Első mesterségem szerint falak festője volnék. Így ránézve lapos és anyagelvű valóraváltása a nevemben rejlő küldetésnek (ami szószerint Falazó-t jelent), de ilyen gondolata csak annak támad, aki nem ment át az "anyagba helyezettség izzításán", vagy hogy is mondjam... Igen, a valóság ilyetén dekorálása tényleg nem érint lényeget, viszont aki a lényeghez jutást egy mohó ugrással képzeli, annak csókoltatom bepólyált orrát. Tehát falfestésem a helyén van, nagyra becsülöm, máig merítek belőle stb., de persze nem csinálnám jószántamból.

Aztán, még jóval húsz előtt, a (Nevezzük most így, jó?!) "létezés falának" ütköztem: életemet groteszk, értelem nélkül való rabságnak láttam. Fény, távlat, LÉT sehol!

Pont ekkor toltak elém egy díszletfalat, amelynek én fejjel nekirohantam. Aztán újra és újra. Némileg szórakoztatott. Így teltek a katonaévek. (2 db!) De puff, elhúzták és hasraestem.

Évekig tartott a tápászkodás. Teológiára küldtem magam, filozófusokat nyálaztam, s belestem egy-két tudomány ablakán.

Nna, sokkal okosabb nem lettem.

Aztán jött, hogy színházba kezdtünk néhányan. Ismét a fal érdekelt: nézők és köztünk, és bizony köztünk. Hogyan is épül? Bontás, robbantás, elhordás, átjárás, átmászás technikái. Technikával? Ebben a munkában mintha érteni kezdtem volna a FALAK természetrajzát, némi átjáróképesség is ragadt rám, viszont figyelmem köréből ezidőtájt kicsúszott az a nagy, számomra a leg, a — hogy is mondjam? — létezés fala.

Huss, vissza az anyaghoz: falmászónak szegődtem, ebből éltem majd egy évtizedig, ebből voltam — micsoda luxus e tájon — s z a b a d , vagyishátinkább-helyesebben: pórázmentes (Naná, hogy nem azonos e fogalmak extenziója és komprehenziója!). Mesterségemmel igyekeztem jól sáfárkodni, lett ebből teaház, információs tár, meg egy kis újság — ezekben rögeszmém (felfal a fal) alább nem hagyom, sőt. Vagyis a közösségek, szubkultúrák és kultúrák valódi kommunikációját próbáltam egyengetni, a torzítatlant, a fal nélkülit. Persze reménytelenítő hatékonysággal.

Na most köztudomású, hogy az ember nem jár minden reggel a végső kérdések tövébe kapálni, így fordulhatott elő, hogy képtelen vagyok tetten érni az időpontot, amióta ha kimegyek az én nagy falamhoz, valamikori gyötrődéseim falához, a gázért, pisztolyért nyúlatóhoz, hát csak úgy van ott, mint a távoli hegyek rossz időben: a fene tudná megmondani, hogy felhőt, vagy hegyet lát. Így voltam én is: mintha volna is fal, meg nem is, vagy talán átlátszik, mindenesetre fényeket láttam.

Mintha lenne értelme az életemnek.

Most már megszülethetett Zsófi lányom.

Örömömben csináltam neki játékot, FAL-KALAND a neve, nézzék meg a magyar óvodákban.

Sajna happy enddel nem szolgálhatok, ott leltem falra, ahol nem hittem volna soha: legbensőmben. De jó hírem is van: valójában fal nem létezik.

Maurer György