New Age és Aquarius

Alig hat év van hátra az ezredfordulóig. A harmadik évezred közelsége a legtöbb emberben valami sejtelmes érzelmet is ébreszt, a múltból a jövőbe lépés érzetét. Lehet, csak a számok, a kerek számok bűvölete hat ránk, hiszen annyi elmaradt megváltást és világvégét ismerhetünk már a történelem századfordulóinak jövendöléseiből, reményeket, félelmeket, beteljesületlen jóslatokat.

De a mai idők, – mondják – más fordulókról is szólnak. A világkorszakok naptárában is új hónap veszi kezdetét. A kereszténység évezredeit a halak állatövi jegye fémjelezte, napjainkban pedig hosszú idő óta újra, egy emberarcú jegybe lépünk, a vízöntőbe, az Aquariusba.

A halak krisztusi szimbóluma után, az ember az emberrel, önmagával találkozhat. S bárhogyan is legyen, zaklatott, rohanó korunkban valamiféle szembenézésre önmagunkkal, láthatóan szükségünk lesz. Ami ma kortünet, sok esetben túlzás nélkül kórtünetként is felfogható, mégpedig egy krízisállapotban lévő emberiség kórtüneteként. És a tünet sosem maga a kór, a környezetpusztításnak, a bolygónknak, egymásnak, sőt önmagunk kizsákmányolásának egyedüli elkövetői mi vagyunk.

De a jövő ismeretlenségében akár pozitív változások is elképzelhetők. A vízöntő kor próféciái szerint egy ilyen irányú változás előtt állunk. Az emberi gondolkodás és cselekvés újjászületésének nagy lehetőségét a régi korok oszlopos emberi értékeinek újrafelismerésében, alkalmazásában látják.

A vízöntő kor filozófiája természetesen nemcsak a múltra épül. A mai világ tudományos eredményeit, főleg perifériáinak szemléletét is magába olvasztva körvonalazódik egy új szellemi ember képe, a New Age, magyarul az Új Kor emberéé. A New Age, mint a vízöntőkori változások gyakorlatát megfogalmazó szellemi irányzat, pár évtizedes múltra tekint vissza. Egyik fő jellegzetessége az a nyitottság a különböző vallási filozófiai irányzatokkal szemben, ami által egyenjogú részekként férnek meg egymás mellett a legkülönfélébb archaikus és modern vallások, pszichológiai módszerek és tréningek, illetve a parapszichológia – egyfajta parttalan értelmezésében.

Hogy ez a sokféleség integritást, vagy inkább egy eklektikus pluralitást jelent-e, nehéz eldönteni. Tény azonban, hogy a monisztikus természettudományos nyelvezettel szemben, itt még nem alakult ki egy közös fogalmi rendszer. Ez pedig, – tapasztalataim szerint – nagyon is kárára válik egy ilyen átfogónak látszó emberi útkeresésnek.

A másik, komolyabbnak tűnő probléma, – bár a New Age-ben tudatos törekvések láthatók ennek feloldására – hogy sok olyan elemet is magába foglal, ami lezárt hit illetve gondolati rendszerre épül és így a lehetséges változásoknak ellenáll. Nyilván nem egy új dogma kialakítása a cél a valódi összefoghatóság érdekében, de ama bizonyos közös nyelv létrehozása minden részről hajlandóságot kíván. Az igazi elhatárolódás azonban, a tudományos látásmód és az általában vett New Age-es közelítésmód között tapasztalható. Sajnos egyfajta önkritikátlan kritikusság a másikat illetően, mindkét oldalon megfigyelhető.

Ennek a viszonynak jó példája lehet a természetgyógyászat és a klasszikus gyógyászat viszonya, ami köznapi szinten is dilemmát jelent a gyógyulni kívánó embereknek. Tévedések és hiányosságok mindkét részről előfordulnak, ezek beismerése pedig általában elmarad.

A tudomány mindaddig nem tud érdemben közelíteni az alternatív gyógyászat területeihez míg legalábbis az alkalmazott technikáknak és hatásaiknak nincs módszertanilag meggyőző levezetése. Erre vonatkozó komoly törekvések pedig, megintcsak nem láthatók egyik oldalon sem. Addig viszont amíg egyfajta kölcsönös beszámíthatóság nem jön létre a szélsőséges nézetek képviselői között, szabad terep nyílik az emberi hiszékenység vámszedőinek részére is.

És amit igazán ritkán veszünk észre, – ragaszkodásunk egy-egy meggyőződéshez tulajdonképpen csak egy gondolati, társadalmi, kapcsolatrendszerbeli státuszhoz való ragaszkodás. Emellett pedig értetlenséget, elzárkózást okozhat a megfelelő információk hiánya is.

