Mészöly Miklós

Négy zöld levél Kisorosziból

Mióta ember az ember, eleve elrendelten dialógusban van a természettel. De becsületesebb, ha azt mondjuk, hogy erre az állat emlékezik jobban. Csodálatos intelligenciával van fogalma arról, hogy olyan szerves és élő szerkezet, amilyen a Föld: az ésszerű pusztulást igényli, és az ésszerű individualizmust. Másképp nincs fennmaradás. Az élet pedig iskolás egyszerűséggel nem egyéb, mint a terjeszkedés és önérvényesítés vaskövetkezetes korlátozottsága. Felülmúlhatatlan ereje a szabadság folyton újra teremtődő egyensúlyában van. Ezt nem kell bizonygatni; elég körülnézni, és állati intelligenciával utánagondolni annak, amit látunk. Mármint annak, amit az ember távollétében a természet mindennapos ünnepeként megrendez: a gyászt és a nászt. Ha jó szokásunk szerint antropomorfizálnám a természetet, mondhatnám, olyan ünnep ez, mintha egy koan bölcsességét kissé átírnám: két archaikus mosoly csattan össze benne. S ettől él. A Buddha szobrok nem sírnak — mosolyognak. Természetesen kiismerhetetlenül de meglehetősen szívósan. S ebben kétségkívül van valami kínosan felsőbbrendű számunkra, valami minden győzelmet meghaladó győzelem. Az ember viszont természet-ellenesen szeretne győzni; nem minden alap nélkül. Rendelkezik valamivel ami valóban kivételes: a corticális dominantiával; agyvelőnk kivételes növekedési képességével. A kozmogóniák, teológiák, filozófiák ezt ,kiválasztottság jelének kénytelenek tekinteni; és következő lépésként ajándéknak is, mert a logika kényszerít rá, hogy következménynek fogja fel magát s nem oknak. Akkor pedig mindegy már — ami persze évmilliók színjátéka -, hogy Istent fedez-e fel és annak a nyomjelét magában; vagy modernül egy Fekete Lyukba söpri mindazt, amivel nem tud megbirkózni. Röviden azt gondolhatjuk, hogy helyzeti kényszer miatt a kompenzáció lesz az, amivel kivételességünket védelmezzük; s ez a kompenzáció szükségképpen természet-ellenes. És a legkevésbé sem "zöld". Különböznünk kell, hogy emberinek érezhessük . magunkat. Ám a keresztút is ez, ahonnét a zsákutcáink kiindulnak. Bábelt azért építünk, mert a természet nem épít Bábelt; vagy ha megkísérli, . időben tesz róla — látván a szigorú kifejletet -,

