatokig, vagy a hagyományok, kinyilatkoztatások holt emlékeiben, csak ott nem, ahol a jelenben élő módon megmutatkozhatna: a saját aktivitása születésében is élni képes, önmagában is egy tudati tárgyon megerősítve, tárgy nélkül is megálló tiszta gondolkodásban, melyben látszólag mindenütt, mégis megbíznak, s amely élő, világos centrumot és valóban felelős, testvéries – mert a közös emberit hordozó szellemi indítékokat adhatna egész életünknek ma, a régi, test hordozta szellemi erők kimerülésének végső fázisában.

Massimo Scaligero ennek a láthatatlan középpontnak, nem annyira a szt. péteri – a megtagadó -, mint inkább a szt. Jánosi – a szeretetben megismerő – hagyománynak volt újkori apostola, autentikus tolmácsa, a Szent Szellem, az Igazság Lelkének az élő jelenben gyökerező új tudománya szerint (Jn 16:12-13, 15:26, 14:26.), mert a gondolkodás tartalmaitól képes volt az azokat kialakító erők közvetlen megismeréséig, a világtól a világ világosságáig, az emberiség szellemi- vallási életének különböző formái feletti egységhez emelkedni, majd ezt az egységes világosságot bele tudta vinni mindabba, amit vizsgált. Ezért igaz a bizonyságtétele.

Néhány szót kell még szólnunk a művek magyar fordításának minőségéről. Sajnos, ezek eddig olyan formában láttak napvilágot, amely eleve megnehezíti nemhogy a megértést, de magát az olvasást. A fordító, Biczó István – amellett, hogy meg kell hagyni, nem lehetett könnyű dolga Scaligeroval – nem várt mértékben járulhat hozzá a Szerző egyébként teljesen világos és követhető gondolatainak elutasításához, még mielőtt igazából megismernék azokat, a fordítás értelemsikkasztó zavarossága és magyartalanságai miatt. Aki azonban rendelkezik a kellő türelemmel és nem riad vissza attól, hogy leküzdje az értés elé emelt plusz akadályokat, az Scaligero gondolatainak többször szükséges újra-összerakása során mégis megérezhet valamit a bennük áramló életből és megértheti a Szerző által közvetített szellemi feladatok megvalósításának fontosságát.