A parajelenségek helye a köztudatban De mégis mi az amit tényként kezelhet ezekről a titokzatos, sokszor gyanús jelenségekről a mai ember? Hiszen annyi mindenről és annyiféleképpen esik szó ezekben a témákban manapság, amikor is gombamód szaporodnak a legkülönfélébb parapszichológiai körök, természetgyógyász rendelők és klubok, szellemi tréningmódszerek, misztikus és ezoterikus iskolák.

Mi is az ami fikció, és mi az ami természettudományos tényként értékelhető ebben a világban, ha egyáltalán ez feltételnek számít ezen jelenségek objektivitását illetően. Legtöbbször olyan kijelentésekkel és alapfogalmakkal találkozhatunk itt, amik inkább hitet mint értést igényelnek. De mi választja el a hitet a hiszékenységtől, és mi a józan kritikusságot a szkepticizmustól?

Mert bizonyos jelenségek határozottan működni látszanak, bár velük kapcsolatban komoly értésről nemigen beszélhetünk. Gyógyíthatatlan betegek gyógyulnak meg, intuíciók teljesülnek be, tréningek, tanfolyamok hatására emberek élik jobban életüket. De sokan tapasztalják az ellenkezőjét is, sarlatánok kezei közé jutott betegek kerülnek életveszélyes állapotokba, vagy mentális tréningeken szenvednek emberek lelki sérüléseket. A tudomány pedig, vagy legalábbis az a merész kisebbség, aki ezzel a témával kutatási szinten foglalkozik, legfeljebb olyan elméletek gyártására képes amik a hétköznapokban nem használhatók. A fény természete például Einstein óta megmagyarázható, levezethető, csak éppen teljesen fiktív probléma marad a mindennapi ember számára, mivelhogy nem tapasztalható. Emellett a tudomány a parajelenségeket csupán megfigyelés szinten tudja rendszerbe illeszteni, a működés leíró elméleteiről még nem beszélhetünk.

És eközben a vízöntőkori, New Age-es filozófiák valami sokkal többről, lényegesebb tudásról beszélnek. Evidenciaként kezelnek sorsszerűséget és kozmikus összefüggéseket, titokzatos erőket és hatásokat a mindennapok megjelenési szintjén is. Érzékelhető hiányra épülnek ezek a tanítások, ha tényszerűségüket illetően vitathatóak is. Ezekhez a területekhez a tudományban legközelebb a pszichológia áll, a maga kezdetektől fogva nehezen értékelhető objektivitásával, és sokféleképpen definiált vagy éppen definiálatlan mostohatestvérével a parapszichológiával.

Nagyon röviden a parapszichológiáról

A parapszichológiáról szólva legelőször is el kell dönteni hogy milyen parapszichológiáról beszélünk, lévén igen sok mindennel találkozhatunk mostanában ezen címszó alatt. A szó, jelentése szerint egy olyan területet jelöl, amely a pszichológia témájában, de annak ismert részein túl folytat kutatásokat. Hogy mennyire tartoznak ide például a Yetik, az UFÓk vagy Atlantisz legendája döntse el ki-ki maga.

A szigorúan tudományos parapszichológia mindenesetre elég szűkreszabott területet vizsgál, ezért viszont cserébe amit állít azt a tudomány tényként tudja kezelni. Emellett a tudományos módszertan kiterjeszthető más területeire is a témának, bár némely jelenségnél ez nagyon komoly feladatot jelenthet, sőt sokak szerint kivihetetlen.

De maradjunk most a tudományos parapszichológia ismert tényeinél. A vizsgált ám egyenlőre megmagyarázhatatlan pszichés jelenségek két fő csoportra oszthatók. Az egyik az észlelés jellegű jelenségeket csoportosítja, – ide tartozik a telepátia, a clairvoyance /tisztánlátás, távérzékelés/ és a prekogníció /jövőérzékelés/, a másikba tartoznak azok a jelenségek ahol tudati elvárás hatására,/tehát az ismert fizikai hatások közreműködése nélkül/ anyagi rendszerek állapota, helye változik meg.

Az első csoport elfogadott rövidítése ESP, ami extra szenzoriális percepciót jelent, vagyis érzékszerveken kívüli észlelést, a másiké PK, pszichokinézis, ami a tudat hatására történő mozgatást jelenti. A továbbiakban ezeket a rövidítéseket használom a szükséges helyeken, illetőleg arra kérem az olvasót, hogyha bővebbet szeretne tudni ezen jelenségek kísérleti módszereiről és eredményességükről akkor lapozza fel a 3. Part 11-es számában az "Utak az ismeretlenhez" című cikkem harmadik fejezetét, avagy érdeklődjön az AION Alapítványnál.

A tudományos parapszichológia, tehát a Tudomány is tényként kezeli az ESP és a PK fent említett megnyilvánulásainak létét, innentől kezdve viszont szétválnak az utak. Közeli, ám nem teljes mértékben elfogadott kutatási témák például a médiumok vizsgálata, a testen kívüli élmény /OBE/, a pszichikus fotózás, a teleportáció kutatása és a szervezet abnormális tűrőképessége /pl. tűzönjárás/.