hogy a határok nyilvánvalóvá váljanak. Úgy tűnik, a végtelennek-határtalannak is megvan a maga regionális definíciója; amihez épp azért tartja magát, hogy rendezett ön-többszörözésben, sorjázásban legyen az, ami. Galaktika csak többesszámban létezik, noha mindegyik regionális egyetlen. Nyilván a Föld is az. És épp ezért vagyunk zavarban: emberközpontúvá szeretnénk tenni valamit, ami galaktikusan elsőszemélyű és törvényű. Nietzsche újkori hidat kínál ehhez: az önmagában is elégséges emberi totalitás "übermensch"-víziójával; a vallások pedig a maguk egyedül egyetemes istenükkel hídjaikkal és rítusaikkal. Ne legyen félreértés, itt most nem a hitünkkel gondolkodunk — a magukat többszöröző tények megérintésénél nem bátorkodunk mélyebbre. Csak addig és ahol még "zöldben" fogalmazza meg magát a világ. A transzcendens humuszát értem ezen; vagyis ahol még garantáltan személyesek vagyunk és lehetünk. Csakhogy mintha épp ezen a ponton veszítenénk el a mérték és belátás ösztökét — azaz, éppen a személyességünk az, ami mind kockázatosabban kompenzál. Egyrészt azért, mert elviselhetetlennek érezzük, hogy megszűnjön; másrészt gyakorlatilag mégiscsak a remény már-már
költőt képzelődéseivel véljük tudni azt, amit nem tudunk: a személyesség önmegőrző feloldódását egy plurális egyetlen-személyességben. A Fekete Lyuk végpanorámájával a tudományos eszünk kínál meg; de a képzeletünk motorját még a haldoklásunk sem állítja le, sőt "olajozza". Az indián vadászmezőinél aligha lehet költőibben és "zöldebben" tudni arról, amiről garantáltan fogalmunk sincs; bár az élet túléléséről holtan is, a személyesség más kategóriájában. Persze kompenzálás ez is, csupán merőben más, mint amit az ideológiába-politikába átminősített kereszténységünk művel. Szent Ferenc bizonyára a ritka és legnagyobb keresztény indián volt, akit legszívesebben vitrinbe téve csodálunk. Annak az indiánnak a mása, aki bocsánatot kér az elterült vadtól, hogy meg kellett ölje, és áldozatot mutat be előtte. Ő még tud valamit a nem emberi személyességről is; s hogy képességeit ne csupán fék nélkül működtesse, hanem a törvények önkorlátozását abban a létezési "KRESZ"-ben is érvényesnek érezze, amiben ő kénytelen élni. E helyett mi, mai héroszok, hitetlenül is egy félreértett isten-modellről veszünk mintát s nem a természetről amelynek legalább tapasztalhatóan a része vagyunk s nem léphetünk ki belőle, mint valamely religióból. És van természeti adó is, nemcsak egyházi! Magatartásunk azonban egyre inkább az imperialistáé a természettel szemben, nem a demokratáé. Szolidaritásunk csupán szlogen, ravaszabb mérgezés, elnapolás — riói fogadkozás-karnevál. Azt hiszem, Henry David Thoreau volt az első "zöld" ihletésű gondolkodó, aki közvetlen tapasztalatokat szűrt le a Walden c. élménybeszámolójában; s nem csupán íróasztali gondolat-párlatokat, mint Rousseau, melyek korszakosan kétes erjedések elindítói lettek. Thoreau írja egy helyen: "A természetet részben azért szeretem, mert nem ember." Nem reményvesztett szó ez nála, hanem egy kivételes jövőbelátónak herakleitosi aforizmája, figyelmeztetése: ki kell bontani, hogy korunk mind

fenyegetőbb drámájával szembesüljünk. Thoreau a legkevésbé sem ellensége a technikának, civilizációnak; s talán világos, hogy e sorok írója sem. Csupán helyét keresi és tudja a holnapra ítélt természetnek és embernek. S ha még nincs itt a holnap, legalább is költőien szólva, még nincs késő. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Thoreau nevéhez fűződik a "civil disobedience" — a polgári engedetlenség fogalma. "Zöld" filozófia és magatartás pedig ennek a felelősségteljes vállalása nélkül elképzelhetetlen. Ez pedig okosan ütemezett szelíd forradalom:

A következőkben néhány gyakorlatibb tükröt szeretnék tartani magunk elé, hogy miképpen nem élünk szimbiózisban a természettel a Földdel. Olyan szolgálónak tekintve — akit vagy amelyet felmondás nélkül elbocsáthatunk, ha nem a kedvünkre szolgál. Ami jószerivel még a Biblia üzenetét is önhitten félreérti.

Újabban sokat töprengek azon, miért igyekszem a természetet — amit az urbanitás és a

