Úristen, milyen öreg vagyok! Én még emlékszem a rakétákra. Az SS-húszasokra, a Pershing-kettőkre. Sőt, ha kívánják, uraim, még olyan relikviákat is képes vagyok elővarázsolni a palackból, mint például: robotrepülőgép, szárnyas rakéta, cirkáló rakéta, manőverező robotrepülőgép. Először, még Brezsnyev korában cirkáló rakétának tituláltuk őket, később alattomosan és észrevétlenül manőverező robotrepülőgéppé alakultak. De aki még most sem hiszi, hogy mily iszonytatóan öreg vagyok, mondok ennél cifrábbat is: neutronbomba. Van, aki még emlékszik a neutronbombára? "No neutron." Jelentkezzék. Úristen, milyen öreg vagyok. Hisz emlékszem a hetvenes évekre. És emlékszem a nyolcvanas évekre, melyek egyetlen perc, egyetlen pillanat alatt roggyantak be a történelem tisztes távolába, s ma oly messze vannak tőlünk, mintha egy láthatatlan világháború rendezte volna át elegáns árnyékboxolással az úgynevezett status quo-t. Igen, megváltozott a status quo, anélkül, hogy változtak volna a határok, bekövetkezett a lehetetlen. S emlékeznünk kell, veteránokként a nyolcvanas évekre. Mert valahol mindannyian veteránok vagyunk. És nemcsak Afganisztán veteránjai. Mi mindannyian az atomkor veteránjai vagyunk. A tagadás, eme ősi szellem jelenleg a huszadik századra mint bűnös városra lecsap s a fenyegetés dialektikájával együtt magát az atomkort is eltemeti. Persze, félreértés ne essék, fizikailag még léteznek atomfegyverek. Viszont a jelenkor, ami most osztályrészünkül adatott, már nem "atomkor". Ez nem az, amit atomkornak neveztek. Ez nem az az atomkor. Túl vagyunk a nukleáris koron, e rémálmon, s ahol fölébredtünk, az: maga a történelem. Mintha körbebolyongtunk volna idáig, s ugyanoda érkeznénk vissza. Nem lesz harmadik világháború. A rituáléhoz persze hozzátartozik, hogy lehet, elvégre ami a császáré, az a császáré, de nem lesz. A végítélet többé nem propaganda-alibi, ami által a politika az élet emberibbé tételének feladata alól kibújhat, mondván — "emberi jogok, demokrácia mit nekünk, hisz jobb így élni, mint megdögleni, ugye".

Úristen, milyen öreg vagyok. Én még emlékszem a demonstratív atomfilmekre. Amikor pánikszeansz volt a HÉT, a Panoráma. Emlékszem, ahogy stopperral számolgattuk, hány perc alatt érnek ide ők, hány másodpercig fog tartani a világvége. Az elrettentés, a fenyegetés egyensúlyáról beszéltek. S az egyensúly árnyékában fű nem termett. Elvégre ehhez képest a történelem, a maga Romániáival, Szerbiáival, Koszovóival, Örményországaival, Baltikumaival olyan kisstílű, mondhatnók pitiáner, hogy aki globális, az csitt legyen. S hittünk nekik. Ne tagadjuk. Nem volna ildomos. Hisz úgy volt. Úgy tűnt, hogy az ;,igazi" konfliktus: szovjet-amerikai konfliktus. Elhittük, hogy a kártyák ekképp vannak kiosztva, s rettegve szurkoltunk a nagyoknak. Néztük, ki blöfföl, ki cinkelt. És Brezsnyev alatt is sokan hittük, hogy az, ami szovjet politika, az amúgy istenigazából békepolitika. S ott, a határ túlfelén is hitték. Régen az iszlám-keresztény konfliktus volt a "nagy". Elhittük, hogy a történelem recesszívvé válhat, sőt, föloldódhat a szovjet-amerikai konfliktus és az atomfenyegetettség, az abszolút fenyegetettség modernitásában. Hisz az atom, ugye, az olyan modern dolog. Utólag, s fájdalmasan kell konstatálnunk, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen igazi összefogást úgy hívták: félelem Amiről azt hittük, békeharc, az félelem volt, és mi sem természetszerűbb ennél. A fenyegetettség ellen elvégre összefogni kell.

Adódik persze a kérdés, hogy mi lesz, amikor a fenyegetettség eltűnik? Ha a történelmet mint etnikai-nemzeti és lokális konfrontációfolyamatot az atomfenyegetettség regresszálta, a valódi enyhülés akkor nem jár-e majd a történelem feltámadásával? Igen, a történelem a pánikban elnyomott volt. Ki volt zsákmányolva, mert elhitették vele, hogy nem létezik. Ugyanúgy, ugyanolyan hetyke dölyf közepette haladtak túl rajta, mint a halál tényén és a szenvedésen. Kezdtünk úgy viselkedni, mintha nem volnánk halandóak, mintha a szenvedés a technika által legyőzetett volna, s a történelem valamiképpen befejeződött volna. Viszont azért, hogy a történelem ilyetén kétségkívüli meghaladottságát a változás lehetetlensége, s az igazság önként vállalt kényszerű hibernációjaként interpretáltuk, fizetnünk kell. Az ár: vér és velő leszen.