Másik nagy különbség, – bár sem a választott témakört, sem az alkalmazott módszertant nem feltétlenül befolyásolja-, a kutatók ideológiai beállítottsága. A tudományos módszereket alkalmazó kutatók közt is gyakori például a spiritualista vagy más idealista látásmód jelenléte. Az ismert fizikai hatások jelenlétének hiánya ugyanis azt is sejtetheti, hogy a folyamatok valami nem fizikai "dimenzióban" zajlanak. Ezt persze úgy is fogalmazhatjuk, hogy pillanatnyilag ismeretlen fizikai törvények működéséről van szó.

Miután nagyon rövid ismertetőt ígértem, úgy gondolom a lehetséges fizikai hátterek kérdéséhez inkább rovatunk ugyanezen számának egy másik cikkét ajánlanám Grandpierre Attila tollából, aki is erről bővebben fejti ki gondolatait, ismereteinket.

Egy magasabb szintű gondolkodás feltételei

Az új évezred emberének nagy lehetőségét azonban, alapvetően gondolkodásának megváltoztathatóságában látom. Ezzel az ábrándommal nyilván nem vagyok egyedül, hiszen a jelek szerint erről szól az emberiség története és erről szólnak minden korok filozófiái is. Napjaink körülményei és ismeretelméleti helyzetünk viszont úgy tűnik új lehetőségek elé állíthat bennünket.

Mint már említettem, az emberiség keserves problémái mögött, – csakúgy mint igazi eredményei mögött – nyilvánvalóan az emberi gondolkodás és az annak megfelelő cselekvések állnak. Az emberi gondolkodás vizsgálatát és felülbírálását pedig érdemes mindenkinek saját magában kezdeni, mielőtt az első követ bárkire vagy bármire is rávetnénk. Lehet hogy evidenciáknak tűnnek majd a most következő gondolatok, de az emberi viszonyokat kicsiben, nagyban szemlélve láthatóan gondok vannak az alkalmazásukkal.

Az őszinte önismeret, illetve a saját gondolkodásunkra való reális rálátás, alapfeltétele mindenféle belső változtatásnak. Ez egyszerű feladatnak látszik, de jó tudni hogy a legkomolyabb védelmi mechanizmussal állunk ilyenkor szemben, – saját magunkkal-, egónk komplex önvédelmi rendszerével, ugyanis hibáinkat belátni, esetleg nyilvánosan is, roppant nehéz lehet. Kérdéses a változtatás szándékának őszintesége és szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy – tisztelet a kivételnek – motivációs szinten leginkább gyermeteg vágyak és ösztönök diktálnak intellektusunknak, "aki" aztán készségesen magyarázattal látja el gyanús eredetű döntéseinket.

Márpedig a vágyakhoz való ragaszkodástól való megszabadulást, mint a kötözött létből való szabadulás eszközét mintha már a buddhizmus is említette volna. Mert írva van nagybetűkkel minden nagy igazság az Ember történetében, úgy látszik inkább csak az olvasatukkal vagy a használatukkal vannak bajok.

De nem feltétlenül a vágytalanság elérése a következő stáció számunkra, önmegvalósításunk útján. Elegendő lehet ha görcsös ragaszkodásainkat tanuljuk meg egy teljesebb gondolkodás tükrében felismerni és szükségképp feladni. Ehhez persze valamiféle értékrend kialakítása is feltétellé válik, ami távolról sem olyan bonyolult feladat amilyennek elsőre látszik. Ha következményeiben vizsgáljuk cselekvéseinket, akkor önzésünk rövid távú érdeke, – márcsak azért is mert egy kollektív emberi kapcsolatrendszer erre úgyis negatívan jelez vissza – ránk is negatívan hat. Ha pedig legjobb meggyőződésünk ellenére élünk és cselekszünk, egónk önvédelmi rendszere ismét hamis és bonyolult önmagyarázatokkal fog minket megnyugtatni, de ez a meggyőzés csak az intellektus felszíni szintjén működik.

Az egyenes gondolatok egyszerűek mint az őket követő adekvát cselekvések is.

A hibás, és fölösleges gondolatokkal terhelt elme valószínűleg jóval kisebb hasznos kapacitással működik, ami gátolhatja például a paraképességek mindennapos használatának kialakulását is. Különleges agyi képességeink gyakorlását segítheti a gondolati tisztítottság, és a kollektív szempontok szerint is megfelelő motivációk kiválasztása.

Az emberi gondolkodás egy másik nagy hibája a felszínesség. Általában jellemző korunkra a tudás gyarapításának horizontális jellege, vagyis az hogy hatalmas információtömeget kezelünk, de a vertikális elmélyítése tudásunknak elmarad. A fogalmak zsúfolt és absztrakt rendszerében így egyre távolabb kerülünk a dolgok, történések egyediségétől, valóságosságától. Az evidenciák újra és újra felismerése, mélységüknek újszerű megélése, a gondolatok világának alaposabb bejárását, megértését segítené.