technikai célszerűségek a maguk helyén szükségképpen természetidegenné formálnak — lehetőleg tiszteletben tartani, kerülni az emberközpontú erőszakot s keresni két autonómia között az egyensúlyt. Szerénytelenség nélkül gondolom, hogy ízlésem és törekvésem az életszerűből s nem valami eszméből ideológiából kiindulóan demokratikus. Tán bizarrul hangzik, de itt az egyetemes szabadság értelmezéséről van szó. S ebbe — akár esztétikai önzésből is — beleértem a fű-fa-virágot, állatokat-bogarakat is. Ki találhat ki szebbet, mint a piroshátú szöcske íves szökdelését a zöld fűben, (Ha nem vettük volna észre, a Mátrában is honos.) A gazdagságot kedvelem, ami önkéntes; a pluralizmust, amit nem eleve ízlés-idea nyirbál meg. Szemléltető példa lehet a tenyészet-barát angol és a kartezianus francia kert és park különbsége. Az ilyen különbségek — úgy tűnik — nemcsak az ember- természet viszonyra korlátozódnak, hanem a társas- társadalmi, következésképp a művészetek, politikák szövetére is. Eljátszhatunk a tetszetős Shakespeare-Racine sarkítással; vagy azzal, ahogy Burke töpreng a francia forradalom filozófiai tézisein és gyakorlatán. Egy angol park és kert magángondolatai legalábbis kalkulálhatók egy versailles-i kert és park feddhetetlen logikájánál geometriájáról. De mi is következnék ebből? Semmiképp sem az, hogy valamelyik ízlést és mentalitást véljük minden szempont optimális foglalatának. Esetünkben itt az a döntő, mikor és mi módon sérül ember és természet életegyensúlya. A túlhajtásoknak ez a kritikus zónája. A természet ember nélküli rendjét joggal nevezhetjük a mi nyelvünkön dzsungelnak, káosznak, anarchiának s védhetjük, mint rezervátumot — legfeljebb hatalmas fejlődés és figyelmeztető hanyatlás, hogy védeni kell. Ahol azonban jelen vagyunk és élünk, ott más e viszony kódexe. lilésünk, mentalitásunk természetes jogon érvényesül a kritikus határig — de ami túl van rajta, azt az ökológiai programnak kellene törvényerejűen szankcionálni, mint a lopást, gyilkosságot; s nem gumi-előírásokkal dorgálni, vagy kifizetődőnek meghagyni a pénzbüntetést. A zöld filozófiának ez az egyetlen totalitárius pontja és szigora, bocsánatosan, miután a totálisan vett glóbus valamennyi élőlényének életegyensúlya érdekében lép fél, vagyis ennek figyelembevétele nélkül nem üldöz fajt és fajtákat, a természet egészének semmilyen régióját, szívesen mondanám: országát. Igyekszik állati intelligenciával alkalmazni a maga politológiáját. Nos, ettől egyelőre elég messze esünk. Más viszont a helyzet a kritikus zónán innen. Itt elsősorban nem a természet a veszélyeztetett, hanem a bonyolult módon mi magunk, a reflexháztartásunk, egyénileg és társadalmilag. Gyakorlati kisvilágunk építése, kialakítása során ugyanis — szorosan véve a mi kertünk, házunk és környéke tartoznék ide- kritikus irányba nevelhetjük (vagy hagyhatjuk nevelődni) mentalitásunkat. Mentségünk az szokott lenni, hogy az ízlés autonóm, más magánjogába ne avatkozzunk. Csupán nem lesz véletlen, ha magánjogi reflexeink mérlegelés nélkül jelennek meg a kritikus zónában is. Aki lakásában csillogó rendet tart, de ajtaja előtt a közös térben már nyugodtan szemetel vagy zúz, nagyobb valószínűséggel szórja szét a mérgező anyagot az erdőn, bárhol. A példák végtelenek. Banális evidencia: a lavina nem lavinából születik eleve, hanem hógolyóból. Még rontottabb a mi helyzetünk. Tartós ideológiai szoktatást, nevelést kaptunk, hogy ellenségben gondolkodjunk; vagy . legújabban (lidérces törzsi furorral) "nem eléggé igazi" magyarokban, sőt, keresztény pátosszal "Luciferekben". Kik legalább is lenézendők — vagy megbénítandók. Ugyanígy minősíthetünk egy természeti környezetet, játékteret is ellenségesnek, ízlésünknek és mentalitásunknak nem megfelelőnek. Csoda, ha reflexeink más területen se lesznek mások? Egyszóval alapvetően arról van szó, hogy a natura kicserélhetetlen partnerünk, nem helótánk; melynek nélkülözhetetlen szavazata kell legyen a döntéseinkben, ha az uralmat nem diktátumként fogalmazzuk meg, hanem az életegyensúly szellemében. Nem időszerűtlen hasonlattal: ahogy egy állampolgárnak joga van individuálisan élni egy szisztémában, melyet azonban mégsem határozhat meg az absztrakt individuális jog, hanem a kölcsönös adottságok homeosztázisa: a személytelenített szolidaritás és belátás. Ugyanis van tudományunk hozzá, hogy a naturával megértsük egymást, nyelvét lefordítsuk a magunk grammatikájára. Vagyis a kemény, de előrelátó demokratikusságra nem annyira az ösztöneink és logikánk taníthatnak meg jobban (hisz az ellenkezőjére ugyanúgy tanítanak), hanem a természet. A megbízható lefordításhoz valójában az ismeretlen Csóti Külüs bácsik értenek, például, akik biztosan jósolják meg, hogy szomszédjuk aki a saját területén a maga mentalitása szerint erőszakolja (erős vegyszerekkel is) a környezetidegen angol pázsitot — az esők természetes fizikája szerint a lejtő alján fogja pár év múlva halálra ítélni az ott pompázó diófát; a kedves jószomszédja földjén. Mivel ősi egyszerűséggel minden összefügg. Kicsi ügy, ami nyilván innét van még a kritikus zónán. Az ártalom egyelőre még nem eszkalációs méretű, csak a közvetlen környezet életegyensúlya látja kárát; s talán hozzátehetjük, az egymás mellett élés paragrafusokkal aligha szabályozható kultúráltsága. Ízlés és mentalitás — említettük többször is. Meggyőződésem, hogy többről van szó, mint egyéni életstílusok jogos szabadságáról. Pszichológiai következményekről is, mert nem mindegy, hogy reflexeink milyen irányba iskolázódnak. Az életbarát-civilizáció és technika modort is jelent; mint ahogy a demokráciát és pluralizmust is az teszi emberivé s nem mechanikus működéssé. Vagy talán bizonyítható volna, hogy a pusztán önérvényesítő reflexeink nem befolyásolják kockázatosan a világ tervezőasztalainak fizetett megszállottjait, s nem ugyanazt teszik-e nagyban, mint egyébként kicsiben — s persze, páratlan erudícióval? Hisz a corticalis dominantia valóban csodákra képes. Földünk azonban nem Disney-Land. Minden líra nélkül anyaföld; egyszerűen kijár neki a szülőnek járó tisztelet.