Ám feltehető és felvethető egy további okvetetlen kérdés: tudniillik az, hogy ha a detante a történelem reneszanszához vezet, akkor vajon miért nem vezetett a 70-es évekbeli detante a történelem reneszanszához, történelem alatt a Szerbiákat és Karabahokat értve? A válasz a kérdés hibájában rejlik. Vagyis: a történelem reneszanszához nem kizárólagosan a detante vezetett, az új detante ti. elválaszthatatlan a kommunizmus, eme utolsó messianisztikus és utópisztikus értelemben vett modernista eszme ellehetetlenülésének nyílt artikulációjától, amit persze lehet egy szocializmus-modell ellehetetlenülésének is nevezni, noha kérdés, hogy miféle modell az, amelyik hetvenesztendőbe, minimum tízmillió halottba, s még annál is több lelkileg megnyomorított emberbe kerül. Kísérleti repülőmodelleket csinálni tudniillik hekatombák hátán nem szokás. Egy kísérleti modellért a hekatomba túl nagy ár. A kommunizmus olyan, mint az angyal. Csak a képeken repül. Ha megvalósítják, aerodinamikailag földre huppan. Mint Leonardo. S mint Ikarusz. S vitatkozhatunk vég nélkül, hogy a modell vagy az elv maga volt rossz. Mert repülés ugyanakkor létezik, az kétségtelen.

De nem kívánok magam is földre zuhanni, inkább azt bizonygatom tovább, hogy a történelem reneszansza nem kizárólag a detante által megenyhült fenyegetésből táplálkozik. Valószínűleg úgy vagyon megírva, hogy az atomkor halála, s az önkényidealista szocializmus átfejlése valami másba egyidejűleg következzék be, mintegy egymás előfeltételeként. A technikán kívül ugyanis, ami platóni, baconi és marxi értelemben, tehát a szó futuroid értelmében modern, az épp a szocializmus és az atomfenyegetettség, e két jóbarát volt, a globális-internacionalista gondolkodás e két katalizátora, mely minden iszonyat, minden horror ellenére, s egyidejűleg a horrorral fenyegetődzve, fölvetítette az egységes Föld mítoszát.

Látni kell ugyanakkor, hogy amíg a "szocializmusmodell" válságba jutott, addig a tatcherista-reaganista "modell" egy irgalmatlanul konzekvens prosperitáshoz vezetett. S látni kell azt is, hogy Vietnam után az Egyesült Államok relatíve önkorlátozó hatalommá vált. A Szovjetunió pedig csak most került Afganisztán mögé, s válik önkorlátozóvá. Eme nagybani összeesések folytán juthattunk el odáig, hogy az atomkor meghaljon, noha fizikailag, ismétlem, még léteznek atomfegyverek. Valahol ott lapul a neutronbomba, s a középhatósugarú egyezmény ellenére is marad atomrakéta épp elég. Ám a történelem menthetetlenül kiszabadult a palackból. S ami a Nagy Atomkor erővonalaiban nevetségesen hangzott, s két háború közti Kis-antant-rikkancsok szájára kívánkozott, az most vérfagylalóan komoly, s valljuk be, érdekesebb is és emberszabásúbb, mint hogy most épp visszaszámlálnak-e vagy sem. Senki se gondolta volna, avagy legföljebb néhány látnok ellenzéki, hogy a szuperchipek és multinacionális trendek egyik tartogatott és váratlan meglepetése a feltámadó történelem leszen. Mintha valami iszonyatos gyomor kifordult volna, mintha egy agyagszobor, s a Föld sokadik csodájaként viselkedő Gólem okádni kezdene, s ránk hányná minden szennyét, gennyét és nemességét, úgy zúdul ránk a múlt. Vagy — hisz a begy is tulajdonképpen gyomor — kijön mindaz, ami a begyünkben volt.

S egyre nyilvánvalóbb, hogy a huszonegyedik századba nem a hallgatás közmegegyezésnek nevezett hídján fogunk áttántorogni. Nem. Kínvallatásról vall a történelem. Eddig részeg volt. Most másnapos. És idáig visszatartotta! Ilyen hosszú ideig. Szegény. Most bezzeg végre, hány Ahh...