A koncentráció és az ellazulás képességének fontosságáról szintén évezredes tanítások beszélnek, csakúgy mint ahogy a legtöbb modern pszichológiai tréning is alapeszközként használja ezeket. Elménk lehetőségeiről többet megtudva, és ezeket használva, az értés útján is előrébb léphetünk. Aktuális ismeretelméleti helyzetünk és körülményeink lehetőséget adhatnak, egy történeti rálátásban is értőn válogató, józan ám nyitott közelítéshez, ahol nem kötnek dogmatikus tanítások és megcsontosodott filozófiai vagy vallási formák illetve azokban inkább az emberi tudás időtlen értékeit fedezhetjük fel.

Az emberi pszichikum evolúciója

Evolúciós folyamat látható-e az ember gondolkodásában? Fiziológiai szinten agyunk nem sokban különbözik a több tízezer évvel ezelőtt élt ősemberétől, akit már mint minket, – némi szerénytelenséggel homo sapiens sapiens, vagyis kétszeresen is bölcs ember névvel illetnek. A történelmileg belátott szakasz ennél is rövidebb, őseink gondolatiságának korrektebb tanulmányozását inkább az írásos emlékek alapján végezhetjük. Most mégis érdemes egy pár gondolat erejéig jócskán visszakanyarodni az időben, némi rálátást nyerve az agy fejlődéstörténetére. Agyunk fiziológiai felépítettsége ugyanis meglepő hasonlóságot mutat pszichológiai alapstruktúránkkal. Tudjuk hogy a földi élet fejlődése folyamán a túlélő fajok általában magukban hordják a korábbi biológiai megoldásokat, vagy azok csökevényeit.

Az emberi agy, egy fiziológiai modell szerint, három, fejlődéstörténetileg és funkcióját tekintve is jól elkülöníthető részből áll. Egy hasonlattal szólva a komplex emberi agyat úgy tekinthetjük mint három összekapcsolt biológiai komputer együttesét, amelyben mindegyik résznek megvan a saját szubjektivitása, tér-idő érzékelése, emlékezete, s így tovább. Ebből a hármasból a legősibb a hüllőagynak, vagy R-komplexumnak nevezett rész, ami igen megbízható és bevált egységnek tűnik, hiszen több száz millió éve szolgálja tulajdonosait. Fő jellemzői a viselkedés területén, az agresszív, territoriális, rituális, és szociális hierarchisztikus megnyilvánulások.

Az időben következőként erre épülő rész, az emlősagy, vagy más néven a limbikus rendszer.

Fejlődéstörténeti korban számolva ez a rész is öregecske, szintén túl van a százmillión. Működése elsősorban érzelmi területeken nyilvánul meg, gerjeszti és irányítja az örömöt, a félelmet, az ivadékgondozási ösztönt, a szeretetet.

A hármas legfiatalabb egysége, az emberben igencsak fejlett neokortex. Ez az egység többszörösen továbbtagolódik fő régiókra, lebenyekre.

Közös jellemzője a neokortex részeinek, a magas szintű kognitív tudati tevékenység. Az időérzékelést illetően itt jelenik meg a jövő tervezése illetve a gondolati memória. A neokortex két féltekéjének működése között, újabb szembetűnő különbség mutatkozik az emberi agyban. A bal és a jobb félteke, az előbb felsorolt egységekhez hasonlóan, külön személyiségként kezelhető. A két szubjektum összehasonlításában gondolkodásunk alapvető osztottságát figyelhetjük meg. A balféltekés személyiség szinte kizárólag fogalmi absztrakciókban gondolkodik, "ő" az akiben horizontális megismerésünk zajlik gyarapszik. Időérzékelése lineáris, modellszerű. Miután nyelvi gondolkodásunk is itt lakozik, róla fogalmazhatóak legkönnyebben tapasztalataink, és énképünket is leginkább vele azonosítjuk. Fogyatékossága éppen abban rejlik hogy a dolgokat elvonatkoztatva, számítógépszerű, nevezett rendszerben kezeli, s így a közvetlen, egyedi tapasztalástól elzárja magát. Gondoljunk itt arra, hogy például a kutya, vagy az asztal szó fogalma milyen végletes redukciója a lehetséges kutya, vagy asztal jellegű tapasztalásoknak.

A dolgok egyedi, mélységi megélése a jobb félteke privilégiuma. Ugyanakkor a jobb féltekés személyiségről szóló verbális információk csak a balfélteke beszédcentrumában fogalmazhatók meg, és itt érdemes eltűnődni a megfogalmazni kifejezés mélyebb értelmén. A jobb féltekét néma féltekének is hívják, kifejező eszközei a direkt szimbólumrendszerek, mint a zene, festészet és általában a művészi megjelenítés. Természetesen megnyilvánulásaink eredője sohasem egyetlen agyi tartomány, inkább a hangsúlyeltolódások jellemzőek esetenként. Ha a balféltekét és a jobbféltekét egy-egy szóval akarjuk jellemezni, leginkább a racionális és az intuitív kifejezést használhatjuk.