Erről lenne szó a következő levélben; a tiszteletről, modorról, az ízlés mindennapos bicsaklásairól; és a szerző néhány elfogultságáról.

Azt gondolom, az ízlés és modor megnyugtatóan nem meghatározható. A nehézség abban van; hogy jó és rossz változatáról beszélünk: vagyis eleve értékelünk s ennek mindig megvan a kockázata. Az igazságosság mintha mást kedvelne. Annyi tán mégis mondható, hogy a maga helyén semmi sem ízléstelen és modortalan. Persze, mit értsünk azon, hogy a "maga helyén". A vécékagyló, ahová Duchamp helyezte, hibátlanul a helyén van. A fekália a trágyadombon igen, a zsúrasztalon nem. A dolgoknak tehát — mégha titokzatosan s ellentmondásosan is — van "maguk helye". A kultúrák e titok tudói, különösebb deklaráció nélkül; ám hasonló evidenciával a természet is. A kultúrák egésze nem másképp egész, mint a természet: mindegyik organikus mű-egész. Azaz, harmóniával rendelkeznek, amit bármilyen működés önmagából merít. A működés a létezés mimikája; ami mozdulatlan, annak nem harmóniája van, hanem állapota. Talán ezzel a felismeréssel kellene minden harmónia működéséhez viszonyulnunk, hogy a sajátunk is optimálisan működhessen. Ez a gondolat kissé lágynak tűnhet a cselekvés alkati dinamizmusához képest; kérdés csupán, mi biztosít nagyobb érdemi és távlati esélyt az önkifejező s megőrző működésnek. Vehetem úgy, hogy ez dilemma — s vagy az önérvényesítést helyezem előtérbe, vagy előrelátással kalkulálok.