S kiderül, hogy az egész csak annyi volt, hogy visszatartotta. Pedig már néha reménykedtünk, talán meggyógyult. Talán tényleg van kiút. Talán megmenekülhetünk előlünk. De ilyes gyermekded álmaink most bevonulnak a vernei csodamasinák közé. A szociálfuturizmus, a holnapi tyúk, e jövőirányú erőszak a múlton, a jelen sírásója lett. S úgy tűnik, hogy valamiképp a múlt lesz a jövőnk. Ismét, ami volt, az támad föl váratlanul. Az a múlt, amelyik föltámad, értéknek mondja magát és igazoltnak. Evidenciának mondja magát és így nehezen meghaladható. Ám túl az evidencián — és nem csak itt, KeletEurópában, hanem Paraguaytól Burmáig, DélKoreától Argentínáig — a folyamatok olyan irányba mutatnak, ami az evidenciánál is fontosabb, s ez: a garancia. Vagyis a demokrácia felé. Ami tehát az evidenciánál is időszerűbb és meghaladhatatlanabb, az: a garancia, igen. Bebizonyosodott, ha máshol nem, hát legalább itt, Közép-Kelet-Európában, hogy egy vissza nem jelző, s önkorlátlan társadalom menthetetlenül diszfunkcionális. Nem csak erkölcsileg rossz, de gazdaságilag is földre zuhan, mint Leonardo és az angyalok. A gazdasági alap primátusáról beszélve a saját feje tetejére áll, hisz épp az alap primátusát hangoztatva tiltott mindent, ami alulról felfelé építkező. Az igazi demokrácia: dimenzió. Nem "esemény", hanem színtér. Nem eszme, hanem garancia. S legföljebb garanciaként eszme. Vagyis nem önérdek, hanem biztonság. A benne érdekeltek biztonsága. A demokrácia tehát mindenki érdeke, de önmaga nem lehet érdekcsoport. Mindenki elve, de nem eszme. S ezért, ámbátor többnyire történelmileg forradalmi úton alakult ki, a maga teljes valóságában még csak progresszív sem lehet, mert az már állásfoglalás, részrehajlás volna. Ugyanakkor anélkül, hogy állást foglalna, jogilag mégis korlátozó kell hogy legyen.

Ezért aztán alapvető tévedés a kapitalizmus "győzelméről" beszélni manapság. Ti. az, amit eddig szocializmusnak és kapitalizmusnak hívtunk, tehát a néhol lágyabb, ismét máshol keményebb jellegű futuro-kommunál-utópista önkény, illetve a "polgári" demokrácia nemcsak hogy más súlycsoportba tartozik, de más sportágba is. Az egyik ti.: színtér, a másik pedig: eszme, mely amúgy megjelenni szokott a színtéren, s jelen is van, amint erre az olasz és francia KP politikabéli jelenléte utal. Az egyik: dimenzió, a másik: tárgy. Persze, illúzió azt vélni, hogy a dimenzió teljesen független a tárgytól, ami benne van. Visszahat rá, szó se róla. A hidegháború vagy Vietnam idején a demokrácia objektumai, szereplői gyakorta a demokrácia-színtér fölé nőttek, visszahatottak, s rosszindulatúan vissza is hajoltak őreá. Amerika egy aktív, állandó peresztrojka árán jutott el Martin Luther Kingen s Vietnamon keresztül a relatív jogbiztonságig. Nyugat-Európa és Japán ugyancsak megvívta — s máig vívja — a maga kemény peresztrojkáját. Történelmileg tehát a színtér szereplői mint agresszív érdekcsoportok, gyakorta győzedelmeskedtek a színtér mint aktuálisan nem érdekelt garancia fölött, mindazonáltal elmondható, hogy ott, ahol legalább is elvben a színtér a garancia, s nem a szereplő, nagyobb esély van a demokráciára, mint ott, ahol ez fordítva van. A sztalinoid szocializmus viszont — és ez a nagy bökkenő — nem színtér, hanem szereplő. Nem garancia, hanem eszme. Egy, a dimenzió által megjelenültek közül. Egy szereplő, "aki" önmagát, elhivatottságában színpadnak, sőt, mi több, a színpad garanciájának — élcsapatának — vélte, hisz a Színpad leválthatatlan, a színész cserélhető. A "létező szocializmus" tehát eszme volt. Szereplő. S a történelem eddigi legvéresebb, ha nem a legvéresebb drámája az, hogy egy eszme létére nem egy másik eszmével, hanem az összes eszme garanciájával, szereplő létére a színpaddal kezdett harcolni, s le is győzte azt. A színpadra volt féltékeny, a nálánál tehetségesebb — vagy épp tehetségtelenebb — színészek helyett.

Ami most győz tehát, az nem egy "másik" eszme. Újólag hangsúlyozom, a garancia nem győzhet egy eszme fölött. Ami itt és most "újként" manifesztálódik számunkra, az nem eszme. Az "üres" garancia. Illetve színtér. Jelenleg nincs "új" eszme. Jelenleg a garancia az evidenciának ad még csak teret. Épp a garancia megerősödésével egyidejűleg feslett ki, hogy a megváltozottság arányához képest tulajdonképpen eszmei vákuumban vagyunk. Nincs új eszme. Így aztán az atomkor, illetve a nagy konfrontáció, s az önkorlátlan szocializmus árnyéka alól a demokráciába, tehát a garanciába áttolulva — jobb híján, mint mondottam volt — a történelem köszön ránk. Egyidejűleg támadó, s föltámadó. Egyidejűleg reményteli és félelmetes. Egyidejűleg szentség és gyűlölet. Egyidejűleg hit s viszály. Kérdés persze, hogy mikor jön el, s milyen lesz ama mégis-eszme, mely által a történelemtől — kézenfogva — majd az életig jutunk.