Salvador Dali, Narcisszusz metamorfózisa /1936/ Ezzel a képpel jól illusztrálható féltekéink különböző látásmódja. A kép bal és jobb oldali része alakilag – nagy vonalakban – egymást ismétli. Mégis, a kép jobb térfelén a látvány fogalmilag egzaktabb, kimondottabb. Ez a balfélteke szigorú, azonnali absztrakciós igényére jellemző. A kép bal térfele lassabb, óvatosabb asszociációs felismerésre komponált. A jobbféltekére jellemző módon, nem igényli a direkt megfogalmazást, jelentéséből könnyebb a névtelen forma irányába visszalépnünk. A féltekék szimultán működésében egyfajta kettős látást figyelhetünk meg, ahol a végső só a beszédes balféltekéé. Nem árt azonban tudni, hogy intuícióink székhelye a néma jobbfélteke, melynek jelzései a verbális tudat számára gyakran vagy elsikkadnak, vagy hibás fordításban jelennek meg benne.

Az agyi tartományok fiziológiai megoszlásának bemutatása, ahhoz nyújt segítséget, hogy pszichikumunk struktúráltságát ilyen szinten is megismerhessük. Az eddig felsorolt részek különálló szubjektumokként működnek, tehát ha azt mondjuk, vagy gondoljuk hogy Én, akkor ezalatt minimum egy több személyes társbérletet kell értsünk, illetve tisztességesebbnek tűnik a Mi személyes névmás használata. Mielőtt azonban belekerülnénk egy skizoid paranoia árnyékába, mégiscsak meg kell állapítani, hogy a gyakorlatban egy személyben gondolkodunk. A probléma inkább ott lehet, ha kizárólagosan próbáljuk azonosítani magunkat valamelyik általunk kiválasztott tartománnyal, ahelyett hogy a részek helyzettől függő dinamikus egyensúlyát próbálnánk megvalósítani.

Mert fontos részeink elfojtása úgyis csak időleges lehet, és a kerülő utakon felszínre törő ismeretlen részek kontrollálatlanul és veszedelmesen jelenhetnek meg megnyilvánulásainkban. Nagy lehetőségünk, mint már említettem, a részekre való rálátás emberi képessége, és az én tartózkodási pontjának aktuális megválasztása. Ennek gyakorlása bármely helyzetben képessé tehet minket egy alkalmatlan gondolkodási formából való kilépésre, illetve ennek magunk számára is azonnal elfogadható módosítására. Szeretném ha senkit nem tévesztene meg a téma nyers, racionalista fogalmazása, ugyanis ezek a folyamatok nem nélkülözik a mély drámaiságot, a költőiséget és a katarktikus élményeket. Belső folyamataink nyelvezete pedig szintén szabadon választható, és a lehetőségeinkkel élni érdemes. Példaképpen szeretnék most ugyanerről egy másik nyelven szólni.:

Megtérek én is/ talán ahhoz amit mások/ Istennek hívnak/ s én belátásnak nevezek/ Mert a belátás olyan/ mintha felemelkednénk magunkból/ magasra/ ahol túl árkokon, dombokon, fákon/ egy a táj/ s a tekintet egy türelmes pillantása/ átfogja az elmét, – a dolgokat/ s lábát átvetve a pokol szakadékain/ a szépség szigetein pihen ilyenkor az értelem/ Én azt hiszem/ így válhatunk eggyé a világgal/ s azzal a csendes mosollyal/ ami szüntelen kísért/ ha a magasból magunkra lenézek/ s húnyt szemű játékosait a szépnek/ biztatón/ magunkban láthatom

A verbális kifejezésmódokon kívül, – amelynek igen komplex formáját látom a versben – gondolatvilágunk plaszticitása nagyon sok lehetőséget tartogat a megélés szintjén minden pillanatra. Az átéltséget tekintve pedig ehhez a racionalitás legritkábban alkalmas. Bizonyos esetekben persze a szigorúan logikus közelítésmód elengedhetetlen, tehát megint a választhatóságra utalnék.

A tudati fejlődés útja, a pszichikum evolúciója megvilágítható az életkorokra jellemző tudatállapot-változások analógiájával is. A psziché fejlődése hasonló utat jár be az egyén és az emberiség viszonylatában, mint amit például az embrionális és a törzsfejlődés között láthatunk. Az emberiség elmúlt aranykora – a jobbfélteke valóságvilága-, a gyermekkor tapasztalási mélységeinek eltűnéséhez, megfakulásához hasonló. Ha a párhuzamot elfogadjuk, okait is hasonlónak tételezhetjük fel.