Magyarán, viselkedem. A természettel szemben is. Jómagam önző elfogultsággal voksolok a harmónia mundi mellett, lévén fölöttébb jártas a háborús működésekben. Szenvedélyesen vadásztam, de emlékezetesen emlékszem, hogy a frontról hazatérve az első lesen nem tudtam elhúzni a ravaszt. Azóta nem vadászom, bár változatlanul királyi szenvedélynek tartom, ha ismeri az ökológiai féket. S mindjárt itt szeretnék szót ejteni arról mennyire döntő a gyermekkor, mikor tanulni kezdjük a kor kihívásait elfogadni s feldolgozni. Tolnában nőttem fel közel a gemenci rezervátumhoz, s barátom volt egy öreg erdész, aki az erdő, folyó, rét és az ég jelzéseit jobban ismerte, mint az amatőr rádiós az éter hangvilágát. Tanítvánnyá kellett lennem a magam módján. Elhatározó élmény volt az az erdei barangolás — hat éves lehettem — mikor egy apró tisztáson egyetlen pazarlón nyíló virágot láttam meg. Feszített gondolkodással sikerült világossá tenni magamban, hogy ez a virág titokban van, felnő és elhervad — s minderről csak én fogok tudni, én láttam, senki más. Olyan volt ez, mint valami beavatás. Lehet, azóta tartózkodom attól, hogy fontos tét nélkül bármibe beavatkozzam; viszont könyörtelenül szeretek figyelni, végiggondolni. Ezért vélem úgy, hogy nem lehet elég korán élménnyé segíteni a zöld gondolkodást; sőt, a pedagógia része kellene legyen. Korunk kihívása ugyanis épp ellentétes, jelenidőbe beleragadt modernizmus, hivalkodóan konzervatív. A futurológia izmusa zöld. Pionírjai nem a Brooklyn-i tízévesek (ott hallottam róluk), kiknek a lába alatt szinte nem volt még föld, csak aszfalt. — Mai levelemet két , magánriporttal fejezném be; régi jegyzet, de sajnos, nem eléggé poros. Hetek óta nem jártam a szigetbelsőben. Rohamoznak a szúnyogok, kik szintén a világos rejtélyek közé tartoznak. Mikor jutnak vérhez? — ritkán és kevesen. Elhullanak nélküle, pedig létszükségleti csemegéjük; ha meg hozzájutnak, abba döglenek bele. Ámulok a renden és rendetlenségen. Fölkanyarodom az erdőbe, virítanak az őszi kikericsek (colchicum!) — s a villámgyorsan memorizált nevétől kissé visszanyerem az önbizalmamat: tán még nem vagyok magyar Brooklyn-i... Visszaereszkedem, s most döbbenek rá, hogy egész vikend-település alakult ki alig egy év alatt. A vécét kitelepítik maguk mögé az erdőbe (ami egyébként közerdő, az ösvények büszkén odavezetnek: csodás az ülőkékről a kilátás, erdei trónszék, merengő, a kreol papírpamacsokat bátran elfújhatja a szél. Távolabb kisebb faház, kertjét kórházi vaságyak fej és lábrésze keríti körbe; s ez csakugyan eredeti. Odébb autóbuszból átalakított ház; de ez elcsépelt. Előtte kék rácsokból roncskerítés, ám középütt szépcirádás, vaskos kapu. Nem nyílik, csupán szimbólum, mint a kerítés. Még távolabb a régi csordáskút, maszek telkén áll, körbekerítve; színes nylongirlandokkal díszítve — műemlék? S maga a telep: egy majdani ízlés-skanzen? Majd váratlan fináléként hebehurgya fészer, olajoshordók halmaza, a kopár föld csillog és fekete körülötte. Még egy faragott kereszt is van a fészer falán. Bizáncias kereszt. Ámen — mondom magamban, mikor tovább megyek. Azt hiszem, ez a pár sor ad ízelítőt abból amiről eddig is szó volt; s nem éppen örvendetesen. A másik jegyzet a magam egy régi- alkalmi szereplését rögzíti. Filozófiáját ma sem tagadom meg, de az érvelés nonsalanszát tán mégse tenném tantárggyá. A téma tehát egy elhanyagolt gazdasági udvar kicsinosítása. Nyáron itt maradok, itt szeretnék dolgozni. Az udvar hátsó fele tele értelmetlen kőrakással sóderkupacokkal, évek óta rothadó farakással. Fedetlen szeméthalmok, düledező ólak, gödrök, céltalan vastárgyak. Valakinek fontosak voltak s ma már nem azok. Úgy teszek én is, hogy utánam aztán az özönvíz; s kitalálom a burján apoteózisát. A takarás, a befedés művészetét. Csak kis földrészeket gyomlálok ki, ahová tököt, futókát, stb. ültetek. Bármi jó, ami gyorsan színfalat emel. Ami pusztulni indult, pusztulhat tovább. Frivol esztétikai érzékenységgel munkálkodom, hogy a dzsungelnek helyet adjak egy nyárra. Addig csodás lesz a szabadjára engedett burjánzás; az ősz már úgyse nekem "exhibicionálja" a kóró-zsigereit. Mint a szerelmekbe befektetett célszerű hazugság és látszat — aztán halk tovább lépés. Ó, élet, zölddel, futókkal magasba kapaszkodó koporsó! Alig várom, hogy elakadjak az írással s mehessek a hátsóudvarba. Még soha nem szemléltem annyi aggódó érdeklődéssel a gyomok munkáját. — Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ahonnét ma írom ezeket a leveleket, már más beszámolót igényelne. A filozófia maradt, de hozzáigazítva, fésülve a természet autonóm esztétikájához — és érdekéhez.