A racionális megértés, és ennek általános világképpé alakulása, elgyengítheti a hit, az egyediségre való rácsodálkozás és más ilyen rendű pszichés tapasztalások erejét életünkben. Továbbá a természettudományok által adott analitikus látásmód, magas integráció igényével, – mint ahogy már erről szó esett – a dolgokat nem annyira mélységében hanem általános felületi vonásaiban észleli.

A gyermekkor illetve az emberiség racionális tudatosodásában egyaránt, a mélységek vizsgálatára kevésbé alkalmas integráló működés túlsúlyba jutását láthatjuk. Ha viszont ebben a rendszerben az érzékelés mélysége, a koncentráció túlzottan fokozódik, akkor az érzelmi és értelmi asszociációk olyan mértékben válhatnak a psziché számára önálló jelentésű valósággá, hogy az, a gyakorlati összefüggésekből építkező, általános felületi vonásokban észlelő logikus tudatnak már az egységét fenyegetheti, számára dekoncentrációt jelenthet. A tudatban létező valóságok ténye pedig új kérdéseket vet fel az objektivitás fogalmát illetően. A pszichikum evolúciója korunkban, ugyanis éppen a pszichés valóságformák teremtésének és használatának fejlődését sejteti, a lényeges változások tehát – a jelek szerint – nem agyfiziológiai téren várhatók hanem a gondolkodás és a szellemi működések területén.

Objektív és szubjektív valóságok

Az objektivitás definíciója az agyi képzetek tükrében egyáltalán nem könnyű feladat. Objektívnek nevezhetünk például olyan érzékleteket és fogalmakat amiknek valószerűsége és jelentése a mindennapos folyamatokban és viszonyokban kölcsönösen visszaigazolható. A fantáziaképek, az álmok és a hallucinációk szubjektív tudattartalomnak számítanak mindaddig, amíg valami konkrét összefüggést nem mutatnak a valóság ismert részeivel. Ugyanakkor a pszichés élmény szintjén inkább az átéltség lehet minősítő szempont. A kérdés filozófiainak tűnik, de a tudományos parapszichológia ismereteinek birtokában ennek már komoly gyakorlati jelentősége van.

Jelen ismereteink szerint a szubjektív tudattartalmakat, ¦tehát nem az érzékleti benyomásokra épülő, vagy logikailag felépíthető képzeteket – a valóság kiválasztott részei, pusztán egy elvárás hatására, objektíven befolyásolhatják. Mielőtt ezt a kijelentést egy példával illusztrálnám, ismét arra kérném a Kedves Olvasót, hogyha teheti lapozza fel a 3.Part 11. számában található írásom harmadik fejezetét ahol is ehhez bővebb adalékokat talál.

Az előbbi állítás igazolásához nézzünk meg mégegyszer egy-egy ismert parapszichológiai törvényszerűséget. A telepátia, a clairvoyance és a prekogníció típusú jelenségek esetében úgy is fogalmazhatunk hogy a pszichikum képzetei egy célirányos elvárás hatására korellációt mutatnak a valóságnak egy – a számára ismeretlen – részletével, a pszichokinézis esetében pedig a valóság mutat hasonlóságot elvárás hatására egy tudati képzettel. Röviden, egy elvárás-hatás mechanizmus érvényesül a tudat és a valóság között, mégpedig az ismert oksági viszonyok közreműködése nélkül. A tudat szubjektív képzetei tehát, ezekben az esetekben kifejezetten objektív jelleget mutatnak, sőt a PK eseteiben meghatározóak az objektív anyagi valóságot illetően.

A parapszichológiai vagy más néven PSZI jelenségek létrejöttét nagyban befolyásolja a résztvevők képzelőtehetsége, imaginációs készsége. A belső szubjektív megjelenítés, erejétől függően, valóságteremtő erőnek is nevezhető. Ha egy fejlett és kimunkált imaginációs képesség mögött komoly és a tudatalatti szintjén is megfeleltethető pszichés motivációk, elvárások állnak, akkor annak működése kiemelkedő teljesítményekhez vezethet ezeken a területeken. Ha az elvárás-észlelet hatást kiterjesztjük a mindennapos történések területeire is, akkor az előbb említett képességek fejlesztése gyakorlati céllá is válhat, hiszen ezek a hatások akár sorsalakító tényezők is lehetnek.

Ha mindezek a képzetek a meggyőződés vagy a hit szintjén jelennek meg, – az előző feltételeknek megfelelve-, akkor a vallások világában a racionalitás szempontjai szerint is hihetővé válik például az imák hatékonysága. Ezek után felvetődhet egy lényegre törő kérdés az átélve és mélyen hívő emberek és vallások képzeteinek valóságosságát illetően. Lehet hogy minden transzcendens tudattartalom csak képzelet és ugyanakkor objektív valóság egyidőben? És ha valóság akkor hogyan nyilvánul meg számunkra, hogyan közelíthető meg objektív módszerekkel?