S persze, a magaméhoz. Egyszóval — megpróbálom kitalálni a kompromisszum művészetét. Ami korántsem hazugság vagy látszat.

Némi vitám volt magammal hogy mi álljon az utolsó levélben. Főképp azért, mert a zöld szemlélet és filozófia csalókán divatos manapság, divatos manipulálni, s teszik mind gyakrabban azok, akiknek más az érdekük, másban van a hasznuk. Érdekük, hogy ők legyenek a leghangosabb szóvivői valaminek, amit suba alatt vakvágányra szeretnének átkormányozni. Léggyel ütni agyon a legyet. Az olcsó s demagóg politika jólismert metodikája ez. Az ellendrukk érthető; hisz a zöld filozófia valójában egy kor logikáját, mentalitását kérdőjelezi meg — s szó szerint gyökeresebb és racionálisabb forradalmisággal, mint a marxizmus-kommunizmus kolosszális vallás-paródiája, fundamentalista öngólja. Miből csak szédülten lehetett és lehet áttántorogni egy szükségképpeni vákuumba, hit-hiányba, idejétmúlt nosztalgiákba. Például házi diagnózisunk lehet, hogy nagyszabású Turulmadár isten-keze készül áldást osztani fölöttünk — miközben gonddal feledkezünk meg helyzetünk s nem utolsó sorban a méretarányaink vészjeleiről. A hibás fesztávolság minden statikát felborít. Széchenyi szavával: nem mindegy, hogy csészébe csöppentünké tintát vagy egy dézsába. Ha Szegeden tüsszent valaki nálunk, Sopron is veszélyeztetett. Nem engedhetünk meg magunknak olyan hibás lépést, mint egy Szibéria vagy Kína; a mérgezés és üzemzavar itt jóval előbb jelentkezik. S ez inkább létkérdésünk, mint a pünkösdi sikerek és Patyomkin-mutatók politikai showja. A méreteknek is van hiperracionális mágiája; s ezt nem helyettesíthetjük sem Vereckével, sem idealizált Európával fémjelzett újdondász mítosszal. Reális mítoszaink határát a mindenkori, a fejlődésváltozás fázisaihoz bilincselt adottságaink szabhatják meg. S ezek önként kínálják a zöld logikát. A technikában, civilizációban épp az a nagyszerű — de csak ha akarjuk — hogy nem uniformis, diktátum, . hanem szabad alkalmazás, pontosabban: szükségletekhez, adottságokhoz hozzá-alkalmazható lehetőség. S mi még mindig kapujában vagyunk annak, hogy ne majmoljunk, hanem holnapi modellé váljunk. Politikánk messzemenően nem ezt teszi. Agresszívan álmodik egy eklektikusan összehabart múltat, s ehhez válogatja össze a fejlett világ-ajánlat fűszereit, adalékanyagait; és korántsem a kemény realitás távlatos receptjeihez. Hogy a hozzá-alkalmazásban mennyi "zöld" lehetőség rejlik, egy évtizeddel ezelőtti angol tudományos vállalkozást említek: kutatni új működési formákat, új tárgyi-gépi megoldásokat, eszközöket, melyek az elmaradt régiókat segítenék hozzá a magas szinten erőt kímélő, foglalkozást biztosító, tradíciókat nem gyökerestől elpusztító technikákhoz. Ami a fejlett régiók számára is megfontolandó fejlesztési szempontokat adhat. A gondolatot, vállalkozást, minden jel tanúsága szerint, elsöpörte a parttalan lehetőségek víziója. Bár még odébb lesz, mikor milliókat tervezhetünk az űrbe telepíteni; s még jónéhány nemzedék fog áldozatul esni a parttalanság versenyének. Nem beszélve pszichés minőségünk nem kiszámítható meglepetéseiről. Bár félő, hogy a szívósan közeli neandervölgyi minták tökéletesítése lesz csábítóbb s nem a cseréjük.

Azt hiszem, illő tiszteletadás volna e levelek zárszavaként Henry David Thoreau feljegyzéseiből idézni. Mintegy emlékeztetve rá, hogy az általa először megsejdített forradalom azért is zöld, mert eleve elutasít minden erőszakot; viszont annál radikálisabban igényli az egyéni cselekvést (és nem csupán meditációt!) — avagy nem-cselekvést. A zöld engedetlenség (akár polgári, akár természetjogon pusztán emberi) — a maga helyén a morál és felelősségtudat legholnapibb gesztusa. Nem alábbvaló a cselekvésnél; és kertelés nélkül földbarát.

Mikor azt írja Thoreau, hogy "éppúgy szeretem a vadságot, mint a jóságot", nem csupán őszinte, de közelebb áll Jób Istenének vivisectiós megértéséhez, mint sokan, akik filantróp kegyességgel érteni vélik. Egyszerűen természetes, mint ahogy feltehetően egy isten is az. Az állatvilággal úgy vállal közösséget, hogy egyetemlegesen partnerré emeli őket: "Bizonyos tekintetben minden állat teherhordó állat — írja. Arra termett, hogy gondolataink egy részét hordozza." A darwinizmus általános helyzetjelentését pátosz nélkül lelkiekben fogalmazza meg: "Egész életünk elképesztően morális. Soha, egy pillanatig sincs fegyverszünet erény és bűn között." Viszont mégse szeretne azok közé tartozni, "akik vaktában a vakolt lécezésbe verik be a szöget... Minden egyes szeg, amit beverünk, legyen egy új szegecs a Világegyetem gépezetében." Higgadt ítélete van az öncélú termelékenységről, piacról: "Fölösleges pénzen csak fölösleges holmit vásárolhatunk." Bizar anekdotái is filozófikusan reálisak, mint a munka anyagszagú alapvetése, ami lehetővé teszi a bármilyen eszmélődést, absztrakciót. Az üstfoltozótól az akasztófa alatt megkérdezik, van-e még mondanivalója. Azt feleli," Mondják meg a szabóknak, ne felejtsenek el bogot kötni a cérnára, mielőtt varrni kezdenek." És Thoreau hozzáfűzi: "Társának imája feledésbe merült." Másutt így kérdez: "Az élő kutya többet ér, mint egy halott oroszlán. Akasszuk fel magunkat, mert a pigmeusok fajtájához tartozunk? Ne igyekezzünk inkább a pigmeusok közt legnagyobbak lenni?" Vagy az iróniája, az sem akármilyen: "Anglia olyan szívósan törekszik a burgonyavész kiirtására: vajon nem akadna valaki, aki a dokkal elterjedtebb és végzetes elmevész kiirtására vállalkoznék?" Saját természetbe vonulásáról pedig így vall: "Az ilyen ember egyet-mást maga mögött hagy, átlép egy láthatatlan határon; új, egyetemes, szabadabb törvények jutnak uralomra körülötte s benne, vagy a régi törvények terjednek ki és nyernek kedvezőbb, liberálisabb magyarázatot s így a felsőbbrendű lények szabadságával élhet. Minél jobban leegyszerűsíti az életét, annál kevésbé bonyolultnak fogja látni a világegyetem törvényeit is, a magány nem lesz magány, a szegénység szegénység, sem a gyengeség gyengeség." De ő, a föld szerelmese, mégsem lesz a romantikusa, tudja az értékrendet:"... vannak, akik hazafias érzésektől hevülnek, önmagukat semmire sem becsülik, s így a nagyobbat feláldozzák a kisebbnek. Szeretik a földet, de nem törődnek a szellemmel, mely életet lehelhet porhüvelyükbe. A hazafiasság a bogaruk." S gyilkosan teszi hozzá: "Csak a legyőzöttek és szökevények mennek háborúba, a gyávák, akik megfutamodnak és jelentkeznek katonának."

Végül minden talmi hódítás kritikájaként írja ezt: "Nem érdemes körülhajózni a földet, hogy megszámláljuk a macskákat Zanzibárban." Fájdalmasabban kor- és időszerűbb idézettel nem is zárhatnám ezt az utolsó levelet. Zöld szolidaritásban a világ számlálatlan macskáival.

(Elhangzott a Szabad Európa Rádióban)