Találkozás régi istenekkel

A vízöntőkori és New Age-es filozófia, alapvetően humanisztikus karaktere mellett a legkülönfélébb vallási irányzatok ökumenikus felvonultatója is. Bizonyos elemek ezekben a vallásokban, az ókori mágikus kultúrákból öröklődtek át. A New Age misztikus iskolái szintén gyakran használnak asztrológiai illetve mágikus formulákat, szimbólumokat, amikhez objektív hatás és jelentéstartalmakat kapcsolnak.

Carl Gustav Jung pszichológiája szerint az emberiség tudatalattijában, a kollektív tudattalanban ezeknek a jeleknek konkrét közös értelmezése rejtőzik. Jung ezeket archetípusos szimbólumokként értelmezi, amik akkor is megjelenhetnek, működhetnek, ha az egyén kulturális műveltségi hátterében semmilyen előzményük nem figyelhető meg. Az ilyen szimbólumok tehát azok tanult értelmezése nélkül is felismerhetők, és spontán is felbukkanhatnak például az álmok világában.

De ha így van, mi lehet az eredője, szülője ennek a szimbólum világnak, amit az emberiség nagy vallásai és művészetei egyetemesnek látszó módon mutatnak fel megnyilvánulásaikban? A kérdés megválaszolásához a 11. szám cikkének 4. fejezetét ajánlom, amiben a közös gondolati szféra egyfajta elképzelését már felvázoltam. Ennek fizikai modellezhetőségéhez ismét Grandpierre Attila jelen cikkére utalnék, a hipotézis pszichológiai vonatkozásait pedig újra és bővebben a következőkben látom.

Ismerjük az emberi pszichikumnak azon különleges képességeit, lehetőségeit, hogy tőle térben és időben teljesen elszeparált eseményekről az ismert fizikai közvetítők kizárásával is tudomást tud szerezni. Tudjuk hogy az emberi tudatok között létezik egy extraszenzoriális elérhetőség, összeköttetés. Bizonyos megfigyelések, kísérletek tanulsága szerint, a kollektív emberi ismeretekben az új felfedezések, eszmeiségek egyidejűleg bukkannak fel, valószínűleg ilyen csatornákat is felhasználva. Ahogy az emberiség extraszomatikus kulturális információrendszerében, tehát a nem öröklődő, hanem írásos, beszélt és ehhez hasonló módon tárolt tudásában is megfigyelhető egyfajta felhalmozódás, akkumuláció, ugyanúgy elképzelhető a konkrét agyi információtároláson kívül egy, az ESP jelenségszintjén átadható tudásrendszer gyarapodása.

Lényeges különbség mutatkozik azonban a rendszerek téridő függését illetően. Míg a klasszikus információtárolás és tudás elemei az idő haladtával feledésbe mehetnek, megsemmisülhetnek, ez a feltételezett szellemi könyvtár felégethetetlenül őrzi a beléíródott emberi tudásnak talán minden betűjét. A másik szembetűnő különbség az információk elérhetőségében mutatkozik. A klasszikus tudáshordozók térben is kötöttek, elérésük a tanulás megszokott módszere. Befogadásuk, egymásra épülő tanulási folyamatokat, tananyagokat, tanítókat feltételez. Az ilyen típusú iskolák kijárása tehát konkrét feltételekhez kötött. Ezzel ellentétben a feltételezett pszichikus szférában tárolódó információ anyag folyamatos szellemi hatásként vehet körül minket. Nyilván az erről, ebből való tudásnak is megvannak a maga feltételei, de azok inkább tudati és lelkiállapotokra vonatkozhatnak. Ne felejtsük el azt sem hogy az ismert ESP működésekre nagyon alacsonyszintű információátvitel jellemző, bár ezek általában lényegiek, fő vonalakban leíróak. Ha viszont feltételezzük, hogy a két információs rendszer működése egymást erősíti, talán egymást szüli, akkor éppen a vallásokban és a hasonló változatlan hitrendszerekben vehetünk észre olyan összefonódást, egymásraépülést a szubjektív és objektív tudati valóságformák között, amik az átéltség szintjén, vallásos meggyőződéshez vezethetnek.

Az isteneket tehát teremtheti a képzelet és a képzeletet befolyásolhatják az istenek. Mondhattam volna ebben az esetben úgy is, hogy a képzetek képzeteket teremthetnek, de a gondolati kivetítések itt mint külső identitások jelennek meg, térnek vissza. És ha egyfajta tudás ezekből tőlünk független – vagy annak látszó – identitás hangján szól hozzánk, azt paradox módon több bizalommal, alázattal fogadjuk mintha magunk gondolataként látnánk.

Erre végül is komoly okunk lehet, hiszen ha egy kollektív, pszichikus tapasztalatokból álló tudati rendszer a beszélgetőpartnerünk, akkor talán tényleg érdemes jobban odafigyelni, egónkat kicsit lecsendesíteni. De ahogy a spiritiszta gyakorlatban is a médium hangján szólalnak meg a szellemek, ugyanúgy megvan az esélyünk arra hogy önmagunk tolmácsolásában az információ torzulásokat szenved. Annak eldöntése pedig hogy mikor ki beszél, érzékenységet, szerénységet és talán időnként egy kis humorérzéket is kívánó feladat. Igen gyászos jelenség lehet az angyalok nyelvén szólás is, ha éppen a beszélő sajnálnivaló gyengeségeit, gyarlóságait hallhatjuk ki belőle.

Az istenek és a vallások ereje azonban függetlennek tűnik az egyén tévedéseitől. Rövid távon ez valóban így is lehet, de gondoljunk bele, ha egy kollektív, mondhatni kozmikus tudatosságot rendszeresen az emberi tudatosság ismert tévedési hajlamával fogalmaznak át egy vallás eszmerendszerének keretein belül, akkor előbb utóbb előáll az önmagát áttörhetetlen bűvkörbe záró vallási dogmarendszer képe. Ráadásul a történelem során folyamatosan szaporodó vallások egyik igazán közös vonása az, hogy magukat tekintik az egyetlen igaz és ennek megfelelően tévedhetetlen útnak. Furcsa is lenne elvárnunk azonban egy hittől azt a kitétet, hogy tanítása csak egy a sok közül, ennek megfelelően transzcendens tudása valahol hiányos de legalábbis kirekesztő, és egyébként fenntartja a tévedés jogát. Senkit nem szeretnék megbántani a hitében, hiszen az én elképzelésem is csak egy lehetséges vetülete az emberi gondolkodásnak, de szeretném felhívni a figyelmet az olyan típusú gondolkodás veszélyeire, amely lezárja saját határait.

Mindezzel együtt a vallásokban nagyon sok pozitív hasonlóság is látható, és eredetüket kutatva az őket szülő bölcsességnek és tisztánlátásnak egy névtelen türelmes forrását fedezhetjük fel. Hogy emberi vagy isteni-e ez a forrás, nem biztos hogy lényeges, vagy egyáltalán eldönthető kérdés. Véleményem szerint a két fogalom egymást feltételezi valami roppant egyszerűségben. Ha csak a tudatosság vagy a pszichológia szintjén szemléljük, akkor is kifejezhető mindez a rész és az egész viszonyával. Féltékeny éntudatunk, egónk és egyéb makacs fogalmi akadályaink áttörése, megnyitása kétségkívül a legnagyobb kegyelemben részesíthet, igazi találkozást teremthet a világgal. Az emberiség drámája, az emberi sors, minden emberi pillanat lehetőség a fejlődésre, a tanulásra. A legnagyobb elérhető változás, – kollektív szempontok szerint is – önmagunk belső változása, hogy úgy mondjam tudatunk, lelkivilágunk tükrének megtisztítása. Ez koroktól független örök emberi lehetőségnek, feladatnak látszik, de mintha a lényeges dolgokkal egy helyben állnánk az emberi történelemben. És hogy Új kor küszöbén állunk e, hogy pszichikumunk felfedezi-e önmaga határtalannak tűnő lehetőségeit? Talán rohanó korunk tényleg egy krízis felé gyorsítja vajúdásainkat, talán muszájjá, szükséggé válik átlépni magunkon, egy túlélés érdekében.

A sorsról és a sors emberi megismerésének céljáról esélyeiről, az ilyen szintű gondolatok egyéni és társadalmi jelentőségéről, valamint tudományos megközelíthetőségéről rovatunk következő számában szeretném folytatni gondolataimat. Most Karinthy Frigyes írásával, feleségének halálára írt késői nekrológ-részletével búcsúzom, emléküket minden ember emlékébe ajánlva.

EMLÉK

Az emlék élessége nyilván nem attól függ, hogy milyen közel vagyunk hozzá időben mint ahogy hinné az ember hanem, hogy mennyire fejlett az öntudatunk. Te jól tudod kedves, hogy mit jelent ez, te aki nem a párizsi konferencia terveivel foglalkozol, hanem az emberrel és az ő emlékével e Földön. Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk semmitől, hogy nem veszhetünk el, nem múlhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket. Csak múljon el már e tompa, nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával, tévelygéseivel és múljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai. Gyermekek vagyunk most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a múltra, de ez a múlt nem veszett el azért. Mert évezredek múlva kivilágosodik majd az ember értelme, és megérik mint a gyümölcs és tízezer év múlva minden eszébe jut majd az embernek, ami vele történt és apjával és nagyapjával és eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan származunk és a múlt, amit most nem tudunk. A közeli jövő homályos és hideg, a közeljövő elfelejt minket és porral söpri be nyomunkat, de egyre jobban közeledünk ahhoz, aki végtelenül távol van és akinek egy napon eszébe jutunk majd, az Embernek aki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád, kedves ó kedves akit el akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő lelkében, te jól tudod, csöndesen mosolygó illat, halkan dúdoló csend, szelíd fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang, emlék.